Archive for March, 2006

Káosz és a Tag-ek

A bloggolás egyik veszélye az értelmetlen gondolatfoszlányok megörökítése. Nem is azt tartom problémásnak, amikor valaki következetesen ezt csinálja, hanem ha eseti a dolog: az értelmes bejegyzések közé ékelődnek a személyes, csak keveseket érdeklő irományok.
Ez pedig óhatatlanul is megkísérti a bloggolót – néha olyasmi is kikívánkozik belőle, ami legfeljebb magának, vagy a hozzá legközelebb állóknak mond valamit. (Igen tudom, hogy az Én-blogok csupa effajta bejegyzésből állnak, és mégis népszerűek.)
E probléma feloldására már jóideje létezik megoldás: az egyes bejegyzések Tag (Címkével) való ellátása. Nem új találmány ez, s különösen ennek fényében bosszantó, hogy az egyik legnagyobb, és legelterjedtebb blog-motor – nevesül ez, amit a Google működtet – nem rendelkezik ezzel a szolgáltatással.
Mindez csupán azért jutott az eszembe, mert engem is elkapott, hogy látszólag teljesen értelmetlen eseménytöredékeket örökítsek meg, ezért aztán előre elnézést kérek mindenkitől, mitöbb, hadd javasoljam nyugodtan ugorja át mindenki a következőket.

Még mindig kissé nehezen megy az itteni időjárás megszokása. Elmúlt a nyár, állítólag ősz van, ez azonban csupán abban nyilvánul meg, hogy reggel és este lehűl valamelyest az idő (éjjel meg hideg van), de napközben hétágra süt a nap – szerencsétlen kontinentális patkány létemre még nem sikerült rákapnom a helyes öltözködésre: vagy fázom délelőttönként, vagy megdöglöm a melegben napközben. Tegnap ráadásul “Trópusi Viharnak” aposztrofált időjárás volt: eszelős széllel kerítve szakadt az eső, a hőmérséklet megzuhant. Ma reggel bezzeg nyárhoz fogható napsütés, és párás-gőzölgő meleg. A helyi netes időjárás előrejelzésnek pedig az a specialitása, hogy még egyetlen alkalommal sem sikerült eltalálnia a várható időt – de még az ellenkezőjét sem.
Ha már a panaszkodásnál tartok: a könyveimen kívül leginkább a tisztességes éttermek/kifőzdék hiányoznak leginkább. Európai jellegű táplálékot néhány méregdrága olasz étterem szolgál csak fel, elvétve akad persze egy-egy angol/ír jellegű pub (ezek pont olyan semmitmondó, íztelen konyhát tartanak, mint az öreg kontinensen), de jellemzően csak ázsiai táplálékot vehet magához az ember. (Meg persze: McDonalds, Burger King, Wendys és hasonló gyorséttermek, vagy pizzériák.) A hazai kisvendéglőknek nyoma sincs – és bevallom sokáig nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányozni tudnak. Pedig néha ölni tudnék egy tisztességes tányérnyi húslevesért, vagy egy becsületesebb szelet rántotthúsért. Újra és újra felmerül bennem: vajon mennyi idő alatt tudom megszokni hiányukat, ha ugyan…?
A múlt héten nem írtam: annyi munkám volt, hogy estére örültem, ha az ágyig eltalálok: egyik kiwi barátom meg is jegyezte, hogy ez nem az itt szokásos munkatempó – itt általában, nyugis, békés sebességgel halad az élet. Hát nem, valóban nem a szokásos hajtás volt, és még nincs is vége.
Ősrégi, elcsépelt viccnek tűnne, ha tegnap életem egyetlen drága párja valójában el nem süti. Koraeste vacsorára valóért betértünk a közeli hipermarketbe, ahol – az időpontra való tekintettel – nyüzsgött a tömeg. A sorok közti szédelgés során a konyhafelszerelések közé keveredtünk, ahol életem értelme egyszerre felkiálltott:
– Jéé, fakanál…
Körülöttünk egyszerre megfagyott a levegő, az emberek némi megbotránkozással, és újsütetű érdeklődéssel bámulták a szőke nőt, aki trágárságokra invitálja párját. A legvicessebb talán az volt, hogy egy jó ideig még csak nem is értette, hogy mivel váltotta ki a hirtelen támadt fagyos csendet.
Örömmel konstatálom, hogy egyre többen olvasnak – bevallom őszintén, meg is lepett. Mindenesetre köszönöm az érdeklődést. Ez a hetem még pokoli lesz minden számítás szerint, erősen kétlem, hogy értelmes bejegyzésre tellne tőlem – ha mégis, úgy jelentkezem hamarosan.

Index.hu

Kezdjük ezzel: szeretem az Indexet. Már Magyarországon is rendszeresen látogattam – olvasása a napi rutinom részévé vált. Új Zélandra költözésem ezen mit sem változtatott, itt talán mégjobban megerősödött a kötődésem – jó magyarul olvasni, mitagadás ez hiányzik leginkább előző életemből.
Szóval szeretem az Indexet, annak ellenére, hogy az utóbbi időben mind kevésbbé szolgál rá. Tartalmának színvonala egyre ingadozóbb, látványosan bulvárosodik (néha komikus mennyire nincs köze ordítóan bulváros cikkcímeinek a tényleges íráshoz), s a háttérben működő program bugosabb, mint valaha. A rendre dev/nullba vezető linkeknél csak az utóbbi idők flashdömpingje a bosszantóbb, tetszőlegesen erős hardvert is képes úgy belassítani, hogy az már az olvashhatóság határát súrolja. No ehhez vegyük még hozzá (amiről persze nem ők tehetnek), az ad-szerver és az audit-szerver időleges túlterheléseit – így jutunk bivalyerős hardverrel és 2 megás DSL-el – akárha időgépet használnánk – tíz évvel ezelőtti (PI-es gép, 56K-s modem) felhasználói élményhez.
Mindezeken túltenném magam, ám az utóbbi időben újabb jelenség ütötte fel a fejét: a félretájékoztatás. No nem állítom, hogy szándékos, vagy rosszidnulatú csusztatásokba botlanék unos-untalan (illetve ilyet még nem vettem észre), sokkal inkább a hozzánemértés a ludas. Különösen tettenérhető ez a Tech rovatban, úgyannyira, hogy ezt már nem állhatom meg szó nélkül. A mai termés két gyöngyszemet is produkált.
Az első az “Elkészült a Gnome 2.14” címet viseli. Rövid ismertetés, pici hír, csak épp jól látszik, hogy aki írta, annak fogalma sincs, hogy miről beszél. A hír nemcsak bántóan felületes – az új Gnome olyan elemeit emeli ki, amelyek finoman szólva is huszadrangúak -, de rövid tíz sorából kiordít, hogy szerzője nemcsak nem látott még Gnome-ot használó operációs rendszert, de valószínűleg arról sincs fogalma, hogy miért és milyen operációs-rendszerek használhatnak Gnome-ot, vagy egyáltalán, mi a rossebb az a Gnome.
Nem baj az, ha valaki nem ért valamihez. Az se baj, ha világ életében a Microsoft Felhasználói Élményéhez kötődik. Csak könyörgöm: ha már hírt ad valamiről, akkor vegye a fáradtságot, és nézzen utána, hogy miről ír.
Ahogyan nem baj, ha valaki nem a nyílt forrású szoftverek elkötelezettje, ugyanúgy az sem baj, ha valaki nem ismeri igazán az angol nyelvet. (Mellesleg néha én is úgy érzem, hogy sosem fogom megtanulni igazán.) Ám, ha egy szó jelentésénben bizonytalan, igazán vehetné a fáradtságot, hogy utána keressen.
A mai második gyöngyszemet a “Politikailag elfogult kereső” című cikkben leltem. Ezt írja a z “Agent Portál” fedőnevű szerző:

“A kereső a politikai témájú kulcsszót beírva a találatokat három csoportba osztja: liberális, konzervatív és libertáriánus (ez utóbbit talán leginkább a szocialistának lehetne megfeleltetni Magyarországon). “


Csakhogy, a libertáriánusokat még véletlenül sem lehet megfeleltetni a szocialistáknak. Az angol libertarian kifejezés a magyar politikai szóhasználatban sokkal inkább a liberális megfelelője, míg az angol liberal az, amit leginkább a szociálistának felel meg. Trükkös ez tudom – ahogyan az angol billion sem billiót, hanem milliárdot jelent magyarul -, de azért nem kunszt utána járni, pl. a Világ Legrövidebb Politikai Kvíze segít az eligazodásban.
Talán a fenti két megjegyzésem kekeckedésnek tűnik. Nem annak szántam – egyszerű figyelmeztetésnek. Ez a tendencia nem most ütötte fel a fejét az Indexen, a példáim nem önmagukban állnak. A hülyeségek/valótlanságok publikálása pedig lassan kikezdi az egész orgánum hitelét – s ha eljön a pont, amikor minden cikk olvastán az jut az eszembe, hogy ez helytálló-e vagy megint ostobaság, úgy bármennyire is szerettem az Indexet, nem fogom többet olvasni. De az is lehet, hogy nem csak én vagyok ezzel így. Kár lenne érte.

Kiwi


Jó ideje töröm a fejem, hogy miért hívják magukat kiwi-nek a kiwik. A megoldáshoz annak ellenére sem jutottam közelebb, hogy megkérdeztem már mindenkit, akit csak értem: helyi magyarokat (hátha őket is érdekelte, s utána jártak), illetve kiwi ismerőseimet úgyszintén.
Na jó, kezdjük az elejéről: az Új Zélandiak kiwi-nek nevezik magukat. No nem a gyümölcs, hanem a kiwi madár után, ami tudvalevőleg a világ egyik legkomikusabb és valószínűleg legostobább, röpképtelen, szőrös madara, amely azon kívül, hogy csak itt él, arról híresült el, hogy kis híjján kihalt, miután képtelen volt több száz év alatt megtanulni, hogy az embertől félnie kell.
A legkülönösebb persze az egészben, hogy nem egyszerűen a helyi szleng hívja az kiwi-nek az Új Zélandit, de intézményesült a közbeszédben is: a híradó gazdasági szekciójában kiwi-dollárként aposztrofálják a pénzt, az egyetlen állami tulajdonú bank a Kiwibank – amely a Postabankkal ellentétben valóban a postákon üzemel -, s az egyik kedvenc felvilágosító kampányom (ami egyébként kivállóan jellemzi az egész ország habitusát) amely a közterületek tisztántartását hivatott propagálni, így szól: “Come on: be a tidy kiwi!” – azaz: Gyerünk, légy rendes kiwi.
A minduntalan a tisztaságra és rendre tanító propaganda láttán persze először arra gondolna az emberfia, hogy mocsok uralkodik, s ez ellen küzd heroikusan a kormány, ám szó sincs erről. Tisztább országgal még sosem találkoztam: nem magyar mércével, de nyugat-európaival is megdöbbentő, hogy mennyire ügyelnek erre. Nincs szemét, gondozott gyep mindenütt – értsd: 100 km-re a legközelebbi várostól az autópálya mellett is -, az utcák, utak pedig olyan tiszták, hogy – kis túlzással – enni lehetne róluk. Na ja, ez az a hely, ahol a kiwik a legnagyobb természetességgel járnak-kelnek mezítláb a városban.
De hadd térjek vissza az eredeti kérdéshez. Országos szinten kiwi minden Új Zélandi. A napi nyelvhasználatban egy picit másképp néz ki: kiwi a született Új Zélandi fehérember (az őslakók maorik, de vannak még szigetiek, akik a környező csendes-óceáni szigetekről, mint Fiji, Szamoa, Tonga érkeztek; és vannak ázsok, akik értelemszerűen Ázsiából jöttek). Én sosem leszek az, talán a gyermekeim – nem mintha bármiféle hátrány érhetne emiatt: tekintettel arra, hogy az itt élők majd ötöde első generációs bevándorló, az idegenek befogadása és megbecsülése terén Új Zéland valószínűleg világelső.
Komikusnak tartom ezt a kiwizést, másfelől tetszik is – csak épp nem értem. Illetve azt, hogy Új Zéland egyik nemzeti szimbóluma, még csak érteném – különösnek azt találom, hogy miért, mikor és miképp nevezte magát el e nép így.
A témára mindenestre még visszatérek – ezt megígérhetem -, s amint magyarázatot lelek a kérdésre, azonnal közzéteszem.

Drágulunk

Kapok ma egy levelet az internetszolgáltatómtól – jelen esetben az Orcon Internet Ltd. -, amiben örömmel jelentik, hogy az eddigi 1GB-os letöltési limitemet 4GB-ra emelték. Örülnöm kéne, de azért kissé el vagyok kámpicsorodva: eddig 40 dollárt fizettem havonta 1 GB-ig, míg a következő 9 GB (azaz 10 GB-ig összesen) plusz 10 dollárt kóstált nekem, így a havi számlám rendeszeresen 50 dollár (plusz adó, ami mifelénk 12%) volt. A kámpicsorodás oka, hogy az új limittel az árat is megemelték, így most 50 dollárért változatlan sávszélesség mellett havi 4 GB-ra csökkent a letölthető adatmennyiségem.
Na nem mintha nagy letöltögető lennék, az olvasgatás és mailezgetés nem tartozik a nagy adatforgalmú tevékenységek közé, viszont megrögzötten a legfrissebb Ubuntu Linuxot használom, aminek az a szépséghibája, hogy naponta frissül 100-120 megányit. (Persze nem az utolsó stabil, hanem a friss fejlesztői verzió, aktuálisan a Dapper Drake.)
Hatvan dollár adóstul még mindig nem a világ vége (számításom szerint nincs 8500 Ft) havonta (tényleg mit kérnek ma Magyarországon egy két megás ADSL-ért), amiért mégis szóba hozom, hogy mifelénk ez a fajta drasztikus áremelés nem szokásos. Úgy tűnik, valami nem klappol az Új Zélandi gazdasággal sem: egyfelől itt vannak az áremelések (nemrég az elektromos díjat is megemelte a szolgáltatónk 10%-al, és az üzemanyag is drágul), másfelől a forint mélyrepülése sem jelentkezik az NZD-HUF árfolyamban. Ez utóbbi miatt nem tudom, sírjak-e vagy nevessek: a magyar ingatlanunk eladását tervezve elemi érdekünk az erős forint, míg ha a hazalátogatást költségeit nézem, a dollárunk szárnyalása volna jó.
Mindent összevéve kissé meg vagyok zavarodva, ám nincs más lehetőségem, mint a kivárás: egyfelől bízom a magyar baloldal győzelmében (ha egy módom lesz rá, Sydney-be utazom, hogy szavazatommal is támogassam őket), másfelől reménykedem, hogy megnyugszik a világgazdaság, s a kiszámíthatóság állapota következik el. Ez talán a legfontosabb.

Újragondolva?

Hmm… Úgy tűnik, mostanában mindenről az újra kifejezés jut az eszembe.
Ellenben nem tudom nem észrevenni, hogy a Symantec revideálta nézetét – újragondolta -, s bejelentette, mégsincs több kritikus hiba a Firefoxban, mint az Internet Explorer-ben.
Maga a tény, hogy erre a következtetésre jutott, persze nem lep meg – sosem is gondoltam másképp. Tavaly őszi kijelentésük csak arra volt elég, hogy a beléjük vetett – eddig sem túlságosan nagy – bizodalmam végképp megcsappanjon. Némi értetlenkedéssel figyeltem, miért fekszik le a Symantec a Microsoftnak, különösen annak fényében találtam furcsának, hogy a Gates féle mamut biztonságtechnikai törekvései nyílt konkurenciát jelentenek nekik.
A Microsoft ugyanakkor ennél nagyobb üzleti csodákat is véghez vitt – magamban csendesen elkönyveltem hát ezt is. Most azonban úgy tűnik, homokszem került a gépezetben: a Symantec hirtelen (szolid 7 hónap elteltével) ráébredt arra, hogy rosszul hasonlította össze a két böngésző sebezhetőségét, merthogy bemondásra tette – azaz megvizsgálta hogy hány kritikus hibát jelentett be a Microsoft és mennyit a Mozilla Alapítvány. Ezen összehasonlítás alapján jelentették ki tavaly szeptemberben, hogy az IE a biztonságosabb.
Tetszik érteni ugye? Mintha az Amnesty International annak alapján rangsorolna minden évben közzétett helyzetértékelésében, hogy az egyes országok, hány, az emberi jogokat durván megsértő cselekedetükről adnak számot. Gyanítom, egy ilyen összevetésben, mind Észak Korea, mind Kína meglehetősen előkelő helyet szereznének meg.
Az eset kapcsán mindjárt két kérdés merül fel bennem:

1. Ha a Symantec – amely átfogó biztonságtechnikai vállalatként definiálja önmagát – nem veszi a fáradtságot, hogy a sajátjának mondott szakértelmet felhasználva kiderítse (vagy legalább megpróbálja kideríteni) melyik böngésző a biztonságosabb, akkor minek tesz egyáltalán közzé ezzel kapcsolatban “felmérést”? Ilyenmódon felmérni akárki tud, már ha képes összeszámolni a két nyilvánosan elérhető hibalistán található kritikus hibák számát. Az egyszerű összeadás, mint matematikai művelet, nem tartozik a legbonyolultabbak közé, joggal feltételezhetnénk, hogy nem kell Symantec-nek lenni az elvégzéséhez.

2. Mi tartott hét hónapig e tarthatatlan hülyeség felismerésében?

A biztonságtechnikai piacon a bizalom a legfontosabb talán, hogy a tisztelt vásárló elhigye: az a cég, akire adatai, informatikai rendszere biztonságát bízza, nemcsak ért a biztonsághoz, de fő szempontja ügyfelei védelme, mindenféle részrehajlás, üzleti taktikázás nélkül.
Ha a Symantecre bízom a rendszerem védelmét, azért teszem, mert megbízom a szakértelmében, és elhiszem, hogy termékeik használata biztonságot jelent, hogy felméréseik a valóságot tükrözik, javaslataikra hallgatni célszerű.
Nincs módom persze megállapítani, hogy tavalyi kijelentésük hány potenciális felhasználót tántorított el a Firefoxtól, de ha csak egyet is, az több mint megengedhető.
Miért higgye el ezekután bárki is, hogy amit beszélnek, amit felméréseikben közzétesznek, az a valóságot tükrözi, s nem valamiféle üzleti taktikázásnak az eredménye? S innen már csak egyetlen, pici és logikus ugrás: miért higgyen bárki is abban, hogy termékeik azt, úgy, és olyan szinten csinálják, ahogyan állítják?

Reloaded – Újrakezdve

Már látom, hiba volt feltételezni, hogy az előző blogom túléli a költözést – no nem a poszt-ok (vagy méginkább az adatbázis) semmisültek meg, hanem a privát szerver, ahol mindezt olvasni is lehetett volna. No jó, ezzel jár, ha az ember Európa szívét cserben hagyja, s a világ túlfelén, Új Zélandot választja hazájának. Ennyit mondjuk megért biccenthetnék, de ez így túl degradáló – fogalmazhatnék úgy is, sosem döntöttem jobban még ezidáig.

Sok mindenről fogok írni – s bár a témáimnak csupán egyike az új haza választása, azért ki fog derülni, milyen felnőtt fejjel a világ túlfelére költözni, s milyen új életet kezdeni, jószerével a semmiből.
Hadd szögezzem le mindjárt: minden különlegessége, furcsasága, idegensége ellenére (mellett) imádom ezt az országot.

Reloaded – Újrakezdve: találó ez a cím (örültem is, mint kutya a farkának) számtalan aspektusból. Újrakezdem a blogollást, újrakezdem a Subdimensiont – nyilván lesznek, akik életemnek ismerik azon szakaszát, amit a Subdimension fémjelzett -, és persze Új Zélanddal újrakezdtem az életemet is.

Úgy vélem, beköszöntőnek épp elég most ennyi, talán még a főcím alatti idézetet hadd magyarázzam meg: valójában haiku-nak készült a szösszenet (háromsoros 5-7-5 szótagszámú japán versforma), ami helyes tördelésben így néz ki:

Szél susog lágyan
Őszi levelek között, Várj
Ez csak egy mainframe.

Ihletője az IBM, akik a zSeries mainframejeik programozók közti népszerűsítésére haiku író versenyt hirdetett.