Káosz és a Tag-ek

A bloggolás egyik veszélye az értelmetlen gondolatfoszlányok megörökítése. Nem is azt tartom problémásnak, amikor valaki következetesen ezt csinálja, hanem ha eseti a dolog: az értelmes bejegyzések közé ékelődnek a személyes, csak keveseket érdeklő irományok.
Ez pedig óhatatlanul is megkísérti a bloggolót – néha olyasmi is kikívánkozik belőle, ami legfeljebb magának, vagy a hozzá legközelebb állóknak mond valamit. (Igen tudom, hogy az Én-blogok csupa effajta bejegyzésből állnak, és mégis népszerűek.)
E probléma feloldására már jóideje létezik megoldás: az egyes bejegyzések Tag (Címkével) való ellátása. Nem új találmány ez, s különösen ennek fényében bosszantó, hogy az egyik legnagyobb, és legelterjedtebb blog-motor – nevesül ez, amit a Google működtet – nem rendelkezik ezzel a szolgáltatással.
Mindez csupán azért jutott az eszembe, mert engem is elkapott, hogy látszólag teljesen értelmetlen eseménytöredékeket örökítsek meg, ezért aztán előre elnézést kérek mindenkitől, mitöbb, hadd javasoljam nyugodtan ugorja át mindenki a következőket.

Még mindig kissé nehezen megy az itteni időjárás megszokása. Elmúlt a nyár, állítólag ősz van, ez azonban csupán abban nyilvánul meg, hogy reggel és este lehűl valamelyest az idő (éjjel meg hideg van), de napközben hétágra süt a nap – szerencsétlen kontinentális patkány létemre még nem sikerült rákapnom a helyes öltözködésre: vagy fázom délelőttönként, vagy megdöglöm a melegben napközben. Tegnap ráadásul “Trópusi Viharnak” aposztrofált időjárás volt: eszelős széllel kerítve szakadt az eső, a hőmérséklet megzuhant. Ma reggel bezzeg nyárhoz fogható napsütés, és párás-gőzölgő meleg. A helyi netes időjárás előrejelzésnek pedig az a specialitása, hogy még egyetlen alkalommal sem sikerült eltalálnia a várható időt – de még az ellenkezőjét sem.
Ha már a panaszkodásnál tartok: a könyveimen kívül leginkább a tisztességes éttermek/kifőzdék hiányoznak leginkább. Európai jellegű táplálékot néhány méregdrága olasz étterem szolgál csak fel, elvétve akad persze egy-egy angol/ír jellegű pub (ezek pont olyan semmitmondó, íztelen konyhát tartanak, mint az öreg kontinensen), de jellemzően csak ázsiai táplálékot vehet magához az ember. (Meg persze: McDonalds, Burger King, Wendys és hasonló gyorséttermek, vagy pizzériák.) A hazai kisvendéglőknek nyoma sincs – és bevallom sokáig nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányozni tudnak. Pedig néha ölni tudnék egy tisztességes tányérnyi húslevesért, vagy egy becsületesebb szelet rántotthúsért. Újra és újra felmerül bennem: vajon mennyi idő alatt tudom megszokni hiányukat, ha ugyan…?
A múlt héten nem írtam: annyi munkám volt, hogy estére örültem, ha az ágyig eltalálok: egyik kiwi barátom meg is jegyezte, hogy ez nem az itt szokásos munkatempó – itt általában, nyugis, békés sebességgel halad az élet. Hát nem, valóban nem a szokásos hajtás volt, és még nincs is vége.
Ősrégi, elcsépelt viccnek tűnne, ha tegnap életem egyetlen drága párja valójában el nem süti. Koraeste vacsorára valóért betértünk a közeli hipermarketbe, ahol – az időpontra való tekintettel – nyüzsgött a tömeg. A sorok közti szédelgés során a konyhafelszerelések közé keveredtünk, ahol életem értelme egyszerre felkiálltott:
– Jéé, fakanál…
Körülöttünk egyszerre megfagyott a levegő, az emberek némi megbotránkozással, és újsütetű érdeklődéssel bámulták a szőke nőt, aki trágárságokra invitálja párját. A legvicessebb talán az volt, hogy egy jó ideig még csak nem is értette, hogy mivel váltotta ki a hirtelen támadt fagyos csendet.
Örömmel konstatálom, hogy egyre többen olvasnak – bevallom őszintén, meg is lepett. Mindenesetre köszönöm az érdeklődést. Ez a hetem még pokoli lesz minden számítás szerint, erősen kétlem, hogy értelmes bejegyzésre tellne tőlem – ha mégis, úgy jelentkezem hamarosan.

2 Comments

  1. Marel

    Hehhhe..:)

    Jót derűltem a fakanálon:)

    😀

  2. Bakker, nem csalódtam a hugiban :DD Fakanál… Wehehee… 😀

Leave a Comment

sixteen − two =