Archive for October, 2006

Magyarok és Október 23.

Legszívesebben a Bulvár-t is betettem volna a Labelek közé, egyszerűen nem tudom, sírjak-e vagy nevessek.
Hölgyeim és Uraim. Megszakítjuk tudósításunkat a hétvégi túráról. Breaking News következik:

Az Aucklandi Magyar Klub rendes havi találkozóját ezúttal vasárnap (október 22.-én) tartotta, értelemszerűen 56-os megemlékezéssel egybekötve.
Az esemény azonban mintegy megelőlegezte az Budapesten kialakult helyzetet: természetesen nem sikerült békésen, méltósággal ünnepelni.

Történt ugyanis, hogy egy 60 év körüli úr, inkább a televíziós közvetítésre volt kíváncsi, mint a helyi ünnepségre, így addig hangosította a készüléket, míg az elnyomta a rendezvény idegesítő zajait (himnusz, beszédek, ilyesmik). Többeket is zavart ugyan ez az eljárás, míg azután egy hölgy vette a bátorságot, és megkérlelte az urat, halkítaná le a tévékészüléket, ha már itt nagyobbrészt nem arra kíváncsiak. Vesztére tette.
A mi tévéfüggő jószágunk felhergelte magát a kérésen, jó magyar szokás szerint személyes sértésnek fogván fel a dolgot, s igazi kuruc virtussal a falhoz lökte az őt inzultáló hölgyet, nyilván, hogy nagyobb nyomatékot adjon jogos felháborodásának.
A kialakult konfliktust egy felszentelt pap gondolta kezelni, ám isten szolgája sem járt sokkal jobban: a már addig is emelt hangú diskurzus ordítozássá fajult, mígnem előkerült a bicska is.
Hogy a bicskázó urat a kialakult szituáció forgatagában, a kérést beterjesztő hölgy fia mikor vágta pofán, már sosem fog kiderülni – mindenesetre a közjátéknak a helyi rendőrség felbukkanása és intézkedése vetett véget.

Egy darabig gondolkodtam, hogy miféle vitriollal fogom kommentálni a történteket, megjegyezve mindenfélét a magyarság megosztottságáról, összefüggésben szittya eredetünkkel, de aztán letettem róla. Maradok inkább döbbent csendben.

Hurrá, örülünk!

Eljött a nagy nap. Pénteken este a Sky Towerben vacsorázunk, ahogyan ezt megfogadtuk már egy örökkévalósággal ezelőtt, amikor elhatároztuk, egy Új Zélandon fogunk letelepedni. A fogadalmunk úgy szólt, hogy amint mindketten megkapjuk a letelepedés előszobájaként számon tartott munkavállalási engedélyt, ezt a Sky Tower tetején található, méregdrága étteremben fogjuk megünnepelni.

(Az alábbi fotó nem az én művem, Czuppy készítette pár hete, de nekem különösen tetszik, úgyhogy alig vártam már, hogy mikor és milyen ürüggyel lophassam el…)


Én rég birtokában vagyok e becses matricának (úgy értem az útlevélbe ragasztott munkavállalási engedélynek), de Életem Értelmének csak ma érkezett meg.A nagy hatalmú Immigration Office ugyanis egész különleges módon ítéli meg a kérelmeket. Én ugye job offerrel (munkaajánlat) elsődleges jelentkezőnek számítottam, s miután minden szükséges papírom rendben találtatott – ezt pedig minden családi vita ellenére sem bíztam a véletlenre és egy bevándorlási ügynökkel intéztettem szolid 900 dolláért – expressz sebességgel megkaptam az engedélyt.
Életem Értelme azonban family streamen folyamodott – vagyis szerelmi viszonyunkra alapozta a kérelmét. Így persze nem volt szüksége jövendő munkaadóra, nem kellett a végzettségét, munkatapasztalatát igazolni, mindössze azt, hogy valódi és stabil (genuie and stable) párkapcsolatban élünk, több mint egy éve.
A szükséges bizonyítékok beszerzése után, mint egy négy hónappal ezelőtt kerültek a papírja az Immigrationhöz – mi pedig balgán hittük, hogy egy-két héten belül mehetünk is ünnepelni. Nem így történt: az Immigration egy hónapig hozzá sem nyúlt a kérelemhez, azután, egy nappal a törvényi határidő lejárta előtt kézbevette.
Persze utána sem kapkodták el, sőt, mintegy szúrópróbaszerűen kiemelték a teljes orvosi kivizsgálás zárójelentését, és tovább küldték ellenőrzésre egy saját szakértőjüknek.
(Tényleg, mit lehet egy olyan zárójelentésen szakérteni, amelyben az afféle kérdések, miszerint AIDS-e vagy tuberkulózisban szenved-e a delikvens, a lakonikus nem válasz van bekarikázva?)
Noszóval végül meglett az engedély, némi magyarázattal egyetemben: az Immigration szerint a párom egyben a csatolt részem is, én pedig dolgozom, pénzt keresek és mindent összevéve képes vagyok a családfentartásra, így nyilvánvalóan semmi sürgető nincs abban, hogy az ő kérelmét elbírálják. Éppen ezért szépen hátulra sorolják az ilyen kérelmeket a prioritásban, hogy az “igazán fontosak” gyorsabban elbírálásra kerüljenek.

Csak halkan és zárójelben merem megjegyezni, hogy nem vagyok bizonyos abban, hogy plusz pár hetet nem azért várattak minket és nem azért küldték szúrópróbaszerűen ellenőrzésre a zárójelentését, mert őnagysága az ügynökünk nyomatékos tanácsa ellenére, amikor elvesztette a türelmét (viszonylag gyorsan), elkezdett telefonálgatni, megsürgeti az ügymenetet.

A dolog nyilvánvaló pikantériája, hogy amíg a kérelem elbírálásra vár, addig az útlevél is ott csücsül a paksamétában, így aztán a delikvens, ha akarja sem hagyhatja el addig az országot, amíg a döntés meg nem születik.
Így esett, hogy párom, bármennyire is szeretett volna hazalátogatni idén nyáron, ez nem sikerült: most már mehetne ugyan, de ez túlságosan összecsúszna a hamarosan (decemberben) esedékes éves szabadságommal, azt pedig szeretnénk kettesben a világnak ezen a féltekéjén eltölteni.

Most azonban nézzük a jó oldalát: megvan tehát a munkavállalási engedélye, mégpedig a nyílt verzió (velem ellentétben), ami azt jelenti, hogy tetszőleges munkát vállalhat, nemcsak a diplomájának megfelelő könyvtárosit. (Az én engedélyem ugye a kenyéradó cégemhez köt, ha munkahelyet váltanék, jöhetne az újabb Immigrationös tortúra.)
Erre a munkahely vadászatra azonban nagyjából egy hónapunk van, ha december közepéig nem talál állást, akkor egy időre fújhatjuk: a nyári szabadságolások alatt nem túlságosan esélyes, hogy bárhová is felvegyék.
Anyhow – mondaná az angol, az küldetés első része teljesítve. A következő szint már a végeleges letelepedési engedély, aminek még idén nekifutunk szintén.

Ps.: A letelepedési engedély megkapására külön fogadalmat tettem, ezúttal egyedül: amint megkapom, leugrom a Sky Tower tetejéről…

Ninety Miles Beach

És jöjjön kezdetnek pár video a Ninety Miles Beach-i off-roadozásunkról.
A narrátor természetesen Életem Értelme.

Far North – Első nap

Az előre jósolt rosszidővel dacolva nem mondtuk le a háromnapos túrát, és jól tettük: szombaton és vasárnap gyönyörű időnk volt, csak a hétfőnket mosta el az eső.
Valószínűleg a világ egyik legszebb részén jártunk a hétvégén: az Északi Sziget északi felében, amit itt csak Northland-nek vagy Far North-nak neveznek.
Szombat reggel fél nyolcra volt kitűzve az indulás, így negyed kilenckor el is indultunk. A magyar csapat létszáma végül hatra apadt az eredeti nyolcról – ketten papírkutyának bizonyultak, és a várható rossz idő miatt lemondták az utat. Két autó és egy motor alkotta volna konvojt, ha együtt megyünk, ám Jocó és barátnője Bogi már péntek este elindultak, Bandi pedig pedig szombaton hajnalban felpattant motorjára azzal a felkiálltással, hogy Cape Reingán találkozunk.
Hozzánk végül csak Czuppy került a Bighornba, így hármasban vágtunk neki az 1-es útnak.
Az eredeti tervek szerint Cape Reingán áll össze a csapat: ki-ki amint odaér szájat tát és bevárja a többieket, azután közösen visszamentünk volna Waitiki Landingbe, amely az információk szerint az utolsó település északon, itt volt a szállás lefoglalva.
Czuppyt igazándiból nem ismertük (egyszer, a megérkezése utáni napokban ugyan találkoztunk egyfél órára), így volt bennem némi aggodalom, hogy miféle figurával hoz majd össze a sors, de hál istennek gyorsan kiderült, hogy jófej és kellemes társaság. Nem utolsó sorban kifejezetten ügyes amatőr fotós, ami már azért is hasznos, mert én meg semmit sem értek a dologhoz, és elhatároztam, hogy tanulok tőle.
Aucklandtől északi irányba Whangerei a legnagyobb város, nagyjából 180 km távolságban. Tekintettel arra, hogy Új Zélandon autópályák nem nagyon vannak – illetve csak Aucklanden belül van -, az útunk kétszer egysávos országúton vezetett végig, így 80-90-es tempóban haladtunk.
Dél körül értünk Whangereibe, és bár kellemesen volt az autókázás, már mindannyian kiszálltunk volna egy kicsit lábat nyujtóztatni, így amikor megláttuk a vízesésre figyelmeztető kiírást, azonnal úgy döntöttünk, hogy megnézzük. Jó döntés volt. A hétvégéről készült képgaléria első kilenc képe ott készült – tündérsziget a város ölében.
Két óra séta és fényképezés után indultunk tovább, miközben újabb tennivaló született: egyszerre elkapott a félsz, hogy a magunkkal hozott 256 SD kártya kevés lesz a hosszú útra, hisz még csak az elején tartunk, és egy előre be nem tervezett megállóban elfényképeztem a felét. (Mindösszesen olyan 500 kép készült, igaz ennek mindössze a 10% lett értékelhető végül.)
Már régóta terveztem, hogy veszek egy nagyobb memóriakártyát, de valahogy mindig elmaradt, így most szívtam a fogam, hogy útközben vajon hol, és mennyiért sikerült majd megejteni.
Az 1-es úton haladtunk tovább, és majd minden településen megálltunk egy kicsit, hátha kapok SD kártyát. Végül egy Towai nevű falvacskában közölték, ne is reménykedjek: legközelebb KeriKeriben lesz erre módom. (Kiejtve kiwiül KiriKiri.)
Kerikeri azonban épp nem esett útba, és nem nagyon fülött a fogam, hogy módosítsunk az eredeti útvonalon, úgyhogy magamban már felkészültem, hogy takarékoskodnom kell, és visszavettem a készülő képek a felbontásán is.
Újabb két óra elteltével értünk Kaitaiaba, ami meglehetős városkának bizonyult. Itt végül sikerült egy éppen zárni készülő fotós boltban a kártyavásárlás is, nem mondom, hogy nagy üzlet volt: az 1 gigás kártyát kaptam meg 130 dollárért, pont annyiért, amennyibe itt Aucklandben a 2 gigás kerül.
Mindenesetre már ekkor kiderült: noha az alapvető élet mindenütt olcsóbb, mint Aucklandben (már új-zélandi viszonylatban), bizonyos dolgok azért drágábbak és nem is kicsit.
A memóriakártya csak egy a sorban, ami igazán meglepett, hogy az eddig kötött árasnak hitt üzemanyag is úgy drágul, ahogy távolodunk: Whangereiben még csak 5 centtel drágább literje, de Kaitaiaban már 7 cent a különbség, hogy végül Waitiki Landingben beállítsa a csúcsot, a maga + 20 centes drágulásával.
Kaitaiaban aztán bevártuk Jocóékat, akik annak ellenére, hogy előző éjszaka indultak, kissé lemaradtak. Ők megszállatak valahol a keleti partvidéken még péntek éjjel, azután össze-vissza kavarogva az ellenkező irányból közelítettek.
A Ninety Miles Beachre már közösen érkeztünk. Nehéz visszaadni az élményt: körülbelül 25-30 méter széles, egybefüggő, tömör homokos partszakasz, ami majd 90 mérföldön keresztül vezet felfele Cape Reinga felé. Már ha éppen nincs dagály, mert olyankor a Tasmán tenger elönti a területet.
Kimentünk a partra, ott bohóckodtunk vagy másfél órát, aztán, hogy még napvilágnál elérjük az uticélunkat, a továbbindulás mellett döntöttünk. Mi a Ninety Miles Beachen, Jocóék azonban ezt nem merték megkockáztatni: igaz, tele a környék figyelmeztető táblákkal, ha jön a dagály, az óvatlan autós könnyen bajba kerülhet.
A Ninety Miles Beachnek összesen három ki-bejárata van, egy lent, ahol kezdődik, van egy onnan 20 km feljebb, és a végén, a Giant Sand Dunes-nél (Óriás Homokdűnék).
A gond mindössze annyi volt, hogy nem tudtuk meghatározni, vajon mennyi időnk van még a dagályig. Mi végülis úgy döntöttünk, hogy próbát teszünk a parttal: úgy ítéltem meg, észre fogjuk venni, ha emelkedik a vízállás, és akkor kimenekülünk a középső – viszonylag közeli – kijáraton.
A homokos part izgalma Életem Értelmét is felvillanyozta, így aztán majd tíz kilométert ő vezetett: naná, itt nem nagyon volt szembeforgalom, és hiányoztak az összes zavaró körülmények, mint lámpa, kereszteződés, gyalogos. Végül persze minden gond nélkül elértük a kijáratot, s ott egy rövid töprengés után úgy döntöttünk elég az off-roadból, visszatérünk az országútra.
Újabb egy óra múltán értünk Waitiki Landing közelébe, ahol jött a meglepetés: mobil térerőnek nyoma sincs. Erre persze nem készültünk fel, Jocóékkal úgy állapodtunk meg, hogy telefonon keresztül tartjuk a kapcsolatot. A dolog annál is fontosabb lett volna, mert csak nem sikerült Waitiki Landingre rátalálnunk. Volt ugyan egy kiírás, aztán három épület, amiből az egyik egy használaton kívüli, valamikor buszmegállónak épült, mostanra rogyadozó fabódé volt, a második egy benzinkút, ami egyben vegyesboltként is funkcionált, míg a harmadik egy étteremmel egybenőtt kempingszerűség. Mi azonban településre számítottunk, így azt gondoltuk, ez legfeljebb Waitiki Landing kezdete, így békésen tovább autóztunk, várva, hogy rálelünk a faluközpontra. De nem. Waitiki Landing ez a három épület.
Mire azonban ezt felfedeztük, már jócskán megközelítettük Cape Reingát, ezért inkább nem fordultunk vissza, hogy megnézzük amíg világos van.
Maga a látnivaló Új Zéland kezdete – márha azt tekintjük, hogy a második legészakibb pontja – és a világítótorony. A képgaléria azt hiszem ékesebben beszél minden szónál.
Egy órát tölthettünk fent, fotóztunk és nem tudtunk betelni a látvánnyal.
Erős kétségekkel autóztunk vissza, s inkább próba-szerencse alapon álltunk meg a már említett épületegyüttesnél, hogy legalább valami információhoz jussunk. Az étteremben aztán meglelltünk a többieket, s rövid küzdelem után hozzájutottunk a legfoglalt szálláshoz, ami egy három személyes pici szobácskának bizonyult, szörnyen kényelmetlen, egyszemélyes vaságyakkal (20 dollár per fő egy éjszaka).
Az este levezetésképpen némi sörözésbe, pizzás vacsorába és billiárdozásba fulladt.

Internet absztinencia

Tegnap este azzal örvendeztetett meg az Orcon által, az előfizetéshez adott ADSL modem (Dynalink RTA 1320), hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül felmondta a szolgálatot.
Sem az áramtalanítás, sem a reset nem segített: kis lámpácskái ugyan biztatóan hunyorognak, ám mulatságosan zümmög, akárha egy seregnyi sandfly költözött volna belé, és természtesen nem működik rendeltetésszerűen. Egész pontosan sehogy sem működik.
Először dühödten a falhoz akartam vagdalni, aztán rájöttem, hogy még benne vagyok az egy éves garanciális időben (ugyan pár héttel csupán), úgyhogy megtartóztattam magam.Még a régi, Magyarországról örökölt rossz beidegződéssel készültem csatázni a szolgáltatóval, s már jó előre kinéztem, hogy mit veszek majd pótlásul, ha nem sikerül érvényesítenem a garanciát.
Ám újra és újra kellemes meglepetésként ér, hogy itt mennyire másként mennek a dolgok.

Reggel felhívtam az Orcon (az internetszolgáltatónk) számát, ahol pár másodperc múlva kapcsolták az ügyfélszolgálatos jószágot. Kissé idegesen kezdtem bele a problémám ecsetelésébe, ám gyorsan megnyugtatott: semmi gond, megadja a Dynalink helyi képviseletének a címét, csak dobozoljam be a hibás modemet, adjam postára, és a postafordultával meg is kapom az új példányt.
Ebben megnyugodva mentem a dolgomra, aztán csak feltörtek a rossz tapasztalatok, hát hiszen ennyire nem lehet egyszerű, gondoltam. Hogyan kell igazolnom, hogy én Orcon ügyfél vagyok? elektronikusan köttetett az előfizetés, sehol egy pecsétes papír, sehol egy becsületes számla.
Kikerestem hát a Dynalink New Zealand ügyfélszolgálatának számát, felhívtam őket is.
Ott azonban egy automata közölte, hogy sajnos minden ügyintézőjük foglalt, hagyjam meg a telefonszámomat, majd ők visszahívnak.
Helyben vagyunk, gondoltam, az életben nem hívnak vissza. Most akkor küldjem vagy ne küldjem a hibás szerkezetet?
Fél óra múlva csöng a mobilom, a Dynalink az. Udvarias férfihang kérdi, miben állhat a szolgálatomra. A meglepetéstől alig jutottam szóhoz, végül csak sikerült kinyögnöm a problémámat. Ugyanazt a választ kaptam, csak küldjem el hozzájuk, amint megkapták postázzák a cserét. Az akadékoskodásomat, hogy kell-e nekik valami igazolás, számla, akármi – nem is értette. Nem, nem kell nekik: hát egyszerű nem? van egy hibás termék, amit őt forgalmaznak, az garanciális, tehát kicserélik.

Itt tartunk most. Remélem jó vége lesz az ügynek, és valóban hamarosan megkapjuk az új modemet – addig ugye nincs otthon net.
Addig is: Orcon, Dynalink, Új Zéland – ügyfélszolgálatból 5 csillag.
Mindenesetre a várható esős időjárás ellenére sem tettünk le a hosszú hétvégi túráról, így az internet absztinencia első három napja mindenképpen fájdalommentesnek ígérkezik.
A jövő hét kedden visszatérek.

Apám és Bloggolás

Este sikerült beszélnem apámmal MSNen keresztül, webkamerázva. Megszokott dolog ez közöttünk amúgy, hetente megejtjük, de a héten valamiért csak nyögvenyelősen akart sikerülni: vagy nem voltam épp otthon/gépközelben, amikor hívott, vagy nem jött létre a kapcsolat.
Ma végre minden klappolt, szokás szerint elmondtam, hogy mi hír felénk – érdeklődött, hogy áll a költözésünk* meg mi van Életem Értelme útlevelével.
Egy keveset politizáltunk, majd elmesélte, hogy még mindig csak várja, hogy legutóbbi kötetét kutathatóvá tegye a levéltár. Aztán szóba került, hogy valami értelmeset szeretne csinálni megint, töprengett, hogy mit tegyen. Hidegkút történelmének feldolgozásához nem látja értelmét – túl sok és hosszú munka, ami nem éri meg -, esetleg itt lenne az ideje az önéletrajzába belefogni. Ez utóbbi kapcsán viszont felmerültek az agályai, hogy már nem jól, nem pontosan emlékszik a múltja, gyerekkora részleteire. Ezen viszont nem csodálkoztam, mégiscsak 73 éves lesz pár héten belül.
Summa summárum, jót beszélgettünk, jó volt látni.
Valahol a beszélgetés elején felvetette, hogy nem az MSN nickemhez tartozó státussorba írt blogcímem okozta-e a minapi kapcsolódási problémát.
Nyilván nem, de engem ismét eltöltött a büszkeség: az apám, aki világ életében bölcsész volt, leküzdötte a generációs szakadékot, bátran emailezik és elsajátította az azonnali üzenetküldők és a webkamera használatát, csak mert a hülye fia a világ túlfelére költözött. Mindezt olyan idős korában, amikor a legtöbben már irtóznak minden újszerűtől és modern technikai kütyütől.
Sosem kedvelte pedig a sci-fit – mindig erősen kapaszkodott a realitásba -, és gyanítom sosem fogja igazán megérteni az én vonzalmamat a fantázia iránt.
Gyakran eszembe jut, hogy mennyire más, mennyire viszontagságos sorsa volt, mind a munkája, mind a magánéletét tekintve (elég ha csak a saját viselt dolgaimat felidézem), és nyilván nem ilyen fiút képzelt el magának. Gyanítom, nem sok örömét lelte bennem, és ezt sajnálom: az életem egy szakaszában mindennél jobban szerettem volna megfelelni neki és az elvárásainak.
Szerettem volna, ha úgy tud büszke lenni rám, ahogyan ő szerette volna.

De elkanyarodtam a témától, igazándiból a beszélgetésünk kapcsán két gondolat fogalmazódott meg bennem. Egyfelől, számára a mód, ahogyan kommunikálunk, minden bizonnyal maga a megvalósult sci-fi, s ha jobban belegondolok, nekem is az kell legyen: kamaszkoromban az efféle video-telefonálásról legfeljebb a Galaktika könyvekben olvashattam, vagy sci-fi filmekben láthattam.
Észrevétlenül szivárgott be az életünkben a jövő és észrevétlenül vált a mindennapok részévé, de számomra – pont az együtt haladás miatt – ez sokkal kevésbbé volt látványos vagy megterhelő. Vajon hogyan élheti meg ő, akinek már a televízió is egy technikai ugrás volt, nem a valóság természetes velejárója? Vajon miféle technikai csodát kell majd nekem elsajátítanom (és vajon lesz-e hozzá elég erőm, elég nyitott elmém) öregkoromban, huszonöt-harminc év múlva, ha a saját hülye fiammal akarok majd, ha nem is lépést tartani, de legalább kommunikálni?

Szóval miután megkérdezte, nem a blogcím okozta-e a problémát, óhatatlanul szóba került, hogy mi az a bloggolás. Próbáltam egyszerűen elmagyarázni és örültem, hogy érti, hogy tetszik neki.
Aztán ennek kapcsán rájöttem, hogy ha ő is olvassa mindazt, amit leírok, nyilván egy csomó dolgot nem ért majd, és nemcsak a technikai/szakmai bejegyzéseimet, de az amúgy őt is érdeklő szövegek egy része is kényelmetlenséget okozhat neki. Nem tudom nem lesz-e számára nehezebb áthidalni a kommunikációs szakadékot, mint volt a technikait: olyan szavakat, rövidítéseket, kifejezéseket kellene megértenie, amelyek vagy sima anglicizmusok, vagy az internetes szubkultúrából származnak.
Egyszerre még az is felmerült bennem, hogy visszamenőleg átfogalmazzak mindent – aztán ezt az ötletet elvettettem, de közben rájöttem, adós maradtam magamnak egy fontos dologgal.
Mindenezidáig nem foglalkoztam azzal a kérdéssel, kinek is írom mindezt, hogy kicsit marketing ízzel fogalmazzam meg, ki a célcsoport?
E kérdés megválaszolása pedig fontos, hisz a bejegyzések nyelvezetének, tartalmának idomulnia kell az olvasóközönség elvárásaihoz, különben értelmét veszíti az egész. Lássuk tehát:

1. Mindenekelőtt a családom, barátaim és ismerőseim számára írom, akiket valóban érdekel, hogy mi minden történik velem. Jó médium erre a blog, különösen ekkora távolságnál: nem kell külön-külön levelekben megírni az eseményeket, vagy minden egyes momentumot tízszer-tizenötször elmesélni.

2. Mindazok számára, akik a kivándorláson gondolkodnak, különösen, ha épp Új Zéland a választott úticél. Gondolom – ha nem is lexikonszerűen – sok minden kiderül abból, hogy mire számíthatnak.

3. Magamnak és esetleges leszármazottaimnak. Érdekes lesz majd évek múlva visszaolvasni, és persze én sem bánnám, ha most olvashatnám apám 20-30 évvel ezelőtt írott bejegyzéseit.

Nyilván lesznek majd, akik nem tartoznak egyetlen fentebbi kategóriába sem, ám az ő elvárásaik egyelőre nem jelentkeznek prioritásként.

*Költözésünk története egy következő bejegyzésben.

Edgy Eft

Hamarosan megjelenik az új Ubuntu: 6.10 Edgy Eft kódnévvel. A végleges verzió a jövő hét csütörtökre, október 26-ra várható.
Ez az első eset, hogy nem töltöttem le és kísérletezgettem a próbaverziókkal, ebben nyilván nagy szerepet játszik, hogy tökéletesen elégedett vagyok a mostani Dapper Drake-el.
Mindazonáltal úgy várom már, mint kisgyerek a karácsonyt: a jövő hét vége minden bizonnyal Edgy Eftezéssel telik majd. Az Acer megvétele óta nem volt kedvem/erőm installálgatni – így hát azon még mindig egy ótvar Windows XP Home teljesít szolgálatot.
Most azonban eljött a kiválló alkalom – Életem Értelme nyilván sikítozni fog -, hogy eltakarítsam a Windowst.

Egyelőre maradok a 32 bites verziónál. Lassan fél éve használok az irodában 64 bitest, de rá kellett jönnöm, nem érett még a mindennapokra: túl sok kompromisszum megkötésével, túl sok molyolással jár.