Csanad | 赛纳德

赛纳德 | BLOG. ÚJ ZÉLAND. MAGYARUL.

Month: October 2006 Page 3 of 4

Angol nyelv

Ha az ember más országba költözésre adja a fejét, kulcskérdés a választott ország nyelve. Elméletileg ugye abból válik a második anyanyelv, a jövendő élet fő kommunikációs csapásiránya.
Mi különösebben nem kockáztattunk – legalábbis azt hittük az induláskor -, Életem Értelme egy nyavajás nyelvzseni (úgy ragad rá minden idegen nyelv, mint padlószőnyegre a perzsamacska szőre), én pedig – túl néhány lefordított köteten – úgy gondoltam, hamar belerázódom a verbalitásba is.
Emlékszem, az első sokk még a megérkezést követő héten történt rögtön: az ASB Bank végtelen kedves és szolgálatkész ügyintézőjével a bankszámlanyitás – addig flott – menete futott kommunikációs zátonyra. Ugyanis miután mindent elintéztünk, feltett egy egyszerű kérdést, amit sehogyan sem tudtam értelmezni, sem környezetében, sem magát a szót.
Az iránt érdeklődött, van-e entenim?
Hülyén bámultam, sőt nagyon hülyének is éreztem magam; a kis hölgy pedig nem unt rá, és újra meg újra feltette a kérdést, egyre jobban tagolva, más mondatszerkezetbe ágyazva, de rendületlenül mosolyogva.
(Persze akkor még nem tudtam, hogy ez kötelező és megszokott: az itt élő ázsiaiak egy része sosem tanul meg rendesen angolul.)
Körülbelül öt perc kínlódás – bevallom eleinte a kudarcélmény miatt én sem álltam a helyzet magaslatán – végül kiderült, hogy arra kíváncsi, hogy internettel rendelkezem-e.
Internet kiejtve = enteni. Tetszik érteni?
Aztán kezdtem megszokni a kiwi englisht minden furaságával egyetemben (az e hang következetes i-nek ejtése, így lesz a penből pin), túl voltam néhány szakmai interjún.
Roppant megelégedéssel nyugtáztam, hogy a létező nyelvi problémák áthidalhatóak, ha nem is tudom magam pont úgy kifejezni, mint ahogyan szeretném, ez csak idő kérdése.
A következő rémület akkor hatalmasodott el rajtam, amikor új munkahelyemen, az első mítingek egyikén találkoztam a projektvezetőnkkel. Mike a már szinte parodisztikus kiwi akcentusát elképesztő sebességű beszéddel súlyosbította, megfűszerezve krónikus rövidítés mániájával.
Mike-ot hosszú hónapokig nem értettem, megtanultam értelmesen bólogatni, és minden a munkát érintő valós kérdéssel kapcsolatban írásban kommunikálni. A dolog miatt érzett kezdeti csalódottságom hamar átváltott rezignációba, majd úgy döntöttem, akkor jelenthetem ki, hogy a nyelvi akadályokat maradéktalanul leküzdöttem, ha már Mikeal is zökkenőmentessé válik a verbalitásunk.
Aztán jött a kötelező hat hónapos breakdown – amikor egyszerre úgy éreztem, a nyelvi fejlődésem inkább devolúció, és rosszabbul beszélek, mint amikor megérkeztünk -, majd lassan fontosabb problémák takarták ki a nyelvhasználat kérdését. Észrevétlen folyamat során jutottam odáig, hogy rádöbbenjek – bár még korántsem beszélem az angolt tökéletesen -, nyelvileg asszimilálódtam.
Illetve…
Elérkeztünk a fordulóponthoz. Tudniillik a letelepedési engedély megkapásának feltétele egy IELTS nyelvizsga sikeres abszolválása. Miután pedig – hogy tartani tudjuk a saját magunk számára eredetileg kitűzött határidőket – még december folyamán jelentkezni akarunk a permanent residency-re (minden emigráns álma), az IELTS megszerzése nem tűr halasztást.
A dolog többféle képpen is megoldható – bátrabbaknak ajánlanám az egyből vizsgát, mindössze 265 dollár -, én azonban óvatos módon közelítem a kérdést: a jövő héttől minden délután két órán keresztül a University of Auckland English Language Academy specializált felkészítőjén ülök majd, egy hónapon át (a már fentebb említett vizsgadíjjal együtt jutányos 585 dollárért).
Biztos, ami biztos alapon.
Megúszhatnám persze az egész mizériát, az IELTS-t kiválthatom egy munkáltatói igazolással, amiben a cég tanusítja, hogy az angol nyelvtudomásom megfelelő, de úgy döntöttem, saját emberségből oldom meg a kérdést, inkább választom a nehezebb utat.
(A munkáltató igazolás megmaradt B tervnek – ha mégis hülyébbnek bizonyulnék, mint számítok rá.)
Eleinte töprengtem, hogy elmenjek-e mindenféle felkészítő kurzus nélkül vizsgázni, csak úgy, kipróbálni, hogy mit tudok, ám végül két okból is lemondtam erről:
1. Ha nem sikerül a vizsga, három hónap múlva próbálhatom meg csak újra.
2. Hilary Beri.

Hilary Beri a More FM hírolvasója. A More FM-et hallgatom minden reggel munkába jövet – hazafelé már Bic Rungat CDről – és egész eddig egy kellemes baritonú férfiember olvasta a híreket, tőle tudtam meg, hogy a Harbour Bridge-en aznap miért éppen az a zászló leng, ami.
Pár hete azonban feltűnt Hilary Beri, akit egész egyszerűen nem értek. Illetve ha nagyon odafigyelek, akkor persze igen, többé-kevésbbé – de reggel félálomban elég nekem odafigyelni a vezetésre, tehát a gyakorlatban meg vagyok fosztva a reggeli híradagomtól.
Hilary Berit be kellene tiltani nazális hadarásával, szürke, élettelen hangjával együtt.
Esetleg nekem kellene megtanulnom angolul rendesen.

Subdimension

Nem használom a Subdimension nevet nick-ként. Eddig sem tettem, ezután sem fogom.
Lol.

Cape Reinga

Hosszú hétvégénk lesz, bármilyen furcsa, itt is ünnepnap október 23.
Nem, Új Zélandon nem a magyar forradalmat ünneplik, hanem a Labour Dayt, ami olyan, mint Május 1.
Valójában a 8 órás munkanap kiharcolásának ünnepe, amelyben a kiwik a világelsők közé tartoznak (1840).
Az első hivatalos Labour Day-t 1890 október 28-án tartották, arra, hogy ebből mikor és miért lett 23.-a nem találtam magyarázatot (vagy október 4. hétfője?).

Tekintettel a várható jóidőre, hosszú kirándulásra szántuk el magunkat: elmegyünk az északi sziget legészakibb csücskére – Cape Reinga-ra. Ez nagyjából egy 450 km hosszú trip. Szombat éjszaka megszállunk Waitiki Landingben, aztán két napon át jövünk visszafelé – vasárnap Russellben alszunk -, hogy hétfő estére hazaérjünk. Állítólag gyönyörű a vidék, és arra van a Ninety Miles Beach (igen kilencven mérföld hosszú, egybefüggő homokos tengerpart), az off-roadozás paradicsoma.

Várom már nagyon.


No ez a kép jól példázza Auckland éghajlatát és növényzetét. Az efféle pálmák teljesen szokványosak felénk, ez a sor épp Takapuna és Devonport között áll, egy félreeső utcában. És igen: a béna, majomszerű teremtmény én vagyok, ahogyan azt próbálgatom, mennyire volna nehéz felmászni.

Diwali fesztivál

Indiai fesztiválon voltunk délután, a Britomart mögötti parkolót foglalta el a rendezvény. Hosszas töprengés után végül komppal mentünk Devonportból, mondván úgysem tudnánk leparkolni a kézenfekvő célnál – hisz pont a parkolóban állnak a sátrak, nyüzsög a tömeg.
Nem voltam különösebben elájulva az eseménytől: egyszerű kirakodóvásárnak imponált, tele mindenféle vicik-vacakkal és kitelepült indiai kifőzdékkel.

Az indiai konyha Magyarországon még minden bizonnyal az egzotikus kategóriába tartozik, itt azonban egyike a leggyakoribbnak: én pár próba után ráuntam, azóta kifejezetten kerülöm. Akkor inkább a thai vagy kínai koszt, bár már azok is a fülemen jönnek ki – fele királyságomat adnám valami rendes magyar kisvendéglőért.
Mondjuk állítólag van St. Heliersben egy német étterem, ahol rendes rántotthúst és igazi gulyást adnak, de még nem sikerült eljutnunk oda. A jövő héten mindenképp sorra kerítem, aztán majd jól beszámolok róla.
És van egy igazi magyar hentes is – az elmúlt hetek legnagyobb találmánya. Már a megérkezésünk után hallottunk róla, de annyi negatívumot, hogy egész mostanáig nem volt kedvem eltúrázni odáig. A hentes ugyanis Dél-Auckland csücskében, Manukauban található – legkevesebb egy órás trip.
Hiba volt idáig húzni, mert minden ellenkező híreszteléssel ellentétben életmentő kolbászok, szalonnák és “Pick típusú” szalámi kapható, ráadásul teljesen elfogadható áron. A kolbászából (amiről még most sem tudom, hogy gyulai vagy csabai típus, mert eddigi két ottjártamkor két különböző néven jutottam hozzá) még mindig van egy kicsi, de a rúd téliszalámi elfogyott két hét alatt, úgyhogy az újabb beszerzőkörút nem várhat tovább.

De vissza Indiához: kénytelen vagyok megállapítani, hogy az indai ember vagy nagyon szép, vagy rettenetesen visszataszító. Középút – helyeske, csúnyácska, semmilyenke – nincs. Ma is láttunk jó sok elképesztően szép emberpéldányt, de amelyikük csúnya volt, az rémisztően, gyomorforgatóan ronda, olyan, hogy minden további sminkelés, maszkolás nélkül is statisztaszerepet kaphatna bármilyen B kategóriás horrorfilmben.

És akkor most (tudom, és-sel nem kezdünk mondatot) egyszerre leszek kicsit hímsoviniszta és kicsit rasszista. Hangsúlyozom, a most következő – akár városi legendának is minősíthető – eléggé el nem ítélhető módon általánosító megállapítást csak másodkézből, hallomásból ismerem. Mindenesetre több különböző forrásból származik, ezért hajlamos vagyok némi igazságtartamot tulajdonítani a tételnek, ami szerint:
Az indiai nők vaginája rövidebb és szűkebb, mint azt a mi magyar legényeink megszokták. Ezen kívül szeretkezés közben vadul harapnak és karmolnak – mondjuk e harapás/karmolás és a nem kifejezetten összeillő méretű szervek használata között akár összefüggés is lehet.
A legenda egyébként úgy szól a tovább, hogy ha egy indai nő megtapasztalta a fehérembert (magyar fiút?), többet nem nagyon akar másmilyet magának, a keringő történetek egyik szereplője azóta többedik magyar pasiját fogyasztja, egy másikuk azonnal házasodni/gyereket szülni gondolt.
Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a történetek három – egymástól független – férfiszereplőjéből kettő élete legrosszabb dugásának minősítette az experimentumot.

És még merje ezek után valaki azt mondani, hogy nem a méret a lényeg…

Hogyan mondjuk?

Ha a makulátlan antonímája a makulás, akkor az ormótlané az ormós vagy az ormótos?

Multikulti

A kíváncsiság elhatározássá érett: hétfőn megkérdezem See-t, hogy a kínaiaknak szőrös-e a segge.
Tudniillik meggyőződésem, hogy a legutóbb vett wécépapírunkat kínai K+F részleg hozta létre, mással nem tudom magyarázni azt az arroganciát, amivel olyan seggtörlőterméket hoznak létre, ami apró darabokban beleragad az ember fenekébe: a dolog tüneteit nem részletezem inkább, mindenki képzelje el.

Amiért szeretek itt élni, azt gyönyörűen mutatja egy pár héttel ezelőtti céges vacsora, amit a főnököm házában sikerült elkölteni, ebben a demográfiai megoszlásban:

3 magyar,
3 kínai,
1 maláj,
1 nepáli,
1 filipínó,
és
2 kiwi.

See egyébként az egyik kínai, mondhatjuk, hogy a legközelebbi munkatársam. Tizenegy éves volt, amikor Új Zélandra költöztek, azóta egyszer járt Kínában. Arra kérdésre, hogy hogy tetszett neki a trip, elhúzta a száját és így válaszolta: – Nem nagyon. Túl sok volt a kínai.

Page 3 of 4

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén

%d bloggers like this: