Archive for November, 2006

Röviden

Egyveleg lesz ez most a javából, de egyszerűen nincs időm kifejtősen írni, van amiről meg nem is érdemes.

Érdekes adatra bukkantam a minap, kiderült, hogy az új-zélandi költségvetés erőteljes többletben van: jelenleg 7 millárd dollárral (924 milliárd forint aktuális árfolyamon). A jövő évre azonban már csak 5.8 milliárd, míg a 2008-2009 fiskális évre már csak 3.6 milliárd dolláros többletet terveznek.
Érdekes helyzet, szó se róla, a főnököm reakcióját hallgatni még érdekesebb volt:

– Az államnak nem az a dolga, hogy pénzt csináljon, valamit elrontottak a költségvetésben.

Mindenesetre most látszik, hogy a különböző pártok gazdaságfilozófiája mennyiben tud különbözni: a kormányon lévő Labour Party inkább ráülne a pénzre, tartalékolna az ínségesebb időkre, és a szociális juttatásokra fordítaná. Nem, nem tervezik segélyként szétosztani, sem a nyugdíjakat emelni, inkább az oktatásra és egészségügyre költenének.
A jobboldal ezzel szemben markáns adócsökkentésért kardoskodik, amivel szerintük megállítható lenne a gazdasági növekedés lassulása (ebben az évben 1.5% a GDP bővülés, igaz jövőre már 3.7%-ot jósolnak.).
No igen, legalább vannak érthető és megkülönböztethető, markáns álláspontok, van miről vitázni, társadalmi párbeszédet folytatni.

Társadalmi párbeszédről szólván: a Waterfront Stadium elbukott a kormány minden erőlködése ellenére és az én legnagyobb örömömre. Az aucklandi polgárok nem szerették az öteletet, amit a nyilvánosságra került vizuális koncepciók láttán nem is nagyon csodálok. Akárkivel beszéltem, mind egyetértettünk: ha valami olyan építészeti csodáról, egy új új-zélandi jelképről lenne szó, mint amilyen a Sydney Operaház Ausztráliában, akkor a közvélemény egyöntetűen támogatná. Ebből a ronda, drága plasztikbehemótból nem kért senki sem. Hála a magasságos, működő demokráciának, az emberek véleménye számít a világnak ezen a táján. A kormány erőltette, az Auckland City Council (Városháza) a főpolgármesterrel az élen megszavazta, ám az Auckland Regional Council (nevezzük megyei közgyűlésnek, bár ez inkább csak párhuzam) megvétózta a tervet. Amennyire tudni lehet, az Eden Parkban található, már meglévő stadiumot fogják kibővíteni és felújítani, az új stadiumra szánt összeg negyven százalékából.

És jöjjenek a személyes vonatkozású hírek:

Végre felkészítettük a Mazdát eladásra – van rajta friss WOF, regisztráció, minden -, aztán úgy alakult, hogy mégsem adjuk el még egy kicsit. Egy a múlt héten érkezett magyar turista fiú vevő lett volna rá, de amikor odakerült a sor, hogy visszavennénk-e egy hónap múlva, amikor befejezi a túrázást, jobbat gondoltunk. Az utolsó napokban, nyilván – mert nem lesz ideje – csak sokkal olcsóbban tudná eladni. Így azt találtuk ki, hogy nem el, hanem bérbeadjuk neki az autót.
Win-win szituáció, mindenki jól jár. Persze azonnal felmerült bennem, hogy itt az ideje, hogy teljes biztosítást kössek az kocsira, így egyikünknek sem kell attól tartania, hogy mi történik, ha véletlenül összetöri.
Berobogtam tehát tegnap az AA-be (a helyi autóklub), hogy megkössem a teljeskörű biztosítást, aztán kicsit csalódottan távoztam: csak úgy hajlandóak megkötni, ha már van új-zélandi jogosítványom. A megszerzését egészen eddig halogattam: miután Magyarország – illetve az én régi magyar jogosítványom típusa – nincs rajta az elfogadható vezetői engedélyek listáján, kénytelen vagyok teljesen előről vizsgázni; elméleti és gyakorlati tesztet is kell tennem.
Anyhow, tudtam én, hogy előbb-utóbb nem úszom meg a kérdést, de jobb szerettem volna, ha mindezt békében, az irodai hajtás, meg az IELTS vizsga után tudom sorrakeríteni. Így azután nincs mese, szombaton délelőtt jogosítványt szerzek.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy lehetne magyar jogosítvánnyal is biztosítani, ám a turista kondíciók annyival rosszabbak, hogy nem is érdemes foglalkozni vele: a díj kétszeres, és az éves összeg hetvenöt százalékát előre ki kell fizetni.

Nerdeknek a röviden: a hír igaz, az Apple IPhone jövőre megjelenik a piacon. See öccse Ausztráliában él, és hivatalos IPod tesztelő (néha lenyűgöz, micsoda munkák vannak). Mióta tudom ezt, azóta piszkálom See-t, hogy járjon utána, mi igaz az IPhone körüli híresztelésekből. Tegnap végre nem felejtette el és megkérdezte, öccse pedig biztosított arról, hogy már működő prototípus is létezik, hamarosan gyártásba kerül.
Arra azért kíváncsi leszek, hozzánk Új Zélandra mikor jut el.

A japán konyha

Szombaton a mozi előtt vacsoráztunk, Annamari javaslatára a Nikko nevű japán étteremben (Nikko Japanese Restaurant, Level 1, Mid City Centre, 239 Queen Street, Auckland, Phone: 09-309-8266). Előre bocsáthatom, hogy az ázsiai koszt már a fülemen jön ki, a japán konyha meg eddig sem volt a kedvencem. Erre most rá kellett jönnöm, hogy rossz helyeken próbálkoztam a japanese cousine-al, sokkal izgalmasabb, érdekesebb kulináris élményben volt részem, mint amire számítottam amitől tartottam.
Kriszti egyébként él-hal a japán konyháért – de ő egyébként is nippomán, így a véleménye nem mérvadó.
A Nikko a CBD szívében, a Sky Metro mozitól öt perc sétára található, a Queen Street egyik bevásárlóközpontjának az első emeletén. Ez a tény kicsit aggasztott elsőre, de legnagyobb meglepetésemre rendesen felépített és berendezett étterem (nem a klasszikus plaza-kifőzde), igazi hajlongó japán személyzettel.
Őket egyébként maximális elismerés illeti: azt hiszem itt tapasztalatam az igazi vendéglátás magasiskoláját. A pincérek pontosak voltak és mindig kéznél, ám mégsem tolakódóan. A rendelés pontosan és gyorsan érkezett – szóval le a kalappal.
A japán konyha általam megismert és megrendelt remekei javarészt nyers halféleségekből álltak. Amikor azt mondom, hogy nyers, akkor ezt tessék úgy is érteni: frissen felbontott, de teljesen nyers lazacról és tonhalról beszélek.
Az étlapon elég bőséges választék szerepelt, de hiába voltak képek is, magamtól képtelen lettem volna választani. Így áthidaló megoldásként egy nyolc fogásból álló Premium Course-t rendeltem, a képek alapján csak sejteni lehet, hogy ez milyen irgalmatlan mennyiségű ennivaló. Az árak sem vészesek, a vacsora ránk jutó része 80 dollár volt, és ebben már benne foglaltatik két üveg sake is.


Mindent összevéve jól éreztük magunkat, az étel ízlet, dugiglaktam (sőt egy pici maradt is). Ha valaki fogékony az egzotikus ételekre és nem riad meg a nyersen tálalt tengeri herkentyűktől, csak ajánlani tudom.
Értékelés: 4/5
Csak azért nem adok 5 pontot, mert bármilyen finom volt is, én jobban kedvelem a hagyományos európai ízeket. Bár erről a Nikko nem tehet, ez mégiscsak a saját szubjektív véleményem.

Annamari és See…

Soha rosszabbat

Tegnap este írtam egy kifakadós bejegyzést, de aztán még sem publikáltam. Nyűgös vagyok a fáradtság miatt nyilván, és az egyébként legjobban működő párkapcsolatokban is akadnak konfliktusok (ezúttal az örökzöld: a karácsony és a prioritások megítélése), de mindent összevéve rájöttem, olyan bagatel problémákkal kell szembenéznünk, hogy nincs értelme panaszkodni miatta. (És még a Windows is látványosan haldoklik az otthoni gépen.)
Mindenesetre terápiának sem volt utolsó kiírni magamból az aktuális fusztrációt, legalább letisztult az egész, és ezzel nagyjából el is vette a szituáció élét.

Ha már itt tartunk, erről eszembe jut, hogy jó párszor szóba került: az ilyen messzire kitelepülés igazi próbakő minden párkapcsolatnak.
Nem tudom nem észrevenni a tétel igazságtartalmát: a távolság, a totális egymásra utaltság; a végletekig fokozott kompromisszum kényszer; az ismerős, biztonságos közeg megszűnése még az egyébként jó helyzetben lévő bevándorlópár viszonyát is megterheli. Ha ezt esetlegesen létbizonytalansággal, stresszel és anyagi problémákkal súlyosbítjuk, az olyan próbatétel elé állít egy kapcsolatot, amit valóban csak a legerősebb viszonyok bírnak el.
Az ismeretségi körünkben a szakítási arány az első egy évben közel kilencvenszázalékos – persze a felmérés nem reprezentatív, de mindenesetre elgondolkodtató.
Azt gondolom – persze az elméletek szintjén, a személyes tragédiákon túlemelkedve -, hogy nem baj ez. Tudni lehet legalább, ha az első pár év nehézségeit – és ezzel együtt gyakorta önmagunkat – sikerül együtt legyűrni, az olyan szilárd alap, amire lehet és érdemes egy új életet felépíteni.
Érdekes megfigyelni, hogy a szakítások szinte mindig akkor következnek be, amikor a pár révbe ért – a residency megkapása után. Úgy tűnik, a közös erőfeszítések alatt felhalmozott feszültségek, sérelmek ekkor robbannak ki elemi erővel, és ahogyan az egymásra utaltság abroncsa meglazul, a hirtelen megkönnyebbülés szétveti a kapcsolatot.
Nem tudom, lehet erre készülni a spekuláción túl? Talán segít, ha az ember végig tudatában tartja mindezeket, de abban biztos vagyok, ez sem küszöbölheti ki a terhelt élethelyzet okozta rizikót.
Én mindenesetre roppant bizakodva tekintek a jövőnkbe.

Borat Amerikába megy, de minek…?

A Borat Amerikába megy… nem jó film. Hovatovább filmnek is alig nevezném. Talán túl sarkosan fogalmazok, de tény, kicsit sajnálom, hogy nem a Departed-et, vagy mondjuk az új James Bondot néztük meg.
Pedig szeretem Sacha Baron Cohen-t, szerettem az Ali G-s filmjét, sőt szeretem magát a Borat média jelenséget is, minden párját ritkító bunkóságával egyetemben. Ráadásul a moziban még nevettem is sokat. Mi volt a baj?
Sacha Cohen jó komikus és komoly érzékenységgel figyeli a világot, a világban található álszentséget, végtelen ostobaságot és tobzódó hülyeséget. Hovatovább újra és újra rácsodálkozik ezekre, ami nem baj – bár ebben él 35 éve -, sőt, még azt is értem, miért akarja megmutatni, belekiabálni az emberek arcába. Az elképzelés jó, az eszközei is hatni szoktak, az Ali G filmben például tökéletesen.
Az is világos, hogy tudja, értelmiségi szépelgéssel, komoly művészfilmmel nem érhet célt: a világ moziba járó nagyközönsége – az emberek, akinek az arcába akarja vágni, hogy jól nézzétek meg, ilyenek vagyok – többnyire nem kíváncsi a művészetre.
Miért rézem úgy, hogy hiába helyes a koncepció, jól megválasztott az eszköztár, mégiscsak mellélövés az egész?


Két oka van:
Egyfelől nem film született, mégcsak nem is áldokumentum film (aminek szánta), hanem egymás után dobált snittek sorozata, amelyek egy erőltetett és roppant gyenge történetszerűségre vannak felfűzve. Egyszerűen csak nem adja a moziélményt. 84 perc trágárkodás, ami persze helyenként roppant szórakoztató tud lenni, de én mégsem ezért járok filmszínházba, hanem a mese élményéért.
Lehet az a mese akármilyen bárgyú, akármennyire komoly vagy tanító szándékú, nem számít. De elvárom, hogy az alkotók mesélni akarjanak nekem valamit, és azt sem bánom, ha ezt újszerű, vagy szokatlan, netán meghökkentő módon teszik, amíg a mesélési szándékot kiérzem.

Borat nem akar mesélni. Eszébe sem jut. A képembe vágja, hogy: lásd véglény, ilyen a világ, ilyenné tettük. A görbe tükröt nem elém tartja, hanem pofán csap vele. Még ezzel sem lenne bajom, ha célt érne vele, de úgy érzem nem sikerül neki. És talán ez a legfőbb bajom.
Az a faragatlan, nyers angol humor – amit annyira szeretek egyébként – egyszerűen elsodorja a nézőt. Borat túladagolja, így mindaz, amire fel akarja hívni a figyelmet, elvész. Nem az amerikai társadalom álszentsége vagy stupiditása, irracionális rasszizmusa a humorforrás – pedig megmutatja, ott van a filmen -, hanem a zacskóban hozott darab szar, amit az asztalnál lóbál; az ocsmányul hájas férfitest, a lengő faszok, a céltalan recskázások.
Sacha Cohen az angol humor egyik iskolapéldáján, a Monty Python-on nőhetett fel, tevénykeségéből ez minduntalan kiviláglik. De valamit tudtak Monty Pythonék, amit ő nem, mert mindezt – hasonló eszközökkel és képi világgal – láttam már úgy előadva, hogy működött.
Borat meg nem.

Közbiztonság

Már régen terveztem erről kicsit bővebben írni, de a szubjektív tapasztalataimon kívül a szerettem volna utána járni a hivatalos statisztikáknak is.

Kezdjük talán azzal, hogy a közhiedelem szerint Új Zéland egyike a legbékésebb, legbiztonságosabb az országoknak; lakói egyszerű, törvénytartó, becsületes emberek.
Ez a megállapítás nyilván nagyon sokáig tökéletesen megállta a helyét, azonban a hetvenes évektől kezdve – miután megnyílt a kapu a bevándorlók előtt – a helyzet némiképp árnyalódott.
Had szögezzem le mindjárt, saját szubjektív élményeim és a statisztikák átböngészése után is úgy vélem: Új Zéland még mindig a világ egyik legbiztonságosabb helye, ám ez nem jelenti azt, hogy boldog együgyűségben, paradicsomi állapotok uralkodnak.
Sok frissen betelepülő és turista abban a hitben él, hogy nyitva hagyható házak, autók; boldog-békés vadkempingezés várja, ahol legfeljebb a kíváncsi oposszumoktól kell tartania.
Nincs ez így, és azt gondolom, lassan tudatosítani kellene a nagyvilággal: igenis, a minimális önvédelmi reflexekre szükség van.
Nézzük a mindennapi élet szubjektumait: itt létünk alatt mindössze négy olyan bűncselekményre emlékszem, amit felkapott volna a média.

Egy huszas éveiben járó, európai turista lány egyedül túrázott és autóstoppal közlekedett szerte a szigeten; tavaly év vége felé megerőszakolták és megölték. A tettes rekordgyorsasággal meglett – zavart maori férfi, aki nem nagyon tudott magyarázatot adni tettére.
Már idén év elején kavart nagy vihart, amikor egy bőröndbe csomagolt kínai hullát fogtak ki az öbölből. Pár hétig az üggyel volt tele a sajtó, aztán meglettek a tettesek: a kínai közösség két tagja egy pénzügyi-elszámolási vitát gondolt eképpen megoldani.
Néhány héttel ezelőtt elfogták Új Zéland legnagyobb pénzügyi csalóját: egy kiwi villanyszerelő hamisított magának mintegy százhúsz személyi azonosságot (nem személyi igazolványt, mert az itt nincs), és némi trükközéssel 120 nyugdíjat folyósított magának, kétheti rendszerességgel mintegy 50 ezer dollárnyit. Az ügy pikantériája, hogy mindezt két és fél éven keresztül sikeresen folytatta, a lebukása után a rendőrség nem győzött magyarázkodni, hogy-hogy ilyen sokáig nem csípték el.
Két hete pedig egy holland nászutas pár járt rosszul Far North-i vadkempingezésük alkalmával: két férfi kirabolta őket, és a fiatal nőt megerőszakolták. Az ügy óriási felzúdulást keltett: a Sensible Sentencing Trust nevű civil szervezet a halálbüntetés visszaállításáért szállt síkra ezügyben. Mellesleg a két tettest 12 nap alatt elfogták.

Ezek persze szönyű hírek (mint minden erőszakos bűncselekményről szóló), két dolog miatt emeltem ki őket: egyfelől nincs minden nap hasonló híradás, ha valami komoly eset történik, az még mindig meglepi a kiwiket, és hetekig a közbeszéd tárgya. Másfelől a két eset is jól példázza, hogy az áldozatok nem mérték fel a lehetséges veszélyeket: a világ nagyobbik részében senkinek eszébe sem jutna nyitott autóban vadkempingezni egy kihalt erdőszélen, vagy fiatal lányként egyedül végigstoppolni egy országot.

Saját személyes tapasztalatom is van: két esetet tudok felhozni. János barátom gyakran nyitva felejtette az autóját (esetleg bezárta a kulcsát is, de ez más történet) egész éjszakára. Az autó kint állt az utcán, s egy ízben reggelre kilopták belőle az akkumlátort. Bosszantó, százdolláros kár, de megintcsak a saját figyelmetlenséget tudom felhozni. Végül nem egészen egy hete, Annamari autójára fújtak fekete sprével valami grafitit (szerencsére a mindenütt kapható, 6 dolláros kerozinnal letisztítható).

Mindent összevéve a napi életben a biztonságérzet uralkodik, erőszaknak, balhénak még nyomát sem láttam, és soha fel nem merült bennem, hogy valahol félnem kellene. A rendőrség sok helyütt jelen van, de végtelen udvariasak és segítőkészek: nekik valahogy nyomban elhiszem a jelszavukat “Safer communities together” (Együtt a biztonságosabb közösségért).
[Számokban: több mint 400 rendőrörs, összesen mintegy 10,300 rendőrrel.]

Persze mi alapvetően jó környéken élünk, hallottam hírét, hogy Dél-Auckland egyes negyedei inkább gettókra hasonlítanak, mint bármi egyébre. A maorik többsége él ott, ezért, hogy őszinte legyek, nem tudom mennyi a tapasztalat és mennyi az előítélet Dél-Auckland ilyetén megítélésében. Mindenesetre van híres aucklandi geng is, Black Power néven ismert, elsősorban maorikból álló motorosbanda. See megígérte, hogy megmutatja a területüket, székházukat és a befolyási övezetüket jelző grafitiket, amint ez megtörténik, fotókkal dokumentálom majd.

Nézzük akkor a statisztikai adatokat. Biztosan lesz akinek segítenek eligazodni, miután nem ismerem a hasonló számokat Magyarországról, inkább nem is fűzök hozzá kommentárt:
Az adatok frissek, a 2005-2006-os évre vonatkoznak.

Ismerté vált bűnügyek 10,000 főre vetítve, kategóriánként:
  • Erőszakos bűncselekmények
    (gyilkosság, rablás, garázdaság, stb): 123
    Felderítési arány: 81.3%
  • Szexuális bűncselekmények
    (zaklatás, nemi erőszak, pedofilia, stb): 8.4
    Felderítési arány: 60.2%
  • Drog és Közösségellenes bűncselekmények
    (drog, családon belüli erőszak, szerencsejáték, stb): 132
    Felderítési arány: 92.2%
  • Csalással, lopással kapcsolatos bűncselekmények
    (betörés, lopás, csalás, stb): 585.7
    Felderítési arány: 23.3%
  • Ingatlannal kapcsolatos bűncselekmények
    (ingatlan megrongálása, veszélyeztetése, stb): 114.7
    Felderítési arány: 32%
  • Közigazgatással kapcsolatos bűncselekmények
    (rasszizmus, bevándorlás, igazságszolgáltatás akadályozása, stb): 28.5
    Felderítési arány:92.6%
Összesítve: 10,000 lakosra 1,035.9 bűncselekmény jut, átlagosan 44.2% felderítési aránnyal.

Találtam még egy nagyon beszédes statisztikát, amely az USA-val, Ausztráliával, Kanadával és Angliával hasonlítja össze az erőszakos bűncselekmények számait. Ez a felmérés ugyan csak a 2000. évig bezárólag dolgozza fel az adatokat, de arányaiban nyilván megállja a helyét most is. Íme a summázata:
Új Zéland közbiztonsága nagyjából Ausztrálival van egy szinten. Az Egyesült Államoknál négyszer, Angliánál 13%-al biztonságosabb Kiwiország, míg Kanadában majdnem kétszer annyi erőszakos bűncselekményt követnek el, mint Új Zélandon.

Konklúzió helyett következzék egy hamisítatlan kiwi vicc, amit a minap olvastam:

Az aucklandi Blues (rugby csapat) menedzsere szétküldi megfigyelőit a világban, hogy találjanak olyan új játékosokat, akik segítségével megnyerhetik az idei Super XIV (rugby bajnokság). Egyik megfigyelője Irakból jelentkezik, hogy talált egy igazi tehetséget. Az edző Irakba repül, és lenyűgözi a fiatal jobbszélső játéka, azonnal leszerződtetik a Blueshoz.

Két héttel később a Blues 30-30-ra áll hazai pályán a Crusaders ellen, és már csak 20 perc van hátra a mérkőzésből. Az edző beküldi a fiatal iraki játékost; a fickó lehengerlő: 6 try-t (gólt) ér el, ezzel a Blues megnyeri a meccset.

Miután lejönnek a pályáról, azonnal felhívja az anyját, hogy beszámoljon az első meccséről:
– Szia, anya. Képzeld mi történt. Húsz percet játszottam 30-30-as állásnál, hat gólt szereztem, és megnyertük a meccset. Mindenki imád engem: a rajongók, a játékostársaim, a média.
– Csodás – válaszolja az anyja. – Akkor had mondjam el, hogy telt az én napom. Amíg te ilyen szenzációsan érezted magad, apádat meglőtték az utcán, a húgodat és engem megtámadtak és molesztáltak; az öcséd pedig csatlakozott egy utcai bandához.
– Mit mondhatnék, anya? – válaszol idegesen a fiatal játékos. – Nagyon sajnálom.
– Nagyon sajnálod?! – kiáltja felindultan az anyja. – Te tehetsz az egészről, hiszen te akartál mindenáron Dél-Aucklandbe költözni.

Hobbit újra

A Gyűrűk Ura rajongók nehezen nyelik le, ha valami nem úgy történik, ahogyan elképzelték. Most fedeztem fel a Petition Onlineon, hogy a rajongók aláírásgyűjtés kezdeményeztek annak érdekében, hogy megakadályozzák a New Line Cinemát, hogy Peter Jackson nélkül készítse el a Hobbit c. filmet.
Az petició most éppen a második helyen áll a legaktívabbak listáján (12862 aláírással).
Az első helyen egy olasz petíció tanyázik (sajnos nem tudok elég jól olaszul ahhoz, hogy értelmezni tudjam, de valami mobiltelefóniával kapcsolatos), a meggyőző 771,293 szignóval.

Komolyan nem értem. Én is szeretem a Gyűrűk Urát. Én is nagy tisztelője vagyok Peter Jacksonnak, sőt ahogyan már írtam, Új Zélandon egyfajta nemzeti ügy is a kérdés.
De az ég szerelmére! Elképesztő pénzekről vitáznak óriáscégek. Mit érdekli őket néhány tíz esetleg százezer aláírás?! Bojkott? Ugyan már. Nézzünk szembe a valósággal: hányan fogják ténylegesen bojkottálni a Hobbitot, ha Sam Raimi rendezi és nem Peter Jackson? Hányan nem mennek el majd megnézni a filmet?
Persze, fejezzük ki az elkeseredésünket valahogyan. Jelezzük, hogy nem erre számítottunk, nem ezt szeretnénk. De legyünk biztosak benne, hogy a New Line Cinemánál számoltak ezzel, végiggondolták és végül kikalkulálták, hogy nagyívben tesznek rá.
Ha egyetlen oka van, amiért esetleg mégis érdemes aláírni, az Peter Jackson: biztos kellemesen simogatja az egóját, ha értesül arról, miképp nyí és nyűszít a rajongóinak tábora. Azért ne tévedjünk: nem fog lemondani egy párszáz millió dollárról, csak azért, hogy a kedvünkre tegyen.

Magyar blog projekt

A fejlesztést ugyan egy picit visszavetette, de úgy vélem megérte. Létrehoztam egy külön fejlesztői blogot a Magyar Blogok a nagyvilágban projekthez, Commando címen.
Kérlek benneteket, hogy látogassátok meg, olvassátok, de legfőképp tanácsokkal, ötletekkel és kritikával támogassátok. Meg persze az sem volna rossz, ha terjedne a híre – igazándiból a közösségi munkát kedvelem leginkább, és azt hiszem, a legjobb dolgok mindig így születnek.