Közlekedés és kultúra

Azt hiszem egy ország mentalitásáról roppant sokat elárul a közlekedési kultúrája.
Új Zélandra érkezve egyszerre volt sokkoló és euforisztikus megtapasztalni, hogy miképp is lehet nyugodtan, egymásra odafigyelve autózni. Bevallom az egyik első olyan releváció volt számomra, ami miatt elköteleztem magam Új Zéland mellett – annak ellenére, hogy eleinte okozott pár nehézkes hetet, hiszen nem volt könnyű rögtön idomulni és levetkezni 15 éves megszokásokat.
Kezdjük azzal, hogy a gyalogosokat egyenrangú félként kezelik a kiwik. Ha lelép a zebrán, az autósok megállnak, megvárják amíg átjut az utca túloldalára. Jelzőlámpa nélkül is.
Ez annyira természetes, hogy a gyalogos le sem lassít, körbe sem néz, mielőtt nekiállna az átkelésnek: tökéletes bizodalommal van az autóstársai iránt. Frissen érkezett magyarként roppant nehéz volt megszokni ezt; az első pár hétben Krisztinek meg a vakszerencsének köszönhetem csak, hogy nem hajtottam át pár tucat szerencsétlen walking corpse-on.
Ezt úgy tessék érteni, hogy tetszőleges forgalomban, tetszőleges mennyiségű és sebességű autó lelassít és megáll, ha csak egyetlen gyalogost is közelíteni lát a zebrához; a járókelő pedig félelem nélkül lelép, és nincs dudálás, mutogatás, szitkozódás.
Hab a torta tetején, hogy a biciklista sem az a megtűrt közúti ellenség, aki csak zavar jelenlétével az utakon: az autósok bizony figyelnek rá, nagyívben kikerülik és nem kell attól rettegnie, hogy egy figyelmetlenebb rosszabb indulatú sofőr elsodorja.

A napi életminőséget azonban mégiscsak az autósok egymás iránt mutatott előzékenysége emeli a legjobban. A legnagyobb csúcsforgalomban is beengedik egymást, udvariasan kivárják a sorukat. Egy darabig csodálkozva figyeltem, hogy a legveszetteb big drive-ban sem tud annyira beállni a sor, és ha lassú is, de folyamatos a haladás. Aztán rá kellett döbbennem, hogy ez az előzékenységnek, a gyökeresen más autóvezetési kultúrának tudható be: nincsenek bunkók, akik beállva a kereszteződésbe megakadályozzák a keresztirányú forgalmat; nem fordulhat elő, hogy az elváló sávoknál a belső gyorsabb sávba ne tudj besorolni, és ezzel feltartsd az összes mögötted jövőt.
Ráadásul az erőszakos-tapló vezetési stílus nemcsak nem divat, de értelme sincs: hiába jaszkariznál, nyomnád padlóig, tolakodnál, és nem engednél be másokat, mert a többi közlekedő nyugodt, udvarias ritmusa úgysem teszi lehetővé, hogy azzal a három perccel előrébb juss, amit mondjuk budapesti dzsungelben kicsikarhatott az emberfia. A tizenöt hónap alatt talán, ha ötször botlottunk bunkó, udvariatlan autósba (nyilván frissen érkezett turisták voltak), de egyik szituáció sem volt igazán bosszantó: nem enged be a sorba? Sebaj, egyel előrébb gurultam, és máris lelassítottak, hogy beférjek.
Amilyen furcsa és idegen volt eleinte, annyira megszereti és beleszokik az ember idővel. Átveszi a ritmust, és miután nem remegő gyomorral szál ki egy-egy csúcsidőben autóban töltött félóra után, teljesen természetes, hogy nem is akar másként vezetni. Ez pedig szerencse, mert amíg az ország közlekedési kultúrája asszimilálni tudja az újonnan érkezetteket, addig megmarad ez a paradicsomi állapot. Persze, nyilván, ha egyszerre érkezne autóstúl párszázezer vadbarom, minden megváltozna. S talán külön szerencse az is, hogy a fordított oldali közlekedés miatt, eleinte minden újjonc óvatosabban, kevesebb merészséggel vezet, mire pedig megszokják a jobbkormányt, már átveszik a kiwitempót is.

Ha már itt tartunk, mintegy összefoglalásképp felsorolom az új-zélandi autózással, közlekedéssel kapcsolatos főbb tudnivalókat.
Köszönettel megkaptam én is tőletek a Totalcar vonatkozó cikkét, de megkapta Lipi is, és hozzáfűzte a saját tapasztalatait: itt olvasható.
Amiket pedig én írtam régebben, csak a rendszerezés kedvéért: Autók és Auckland, valamint releváns lehet még a Jogosítvány.

6 Comments

  1. Anonymous

    Kivancsi vagyok a benyomasotokra. A nyari utazasotok soran nem tapasztaltatok kulonbseget a vezetesi szokasokban az eszaki es deli szigeten, vagy tagabban: a kozlekedesben?
    udv
    dani

  2. Igazán nagy különbséget nem tapasztaltunk. Talán csak még udvariasabbak, még előzékenyebbek az emberek. Azt külön szerettem, amikor a kanyargós utakon felfelé a lassabb járművek félreálltak, hogy elengedjék az utánuk jövőket.

    És kevesebb petrolhead-et láttunk, de ez nyilván azzal is összefüggésben van, hogy sokkal kevesebb ázsiai él a Déli Szigeten.

  3. Ilyen vezetesi kulturaban azt hiszem meg en is ramernem szanni magam, hogy vezessek. Itt Szoulban inkabb nem kiserletezunk. Az egy dolog, hogy szinte a szabalyokat semmibeveve vezetnek sokan, de hogy az hogy lehet, hogy az elmult felevben egyszer sem lattunk balesetet, sot meg mentohangjat sem hallottunk -mindezt egy 12 millios metropoliszban- az szamomra wonder. Ez csak a hibatlan reflexeiknek koszonheto szerintem. Van amikor 5-6savban gabalyodnak egymasba az autok, es mindenki epsegben jon ki?! Na ezt en nem vallalnam be, nehogy rajtam muljon ez a fajta rekord, amit ok tartanak…

  4. Erdekes bejegyzes;
    Igaz meg nem jartam Kiwi foldon, de valami hasonlot kepzeltem el.
    Viszont ugyanezt a vezetesi kulturat meglepo modon Europaban is megtalalhatod!
    Hol?
    A videki Daniaban. Volt szerencsem 4 honapot eltoltenem arra fele meg 2003-ban es rajtam kivul nem nagyon lattam mast elozni. Egy atlag Dan, ha bejon ele egy lassab teherauto inkabb kiseri 20 km-en keresztul amig le nem fordul minthogy megelozne. Egy ilyen esetben jutottam en szivroham kozeli allapotba egyszer mint utas :-)
    Viszont ez szimpatikus nekem is csak kell egy jo automata valtos auto es aztan johet a stresszmentes vezetes!

  5. Vera: hát Krisztinek is majd nyolc éve van jogosítványa, de Magyarországon sosem mert vezetni. Itt viszont egyre jobban felbátorodott, és már nemcsak hétvége este – ha valami buliban söröztünk – vezet hazáig, de a Déli Szigeten is többszáz kilométert pilótáskodott.

    Érdekes amit írsz, márhogy Szöulban nincsenek balesetek, tényleg nehezen érthető.
    Azért Aucklandben előfordul, igaz nem túl gyakran, da azt is képesek végtelen türelemmel végigaszisztálni.

    Karesz: gondolhattam volna. Még kilencvenben voltam ott egy darabig, és rettentően szerettem Dániát. Európában talán a kedvenc országom.
    Igaz, akkoriban még se jogosítványom, sem autóm nem volt, úgyhogy elkerülte a figyelmemet ez a hasonlóság.

    Én egyébként régebben nem kedveltem az automata autókat, de itt megtanultam értékelni; ahogyan azt sem gondoltam volna, hogy egyszer terepjáró mániákus leszek.
    De Új Zélandon a nagy automata dízeldög nem értelmetlen kivagyiság, hanem az egyik leghasznosabb, legracionálisabb választás. Olyan helyekre és utakra is eljutsz vele, ahová sima személyautóval nem merészkednél, és megéri…

  6. Mikor Sydney-ben éltem ugyanez tetszett meg már az első napokban. Bár csak gyalogos voltam, hazatérésem után is még sokáig úgy vezettem (és mostanában újra), mint ahogy ott láttam.
    Tulajdonképpen ugyanaz, mint amit írsz. Az autósok nyugodtak, úgy vigyáznak a gyalogosra, mint a hímes tojásra és fek sem merül bennük, hogy dudálni kéne az elöttük haladóra, mert az betartja a sebesség határokat.
    Szóval mint megannyi másban, ebben is egyetértek veled, ez a kultúra része.

Leave a Comment

6 + three =