Először kicsit meglepett – és bevallom őszintén, nem is vettem komolyan -, amikor a különböző térképek, amelyek a városok távolságát nemcsak kilométerben, hanem időben is megadják, milyen utazási idővel számolnak.
Az Auckland-Wellington távolságra például 10 órát írnak, ami tekintettel a leküzdendő 650 km-nek, nekem roppant soknak tűnt. Új Zéland egészén 100 km/órás sebesség korlátozás van, mármint ez a legnagyobb megengedett sebesség akár az autópályákon, akár az országúton.
Azt persze egy pillanatig sem hittem, hogy ezt átlagban is lehet tartani, de úgy képzeltem a nyolcvan-kilencvenes átlag könnyedén megvalósítható. Az utak jó minőségűek, a kiwi mérnökök, ahol csak lehet, nyílegyenesre építették – a 4000 kilométeres utunk alatt talán ha háromszor volt olyan hosszabb útszakas, amelyik kanyargott – és a közlekedési morál is segíti a haladást.
Szóval ennek tükrében sokallottam én a feltűntetett időket, de végső soron helyt kell adnom a térkép szerkesztőinek. Nem arról van szó ugyanis, hogy az adott távok ne lehetnének megtehetők gyorsabban, csak épp turista szemmel nincs értelme. Az ember óhatatlanul megáll gyönyörködni itt is ott is, így azután (anélkül, hogy szándékosság lett volna a részünkről) szinte percre pontosan annyit autóztunk, amennyi a táblázatban szerepelt.
Le a kalapommal a statisztikusok előtt – gondolom jókora esetszámot dolgoztak fel, hogy ennyire pontosan sikerüljenek a számításaik.
Ugyancsak kellemes meglepetésként értek a kanyarok előtt kitett ajánlott sebességet mutató táblák. Eddigi vezetői pályafutásom alatt az efféle jelzések vagy kórosan alulkallibráltak voltak – és 10-15 km/órával gyorsabban esett jól bevenni a kanyart -, vagy olyan értéket mutattak, amit már nem éreztem volna biztonságosnak. A kiwi táblákat viszont mintha direkt az ízlésemhez igazították volna, és az igazat megvallva, komoly segítséget is jelentettek.
Furcsa egyébként, hogy az ember viszonyrendszere miképp tud átalakulni. Magyarországon, ha valami 250-300 kilométerre volt, azt már hosszú, idegölő útnak tartottam. Új Zélandon, ha valami csak háromszáz kilométerre van, akkor szinte szomszédnak tekintjük.
Autózni egyébként is élmény: a táj véges-végig gondozott és gyönyörű, sosem tudtunk betellni a látvánnyal. Talán ezért sem éreztem nyűgnek az átlagosan napi négyszáz kilométert, és sokkal kevésbbé fáradtam el, mint attól eleinte tartottam.
Ha már itt tartunk, következzék az esetleg kissé kategórikusnak tűnő hitvallásom: Új Zélandon a dzsipp a legjobb választás. Nem ostoba nagyzolás – ahogyan már volt róla szó, az autó amúgy sem státusz szimbólum -, hanem racionális közlekedési eszköz. A Bighorn segítségével olyan helyekre is eljuthattunk, ahová semmilyen személyautóval nem merészkedtünk volna. Az utunk alatt végképp megérett bennem az elhatározás: többet nem veszünk mást, csak efféle nagy, kényelmes terepjárót.
A négykerék meghajtásról eszembe jut egy emlék.
Haast Beach megálltunk – a Franz Josef gleccser és Queenstown között -, hogy Kriszti szürke kavicsokat gyűjtsön, amiből aztán a művésziskolájában kilépőt csinál.
Haast Beach meglehetősen elhagyott hely, a legközelebbi lakott település 15 kilométerre Haast, a maga 295 lakójával. Gyönyörű délelőttünk volt, épp kezdődött a dagály. Én minden további nélkül lehajtottam a Tasmán tenger homokfövenyére, nagyjából 10 méterre állhattam meg a hullámoktól.
Nem volt bennem semmi aggodalom, tavaly októberben a Ninety Miles Beachen is autóztunk már a homokon.
Kriszti legnagyobb szomorúságára nem találtunk megfelelő kavicsokat (pedig Greymouthban többszáz méteres partszakaszt elborítottak ezek a speciális kövecskék), így miután kigyönyörködtük magunkat és konstatáltam, hogy a dagály miatt egyre közeledik a víz, elindultunk.
Illetve elindultunk volna, ha ez a homokpart nem lett volna sokkal lazább, süppedősebb – így a gázadásra csak beásta magát tengelyig az autó. Semmi baj, gondoltam, azért négykerék meghajtású, hogy kezelni tudja az efféle helyzeteket. Benyomkodtam tehát a pwr-drive kapcsolót, meg azt, amire mindaddig azt hittem, hogy a négykerék-meghajtást kapcsolja. De nem: nem történt semmi, az kocsi mégjobban megsüllyedt, miközben a tenger feltartóztathatlanul, egyre közelebb nyomult. Néhány perc szomorú kísérletezés után kezdtem magamom a pánik első jeleit észlelni. Itt állunk a Déli Sziget egyik legelhagyottabb szegletében, az gépjármű nem moccan, a dagály erősödik, térerő nincs.
Kipattantam, és előkotortam az ásót, amit – Kriszti és a baráti társaság gúnyolódása ellenére csakazértis – az ilyen esetekre gondolva vettem. Örült tempóban kezdtem kiásni a kerekeket, már nagyobb, kiszáradt farönköket akart odahurcolni, amikor egy maori család érkezett. A férfi – legkevesebb 200 kiló – igazi óriás volt, és elmélyülten, érdeklődve figyelte kétségbeesett ténykedésemet. Közel öt percet hagyott kínlódni, mikor aztán odajött és megkérdezte, van-e valami problémánk. A helyzet annyira komikus volt, hogy alig tudtam visszafolytani a nevetésem: csak a vak nem láthatta, hogy problémánk van, esetleg még Bighornt próbálhattam volna így elásni, másik opcióként.
Mondtam neki, hogy igen, van. Egész pontosan az a gondunk, hogy mindjárt elmossa a kocsinkat és ezzel a nyaralásunkat a közelgő dagály. A jószándékú óriás hümmögve körbejárt, aztán megkérdezte, hogy merő véletlenségből nem négykerék-meghajtású-e az autó, mert mintha a feliratok és a típus erről árulkodnának. Mindezt az elmebetegeknek kijáró, végtelen udvariassággal fogalmazta meg.
Válaszoltam, hogy tudtommal az, de hiába, nyilván nem működik a négykerék-meghajtás, mert hiába kapcsolom be, nem történik semmi.
Kérdésére, hogy beülhet-e és megpróbálhatja-e természetesen igennel feleltem. Begyömöszölte magát, aztán eluralkodott az arcán a döbbenet, láttam, hogy valami magyarázatot szeretne, de persze fogalmam sem volt, hogy mire. Valamit mahinált odabent, aztán kikászálódott, a kocsi első kerékagyain átfordított egy tárcsát (amire mellesleg már rég kíváncsi voltam, hogy mi a rosebb), aztán visszaült és egyetlen gázfröccsel kiszabadított minket a homok fogságából.
Nem tudom, a szégyen, vagy a megkönnyebbülésem volt nagyobb. Kisvártatva elmagyarázta, hogy miképp kell a négykerék-meghajtás valójában bekapcsolni, én hálálkodtam egy darabig, aztán olyan gyorsan elhajtottam, hogy elfelejtettem tőle megkérdezni: azok a gombok és kapcsolók, amikre én eddig a négykerék-meghajtást hittem, szóval azok mire valók.
Haast Beach. Sajnos az tengelyig süllyedt Bighornról nincs kép – a katasztrófa bekövetkeztekor nem volt elég lélekjelenlétem a fotózáshoz. 
