Csanad | 赛纳德

赛纳德 | BLOG. ÚJ ZÉLAND. MAGYARUL.

Month: February 2007 Page 3 of 4

Nandor Tanczos

Már rég mesélni akartam róla, aztán valahogy elmaradt, most azonban bepótolom.
Az új-zélandi parlamentnek van egy magyar származású képviselője, ő Tánczos Nándor, a Green Party soraiban.
Egész elképesztő figura ő: rasztafári, beházasodott egy maori nagycsaládba, harcos zöld aktivista, a könnyűdrogok legalizációjának szószólója és elkötelezett open source (nyílt forráskódú szoftverek) használó.

1966-ban született Angliában, magyar apától és dél-afrikai anyától. Apja 1957-ben a magyar forradalmat követően vándorolt ki, hogy Anglia után Új Zélandon telepedjenek meg. A gyerek Nándorra nagy hatással voltak a család költözései, majd 14 éves korában az akkor még népköztársaság Magyarországra látogatott. Emlékei a kommunizmusról tovább formálták politikai nézeteit, erről így vall:

“[My experience of Communism] is probably why I’m cautious about being described as ‘left-wing’ even though I’m a collectivist,” he explains.

vagyis

Valószínűleg a kommunizmus megtapasztalása miatt óvakodom attól, hogy baloldalinak nevezzem magam, annak ellenére, hogy kollektivizmus híve vagyok.

Politizálni már egészen korán elkezdett: a punkzene és az anarchizmus is közel állt hozzá ezekben az években. Állam nélküli társadalmat vizionált, amely az önkéntes, egyéni és közösségi munkamegosztáson alapul: úgy vélte ez kellő távolságban van a kommunista diktatúrától és a fejlett nyugati korporatilizmustól is.
Iskolái végeztével visszatért Angliába, ahol újságírást tanult és belevetette magát a politikai életbe: sztrájkok, békefelvonulások állandó szereplőjévé vált. 1987-ben visszatért Új Zélandra, ahol doktori fokozatot szerzett pszichológiából és szociológiából. Ekkoriban vett részt a National Organisation for the Reform of Marijuana Laws (Nemzeti Szövetség a Marihuana Törvények Megreformálásáért) létrehozásában. A kilencvenes évek közepén ismét Angliában töltött másfél évet, ám hazahívták, hogy részt vegyen az Aotearoa Legalise Cannabis Party (Új-Zélandi Kanabisz Legalizálók Pártja) megalapításában.
A párt mellesleg 1,6%-os eredményt ért el következő választáson, ám belső problémái miatt kisvártatva szétesett.
1997-ben csatlakozott a Zöldekhez és 1999-ben választották képviselőnek, azóta is a parlament tagja.
Szakterületei: a mezőgazdaság, az igazságügy, a választási rendszer reformja, alkotmányossági kérdések, az információs technológia, a statisztika, a környezet, és a hulladékfeldolgozás.

Kifejezetten üde színfoltja ő az új-zélandi politikai életnek (noha nem egyedülálló extremitása: Chris Carter a környezetvédelmi miniszter, harminchárom év együttélés után február 10.-én lépett házasságra – civil union – partnerével, Peter Kaiserrel) ám furcsa módon nagyon megosztja a kiwiland magyarjait. Tánczos ugyanis magyarnak vallja magát, és erről egészen megható módon vall:

“I pay respects to my Hungarian ancestors. I pay respects to the river Tisza, which has watered them, sustained them, fed them and quenched their thirsts for a thousand years. I give remembrance to my Tata, to my nagymama, to all my aunties, uncles and cousins.”

azaz

Tisztelem magyar őseimet. Tisztelem a Tiszát, amely a szomjukat oltotta, ringatta, eltartotta és etette őket ezer éven át. Emlékeimben élnek: Tatám, nagymamám és mind a nagynénjeim, nagybácsiaim és unokatestvéreim.

Egy más helyütt pedig azt mondja: kis részben ugyan, de eltéveszthetetlenül magyar. Magyarsága azonban nem merül ki pusztán a szavakban: rendszeresen ellátogat az Aucklandi Magyar Klubba is.

Az 56-os, idősebb magyar generáció tagjai közül mégis sokan nem kedvelik, némelyikük egyenes szégyenli, hogy “ilyen” magyar képviselője van a parlementnek. A fiatalok között sem egységes a megítélése.
Én – annak ellenére, hogy számtalan kérdésben nem értek vele egyett, illetve elvei egy részét politikai idealizmusnak tartom – roppant mód kedvelem. Jelleme, elvei, életútja és karakánsága mind tiszteletet érdemel.
És még open source apostol is.

Taito Phillip Field

Úgy tűnik a végéhez közeledik Új Zéland aktuális politikai skandalluma.
Az történt ugyanis, hogy tavaly év végén kirobbant a botrány. Kiderült, hogy a kormányzó Labour Party egyik képviselője, bizonyos Taito Phillip Field egy ázsiai – azt hiszem thai – mesterembernek cserébe a Samoa-n található háza kicsempézéséért segítséget ajánlott bevándorlással kapcsolatban.
A történet meglehetősen zavaros: ugyan fizetett a mesternek valamennyit, de állítólag nem a picai árat. Azt Taito Phillip Field is elismeri, hogy ígérte segít, ám állítja nem ígért többet, mint amennyit legálisan, az új-zélandi törvények és a bevándorlási ügymenet ismerőjeként megtehet. A mesterember viszont állítja, hogy a képviselő úr a bevándorlási engedélyt ajánlotta neki konkrétan.
Akárhogyan is, a dologból óriási botrány lett – mint erről már értekeztem korábban, a korrupció gyakorlatilag ismeretlen errefelé, ezért még a legenyhébb formája is óriási felzúdulást vált ki.
Taito Phillip Field-nek a fejét követelte előbb az ellenzék, utána a közvélemény és végül a média. Helen Clark meg a kormányzópárt eddig nem nagyon nyilatkozott az ügyben, kaptak is miatta hideget-meleget, mindenesetre ezzel hatalmas adag municiót szolgáltattak az ellenzéknek.

Nem tudom egyébként, itt védi-e valamiféle mentesség a politikusokat, illetve, ha igen, akkor milyen körülmények között. Az tény, hogy már hetek óta rendőrségi vizsgálat folyik Taito Phillip Field ellen, bár az eredményéről még nem tud senki, semmit.
Ma azután Helen Clark élesen elhatárolódott képviselőjétől, annak cselekedetét “immorálisnak, etikátlannak, és elfogadhatatlannak” nevezte.
A délután folyamán azután a párt is kizárta a soraiból, így Taito Phillip Field az egyetlen független képviselő az új-zélandi törvényhozásban.
A poltikai elemzők és a mértékadó publicisták nagyjából egybehangzóan egyetértenek abban, hogy a képviselő elleni nyomozás eredménnyel fog zárulni, és Taito Phillip Field-et elítélik.

Hiába no: az a fajta puritán provincializmus, ami Kiwilanden uralkodik, nem tűri a legkissebb botlást sem. Nem is tudom mi lenne viccesebb: magyar képviselőket ültetni Wellingtonba, vagy új-zélandi politikusokat a magyar parlamentbe.

Sport

Noha alapveően ma az America’s Cup-ról (Amerika Kupa) gondoltam írni, miután elkezdtem a forrásfeldolgozást rájöttem, hogy sokkal nagyobb falat, semhogy csak úgy kutyafuttában nekiláthatnék. Az America’s Cup a világ legrégebbi és legnagyobb presztizsű yacht versenye, Új Zéland egyik legfontosabb sporteseménye, s az utóbbi időkben a nemzeti büszkeség pillére. Idén is lesz, az izgalom fokozódása már érezhető, és a kiwiket jobban leköti, mint az olaszokat a football világbajnokság.
Tegnap késő délután, mikor Bélaval összefutottunk egy kis sörözésre, a yachtkikötőben várakoztam, s közben vettem észre, hogy a Team New Zealand hajói is ott horgonyoznak, mi több, naponta egyszer amatőr érdeklődőket is kivisznek az öbölbe, potom 135 dolláért. Noha Kriszti nem tud még róla, de szilárdan eltökéltem, hogy valamelyik hétvégén kipróbálom – a vitorlázás amúgy is a gyengém, az pedig, hogy két órát tölthetek a világ legjobb versenyyachtján, nekem megfizethetetlen.
Azzal azonban már előre elbüszkélkedhetem, hogy Pete – a cégünk igazgató-tulajdonosa – stratégiai tanácsadóként kétszer is részese volt a Team New Zealand győzelmének, még könyvet is írt a világraszóló siker kapcsán. Miután ma nagyjából-egészéből befejeződött a projektünk első szakasza, holnaptól inkább pihenősebb időszak kezdődik, amit többek között arra fogok felhasználni, hogy ebédidőben szabályos riportot készítek vele az America’s Cupról, a kiwik rajongásáról és persze nemcsak a diadalról, hanem az idei kilátásokról is.

Ha már a sportnál tartok, had meséljem el, hogy a két hete indult rugby SUPER XIV milyen eszelős tömegeket tud vonzani. Nemcsak a teltházas meccsekre gondolok, de a Telecom ilyenkor évről évre Virtual Rugby néven webes játékot indít, ahol a fordulók eredményére lehet tippelni – amolyan játéksportfogadás ez, hiszen nincs anyagi tétje. Tavaly még nem, de idén már én is beszáltam a játékba: szorgalmasan végigböngészem péntekenként a a csapatok esélyeit, az elmúlt évek eredményeit, hogy 151 ezer játékostársammal egyetemben megtegyem a tétjeimet. A rossznyelvek (Lajos) szerint, csak a kezdők szerencséje, de az elmúlt fordulóban egyetlen meccs híjján mindnek jól tippeltem meg a győztesét, és három meccsen még a gólarányt is eltaláltam; így a lehetséges 56 pontból 42-őt begyűjtöttem, ami a százötvenezres mezőnyben a 24.728-adik helyet jelenti.
Tényleg: azon kapom magam, hogy a második gyerekkoromat élem.

Sőt még: arról hallott a nagyvilág, hogy Russel Crow a a tulajdonában álló Dél-Sydney-i NFL (Amerikai Foci) klubmérkőzéseiről kitiltotta a cheerleaders-eket (szurkolólányok), mondván: “a férfiszurkolók kényelmetlenül érzik magukat miattuk.” Hát nem tudom, én például kifejezetten kedvelem őket, és a rugbymeccsek egyik fő attrakciójának tartom az ugra-bugrálásukat.

Sörfesztivál

Február 24-én, szombaton kerül megrendezésre a 2007-es új-zélandi sörfesztivál, az Ellerslie Lóversenypályán. Az istállókat és kisegítő épületeket két hatalmas sörsátorrá és sörkertté alakítják át.
A rendezvényen több, mint ötven sörfajta képviselteti magát: a helyi mikro-sörfőzdéktől kezdve a nemzetközi nagyágyúkig. Lesz még többféle látványkonyha, s közben népszerű kiwi zenészek és DJ-k szolgáltatják a muzsikát: Luck, Club Nerd, North Shore Pony Club, Sam Hill, General Lee és Dean Campbell.

Mi Krisztivel mindenképpen kilátogatunk, ha bárkinek van kedve csatlakozni hozzánk, jelezze akár e-mailben, akár itt a commentek között. Figyelem a rendezvényre jegyet kell váltani, ha jól tudom $20 (plusz illeték), és aucklandszerte kaphatóak a Liquorland üzeletekben, vagy pedig:

Mobilon: TXT “Beer” a 858 számra Vodafone-os telefonról
On-line: http://www.iticket.co.nz
Telefonon: 9 361 1000

Árnyoldal

Tegnap délután összegyűltünk Jocóéknál Birkenheadben, hogy sültkacsát együnk, amit még a kenutúrán határoztunk el. A kacsa mellett sört ittunk, és végignéztük a Bandi által készített videót – én pedig kis híjján gutaütést kaptam, amiért nem sikerült a DV kazettáról számítógépre menteni: Bandi Macintosha bent maradt a munkahelyén, a Windowsos gépek pedig nem voltak hajlandóak felismerni JVC kamerát. (A túrás videó tehát késedelmet szenved, remélem nem többet egy hétnél.)
Azonban ha már ennyien összegyűltünk, feltettem a kérdést: ki mit szeret a legkevésbbé Új Zélandon. Mulatságos volt látni – és persze tanulságos is -, hogy mennyi töprengéssel, kínlódással találjuk magunkat szembe, egy ilyen látszólag egyszerű kérdés megválaszolásakor. Végül ketten tudtak értékelhető választ adni: Attila (aki nem volt velünk túrázni) és Bandi, aki viszont csak egyetlen dolgot tudott megnevezni.

Attila – három éve él Új Zélandon:

1. A kiwi akcentus
Ez mint tudjátok, nekem is fura volt, de mostanra megszoktam, nem zavar. Ugyanakkor készséggel elismerem, ha valaki huzamosabb ideig élt más angol nyelvterületen, akkor még 3 év múltán is bosszantóan furcsa lehet.

2. A változékony időjárás
No igen, az időjárás meglehetősen kiszámíthatatlan: még a hivatásos időjósok is (tévé, internet) csak véletlenül tudják eltalálni. Az is gyakori, hogy egyik pillanatban vakító, ragyogó napsütésben ülünk a kertben, és egyszerre minden előjel nélkül elkezd esni az eső. Persze csak annyi időre, amíg kapkodva behurcolkodunk, hogy aztán mire kilihegnénk magunkat ismét hétágra süssön a nap.
Engem mondjuk nem zavar különösebben.

3. Téli szél
Passz. Amíg Attila nem mondta, eszembe se jutott. Persze, van…

4. Mindennek más íze van, mint megszoktuk
Tény, nemcsak egyes élelmiszerek tudnak hiányozni, de számtalan dolognak egészen más az ízhatása, mint megszoktuk. Különösen igaz ez a tejtermékekre (sajtok, túró, tejföl, yoghurt), vagy a krumplira, de még sorolhatnám. A napraforgó olajat alig használják (nem is lehet 5 literes kiszerelésbe kapni), a repceolajtól meg mindennek más íze lesz. Nekünk is majd egy évbe telt, amíg kigyakoroltuk, hogy mit és hogyan kell vásárolnunk, hogy hasonló ízvilágot tudjunk a konyhában produkálni, mint a hazai. Pár titkot mindjárt meg is osztanék: krumpliból csak a Red Potatot szabad venni, olajból a kis üveges napraforgó olajat, és buborékmentes ásványvizzel kell főzni. Minden trükk ellenére sem lehet azonban pont magyaros ízeket létrehozni – mostanra már a nagyon hasonlóval is beérjük.

5. A kisebb városok és települések látképe
Egyformák, nem túl izgalmasak és unalmasak. Valóban, ha a nagyobb városokat leszámítjuk, a többi település egykaptafára épül, mindenütt ugyanaz a főutca, a ugyanolyan, kicsit igénytelen házsorok.
Engem ugyan nem zavar, mert az ország természeti szépsége kárpótol, Auckland pedig amúgy is más kategória.

Bandi (szintén harmadik éve él itt) hosszan megrágta a dolgot és végül egyetlen igazi negatívummal tudott előhozakodni:

1. Nemtörődömség és közömbösség
Noha alapvetően úgy tűnik, hogy jól működik a civil kontroll – erre ékes példa, az aucklandi Waterfront Stadium megépítésének a megakadályozása -, de a kiwi polgár valóban hajlamos a nemtörődömségre, és sok esetben nem mutat politikai aktivitást. Erre Bandi a következő példát hozta fel:
A tavalyi népszámlálás alkalmával szembesülhettünk, hogy a kitöltendő adatlapokon minden lényeges – és az egyes személyek teljes beazonosítását lehetővé tévő – információt fel kellett tüntetni. Bandi, akibe nem kevés tudatosság szorult, ezt sérelmezte, és legkülönfélébb fórumokon próbált tiltakozni: való igaz, a náci Németországban is eféle cenzus kapcsán kezdték gyűjteni a később népirtáshoz használt adatokat.
Bandi tehát kifogásait eljuttatta az adatvédelmi obudsmantól kezdve néhány prominens kiwi értelmiségin keresztül mindehová, és legnagyobb meglepetésére, teljes közönybe ütközött. Nem vitáztak vele, nem próbálták meggyőzni, nem hivatkoztak semmire se: az összes válasz a vállvonogatáson kívül – Who cares? (Na és? Kit érdekel?)
Tény: a kiwi polgár az évszázados béke, a viszonylagos jólét és a sok esetben érzékelhető provincializmus miatt hajlamos politikai-társadalmi közömbösséget mutatni. Mindazon ügyekre, amelyek nem a közvetlen életét és jólétét befolyásolják gyakorta legfeljebb legyint.

A kommentekben még két hozzászólást kaptam, megismétlem ezeket, csak hogy együtt legyen minden:

Dani (róla szinte nem tudok semmit, ha jól sejtem Dunedinben él, és egyetemista?)

1. A két csaptelep
“Én tudok neked egy – ha nem is feltétlenül rossz -, de a mindennapokban néha zavaró jelenséget mondani. Ez pedig a két csaptelep. Hülyén hangzik? Az is! Olyan, mintha építészeti időutazáson vennél részt. Néhány helyen úgy várják az öntött vasból készült radiátort, mint a XXI. század csodáját. De eltértem a tárgytól… sok mosdón lévő két csaptelep; van egy a hideg víznek és van egy a meleg víznek. Amit Magyarországon szocializált agyamnak igen nagy kihívás megérteni, hiszen miért is nem lehet egy csaptelepet építeni, amin össze tudod keverni a két különböző hőmérsékletű vizet, hogyha langyosra van szükséged. Forradalminak hangzik? De az idea nem idegen a számukra, hiszen a zuhanyzóban meg tudták oldani… de valamiért a déli szigeten ragaszkodnak sok helyen a két csaptelephez. Amikor megpróbálsz rákérdezni, hogy miért nem egyet használnak, akkor az első reakció, hogy megdöbbennek, hogy “Jééé… tényleg miért is nem?” a második reakció, hogy “Aaah, mi ehhez szoktunk hozzá.” Ez utóbbi tényleg működik. Ezt magamon tudom. Előbb-utóbb megtanulja az ember egy szem fia jobbra-balra kapkodni a kezét, hogy ne is fagyjon jégkockává, de ne is részesítse gőzborotvás kezelésben. Így “átlagosan” langyos vizet kapsz… apró löketekben :)”
No igen. Nemcsak a Déli Szigeten, de Aucklandben is megvan ez a hülye két csaptelepes mánia. Szerencsére a mi bérleményünk modern és keverőcsapot használ, de ez biztos, hogy ez engem zavarni tud.

Béla (talán két éve él itt, egy frissen született kislány boldog édesapja):

1. Szimpla üvegezés
A kiwi építészek valamiért irtóznak a hőszigeteléstől. Ez az élet minden területén megnyilvánul, nemcsak az ablakok vagy más nyílászárók esetében, de alapvető élményem, hogy nem törődnek vele.

2. Fűtés hiánya (villanyradiátor sz#%t sem ér nagy térben)
Így igaz.

3. Étteremben/kávézóban ha az étel/ital mellé kávét is rendelsz, MINDIG a kávét hozzák ki először.
Tényleg. Eddig nem is figyeltem fel rá. Illetve nem lepett meg, de ez már az én kínjaimhoz kapcsolódik.

És akkor jöjjön én az én listám:

1. Az éttermi kultúra teljes hiánya.
Ebbe beletartozik a vendéglátás teljes igénytelensége: Béla harmadik pontja, vagy az, hogy talán egyetlen egyszer voltam olyan helyen, ahol terítő is van az asztalon. Aztán persze nincs igazi kiwi konyha, nincsenek finom ételekkel szolgáló kisvendéglők. Nem tudsz legugrani a sarokra egy “Kis piszkosba”, hogy egyél egy jóízűt. Egész Új Zélandon talán, ha kétszer ettem olyan igazán jót étteremben: az egyik a Der Metz Aucklandben, a másik a Captains volt Queenstownban. Ha nem akarsz 100 dollár körül fizetni, csak ázsiai kifőzdékre, pizzériákra, hamburgeres gyorséttermekre esetleg Fish and Chipsre számíthatsz. De még a 100 dolláros kategóriában sem sikerül a legtöbb esetben igazán jót falni: nem a konyha kerül annyiba, hanem a hely.

2. A távolság
Majdnem biztos voltam benne, hogy ezt mindenki megemlíti, aztán meg szóba se került. Lehet, hogy a többieket nem zavarja, de inkább azt tudom elképzelni, hogy annyira evidens, hogy nem jutott senkinek sem az eszébe. Új Zéland annyira messzi van, hogy lehetetlen Európával folytonos kapcsolatot ápolni: nem is elsősorban az ára miatt (bár az sem kevés), inkább az időtényező okán. Egy magyarországi repülőútra (oda-vissza) számolhatunk nyugodtan 5 napot és akkor még egyetlen percet sem töltöttünk ott. Így lesz egy kéthetes hazalátogatásból maximum kilenc hasznos nap, és ebből még nyugodtan levonhatunk legalább egyet a jetlag miatt. Ha ezt kombináljuk a 20 napnyi szabadsággal, az a szomorú végkövetkeztetés, hogy két-három évnél gyakrabban nincs értelme visszamenni a családhoz-barátokhoz.

3. Kis piac
Új Zéland bármilyen viszonylagos jómód uralkodjon is, távoli és kis piacnak minősül nagy cégek szemében. Ennek néha megvan az az előnye, hogy sok új dolgot kísérlet képpen itt próbálnak ki, de legtöbbször inkább a negatív oldala jut: néhány termék és szolgáltatás soha, vagy csak nagyon későn érkezik meg.
Hirtelen példának tudom mondani, hogy a Sony Playstation 3 nálunk csak novemberben várható, vagy, hogy az internet-tévével csak most kezdenek kísérletezni, és amíg Ausztrália a Skype kiemelt piacának számít, addig Kiwiföld meg nem. Apró bosszúságok ezek, Magyarországon igazán hozzászokhattam volna, mégis csepnyi keserűséggel tölt el, hiszen minden egyéb szempontból a fejlett világ közepén érezhetjük magunkat.

4. Ózonlyuk, tűző nap
A nap egész hihetetlen intenzitással képes tűzni – állandóan résen kell lenni, különben hajlamos az ember hólyagosra égni. Az egészben az a legkülönösebb, hogy (gondolom az ózonlyuk vékonysága miatt) még borúsnak tűnő időben is képes vörösre sülni az emberfia. Ezt tovább súlyosbítja a tudat, hogy az efféle óvatlanságnak könnyen bőrrák lehet a következménye. Megfelelő óvatossággal persze kezelhető a helyzet, de mindenképpen Új Zéland negatívumai közé tartozik.

5. Tapintatlanság
A kiwi alapvetően roppant figyelmes, udvarias népség. Mosolygós, kedves: az első időkben folyamatosan a felhőkben jártam emiatt. Éppen ezért – és csak ezzel az alapfelállással kontrasztban – bosszantó, amikor kifejezett tapintatlan módon viselkednek olykor: a szomszéd képes hajnalban hangosan hahotázva hazaérkezni, vagy szociális elefánt módjára tapintatlanságokat kérdezni. Ehhez néha olyan vak nemtörődömség – mondjuk a másik helyzetébe egy pillanatra sem belegondolás – társul, ami kifejezetten rossz szájízt tud magaután hagyni.
Hangsúlyoznám, még mindig dimenziókkal jobb a helyzet, mint Magyarországon vagy Németországban, de miután az alaptermészetük elkényezteti az embert, már zavaró tud lenni az időnként megnyilvánuló sutyerákság.

Nos ennyit sikerült magunkból kiizzadni. Próbálok majd még egy másik kört futni, de azt hiszem kezdetnek ez is megteszi. Tényleg érdekes volt felmérni, hogy mennyire megváltozik az ember koordináta rendszere, ha józanul belegondolok, az itt felsorolt problémákra legfeljebb ennyit mondhatok: soha,senkinek ne legyenek ennél nagyobb bajai.

Válaszok

Ez most egy rendhagyó post lesz. Ez elmúlt pár napban kaptam számtalan levelet és commentet, és úgy gondoltam, egy részükre itt és most fogok válaszolni. A commenteknek egyébiránt roppant mód örülök, és csak bátorítani tudok mindenkit: kérdéseiteket, véleményeteket írjátok meg. Vallom: a blog közösségi forma, a commentek legalább annyira fontos részét képezik, mint a post maga.
És akkor:

1. A hidegről:

“…Az kinti időjárást sokan szapulják. Igaz, hogy meg lehet fagyni kint?…”

Én hitelesen csak az Aucklandi időjárásról tudok beszámolni. Wellington kicsit esősebb és sokkal szelesebb, a többi városban vagy régióban pedig nem töltöttem annyi időt, hogy objektív információval szolgálhassak.
Auckland időjárása:
Kezdjük a szubjektummal – én imádom. Pont nekem való. Nincsenek szélsőségek, télen sincs hidegebb +5 foknál, nyáron nincs melegebb +30 foknál. Télen viszonylag sokat esik az eső (de ez megszokható, nekünk még mindig nincs esernyőnk se) és általában 8-12 fok a hőmérséklet. Nyáron 20-25 fok között van az átlag, amit azért hajlamosabb az ember többnek érezni a magas páratartalom miatt. Ami szokatlan, hogy eszelős különbségek tudnak lenni, attól függően, hogy épp a napon állsz vagy árnyékban: a nap sokkal erősebben tűz, alkalmasint izzadsz, hogy aztán egy lépéssel arrébb, az árnyékban meg fázzál.
Ian, tanárunk az IELTS előkészítőn mesélte, hogy Új Zélandon egészen másképp mérik a hőmérsékletet, mint a világ többi részén. Itt gyakorlatilag a földfelszín hőrmérsékletét adják meg a hivatalos jelentésekben, emiatt 4-5 fokkal kevesebbet jelentenek, mint másutt a világon. Nem tudom a pontos részleteket, de a saját tapasztalatom alátámasztja ezt: amikor 17-18 fokot mondanak, én azt bőven 20 fok fölöttinek érzem.
Állítólag egy ideig a közbeszéd tárgya is volt ez az anomália, aztán maradt minden a régiben: kiwi specialitás a helyi hőmérés.
Ami miatt ez a megfagyásos tévhit kialakulhatott, az a fűtés hiánya. A kiwi házak döntő többsége nem rendelkezik semmiféle beépített fűtőrendszerrel: némelyikben van kandalló és kész. Noha sosincs igazán hideg, azért estére meglehetősen le tud hűlni a levegő (különösen télen és ősszel), 14-15 fokban pedig lehet fázni. A kiwik hidegűrése egészen más: sokan még 16-17 fokban sem érzik rosszul magukat, így azután a magyar viszonyokhoz szokott ember roppant mód tud fázni. Mi ezt villanyradiátorok rendszerbe állításval küszöböltük ki: inkább fizetünk télen havi háromszáz dolláros villanyszámlát, mintsem fázzunk.

2. Adók és járulékok:

“…Kérlek, egyik alkalommal arról is írjál – szerintem biztosan sok embert érdekelne – hogy Magyarországot összehasonlítva Új-Zélanddal az ottani munkáltatót és munkavállalót milyen adók, járulékok, stb. terhelik…”

A magánszemélyek kereseti lehetőségéről és adójáról már írtam: Piszkos anyagiak címmel.
Ami talán eddig nem volt világos: a munkáltatónak a bruttó kereseten felül (amiből csak adót és csak az 1% ACC – balesetbiztosítás – vonnak) nincsenek említésre méltó plusz befizetni valói. Van még egy úgynevezett Holiday Pay, ami a bruttó éves fizetés 6%. Ezt akkor kell kifizetni, ha a munkavállaló nem veszi ki a szabadságát. Nincs semmi nyugdíjjárulék, sem egészségügyi hozzájárulás, sem semmi.
Ez nagyjából azt jelenti, hogy a munkáltatónak annyiba kerül a munkavállaló, amennyi annak a bruttó fizetése.
Ezen kívül talán érdekes lehet: az ÁFA (GST) 12,5%, a társasági nyereségadó cégeknek 33%.

3. Az életminőség indexe

“Ilyen indexelesben talan a legjobb az ENSZ HDI listaja. Abban aztan tenyleg minden bennevan…”

Rákerestem, megnéztem: az ENSZ Human Development Indexe 177 országot rangsorol. Ebben a listában Új Zéland a 20. helyen áll míg Magyarország a 35. Érdekes lista, érdemes végigbogarászni.

4. Választójog

“…a residency-vel jár választójog is?…”

Igen. A residencyvel szinte minden állampolgári jog megillet, csak az útlevél nem. Nemcsak választási jog, de az összes állami kedvezmény az oktatásban és más népjóléti ügyekben is.

5. Életszínvonal és jóléti kiadások

“…1. Az életszínvonal emelése vs. 3. A jóléti kiadások csökkentése Nem ellentétes ez??!…”

Nem, Új Zélandon egyáltalán nem ellentétes. Ehhez azonban tudni kell, hogy gyökeresen más szisztéma (és az már csak a saját abszolút szubjektív véleményem, hogy sokkal jobb) szerint működik minden. Új Zélandon nagyon kicsi a szegények aránya. Boldogulni jószerével mindenki tud, aki akar – noha 3,8%-os a munkanélküliség, ugyanakkor óriási a munkaerőhiány is. A kiwi rendszer nagyjából: aki nem dolgozik, ne is egyék alapfelállásból indul; sok esetben a segélyek és támogatások közmunka végzéshez vannak kötve.
Egy olyan országban, ahol a társadalom óriási többségét az úgynevezett középréteg vagy polgárság teszi ki, nyugodtan lehetne csökkenteni a jóléti kiadásokat, és engedni, hogy az állam mind több területről vonuljon ki. Ezt szegényebb vagy más struktúrájú országokban (ahol milliók élnek a minimálbéren, és kűzdenek a mindennapi megélhetésért) nyilván nem lehetne megtenni, ám Új Zélandon ez nem okoz problémát. Az emberek tudják fizetni mindazokat a piaci alapú biztosításokat, amelyek a napi életben a biztonságot nyújtják, felesleges tehát az állami rásegítés sok esetben.
Mint már írtam egyszer, Új Zélandon óriási a költségvetési többlet, a tavalyi nagyjából megfelelt a Magyar költségvetési hiánynak, idén pedig már az első két pénzügyi negyedévben teljesült az egész évre tervezett többlet. A National nem mást akar, mint a jelentős adóterhelést csökkenteni – így több pénz marad az embereknél -, és csökkenteni akarja a kedvezményezettek, támogatásra jogosultak körét, ami viszont, ha több pénz marad az embereknél, teljesen érthető és kivitelezhető. Nem tudom mennyire érthető: amit elvesznek támogatásban és segélyben, azt odaadják adócsökkentésben. Így lesz összeegyeztethető a két programpont.

6. Összehasonlítgatás Magyarországgal

“…Arról van szó, hogy szerintem rossz szájíze van a magyarországi áldatlan viszonyok folytonos felemlegetésének. Olyan, mintha NZ iránti lelkesedésedben Mo. összes polgárát – mondjuk – összeférhetetlennek bélyegeznéd azért, mert te nem találtad meg ott a helyedet.
Szóval no offense, nem követelem, hogy ezen vagy bármi máson változtass, vagy ilyesmi, csak gondoltam megemlítem, hátha ez az áthallás esetleg szándékod ellen való…”

Kezdjük ezzel, és ez a legfontosabb: Ha bármivel, amit írtam megbántottam volna, vagy megsértettem volna valakit, akkor elnézést kérek. Ez áll tőlem a legtávolabb, őszintén. Nagyon próbálok odafigyelni, hogy ne merülhessenek fel efféle érzések – hogy ez mégis előfordult azt jelenti, hogy valamit nem jól csinálok.
Ez a blog – túl azon, hogy tájékoztassa a családomat és a barátaimat – arról szól, hogy vállaltan szubjektív módon bemutassa Új Zélandot és egy friss bevándorló mindennapjait, életét, beilleszkedését és új élet kezdését. Semmiképpen sem Magyarország kritikájáról.
De azonban: időről időre muszáj a helyi viszonyokat valamihez mérnem, egy koordináta rendszerbe illesztenem. Kézenfekvő, hogy Magyarország, és az ottani életem legyen a mérce – ez a legjobb kapaszkodó nemcsak számomra, de minden olvasóm számára is.
Nem arról van szó ugyanakkor, hogy Új Zélandot elsősorban vagy mindenekelőtt Magyarországgal összehasonlítva találnám egy jobb, élhetőbb helynek: az a véleményem, hogy a világ legtöbb helyénél csodálatosabb; ám részint a korlátozott ismereteim, csekélyebb tapasztalataim okán nem látom értelmét mondjuk Németországhoz vagy Angliához mérni az itteni életemet.
Ugyanakkor úgy vélem – és persze, lehet hogy itt a hiba -, hogy a magyar valóság minden aspektusát elég jól ismerem ahhoz, hogy megtehessem az észrevételeimet: voltam sikeréhes kis senki, és az irigyelt elit tagja – íróként és az ország egyik legsikeresebb könyvkiadójaként – (pfuu… bocsánat ez még számomra is szörnyű nagyképűségnek tűnik), az, hogy a mai Magyarlanden nem találtam a helyem, vagy méginkább, hogy itt egy sokkal élhetőbb világot leltem magamnak, az nem elsősorban Magyarország kritikája, mintsem a saját személyiségemnek és sajátos értékrendemnek köszönhető tény.
Minden magyarázkodás ellenére is azonban a lényeg ez: BOCSÁNAT.
Senkit nem akartam megbántani; az alapvető élményem az, hogy csak tisztelni tudom mindazokat, akik kényszerből vagy saját elhatározásból végigcsinálják Magyarországon azt, amihez nekem sem kedvem, sem erőm nem volt.

Jóslatok I.

Helen Clarkot ma ismét megválasztották a Labour Party (Munkáspárt) vezetőjének. Ez nagyjából annyira meglepő, mint az, hogy keleten kel fel a nap. Helen Clark 13 éve van hatalmon, és most amikor ellenjelölt nélkül választották újra, még a jobboldali politikai elemzők sem félnek ezt erényeként elismerni. Én mégis azt gondolom: ez már a végjáték, aminek éppen az újabb győzelme jelenti a kezdetét.
A Labour elfáradt, képtelen a megújjulásra, nem tud felzárkózni, alkalmazkodni a maga teremtette új helyzethez.
Ezzel szemben az igazi mérsékelt jobboldali National Party (Nemzeti Párt) két hónapja cserélte le elnökét: az új vezető John Key kifejezetten tehetséges, roppant karizmatikus politikus, aki szakított az elmúlt évek teszetosza, langyos politizálásával és ezzel felrázta kissé Új Zéland politikai életét.
Róla még a mérsékeltek cseppet sem kedvelő politikai blogger, Kaktusz Jane is ezt írja:

“In short, John Key must be either the luckiest bastard on the planet, or more likely completely and utterly brilliant.”

magyarul:

“Összefoglalva: John Key vagy a legszerencsésebb gazember a bolygón, vagy – ami valószínűbb – teljesen zseniális.”

A National 5 pontban foglalta össze politikai programját:

1. Az életszínvonal emelése
2. A tanultság színvonalának emelése
3. A jóléti kiadások csökkentése
4. A rasszizmus elleni küzdelem
5. A nemzeti biztonság tudatának erősítése

Egy külön bejegyzésben majd talán kitérek ezekre a pontokra bővebben, most azonban inkább megteszem az első jóslatomat:
Bármibe lefogadom, hogy a 2008-ban esedékes választásokat a National nyeri, és nincs az a csoda, ami ezt megakadályozhatná.
Nyugodtan kérjétek rajtam számon, ha mégsem így történne.

És tudjátok, mit? Életemben először ezért a jobboldali győzelemért drukkolok.

Page 3 of 4

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén

%d bloggers like this: