Archive for March, 2007

Törvények

Két törvénytervezet is a napokban kerül a kiwi parlament elé. Illetve sokkal több nyilván, de ez a kettő az, ami egyfelől a közéletet foglalkoztatja, másfelől én is felkaptam rá a fejem.

Kezdem az érdekesebbel, ami különösebben nem is vita tárgya.

Bevándorlás

Jó régóta tervezem már, hogy összeszedem és megírom a bevándorlási törvényeket, tudnivalókat. Rohadt egy melónak ígérkezett, tekintve sokrétűségét, ráadásul sehogy sem tudtam megfogni, hogy igazán könnyen érthető, feldolgozható olvasmány legyen.
Szóval húztam halasztottam a dolgot, és a jegyzeteim szépen sorban gyűltek a befejezetlen postjaimat tartalmazó mappában, mígnem a minap véletlenül rábukkantam, hogy Ilap már megtette ezt helyettem.
Szóval, amit mindig is tudni akartatok a bevándorlási törvényekről és szabályokról: ide kattintva olvasható.

Ha elolvassátok, láthatjátok, miért írtóztam nekiülni: nemcsak olvasva látszik roppant bonyolultnak, megírni még undokabb mókának tűnik.

A dologhoz két megjegyzést fűznék:
1. Ilap rövid összefoglalója után talán jobban érthető, hogy én miért ajánlottam a bevándorlási ügynököt.

2. Ennyire azért nem súlyos a helyzet mégsem. Nagyon leegyszerűsítve – és a ló túloldalára átesve – azt is mondhatnám, hogy össze kell pakolni, jönni, és aki valóban nagyon-nagyon akar, az tényleg le tud telepedni Kiwilanden. (Kivétel: képzetlen, tapasztalatlan, tartósan beteg vagy büntetett múlttal rendelkezők.)

Papírkutya

Mondjuk megbolondulhatnék. Nem hosszú időre, csak ma.
Megpróbálkozhatnék átmeneti elmezavarra hivatkozni Kriszti előtt, vagy amnéziára: én nem tudom mi történt, egyszer csak itthon találtam magam, így… – mondanám a nappaliban kuporogva buta arccal. Ez mégiscsak hihetőbb, mint ha azt mondom, hogy szélsősony aktivisták kényszerítettek fegyverrel a megvásárlására. Esetleg trükkösen választhatnám a Dick Smith ajánlatát, és olyan hitekonstrukcióban szerezhetném be, amelynél 2008 szeptemberéig egy fillért sem kell fizetni. Krisztinek pedig mondhatnám, hogy ajándékba kaptam, vagy találtam az utcán.
Ma megjelent a Sony PS3 nálunk is – Európával és Ausztráliával egy időben. A gép magában $1190, a Dick Smith-es konstrukcióban (két kontroller plusz két játék, 18 hónapos kamatmentes hitelre) 1495 dollár.
Sosem voltam nagy computer-játékos. Néhány pár hónapig tartó időszakomat leszámítva nem tudtak lekötni a játékok. De a PS3 az más, azt akarom, valami elementáris bírvággyal. Tudnám sorolni a racionálisnak tűnő érveket, hogy mire jó, meg miért kell; a valóság azonban nevetségesen egyszerű: mert csak kell! Birtokolni akarok ekkora számítási teljesítményt. Linuxot akarok telepíteni rá, és úgy használni. És vén fejjel szánalmasan és nevetségesen görnyedni a tévé előtt valami hülye, de annál lenyűgözőbb grafikájú játékot nyomkodva.

Igazándiból most szeretnék gyerek lenni: olyan 10-12 éves forma. Mondjuk lehetne éppen ma a születésnapom, a tizenkettedik. Apámék jobb belátásuk ellenére mégiscsak megvennék nekem. Már két-három éve aktívan interneteznék, és ma este a suli után önfeledt autóversenyzésbe vagy boxolásba folytanám a születésnapi zsúromat.
A nyolcbites CPU-ról, lyukkártyákról csak hallomásból lenne tudomásom, de pár év múlva olyan boszorkányos gyorsasággal installálnék és konfigurálnék fel egy BSD-t, hogy a negyvenéves vén hülyék nem is tudnák követni. A huszonegyedik század gyermeke lennék, az infokommunikációs világ nomádja. Akinek természtes lenne, hogy otthon terraflopos teljesítményű boxok vannak, akinek nem kellene minden egyes új technológia megjelenésekor felszívnia magát, hogy tartani tudja az iramot.
És persze 12 évesen nem töpprengenék azon sem, hogy van olyan bloggerina, aki simán a lányom lehetne, mégsem érzem a generációs szakadékot, és hogy ez baj-e?, vagy hogy miként fordulhatott elő, hogy ennyire elmulasztottam észrevenni a felnőttéválásomat.
Nem vagyok 12 éves. Nincs ma születésnapom. És papírkutya vagyok: nem szaladok munka után sem a Dick Smith-be, sem a Gameplanetbe, nem találok ki semmiféle hülye mesét, vagy nem próbálok a sarkamra állni becsülettel. Nem veszek PS3-at.

Valami ajándékot kapnom kell Krisztitől a nyáron. A harmincnyolcadikra.

Vacsora

Egy tojásrántottát is el lehet rontani. Csak bízzátok rám.

Sg.hu, Skype – és a félretájékoztatás

Valamiért mindig felbosszant, ha könnyen kivédhető hülyeséget olvasok olyan orgánumokban, amit egyébként szeretek és/vagy általában hitelesnek tartok. Talán, mert hiszek a betűkben, és szeretném azt gondolni, hogy amit írástudók elémtárnak, az igaz, vagy legalábbis közelít az igazsághoz.
Nyilván komolyan megválogatom, hogy kinek és mit higgyek el, éppen ezért háborít fel, amikor a rendszeresen olvasott hírforrásaim cikkeiben, tudósításaiban penetráns állatságra bukkanok.
Az SG.hu – Informatika és Tudomány portált évek óta olvasgatom – a szórakoztató ismeretterjesztésnek és a többnyire hiteles tájékoztatásnak kellemes mixét nyújtja, egy olyan a területen, amely a mindennapi életem része. Nyilván nem érthetek mindenhez, ezért az esetek döntő többségében egyszerűen elhiszem, amit írnak, anélkül, hogy komolyabban utána járnék a kérdésnek (persze, ha valóban fontos számomra, akkor jön a kutatás), és gondolom, ez így is van rendjén. Feltételezem: közreműködőik, újságíróik elvégzik a dolgukat, és nem tájékoztatnak félre.
Az információ robbanás korában (ez amúgy egyik vesszőparipám), amikor elképesztő mennyiségű – épp ezért szinte ellenőrizhetetlen tömegű – hír zúdul a nyakunkba, kifejezett kihívássá válik, hogy mely forrásokat tekintsük hitelesnek. Úgy képzelem, már nincs messze az idő, amikor a hírek/információk valódiságát ezzel foglalkozó cégek fogják kereskedelmi alapon hitelesíteni, hogy az információ fogyasztó eldönthesse – hihet-e vagy ajánlott az óvatosság. Az ezzel kapcsolatos teóriám azonban hosszú, talán egy másik alkalommal megírom.
De lássuk a postomat kiváltó okot. Ma olvasom at SG.hu vezércikkét Webkettes felvilágosítás III.: Csevegünk-csetelünk címen. Nem mond különösebb újdonságokat, de az ebédidőmbe éppen belefér. Egyszercsak a következő bekezdésem akad meg a szemem:

A sokat utazóknak, a külföldre szakadt hazánkfiainak mindenképp egy értékes lehetőség, főleg, hogy a konkurens szolgáltatásokhoz képes sokkal jobb minőséget produkál már alacsonyabb sávszélességű elérésekkel is. A tavalyi évben már több kézikészülék jelent meg, ami WiFi kapcsolaton keresztül akár normál akár Skype telefonként is képes működni. A hype ez esetben is sokat segített a terjedésben, bár számos klón is felkapaszkodott a Skype szekerére, mint a VoIP Buster és társai. Ez a rendszer igazából nem vetélytársa az eddig felsorolt szolháltatásoknak, sőt a biztonság és a “privacy” teljes hiánya miatt üzleti felhasználása erősen ellenjavallott.

A Skyperól szóló rész zárómondata, ami kiverte a biztosítékot, annak is a második fele:

sőt a biztonság és a “privacy” teljes hiánya miatt üzleti felhasználása erősen ellenjavallott.

Na kérem: a Skype egyike a legbiztonságosabb internetes kommunikációs megoldásoknak.Kicsiségbe kötök bele, tudom, hiszen a cikk nem az üzenetküldők biztonságáról értekezik, hanem úgy általában a szolgáltatásokról. Csakhogy éppen ebben rejlik az ilyen félretájékoztatás/hozzánemértés veszélye: egy ilyen odalökött félmondat képes megragadni a laikusban, aztán idők múltán, amikor a téma valahogy előkerül, már mondja is: ja, az nem biztonságos, azt olvastam.
A dolog elvi alapvetésével van gondom: hány és hány olyan egy bekezdésben odalökött információt nyeltem le vajon eddig én is, ami hasonló nemtörődöm dilettantizmusból, a fizetett karakterek növelése okán született?

Mindenenesetre vicces végigkövetni az “szakújságíró” gondolatmenetét: a Skype ugye azért számított forradalmi újdonságnak, mert nem közvetlen kliens-szerver-kliens kapcsolatban valósítja meg a kommunikációt, hanem a peer-to-peer technológiát használja: az adatcsomagokat a rendszerben részt vevő számítógépek összeségén (illetve nyilván nem minden, csak megfelelő közelségű és számú klienst igénybe véve) keresztül továbbítja a fogadó félnek. Ergo – a cikk szerzője szerint – miután olyan sok kézen/gépen keresztül megy a kommunikációs folyam, nyilván: sőt a biztonság és a “privacy” teljes hiánya miatt üzleti felhasználása erősen ellenjavallott.

Nevezhetnénk józan paraszti ész diktálta ítéletnek, persze ostoba baromság, ha jobban belegondoluk. Simán belátható minden előképzettség nélkül is, hogy a szétdarabolt adatfolyam, ahol a darabok külöböző csomópontokon részenként kerülnek továbbításra csak nehezítik a lehallgatást. Mellesleg, ha már itt tartunk, a lehallgatás amúgy is a fogadó vagy küldő fél alhálózatán valósulhatna meg, ott, ahol az adatolyam egyesül. Ettől azonban olyan hatékonyan óvja meg a Skype beépített titkosítása (a Skype military strenght – bármit jelentsen is ez – szintű végponttól végpontig terjedő 256 bites AES titkosítást alkalmaz), hogy ez két éve valódi vihart kavart, amikor az FBI komoly tényezőként emelte ki, hogy az internetes telefónia, különösen a Skype terjedése veszélyt jelent, mert nem tudják lehallgatni. Alaphelyzetben, megfelelő ISP (internet szolgálató) közreműködéssel, annyi követhető nyomon, hogy ki-kivel beszél, a beszélgetés tartalma az alkalmazott kriptográfiai megoldásoknak köszönhetően nem fejthető vissza. Az FBI számára problémát az okozza, hogy megfelelő anonimitást kínáló proxy szervereket használva, még a kommunikációs partnerek identitása is elrejthető.
A legviccesebb az egészben, hogy a tisztelt cikkíró nemcsak nem ért a dolgohoz, de arra sem vette a fáradtságot, hogy az interneten, vagy legalább a saját anyaorgánumánál utána járjon a kérdésnek, hiszen 2006 januárjában éppen az SG.hu közölt egy hírt, amelyben a Skype biztonságáról és a már említett FBI problémáról számolnak be.

Nem mellesleg, a Skype biztonságtechnikai auditját, a szakma egyik nagy öregje, Tom Berson (Anagram Laboratories) végezte, ha valakit érdekelne, az eredményt letöltheti innen.

Ui.: a post szerzője paranoid, hálózati biztonságtechnikával foglalkozó szakember – ha ez a fentiekből nem derült volna ki.

Kutya, macska

Valamelyik nap, az egyik esti hírműsorban – talán a TV3 Campbell Live – megütötte a fülem egy tudósítás felkonferálása. A inkriminált mondat szerint Új Zéland világelső az egy főre jutó macskák tekintetében. Felkaptam a fejem a hírre, mert eddig fel sem merült bennem, hogy efféle előfordulhat. Persze macskák vannak – minket is megszelidített egy, pár hónapra, hogy ideköltöztünk. Valószínűleg a legrandább jószág – foltos, formátlan, kövér – de megkapó felemás pofájának, és egészen kutyaszerű habitusának nem tudtunk ellenállni. Oriza Triznyák névre kereszteltük mielőtt feltűnt volna, hogy nőstény, miután pedig megtanult magyarul és hallgat az Oriza névre, más késő volt a hibát korrigálni.
Szóval macskák vannak, ahogyan kutyák is; mégis, ezt olyan észrevétlenül teszik, hogy komolyan meglepődtem Campbell felkonferálásán. Kicsit nyomoztam hát, és ráleltem egy újságcikkre, amiben a kiwi állattartási szokásokat – különösen az állatorvosi viszonylatban taglalják. Nem is a felsorolt eszelős összegek döbbentettek meg (Aucklandben akár 10-15 ezer dollárt is kifizetnek a gazdik egy-egy műtétért), hanem a mellékesen odavetett statisztika: Új Zélandon 1 millió 200 ezer regisztrált macskát és 800 ezer regisztrált kutyát tartanak számon. Ez azt jelenti, hogy minden második háztartásban van macska, és minden harmadikban van kutya.
A dolog annál is inkább meglepőbb, mert a háztartási kedvencek olyan észrevétlenül népesítik be Kiwilandet, ami már-már elképesztő. Soha jelét nem vettem észre a házijószágok eddig elkerülhetetlennek vélt kellemetlenségeinek: nemhogy kutyaszarba nem léptem az utcán, de még csak látni sem láttam; éjszakánta nem veri fel a csendet kutyaugatás; nincsenek a forgalmasabb utakon feltrancsírozott, elgázolt macska vagy kutyatetemek; és tavasszal a macskabagzás síró barcogása sem borzolja a kedélyeket.
Andrea felvetése csak alátámasztja meglepetésemet – neki is szemet szúrt mindez, mikor néhány hónapot felénk töltött. Feltalálták volna a néma kutyákat? Nem tudom. Mindenesetre a kiwi szabályozás és habitus újabb diadalát vélem felfedezni: lehet úgy is állatot tartani, hogy annak csak az örömteli részét tapasztalja meg az emberfia.

Oriza nem kifejezett informatikus, azoban szeret a notebookon heverészni.

Kiwi TV az interneten

Elindult a TVNZ (új-zélandi televízió) internetes szolgáltatása. A tvnzondemand.co.nz ugyan még meglehetősen szűkös választékkal rendelkezik, de az ötlet és megvalósítás elsőrendű. Persze a TV over Internet (Tévé az Interneten keresztül) nem újkeletű elképzelés, de az eddigi megoldások – már amelyek volt szerencsém látni – nem az én elképzelésem és igényeim szerint készültek.
A tvnzondemand.co.nz a TVNZ One és a TVNZ 2 – ezek az un. nem kereskedelmi, hanem állami – csatornák kínálatát nyújtja az interneten keresztül: a full screen mód (teljes képernyős mód) egész meggyőzően adja vissza tévézés élményét. Az induló anyagból sajnos nekem kevés a kedvemre való, a magyar Barátok Közt szappanoperára hajazó Shortland Street nem érdekel, ahogyan a többi magazinszerű műsor sem. A Classic kategóriában azért találtam pár érdekes műsort, ott feltétlenül érdemes turkálni.
Tekintve, hogy a szolgáltatás még csak ma indult, már a kezdeti megvalósítás is figyelemere méltó – ha felkerülnek a valóban érdekes riportműsorok és filmek, gyakori látogató leszek. Gyanítom, egész széles választékkal készül az oldal – már most hirdetik a fizetős részét (ami viszont még nem érhető el, illetve az eddigi anyag, mind ingyenes). A rendszer sajnos a Windows Media Player DRM (Digital Rights Manager – Digitális Jogkezelő) megoldását használja, és úgynevezett PlayPoints-okat lehet vásárolni – 10, 20, 50 és 100 dolláros kiszerelésben. Egy PlayPoint 50 centbe kerül, míg egy átlagos félórás műsor 4 PlayPointért (2 dollárért) egy háromnegyed órás akció 8 PlayPointért (4 dollárért) nézhető meg.
Kíváncsi lennék, hogy külföldről elérhető-e a szolgáltatás, remélem lesz aki kipróbálja és visszajelez. By the way: hasonló magyar verzió nincs véletlenül?