Mea culpa, mea maxima culpa

Hibát követtem el a képek közreadásával, különös hibát, de erről majd később. Mégis örülök a kialakult vitának és vélemények ütközésének, el sem hinnétek milyen sokat tanul belőle az ember: azt hiszem jobban meghatározzátok a Subdimensiont, mint magam tudnám.Kényelmes volna most arra fogni, hogy szándékos provokáció volt, és lám, sikerült: pedig szó sincs erről. Nagyjából mindenki hozzászólásával egyet tudok érteni: önmagában értelmezhetetlen és ide nem illőek a képek, mondjuk ki – stílushiba. A Subdimension kiwi országimázs, igen, ahová nem illenek ilyen képek. Másfelől rólam és a gondolataimról is szól – akármi beleférhet, elméletileg.
Amit láttok egyfajta útkeresés.
Lassan egy éve írom a blogot, és most úgy érzem, hamarosan fordulóponthoz érek: sok fontos kérdést érintettem már Új Zélanddal kapcsolatban, és egy párat még nem. Ám hosszútávon nem maradhat egyszerű kiwi országimázs: jól behatárolható időintervallumon belül elérkezik a pont, ahonnan kezdve már csak magamat ismételném, legfeljebb más és más hangszerelésben.
Valahogyan fel kell oldanom ezt a dillemát, és őszintén szólva – mert alapvetően tudatos lény vagyok -, szeretném előre látni a jövőmet, legalább magamnak felvázolni a hogyan továbbot. Kiwiland mindenképpen főszerepet játszik a jövőben is, ez nagyjából nem is kérdés, de az arányokon kénytelen leszek változtatni – alig hiszem, hogy a napi kiwi apróságok mindannyiótokat érdekelnének.
A blogolás egyfajta exhibicionizmus is – hiba volna ezt eltagadni -, az ember örömmel látja, hogy a szűk környezetén kívül másokat is érdekelnek bejegyzései: ez persze önként vállalt felelősséget is felvet, mindazok irányába, akik megtisztelnek a virtuális látogatással.
A kérdés tehát adott: merre tovább? Nem leszek tech-blog, nem leszek Politikai Megmondó, és bulvár-blog sem – noha nyilván mindezek részét képezik az életemnek. És persze nem leszek klasszikus Énblog sem: erre valahogy nem érzem magam alkalmasnak. Próbálok egy olyan szintézist kialakítani, amely két fő szempontnak is megfelel: egyfelől azonosulni tudok vele, és közvetíti a személyiségemet, másfelől eleget tesz az olvasóim kiváltotta írástudói felelősségnek.
Még az útkeresés elején tartok: méricskélem magamat, a világot, és persze titeket kedves olvasóim.

A hiba, amit elkövettem – ahogyan én látom, és ahogyan Vera találóan megfogalmazta -, hogy az ominózus bejegyzést “No Comment” címen és valóban no commenttel adtam közre. Pedig nem arról van szó, hogy kaptam egy pár érdekesnek tűnő képet és rögvest fel is raktam: hál’ istennek sikerült ismerőseimet leszoktatnom a “vicces levelek” küldéséről.
A bűnt lustaságból követtem el.
És ezt hadd magyarázzam is meg mindjárt. A képeket egy cikkbe ágyazva találtam, egy kiwi középiskolában váltott ki mérsékelt botrányt: a tanári kar egy része pornográfnak minősítette, ezért néhány diák megrovásban részesült. A képek láttán elgondolkodtam ugyan a felvetésen – vajon pornográfnak, ízléstelennek minősülnek-e? – ám mégsem emiatt ragadtak meg bennem.
Közbevetőleg, itt követtem el a hibát: általában elmentem a linkeket, amiről később írni szándékozom, hogy hivatkozhassak. Ezúttal nem tettem, mert a cikk önmagában nem fogott meg ekkora mértékben.
Aztán olvastam egy másik híradást, ami viszont már arról szólt: az Egyesült Államok némely repülőterén röntgen kapukat – akár az Emlékmás című filmben – készülnek rendszerbe állítani, a terrorizmus elleni harc jegyében, az esetleges bombák/fegyverek kiküszöbölése céljából.
A két híradás ekkor ért össze bennem: vajon megengedhető-e – bármilyen indokkal is – olyan eszközök használata, amelyek végeredményül olyan képet produkálnak, amelyek erkölcsi/etikai/ízlésbéli polémiára adnak okot. Ízléstelen vagy pornóképek ezek? Sértik a szemérmet? Hisz ezt látják rólunk hamarosan minden repülőtéren…

Az ok, és gondolatmenet tehát megvolt, ám az iskolai botrányt taglaló cikket csak nem találtam hosszas keresés után sem: a böngésző chache-ében azonban megmaradtak a képek, én pedig – lustaságból – a publikásuk mellett döntöttem, egy majdani magyarázat és visszautalás tervével – ha sikerül újra meglelnem az ominózus hivatkozást.

Végezetül, de nem utolsó sorban: Andreától természetesen engedélyt kértem, mielőtt közreadtam volna levelét. Ehhez a szokásomhoz a jövőben is ragaszkodni fogok: engedély nélkül semmiféle hozzám intézett levelet nem publikálok.

2 Comments

  1. Totasz

    Szerintem meg pont így volt jó, kommentár nélkül.
    Ha kicsapod a fagyasztott bikaherét az asztalra, és elmagyarázod, hogy ezt most akkor hogyan kell érteni, akkor mesterkélt, sznob, kimért és “értelmiségi” reakciókat kapsz.
    Ha csak kicsapod, és körülnézel, akkor kiderül, hogy ki a matador rokona, ki az állatvédő, és ki az ínyenc.

    Amúgy meg nagy izé az amcsiknak, akik a biztonságra hivatkozva a répámat akarják nézegetni, (végül is az is egy veszélyes fegyver, lehet, hogy nem is vihetem föl a repülőre) talán nem kellene Mezopotámiát bombázni, akkor kevesebben tréningeznének a Flight Simulator-al…

    Amúgy meg mi van America Cup-al, már itt ülök bereffelt fokkal a gép előtt, hogy takkot váltsak…
    :-)

  2. hobe

    En is az America’s Cup-ra varok mar, foloslegesen pazarlod a karaktereket holmi rontgenkepekre!:-) Itt beteszik a ket hajot az Antonovba: http://www.nzherald.co.nz/multimedia/image.cfm?storyid=0003569A-DD52-15DA-8AD983027AF1010F

Leave a Comment

2 × one =