Archive for July, 2007

Találkozzunk

Ahogy egyre közelebb kerül az indulás, úgy van egyre kevesebb időm, ezért újból elnézést kérek mindenkitől – ismeretlenül is –, akinek nem válaszoltam az elmúlt időszakban a levelére.
Mindenesetre most és itt közzéteszem, hogy – Lave javaslatára – Augusztus 9-én, csütörtökön, mondjuk este 7-től a Telihold Bluesvendéglőben (1054 Budapest, Kálmán Imre u. 10) leszünk Krisztivel, és szívesen látunk mindenkit, aki ismerkedni-beszélgetni szeretne velünk.
Azon ismerőseinktől, akik külön is számot tartanának ránk, ehelyütt kérem, hogy emailben írják meg elérhetőségüket – célszerűen valamiféle telefonszámot – különben simán előfordulhat, hogy lemaradunk egymásról.

Harry Potter és könyvek

Kicsit lelassul most a blog frissítése: egy héttel az indulásunk előtt meglehetős káosz uralkodik az életünkben.
Vannak mindenféle témáim persze – például elmentem megnézni, hogy az új Harry Potter megjelenése kapcsán volt-e őrület (volt), csináltam fényképeket a Bordersben, sőt én magam is megvettem a befejező részt.
Kiwilandet egyébként meglehetősen literátus országnak véltem a tényleg nagyszámú könyvesboltok okán. Gondoltam a Harry Potter ürügyén végzek egy kis kutatómunkát, amibe végül bele is kezdtem, de nem volt időm rendesen befejezni.
Azért néhány gyors tényt megemlítenék, mert ismerve magamat könnyen előfordulhat, hogy nem lesz érkezésem a megfelelő terjedelemben visszatérni a témára, bár kár lenne ennyiben hagyni a kérdést.

Egyfelől találtam egy tanulmányt, ami az új-zélandi kisiskolások olvasásával (szövegértésével, olvasási szokásokkal) foglalkozik, miközben 8 másik országgal (köztük Magyarországgal) hasonlítja össze az eredményeket. A 2001-es állapotokat tükröző anyag 2005-ben került publikálásra és az Oktatási Minisztérium tette közzé, viszont nem volt időm mélységében átolvasni és értelmezni sajnos. Annyi már a felületes tanulmányozása során kiderült, hogy Új Zéland a vizsgált országok csoportjában előkelő helyen szerepel, és az elmúlt tíz év folyamán az olvasási szokások vizsgált területein változatlanul teljesített – míg például Magyarországon, Görögországban, Izlandon és Szlovéniában javuló eredményeket, illetve Svédországban romló eredményeket mértek 1991-hez képest.

Találtam némi adatokat az Új Zélandi könyvkiadásról és könyvpiacról is. Itt csak azt a tényt említeném meg, ami engem a lehető leginkább meglepett: a teljes új-zélandi könyvpiac méretét 2003-ban kicsit több mint 200 millió dollárban (28 és fél milliárd forint) határozták meg. Ezt meglepően kevésnek találtam – bár tegyük hozzá, hogy ellentmondóak és nem egyértelműek az adatok: számomra legalábbis nem teljesen világos, hogy ez a 200 millió dollár az kiwi kiadású könyvekre, vagy a teljes könyvkereskedelemre vonatkozik.
Csak kiadói viszonylatban elég jónak tűnik (sőt számomra meglepően jónak), míg ha ebben az összegben benne foglaltatik az import is, akkor elég szánalmas képet fest a könyves szakmáról.

Végül képek a Bordersből:


Update: És csak mert most értesültem róla, hogy Magyarországon 6190 Ft-ot kértek a Harry Potter kötetért, muszáj felhívnom rá a figyelmet, hogy nálunk eredetileg is csak $31,90 (4460 Ft) kértek érte, de a megjelenés napjára akciót hirdetett a Borders: ha legalább 80 dollár értékben vásárolsz más könyvet, akkor a Potter kötet csak $20 (2800 Ft) kerül.

201

A kétszázegyedik bejegyzésemben szeretném elkerülni a hálátlanság látszatát: igazán megtisztelőnek éreztem, hogy meghívást kaptam a Blogtornára.
Ezzel egyidőben jelentem, hogy a harmadik – Önmegtartóztatás – fordulóban alulmaradtam, így a nemes viadal nélkülem folytatódik.
A Blogtorna sok érdekes, új bloggal ismertetett meg – azt hiszem, elsődleges küldetése éppen ez. (Persze, ha megnyertem volna, akkor nyilván a győzelem és nem a részvétel fontosságát hangsúlyozom..:)
Az Olasz Meló szerzői voltak olyan szívesek, és összeállították a résztvevő blogok közös feedjét. Mi mással búcsúzhatnék: iratkozzatok fel rá, és válogassátok ki a számotokra érdekeseket.

Új Zéland szörnyei

Noha a szúnyogok nem ismeretlenek Új Zélandon, jószerével alig okoznak problémát. Nyaranta persze nem árt némi elővigyázatosság, mi minden szobában elhelyezünk egy-egy elektronikus riasztót és azzal le is van tudva a dolog. Én például a legyeket sokkal jobban utálom, gyakorlatilag örökös háborúban állok velük, s noha a technika minden szóbajöhető fegyverzetét bevetem, csak rövid ideig tartó, álságos győzelmeket tudok aratni felettük. A legújabb szerzeményem egyébként egy elektromos légycsapó, amivel elég a levegőben elkaszálni a nyomorultakat – ha jó időben nyomom le az aktíváló gombot némi sercegés és enyhe dögszag kíséretében már hullik is le az áldozat.
A szúnyogokra visszatérve: a kiwi egészségügy különösen óvatos és rendszeresen írtja őket permetezéssel. Új Zéland éppenhogy kívül esik a maláriával fertőzött területeken, és ennek az állapotnak a megőrzésére meglehetősen odafigyelnek.
Kiwiország egyetlen valóban veszedelmes vadállatát sandfly-nak (homoki légynek) hívják. Megtalálható az Északi Szigeten is, de főként a Déli Szigeten elterjedt. A nagyobbfajta muslincára hajazó, hivatalos nevén Simuliidae blackfly, maoriul Namu szörnyű kis szerzet. 13 fajtájából csak kettő táplálkozik emberrel, a többiek jobban kedvelik a pingvineket, fókákat vagy denevéreket. A sandfly nem szúnyogfajta, bár kétségtelenül sok közöttük a hasonlóság: csak a nőstény szív vért, és a nyála alvadásgátlót tartalmaz ennek is – ez okozza egyébként a viszkető érzést.


Minket jószerével megérkezésünk napjától fogva riogattak a sandfly-al, mondván a szúnyog kifejezetten hálás háziállat hozzáképest. Aucklandre jellemző, hogy jó darabig fogalmunk sem volt róla, hogy is néz ki egy efféle kis vadállat, mindenféle szárnyas rovar láttán eliszonyodtunk, hogy: – Sandfly, sandfly..!
A déli-szigeti túránkon egy kedves magyar párral találkoztunk Nelsonban – még innen Aucklandből ismertük őket, csak időközben leköltöztek –, és ők meséltek sandfly-os történeteket. Ehhez képest a söröző teraszán csak rendes szúnyogok röpködtek, úgyhogy a sandfly maradt továbbra is: arctalan, mítikus szörny.

Egy nappal később a Pancake Rocks felé tartva egy gyönyörű kilátással kecsegtető útszakaszon kiszáltunk a kocsiból. Némi szájtátás és fényképezkedés után, valahogy a saját lábszáramra tévedt a tekintetem. Hirtelen felrémlettek az előzőnapi sandfly-os történetek, mert bokától térdig – akárha pamutzokni lenne – eleven, tömött fekete tömeg takarta a lábam. A sandfly csípése ugyanis nem fáj, vagyis nem rögtön fáj… Észre sem veszi az ember, hanem aztán egy-két nap múltán kezdődik a kis pokol: szúr, éget és viszket, de legalább nem múlik el gyorsan: a nyomai még két hét után is megvannak. Sandfly-t azóta láttam már Aucklandben is, de csupa magányos példányt. Valódi előfordulási helyük a Déli Sziget nyugati partja és a fjordok vidéke. Persze főleg vízparton botolhat beléjük az ember – igaz, ez Új Zéland esetében nem jelent túl nagy könnyebbséget. Tengerpart vagy gyors hegyifolyó, nagyjából mindegy a nyavajásoknak: utazásunk során többször is fejvesztve menekültünk, amikor a folyóparti gazosból, vagy az óceánparti buxusból fekete füst gyanán előrajzottak.
Érdekes és megnyugtató ugyanakkor: sem a városokban, sem a kempingekben nem kell tőlük szenvedni – az a fajta kényelmetlenség, ami mondjuk egy balatonparti nyaraló lakóit nyár folyamán a szúnyogok miatt kínozza, teljességgel ismeretlen jelenség.

Néhány jótanács védekezésül:

– B vitamin fogyasztása. A sandfly-ok nem szeretik a B vitamin ízét.
A B vitamin bevitelét meg lehet oldani Vegemite vagy Marmite evésével: ezek azonban borzasztóan gyanús, takonyállagú és kinézetű anyagok, én sosem kenném a piritósomra. Kriszti ezzel szemben szereti, úgyhogy akár másnak is bejöhet.

– A sandfly-ok a sötét színt kedvelik, világos színű ruhák viselése csökkenti a támadás valószínűségét.

– Végül a reklám helye: ClickthatItch

Árfolyam

Megy a nyüszítés a dollár magas árfolyama miatt – a kiwi pénz még sosem ért ilyen sokat az amerikai dollárral szemben. Érthető: az új-zélandi kamatok jelenleg a legnagyobbak a fejlett országoké közül; dől a lé, jönnek a külföldi befektetők.
A magas kamatokat persze nem véletlenül diktálja a Jegybank: az infláció kordában tartásával indokolja, pedig az infláció szívesen elszabadulna a maga részéről (most valahol 2% körül mozog): az egyre dráguló ingatlanpiac, az egyre bővülő kormányzati és lakossági költések, mind-mind a drágulás irányába hatnak.
Persze az exportőrök óbégatnak leghangosabban – érthető módon, hisz nekik komoly nehézséget okoz a jelenlegi helyzet. Úgy tűnik, érdekérvényesítésben jobban állnak: a minap Michael Cullen, a pénzügyminiszterünk megpendítette, hogy ez tényleg szönyű, meg majd tesz ellene valamit.
Nomostan a Jegybank önálló szereplő, elméletben (és gyakorlatban) nem függ a kormánytól: mondhat akármit a pénzügyminiszter, a Jegybank elnöke úgy alakítja az iránytadó kamatokat, ahogyan azt a gazdaság szempontjából a legjobbnak tartja. Mr. Cullen ugyanakkor előrángata valahonnan a Jegybanki Törvény 12. cikkelyét, ami valami homályos módon felhatalmazza a kormányt, hogy felülírja a Jegybank döntését.
És ezért szoktam volt mondani, hogy a Munkáspárt (minden érdemeik elismerése mellett) elfáradt, ideje a kormányváltásnak. Egy pénzügyminiszteri beavatkozás a szuverén Jegybank döntéseibe a lehető legrosszabb megoldása a helyzetnek: a kézenfekvő gazdasági hatásain (megugró infláció) túl óriási bizalomvesztést okozna a külföldi pénzügyi körökben.
Remélem Mr. Cullen csak a száját jártatja ezúttal.
Tudomásul kell venni: a gazdaság hullámzik. Most rossz az exportőröknek, de jó az importőröknek, és jó nekünk, mert segít az üzemanyagárakat alacsonyan tartani. Lesz ez még fordítva is.
És én csendben reménykedem, hogy szeptemberig nem változik a kurzus: nekünk nem mindegy, hogy a dollárunkért mennyi forintot kapunk.

Kiwi konyha

A kiwi nemzeti eledelek felsorolása meglehetősen viccesnek tűnhet egy európai, különösen egy magyar számára: fish&chips, hamburger és steak. Magyarázatot talán csak a fish&chips érdemel: ami tradícionálisan újságpapírba csomagolt, szigorúan szálkamentes, rántott (panírozott) tengeri halfilét és nagyobb mennyiségű sült szalmakrumplit jelent. Ez az az étek, amit jószerével mindenütt meg lehet találni, és ez a legolcsóbb is: akár öt dollárért is termetes adaghoz juthat az ember.
A hamburger kéremszépen nemcsak a Moszkva tér csalamádés, pufi-bucis talponálló verzióját, vagy a McDonalds – ízlés dolga –, Burger King ipari termékét jelenti. A hamburger az angolszász országokban legalább annyira a házikonyha része, mint Magyarországon a pörkölt vagy paprikáskrumpli – világhódító útját egyszerű, sztenderizálható és nagyon gyors elkészíthetőségének köszönheti (akárcsak az pizza), de globalizációs diadalútja nem jelenti azt, hogy kiveszett volna az otthoni konyhák mindennapi kínálatából: a hamburgert vacsoráztam kijelentés korántsem egyenlő a gyorsétteremben jártam deklarációval.
A hamburger minden kelléke kapható külön-külön az élelmiszeráruházakban – hamburgerhús: csinos, előreformázott, hatos kiszerelésben akciósan 7 dollár (mióta Új Zélandon vagyunk akciós és 7 dollár a hat husi); hamburgerzsemle, tucatnyi egy zacskóban, 2 dolláért; saláta, uborka és tetszés szerinti hozzávalók. Az emberfia idővel kialakítja a saját verzióját, amit ehelyütt csak azért nem teszek közzé, mert Magyarországon egyszerűen hiányzik hozzá a support (ha nagyon bíztattok, akkor persze mégis).
Ehelyütt jegyezném meg, hogy két olyan gyorsétterem lánc is létezik Új Zélandon, amelyik párját ritkítóan jó hamburgerrel szolgál. A Burger Fuel kifejezetten kiwi találmány (épp a napokban mentek tőzsdére): véleményem szerint a legfinomabb (és ezt nem gyorséttermi kategóriára értem csupán) hamburgert ők csinálják, igaz a legdrágább versenyzők is egyben. Míg a McDonaldsban egy BigMac menü kijön 7 dollár körül; a Wendy’s-ben $8.70 egy Big Bacon Classic menü, addig a Burger Fuel-ben 8 dollár az átlagára egyetlen burgernek, krumpli és üdítő nélkül. A Burger Fuel burgere viszont akkora, hogy egy termetes férfiember is csak némi elszántsággal birkózik meg vele: ár érték-arányban mindenképpen nyerő.
Az Oporto nevű franchise ausztrál, amelyik portugál alapítóra eredezteti magát. Csak és kizárólag csirkehússal dolgoznak – de személyes véleményem szerint csirkeburger tekintetében abszolút győztesek; nemcsak ÚJ Zéland viszonylatában, de soha életemben nem ettem még olyan finom csirkehúsos burgert, mint náluk. Az Oporto szépséghibája viszonylagos ritkasága: én összesen három üzletüket ismerem (Mission Bay, Queen Street, Silvia Park), ameddig nem terjednek el jobban, én is csak alkalmi vásárlójuk leszek, pedig szívesebben ebédelnék náluk, mint a Wendy’s-ben.
Steak tekintetében ugyebár a marha különböző darabjairól beszélünk. Életem eddigi legjobb steak-jét (azt hiszem egyszerű hátszín volt) Queenstownban, a Captains nevű étteremben ettem, de Pali újabb meglepetéssel szolgált.
Az Angus Steak House valószínűleg nemzetközi franchise – muszáj erre következtetnem, bár még sosem hallottam róla. Pali Dél-Afrikában talákozott a rendszerrel, de elmondása szerint az aucklandi étterem sem különbözik sokban. A steakek nemcsak finomak, de értelmetlenül nagyok is, alapvetően két méretből válogathat a tisztelt vendég: a bélszín negyven dekás, az összes többi 1 kilós.
Igen. Odamész a pulthoz, ahol csinosan, étvágygerjesztően, ki vannak állítva a nyers marhahúsdarabok: vesepecsenyék, hát- és bélszínek és oldalasok… (A falon előzékeny grafika, amely a megmutatja, a marha melyik darabja, honnan való.) A kiválasztott húsdarabot már a látvány (ízvány) konyha szakácsának kell átadni, hogy cirka negyedóra múlva, a kívánt mértékben átsütve tálalják. Kellemes meglepetés egyébként az ára is: a tetszőlegesen választott hús mellé korlátlan saláta fogyasztással is csak 29 dollárt kérnek.

Angus Steak House: 35 Albert Street, CBD, Auckland.
Phone:
(09) 379-7815
Albert Street-Swanson Street corner

Hirdetés Londonban, a’la Parisian

A francia országimázs kampány Párizsba próbálja csábítani az angolokat: az alábbi óriásplakát a francia fővárost és az ősszel (tavasszal?) kezdődő rugby világbajnokságot hivatott reklámozni London utcáin.

Élvezd a rugbyt a szerelem fővárosában

– szól a felirat; és én nem tehetek róla, ha most mindenről AZ jut az eszembe.