Archive for October, 2007

Önkormányzati választások 2007

A múlt héten voltak az önkormányzati választások, és annak ellenére, hogy az önkormányzatok szerepe meglehetősen hangsúlyos az új-zélandi politikai életben – gondoljunk csak arra, amikor a baloldali városvezetés megtorpedózta a szintén baloldali kormány öbölbéli stadionépítési terveit – a választások magyar szemmel nézve példátlanul csendesen, szinte alig látható kampánnyal zajlottak le. Gyanítom a választási törvények gyökeresen más szabályozása – ne meg persze az alapvetően eltérő politikai kultúra – okán, de nem voltak televíziós hirdetések, nem harsogott a napi sajtó kampányszövegeket és még óriásplakátokon sem hirdették magukat a szembeálló felek. (Igaz Aucklandben egyébként is több nagyságrenddel kevesebb óriásplakátot látni, mint Európában megszokhattuk.)
Az utcákon feltűntek ugyan hevenyészve felállított, lécekből tákolt állványon A2-es méretű poszterek, ami egy-egy jelölt képén kívül legfeljebb egyetlen mondatnyi hitvallás, gyakrabban három-négy ígéret szerepelt. A leggyakrabban ilyeneket láthattam: Tisztább Beachek, Jobb Tömegközlekedés, Adócsökkentés. Külön érdekesség volt, hogy nem pártok versengtek, hanem kifejezetten az önkormányzati munkára szerveződött választási szövetségek, ám a legtöbb esetben ezek nevei fel sem kerültek a kortes plakátjára – jól láthatóan sokkal inkább személyekre szavaztak a polgárok, nem politikai csoportosulásokra. Persze gondolom a helyi politikában érdekeltek a legtöbbször tisztában voltak vele, melyik kandidáló hová tartozik.
Az elmúlt három évben Dick Hubbard és a City Vision nevezetű, balközép csoportosulás tanácsnokai vezették Aucklandet, idén azonban nagyot fordult a kocka, hiszen újraválasztották John Banks-et, aki 2001 és 2004 között volt már főpolgármester – ezzel Auckland történetében másodszor fordult elő, hogy valakit újraválasztanak, miután egyszer már el kellett hagynia a város vezetését.
Az aucklandi városi tanácsban nemcsak a főpolgármester személyét tekintve állt be fordulat: a 17 tanácsnok közül 7 a Citizens and Ratepayers Now (Polgárok és Adófizetők Most) mérsékelt jobbközép tömörülés színeiben jutott be. A baloldali Labour (Munkás) 2 tanácsnokkal, a balközép City Vision hárommal képviselteti magát a következő három évben, míg a fennmaradó öt helyet függetlenek illetve kerületi választási szövetség képviselői töltik be.

Fotó: www.johnbanks.co.nz, 2007

John Banks egy időben (a kilencvenes években) a Nemzeti Párt vezette kormány alatt volt már miniszter is (a Rendőrségért, a Turizmusért és a Sportért felelt), de 1996-ban lemondott, miután konfrontatív stílusát saját kollégái közül is sokan támadták. Annak ellenére, hogy nézetei sok esetben főképp konzervatívok, az utóbbi években kifejezetten liberális megnyilvánulásokkal hívta fel magára a figyelmet, többek között az évente megrendezett Hero Parade (homoszexuális felvonulás) támogatásával, az idei kampányban pedig elsősorban gazdasági kérdésekre helyezte a hangsúlyt.
Új főpolgármesterünk múltja és magánélete sem mindennapi. Szülei elitélt bűnözők: apja bankrablások sofőrje volt, így éveket töltött állami nevelőintézetekben. Legendás szorgalmának és önuralmának köszönhetően sikeres üzletemberré vált – még most is tulajdonosa a Tony’s étteremláncnak – de tagja szabadkőműves páholynak és a nemzetközi Rotary Klubnak is. Három Oroszországból örökbefogadott gyermeket nevel és a Királynő Szolgálatában Érdemérem tulajdonosa.
Tekintve, hogy előző polgármestersége alatt még nem éltünk Aucklandben, nem tudom, hogy mit várhatunk tőle. Idővel kiderül persze, azonban eddigi megnyilvánulásai és életútja alapján roppant szimpatikus.

A maori nacionalizmus arca

Azt hiszem, kissé megnyugodtak a kedélyek, mióta napvilágra került: a hétfő terrorfenyegetés mögött nem egy új, eddig ismeretlen – és érthetetlen – mozgalom áll, hanem Tame Iti, a maori nacionalizmus arca. Gyanítom, hamarabb lecsillapodtak volna kedélyek – sőt valószínűleg fel sem korbácsolódtak volna –, ha már a kezdetekkor rendelkezésre áll ez az információ. Noha így sem öröm, hogy Kiwiföldön fegyverkező szeparatistákról lehet olvasni, most, hogy lassan fény derül a részletekre, az egész mondhatni súlytalanná vált – nyugodtan kijelenthetem, a pániknak vége.

Kép: NZPA. Tame Iti, Wellington, 2004.

Tame Iti az új-zélandi belpolitika, a harcos maori radikalizmus régi, megszokott és bejáratott, egyben emblematikus figurája. A Ngāi Tūhoe (ejtsd: tuhoj) törzshöz tartozó aktivista 1952-ben született. Gyermekkorában még nem tanulhatott maori nyelven az iskolában, így hamarosan a 60-as 70-es évek maori nemzeti mozgalmak tagjainak sorában találta magát, később egyik vezetője lett. Előbb csatlakozott az Új-Zélandi Kommunista Párthoz, majd 1973-ban – a kulturális forradalom idején – tanulmányútra ment Kínába és részese volt a kor maori földfoglalásainak is.
Kommunisztikus beállítottsága nem akadályozta meg abban, hogy rádiós DJ-ként, képzőművészként előbb éttermet nyisson Aucklandben (ahol tradicionális maori ételeket szolgálnak fel), majd művészeti galériára tegyen szert Auckland belvárosában a Karangahape Road-on. (Érdekes kitérőként jegyzem meg csupán, hogy a K Road-ként ismert utca a város szex és bulinegyede, tele szexboltokkal, kuplerájokkal, homokosbárokkal és pezsgő éjszakai élettel.)
Élete során gyakran szembekerült a törvénnyel – volt, hogy kihalással veszélyeztetett fajok halászata miatt tartóztatták le, gyakrabban illegális fegyvertartás vagy használat miatt –, de hozzá fűződik a parlament előtt Maori nagykövetségnek aposztrofált sátor felállítása is, ahol Tūhoe útleveleket állított ki.
1996-ban, 99-ben és 2002-ben is a Maori Párt képviselőjelöltjeként indult a választásokon.

Kép: NZPA. Tame Iti, Wellington, 2004.

A Ngāi Tūhoe az Északi Sziget keleti, erősen erdős részén található a Te Urewera és Te Urewera Nemzeti Park területén. A nagyjából 30 ezer főt számláló törzs (iwi) tagjainak mintegy 40% anyanyelveként beszéli a maorit (ez az arány egyébként a teljes maori népesség tekintetében alig haladja meg a 20%-ot (23.7%), az Új Zélandi kulturális kormányzat minden erőfeszítése, az általános iskolai maori nyelvtanítás, a napi 24 órában sugárzó Maori televíziós csatorna ellenére.) A Tūhoe hozzávetőleg 5 ezer tagja még ma is a vadonban, törzsi körülmények között él, de a városlakók is legalább két évente visszatérnek az erdei közösségekbe. A Tūhoe a legnagyobb törzs, amelyik 1975-ben a Waitangi Szerződésben meghatározott jogokat – és őseik földjét – követeli vissza az új-zélandi kormányzattól. 2002-ben újabb szerződés született ez ügyben, a 2005-ig benyújtott kárpótlási kérelmek elbírálásának lezárása még idén a parlament elé kerül.

Az, hogy Tame Iti az idő múlásával kezdi végképpen elveszíteni a realitásérzékét sajnálatos tény. A maori nemzeti mozgalom, a maori földek kárpótlása ügyében folyamatos előrelépések történnek – talán nem olyan gyorsan, mint az kívánatos volna, ám az tagadhatatlan tény, hogy a világon példatlan módon politikai egyetértésben és akaratban folyik a maori nép jogainak helyreállítása, megőrzése.
Tame Iti terve – IRA stílusú háborút hozni Új Zélandra a fehérek ellen – minden komolytalansága ellenére is csak árt a maorik ügyének, és túlmutat a politikai rövidlátás kategóriáján: értelmetlen, felesleges és káros, meg persze tragikomikus. Hiszen kiderült, a formálódó terrorszervezetnek nem sokkal több mint húsz tagja között 15 éves iskoláslány is van, a fegyverkezés komolyságát pedig jól szemlélteti: Tame Iti egy aucklandi fegyverboltban próbált gránátvetőket rendelni.

Szex és Új Zéland

Érdekes felmérésre bukkantam a minap: a Durex óvszergyártó globális, szexuális jóléttel kapcsolatos kutatásai során, mely során 26 országból (köztük Új Zélandból) összesen 26.000 megkérdezett válaszait dolgozták fel.
Az eredményekből számomra egész megdöbbentő valóságkép rajzolódik ki, ám tekintve, hogy a promiszkuitás terén egy ideje nem vagyok mérvadó, akár igaz is lehet.
Kiderült, hogy a vizsgált országok tekintetében, a kiwi nők bírnak a legtöbb szexuális partnerrel: átlagosan 20.4-el életük során – a globális átlag 7.3.
Férfiak tekintetében az osztrákok vezetnek (29.3 szexuális partner), míg az új-zélandi pasiknak be kell érniük 16.8 különböző párral – ez egyébként még mindig magasabb a 13.2-es középértéknél és így a rangsor 11. helyén végeztek.
Érdekes módon, Új Zéland az egyedüli ország, ahol a nők több párral élvezik a szexet életük során, mint a férfiak. (Vagy a férfiak jobban hazudnak… :)
A kiwi lányok a szüzességüket leggyorsabban elvesztők közé tartoznak: ezen a listán a negyedikek az osztrákok (17.3 év), a brazilok (17.4 év) a németek (17.6 év) után, a maguk 17.8 éves átlagával. Arra sajnos nem találtam adatokat, hogy Magyarország hol áll ebben a sorban, de a saját tapasztalataim szerint meglehetősen előkelő helyet foglalhat el…
A felmérés kitér a szex mennyiségére és minőségére is: a kiwik átlagosan 122-szer szeretik egymást, és ezzel is lekörözik az ausztrálokat, akik mindössze 106 alkalommal kerítenek sort intim aktusra. Ugyanakkor az új-zélandiak kevesebb, mint fele (43%) elégedett tökéletesen szexuális életével, míg a sort vezető nigériaik 67 százaléka mondta teljesen kielégítőnek. A felmérés nagyjából megerősíti az eddigi is tudottakat: a japánok a legelégedetlenebbek, mindössze 15%-uk vallott így.

Ha már a szexnél és a új-zélandi lányoknál tartunk, nem tudom megállni, hogy ne számoljak be, az Alt TV különlegességéről: a négy meglehetősen alulöltözött kiwi hölgy által előadott esti időjárásjelentésről. Az Időjárás Angyalai nemcsak a tévében, de a weben is nyomon követhetők, és minden szónál többet mond, a legutolsó epizód megtekintése:

A Subdimension Cosmo rovatát ezzel be is rekesztem mára.

Terrorista békeaktivisták?

Noha nem pont ilyen hírekkel gondoltam újra felvenni a fonalat, ám a történések mellett nem mehetek el szó nélkül.
Tegnap, óriási rendőri akció keretében – közel háromszáz rendőr és akciócsoportos közreműködésével – tucatnál is több “környezetvédő” és “béke”-aktivistát tartóztattak le, Aucklandben és Wellingtonban egyaránt.
A történtek háttere – a rendőrfőnök sajtótájékoztatója ellenére – meglehetősen homályos. A hivatalos verzió szerint egy évnyi titkos nyomozás és megfigyelés után, a Terroristaellenes Törvény alapján történt a rendőri akció. Kicsit később kiderült, hogy az első rendőri gyanúsítások főként illegális fegyvertartásról szólnak.
A média és a blogok pártállástól függetlenül döbbenten találgatnak, az első reakciók még nem zárták ki a kapitális rendőri melléfogást sem, mostanra mindenki elfogadja bármi legyen is az eset hátterében – és mindenki reménykedik, hogy végül kiderül, hogy a mostani rémisztő magyarázatoknál valami egyszerűbb, kevésbé súlyos konklúzióra jut az ügy – a rendőrség nem tévedett.
A letartóztatottaknál automata és félautomata fegyverek, molotovkoktélok, egyes hírek szerint nappalmbomba volt. Joggal merül fel: miféle békeaktivista az, aki automata fegyvereket rejteget, miféle harcos zöld gondol napalmmal küzdeni a jogaiért?
A magyar híradás lakonikusságából úgy tűnt, hogy komoly rasszista felhangjai vannak az akciónak, ám az itteni média nem tulajdonít különösebb jelentőséget (a legtöbb esetben meg sem említi), hogy a gyanúsítottak egy része – nagyrészt – maori őslakó.
Az alapvető felháborodáson felül a teljes döbbenet és értetlenség a fő reakció – no meg a hitetlenség.
Egyik felem nekem is abban reménykedett, hogy az amerikai terrorellenes hisztéria következtében ostobán túlreagált belügyi balfogás történt – ami persze éppen annyira szomorú lenne; míg most nem tudom, nem szörnyűbb-e, hogy nem a rendőrségben, hanem kiwik egy csoportjában kell ekkorát csalódni. Egyszerűen nehezemre esik elhinni, hogy mindez velünk, Új Zélandon történik meg, és nem egy másik országból származó hírekben olvasom. Azt hiszem iskolapéldáját adom – és nemcsak én, de a gondolkodó többség jó része – Aronson kognitív disszonanciájának. Betört volna a szörnyű valóság a kiwi paradicsomba? A 21. század elején elbukott volna a béke utolsó szigete? Mindenki ezt találgatja és mindenki reménykedik a nemleges válaszban.
Számomra talán a legkülönösebb, hogy nyomát sem látni olyan társadalmi feszültségeknek, olyan eseményeknek vagy problémahalmaznak, ami indokolná, hogy belföldi terror üsse fel a fejét. Egyszerűen érthetetlen – kiwiföldön nincs miért fegyverrel küzdeni: a demokrácia és az emberi szabadságjogok sok esetben jobban, mondhatni példaértékűen működnek.
Egyelőre nincs magyarázat, és furcsa módon a média és a közbeszéd sem veti fel az engem leginkább érdeklő kérdést: miért? Mi ellen vagy kik ellen kellene harcolni?
Bomber – az egyik nem túlságosan szavahihető, ám meglehetősen sok “aktivista” kapcsolattal rendelkező blogger bejegyzése mindenesetre meglehetősen ijesztő:

two things seem certain:

I: God forgive me, but as I understand it (and I’m open to being wrong, please let me be wrong) BUT the Police look like they were right to be concerned
2: There is going to be outrage when the full story gets out the likes of which talkback have never dreamt of.

két dolog tűnik bizonyosnak:

1: Isten bocsássa meg, de amennyire tudom (és lehet, hogy tévedek, kérem, had tévedjek) a rendőrségnek gyanúi HELYTÁLLÓAK
2: Amint az egész história napvilágot lát olyan erőszak várható, amiről még csak nem is álmodhattunk.

Kénytelen vagyok Bomber szavaival búcsúzni:
Azzal a reménnyel fekszem le és várom a holnapot, hogy kiderüljön: az egész csak egy rossz álom.

Visszatértem

Egy egész hónapra volt szükség, amíg ismét felgyűlt bennem egy csomó mondanivaló. Holnaptól újra érdemes lesz naponta látogatni.
Addig is íme kiwi országimázs – a könnyem is kicsordul, pedig itt élek.
Valóban nagyon ilyen:

Update:

Az alábbi videóra CS. hívta fel a figyelmet a kommentek között, és muszáj beillesztenem, noha kicsit kevésbbé profi munkának tűnik. Különösen kedves nekem, mert sorban villantja fel azokat a helyeket, ahol jártunk, amit a saját szemünkkel megtapasztaltunk – kicsit nehezen hihető talán, de tényleg így és ezt látni, ha az ember utazásra adja a fejét Új Zélandon. Talán érthetőbb lesz így, amit már írtam párszor: sokszor dörömbölt bennem a gondolat: nem hiszem el, hogy ez velem történik.