Ezúton szeretném értesíteni az összes kedves ismerősömet, akikkel eddig MSN-en tartottam a kapcsolatot, hogy a Microsoft ezen csodálatos termékét végképp száműztem az informatikai infrastruktúránkból. Eddig is csupán a Gaim segítségével kapcsolódtam ezzel a protokollal, ám ennek vége. Az elmúlt hónapokban áttértem Machintosra, s ezzel véget vetettem a Gaim/Pidgin pályafutásának is. Ugyanakkor Skype-on bárki megtalál ezentúl is, akinek erre lenne igénye.
Month: August 2008
Érdekes nyilvános vitát tartanak ma a wellingtoni Victoria University vitakörében. A vitaindító gondolat így szól: “Ez az isten halott”.
A vitázók egyetértő fele: Ken Stevens, az Új-Zélandi Humanista Társaságtól; Udayan Mukherjee, filozófia és közgazdaság szakos diák; Tom Mathews filozófia és politológia szakos diák.
A tézist elvető, vitató fele: Gordon Copeland, független parlamenti képviselő; Tim McKenzie, az egyetem anglikán káplánja; Joe Connell, az egyetem vitázó bajnoka.
Moderátor: az egyetem vallásos tanulmányainak professzora, Paul Morris.
Roppant mód sajnálom, hogy nem vehetek részt az eseményen, igazán kíváncsi lettem volna rá – mindenesetre, ha találok részletes beszámolót a vitáról, úgy azonnal közzéteszem.
A dolgot annál is érdekesebbnek találom, mert az új-zélandi törvények büntetik az istenkáromlást. Egy 1908-as törvény 1961-es módosítása, a Crimes against religion, morality, and public welfare (Vallás, erkölcs és társadalmi jólét elleni bűncselekmények) 123 paragrafusa az istenkáromlást legfeljebb egy év letöltendő börtönbüntetéssel fenyegeti. Igaz a törvény harmadik bekezdése kimondja: a jóhiszemű, udvariasan megfogalmazott vélemények, vitára alkalmas gondolatok kifejtése, bármilyenek is legyenek azok, nem minősülnek bűncselekménynek.
Forrás: Victoria Debating Society
Ez most itt nem a reklám helye, hanem egy valódi, minden szempontból jól megérdemelt reklám.
Történt ugyanis, hogy apámékat meghívtuk látogatóba, decembertől töltenek itt egy egész hónapot – megnézni, hogy hol és miképp élünk mi, és persze felfedezni Új Zéland csodáit.
Noha a terv már jóval hamarabb megszületett, repülőjegyet mégiscsak egy hónapja kezdtünk keresni. Elkeserítő árakkal találkoztunk, amelyek napról-napra egyre magasabbak lettek. Az ismert és kevésbbé ismert magyar online lehetőségek szörnyű képet rajzoltak, a legolcsóbb, amit találtunk kettejüknek kilencszázezer forintnál kezdődött, és a néhány lebonyolított telefon sem volt sokkal kecsegtetőbb. Ugyan az itteni Flightcenter segítségével találtunk pár elfogadható ajánlatot, de legnagyobb meglepetésemre csak Auckland-Bécs viszonylatban tudjuk lefoglalni a járatot: fordítva (azaz európai indulással) már nem.
A kétségbeesésből azután Paliék húztak ki minket – emlékeztem, hogy ódákat zengtek egy magyar irodáról, akik nemcsak szuper árat tudtak nekik felhajtani, de a kiszolgálásuk, ügyfélkezelésük is osztályonfelüli. Elkértem tehát az elérhetőségüket, így jutottunk a Nagypihenés.hu nevű céghez. Az eredmény minden várakozást felülmúlt. Nemcsak rekordsebességgel reagáltak, de már-már fantasztikusan alacsony árral tudtak szolgálni: a decemberi (itteni csúcsszezon) 567 ezer forintos jegyár (két főre) olcsóbb, mint amennyiért annak idején mi jöttünk, pedig az elmúlt három évben az infláció mellett az üzemanyagár is megduplázódott.
Nem ismerem személyesen az ügyintéző Bajákiné Andreát, de remélem megbocsátja, hogy most nevesítve is megköszönöm neki a közreműködését, egészen fantasztikus teremtés lehet, ha apám (aki köztudomásúlag nehéz természetű, nehezen megelégedő természet) így nyilatkozik róla:
“A repülőjegy a kezünkben van; ez a Bajákiné, Andrea egy főnyeremény, ilyen gyors, szakszerű és kedves ügyintézést én még nem tapasztaltam.”
Ezek után nyilván nem marad más, hogy mindenkit arra biztassak – ha Új Zélandra készül, az első hely, ahol a repülőjegyet keres, a Nagypihenes.hu legyen.
Nem mentegetőzésnek, még csak nem is nyavajgásnak szánom az alább következőket, egyszerűen csak magyarázatnak.
Kettő év és kilenc hónapja vagyok a jelenlegi munkahelyemen, a minap pedig kiszámoltam, hogy ez idő alatt 5 év és 1 hónapnyi időt dolgoztam le. Ráadásul ennek a többletnek a tetemes részét az elmúlt egy év alatt sikerült összehoznom.
Ez tehát a fő oka, amiért a Subdimension tetszhalálba merevedett, bár most, hogy ismét lazulni látszik az életem, úgy döntöttem visszatérek. Persze igazságtalanság lenne, ha csupán a munkámra fognám a hosszú hallgatást, van itt más is a bokrának megette.
Nevezetesen, hogy az elmúlt időszakban a szociális életünk feltűnő mód pezsgésbe csapott – miután az év elején érkezett magyarokat sikerült a közelben (a North Shore-on) letelepítenem, az egyébként bloggolásra kiváló esték egy része így közös beszélgetések, filmnézések, borozgatások és PS3 nyomkodásba fulladt.
A Subdimension eredetileg személyes (én) blognak indult, ám gyorsan átváltott valami mássá: talán nem nagyképűség azt állítanom, hogy egyfajta populáris ismeretterjesztő irányt vett, amire persze büszke vagyok, ám itt és most meg kell jegyeznem, hogy ez jelentősen időtrablóbb (egy-egy bejegyzés hátterének a feldolgozása akár egy, másfél óra is lehet), mintha arról írnék, hogy a takapunai kisbolt koreai tulajdonsa sokáig megvolt győződve róla, hogy mi Krisztivel testvérek vagyunk, s miután megtudta, hogy ehelyett párkapcsolatban élünk, nem győzött biztosítani minket, hogy ez a legszerencsésebb konstelláció, hisz a fizikailag hasonló emberek az ázsiai álmoskönyvek és babonák szerint a leginkább összeillőek.
A következőkben egy kicsit személyesebb hangvételűvé válik tehát a blog, bár nyilván nem tudok kibújni a bőrömből, így lesznek az eddigiekben megszokott komolyabb témák is, legfeljebb nem olyan nagy számban.
A végére némi reklám: olvassátok Gábort, és nézegessétek Márkot, megéri, megígérhetem. És persze: angolul bíró olvasóim számára jegyezném meg, hogy a szinte legfelül található, “Olvastam, Érdekes” linkdoboz frissül a legyakrabban, akit érdekel Új Zéland (és persze az egyéb perszevációim) , a friss információkat mindig megtalálhatja ott.
