Archive for September, 2010

Új-Zéland türannosza

Tegnap a kiwi parlament egyhangúan megszavazta a Canterbury Földrengés Utáni Újjáépítés Törvényét: a kormánypárti képviselőkön kívül a teljes ellenzék is támogatta a nemzeti összefogás jegyében.
Gerry Brownlee-t nevezték ki az újjáépítés miniszterének, a költségeket közel 4 milliárd (640 milliárd forint) dollárra becsülik, de közben kiszámolták, hogy az újjáépítés 0.5% fogja növelni a GDP-t a következő évben.
Jó érzés volt látni, hogy működő demokráciában miképp zár össze a politikai elit, teszi félre a nézeteltéréseit és koncentrál arra, ami igazán fontos: Új-Zéland eddigi legdrágább környezeti katasztrófája okozta kár helyreállítására.

Mondom, jó ezt látni, meg kíváncsi is voltam, hogy miféle törvényt hoztak, ami önmagában garancia arra hogy flottul menjen az újjáépítés és a törvény olvasása közben teljesen elhűltem.
Tegnap este, Új-Zéland államformája időlegesen diktatúrára változott.
Komolyan, mint annak idején a Római Birodalomban, amikor vészhelyzet idején diktátort választott a szenátus.
Nyilván a gyakorlati megvalósítás más lesz, de a törvény szövege szerint, formálisan Gerry Brownlee az új türannoszunk, aki kevés kivételtől eltekintve bármit megtehet, és nemcsak a Parlamentnek, de a kormánynak sem tartozik elszámolással.
Az új törvény, ha betűi szerint értelmezzük, többek között az alábbiakat teszi lehetővé neki:

  • betiltsa a szakszervezeteket,
  • bárkit megfoszthat az állampolgárságától. Mi több, bárkinek állampolgárságot adhat,
  • legálissá teheti például a gyilkosságot, erőszakot vagy korrupciót,
  • felrúghatja a Treaty-t és megsemmisítheti a Waitangi Szövetség eredményeit,
  • legalizálhatja a kínvallatást vagy a foglyokon végzett orvosi kísérleteket

Ha nem nyúl a választási törvényhez vagy az alkotmányt helyettesítő Bill of Rights-hoz, elméletileg mindenhez joga van 2012 április 1.-ig. Persze ezt a határidőt is könnyedén eltörölheti, hiszen nem akadályozhatja meg benne semmi.
Biztos vagyok benne, és gondolom mindenki más is biztos benne, hogy Brownlee semmi ilyesmit nem fog csinálni, de mégiscsak döbbenetes volt olvasni, hogy az összes demokratikus garanciát miképp írta felül a parlament szükséghelyzetben.

Ténylegesen szükséges volt ekkora hatalmat koncentrálni egy cél érdekében? Talán. Az biztos: a bürokrácia nem fogja akadályozni Christchurch renoválását.

Szakítás kiwi módra

Ez az egész szakítás/különköltözés szörnyű már önmagában is, még akkor is, ha békében-barátságban vagyunk. Ámde, az új-zélandi törvények (gondolom, általában az angolszász jog) ezt az amúgy is terhelt szituációt pokollá teszik.
Megállapodtunk mindenben, gondoltam semmi különös, majd az a jogász, aki a ház vásárlásakor képviselt minket, az segít most is.
Rachael nyilván nem dolgozik már ott, de majd egy másik specialista az irodából foglalkozik az üggyel. Elmagyarázom mit szeretnénk, erre mindjárt közli, hogy sajnos kettőnk nevében nem járhat el, neki kötelező az egyik ügyfelet képviselni.
Mondok jó, hát legyen úgy, legalább névleg, hogy hivatalosan engem képvisel. Hát köszöni szépen a bizalmat és mindjárt azzal kezdi, hogy reméli nem ígértem semmit, de ha ígértem is, akkor nem írtam le, alá – papírra.
Itt pillanatra kifutott a lábam alól a talaj – háthiszen elmagyaráztam, hogy mit szeretnénk –, de az újdonsült jogi képviselőm csak folytatja: mert hát figyelembe kell venni, hogy a párkapcsolatunk kezdetekor kinek mije volt, ki mennyit keresett, és hogy amíg együtt voltunk…
Itt már sikerült félbeszakítanom, és lassan, tagoltan elmondanom újra: mindenben megegyeztünk, egymás perelése/tönkretétele/kisemmizése nem opció.
Az ügyvéd jól halhatóan nem ért, aztán elkezd győzködni, hogy amit tud az ügyről, annak alapján nyerő pozícióban vagyok, több tízezer dollárt tudunk nyeri.
Nálam itt szakadt el a cérna,  kissé emelt hangon elismételtem, hogy nem tanácsot kérek tőle, hanem egy szolgáltatás: a megállapodásunk okiratba foglalását és ellenjegyzését.
Errefel elküldött egy 10 oldalas dokumentumot, hogy ezt legyünk szíves kitölteni – ebben mindenről számot kellene adni, anyagi helyzetünkről az óvodás kortól kezdve, egészen a szexuális orientációig.
Második nekifutásra ismerős kiwit kértem meg – közös barát, ismer és szeret mindkettőnket –, lenne-e kedves és segítene, nyilván lehet ezt normálisan, kulturáltan is intézni, ő is hasonló cipőbe járt egy éve, hogy azt hogyan.
Nos úgy tűnik nincs jó megoldás, az új ügyvéd is csak egyikünket képviselhet, nála is muszáj Separation Agreementet (Válási Szerződés) aláírni – az egyetlen előrelépés, hogy egyelőre nem próbál azon győzködni, hogy miképp lehetne jobban kijönnöm a dologból.
Kínunkban már azon nevettünk, hogy azért nem házasodtunk össze, hogy ne kelljen elválni – tessék, itt és most mégiscsak végigcsinálhatjuk a válások ocsmányabbik fajtáját, esküvő nélkül is.

Ne váljatok és/vagy szakítsatok a Zátonyon, sokkal zűrösebb, mint gondolnátok.

Űrközpont a semmi közepén

Glenfield észak-keleti, autópálya közeli részén, még a Wairau-park üzletei előtt elterülő Pack’N Save-Mitre10 Mega-Appliance Shed háromszög veszedelmes hely: a pénztárcák és kreditkártyák Bermudája, mert a Pack’N Save-n kívül csupa olyan üzlet les a gyanútlan arra járóra, ahol pompás értelmetlenségeket, vagy a legeufemisztikusabban megfogalmazva is, a nem feltétlenül szükséges kategóriába tartozó fogyasztási cikkeket lehet vásárolni.

Így esett, hogy szombaton egy mérsékelten hatékony és teljesen végiggondolatlan bevásárlást követően egy konyhai grillezővel és egy új pirítós sütővel lettem gazdagabb, ez utóbbira – szép, új, négyszemélyes, amire nyilván nagy szükségem lett így egyedül – nincs mentségem, hacsak az nem, hogy botrányosan olcsón adták. A grillsütő az más, azt már régebben is szerettem volna, de pont ilyet, ilyen lecsatolható sütőlaposat, amit aztán a mosogatóba lehet tenni. Kiváló hamburgerek születtek rajta már azóta is, és akkor még eszembe sem jutott, hogy milyen pompás melegszendvicseket fogok én majd készíteni.
Nem most jártam először ebben a konzumzónában, élethelyzettől és évszaktól függően sűrűbben vagy ritkábban fordulok elő, s egy üzlet már régebben felkeltette az érdeklődésemet.
Egy gumis és egy kínai zöldséges közé ugyanis, a portáján űrrakétát kiállító, hatalmas Rocket cégért villogtató, nagyobbfajta családi ház méretű iroda szorult. Évek óta találgatjuk, hogy mi a sankíros-vasporossal foglalkozhatnak, persze az a kézenfekvő megoldás, hogy egy ízben leparkoljak előtte és megpróbáljam fizikai szemrevételezéssel eldönteni a kérdést, nyilván szóba sem jöhet – hová lenne úgy a sportérték.

Az online nyomozás kapcsán azután nagyobb meglepetés ért, mint készültem: Új-Zélandnak ugyanis van űripara. Nem túl nagy, de működő és eredményes. Még űrközpontunk is van.
De nézzük sorjában. Ámbár nem köztudott, de a Zátonynak van igazi, világszínvonalú high-tech ipara is. Sajnos az ígéretesebb vállalkozásokat javarészt felvásárolják később, ahogy például a Navman-nel vagy a Marine Air Systems (MAS) Technology-sel is történt, de jó példa a Tait Electronics, Fisher&Paykel, Jade Software, Swichtec Power Systems vagy az Enatel Ltd is.
Némelyikről hallottam már; Navman-em van, a konyhában minden Fisher&Paykel, de azt nem gondoltam volna, hogy komoly űrrakéta fejlesztés folyhat egy aucklandi cégnél.
Pedig pontosan ez történik: a Rocket Lab’s Parnell egyik kis utcájában olyan termékeket fejleszt, amelyeknek még a nevét sem kísérelem meg lefordítani (Hi Tac – High Temperature Ablative Coating, High Temperature Rocket Nozzle Bulk Moulding Compound, Hybrid Rocket Propellant, Sounding Rocket Avionics Flight Computer (SRA)), nem mellesleg tavaly novemberben sikeres kilövést hajtottak végre és rakétájukkal elérték az eredetileg kitűzött 100 km-es távolságot, ami már bőven alkalmassá teszi a céget műholdak pályára állítására.


Végül pedig itt van nekünk a saját űrközpontunk is, a Déli-Szigeten a semmi közepén; úgy hívják, hogy Awarua Rocket Tracking Station.
Évekkel ezelőtt, amikor az Európai Űrügynökség elkezdte tervezni Ariane teherűrhajó programját, Déli-Szigetre esett a választásuk a rádióirányító és követőközpont felépítésére. Az Ariane osztályú teherhajókat Francia Guiana-ban lövik fel és ivóvizet, üzemanyagot és oxigént szállítanak a Nemzetközi Űrállomásra. (Legutóbb, 2008-ban a Jules Verne, idén decemberben pedig Johannes Kepler nevű egység fogja végrehajtani a küldetést.)
Awarua állomás szó szerint a semmi közepén, Invercargill és Bluff között került megépítésre. A Délvidék Fejlesztési Ügynöksége (Venture Southland) hozta tető alá a kivitelezést ,az ESA finanszírozásában. Pár év múlva azonban az Európai Űrügynökség valamiért úgy döntött, hogy mégsem kíván ingatlantulajdonosként szerepelni a földgolyó átellenes oldalán, úgyhogy az állomás visszakerült kiwi állami tulajdonba. Azóta, két Ariane küldetés között, svéd és amerikai cégek használják, többek között a Google Earth műholdas felvételeit szolgáltató vállalat.

Tipikus kiwi sikersztori az ügy, abban a tekintetben is, hogy alig tud róla valaki, nincs és nem is volt vele tele a média, egyszerűen csak van és jól működik. Persze nem lenne igazán tipikus kiwi történet, ha nem a beruházás elkezdése után döbbentek volna rá, hogy a semmi közepén, nemcsak semmi nincs, de még infrastruktúra se, széles-sávú netkapcsolathoz. A világ tetszőleges pontján, ha űrközpontot építenek és a legközelebbi város tíz kilométerre van, akkor nyilván szívják a fogukat, majd kihúznak egy üvegszálköteget. Nemígy a Venture Southland emberei: ők inkább a Woosh mikrohullámú szolgáltatását választották, ami kétség kívül olcsóbb lehetett, de aki valaha próbálta a szolgáltatást, az tudja: nemhogy egy űrközpontot nem lenne szabad rábízni, de egy aktívabban internetező nyugdíjas otthont sem.

Haló, kérem…

A magánéletem mindeddig meglehetős visszafogottságban jelent meg eddig a blogon, és még ha nincs is szándékom ezen sokat változtatni, óhatatlanul hangsúlyosabb szerepet kap majd a jövőben.
Hogy letudjam a kötelezőt: szingli-horda lettem nem túl régen; semmi tragédia, semmi rigi-rugi – békében, barátságban sikerült szétkormányozni magunkat. Dráma persze van, de dráma mindig van, ha ekkora időtartományról beszélünk.
Pont.
Ezzel nagyjából elmondtam erről a helyzetről, amit el akartam, illetve nem akartam, de úgy érzem kellett: túl sokat hivatkoztam az eddigiekben magunkra, és majd most a jövőben pedig nem fogok, így jobb volt ezt most egyszerre tisztázni.

Egyébként is sok minden változott az életemben, és én állítólag, a DISC pszichológia profilom szerint, nem szeretem a változást: cégszamuráj lettem és cégtulajdonos is. Legnagyobb sajnálatomra nem a cég a közös nevező.
Lassan egy éve, hogy egy konténerbe gyömöszöltem mindent, amit 5 évvel ezelőtt Magyarországon hagytunk: így a néhányezer könyvön kívül (amelyek még mindig a gyerekszobában vendégszobában várják hogy a dolgozószobában elkészüljön a könyvespolc rendszer) lett még egy komplett háztartás, edényekkel és evőeszközökkel; valamint akkor jó ötletnek tűnt mindazon ruhákat is zsákba tömködni, amelyeket még a megboldogult kilencvenes években vettem és valahogy megúszták az ezredforduló utáni selejtezést. Némelyik zsír új, alig 7-8 éves, ezeknek esetleg lehet jövője.
Decemberben háztulajdonossá váltam, és így pár száz négyzetméter dzsungel, kb. 35 folyóméter patak, néhány színes papagáj és egy meglehetősen mogorva oposszum birtokába is kerültem. Februárban cégalapítással, júniusban munkakereséssel töltöttem az időmet, hogy július óta főállásban az autóipar egyik prominens képviselőjénél gardírozzak szupertitkos fejlesztéseket.
Sok mindenről van mit írnom, és ha már így hozta a sors, hogy támadt némi szabadidőm is, akkor ezt nem fogom kihasználatlanul hagyni.

Szóval szervusztok népek: visszatértem.