Szakítás kiwi módra

Ez az egész szakítás/különköltözés szörnyű már önmagában is, még akkor is, ha békében-barátságban vagyunk. Ámde, az új-zélandi törvények (gondolom, általában az angolszász jog) ezt az amúgy is terhelt szituációt pokollá teszik.
Megállapodtunk mindenben, gondoltam semmi különös, majd az a jogász, aki a ház vásárlásakor képviselt minket, az segít most is.
Rachael nyilván nem dolgozik már ott, de majd egy másik specialista az irodából foglalkozik az üggyel. Elmagyarázom mit szeretnénk, erre mindjárt közli, hogy sajnos kettőnk nevében nem járhat el, neki kötelező az egyik ügyfelet képviselni.
Mondok jó, hát legyen úgy, legalább névleg, hogy hivatalosan engem képvisel. Hát köszöni szépen a bizalmat és mindjárt azzal kezdi, hogy reméli nem ígértem semmit, de ha ígértem is, akkor nem írtam le, alá – papírra.
Itt pillanatra kifutott a lábam alól a talaj – háthiszen elmagyaráztam, hogy mit szeretnénk –, de az újdonsült jogi képviselőm csak folytatja: mert hát figyelembe kell venni, hogy a párkapcsolatunk kezdetekor kinek mije volt, ki mennyit keresett, és hogy amíg együtt voltunk…
Itt már sikerült félbeszakítanom, és lassan, tagoltan elmondanom újra: mindenben megegyeztünk, egymás perelése/tönkretétele/kisemmizése nem opció.
Az ügyvéd jól halhatóan nem ért, aztán elkezd győzködni, hogy amit tud az ügyről, annak alapján nyerő pozícióban vagyok, több tízezer dollárt tudunk nyeri.
Nálam itt szakadt el a cérna,  kissé emelt hangon elismételtem, hogy nem tanácsot kérek tőle, hanem egy szolgáltatás: a megállapodásunk okiratba foglalását és ellenjegyzését.
Errefel elküldött egy 10 oldalas dokumentumot, hogy ezt legyünk szíves kitölteni – ebben mindenről számot kellene adni, anyagi helyzetünkről az óvodás kortól kezdve, egészen a szexuális orientációig.
Második nekifutásra ismerős kiwit kértem meg – közös barát, ismer és szeret mindkettőnket –, lenne-e kedves és segítene, nyilván lehet ezt normálisan, kulturáltan is intézni, ő is hasonló cipőbe járt egy éve, hogy azt hogyan.
Nos úgy tűnik nincs jó megoldás, az új ügyvéd is csak egyikünket képviselhet, nála is muszáj Separation Agreementet (Válási Szerződés) aláírni – az egyetlen előrelépés, hogy egyelőre nem próbál azon győzködni, hogy miképp lehetne jobban kijönnöm a dologból.
Kínunkban már azon nevettünk, hogy azért nem házasodtunk össze, hogy ne kelljen elválni – tessék, itt és most mégiscsak végigcsinálhatjuk a válások ocsmányabbik fajtáját, esküvő nélkül is.

Ne váljatok és/vagy szakítsatok a Zátonyon, sokkal zűrösebb, mint gondolnátok.

4 Comments

  1. Pont elgondolkodtam ezen, miután hónapok múltán visszatértél. Vajon milyen érzés, ha az ember “egyedül” marad idegenföldön…

    Vitya

  2. Vitya,

    Természetesen nem maradtam egyedül – mindenféle barátokat halmoztam fel előrelátóan az évek során.
    Persze, ha az egyedült úgy érted, hogy pár nélkül, akkor azt kell mondanom: furcsa, meg hogy még fel sem mértem igazán.

  3. Egy korábbi posztodban írtál arról a jelenségről, hogy a kapcsolatok nehezen viselik az új hazába költözést, és jellemzően azt követően bomlanak fel, hogy a dolgok kezdenek jóra fordulni, azaz csökken a külső nyomás.
    Hogy látod, előttünk az élő bizonyíték?

    (Bocs, ha túl személyeset kérdeztem, passzold el nyugodtan).

  4. Lőrinc,

    Szívesen mondanám, hogy nem, meghogy a mi esetünk különleges (és nyilván tudnék egymillió indokot, hogy miért), de alapvetően a sémába illik: a teljesítménykényszer, a közös célok-erőfeszítések összekovácsoltak, és elfedték a problémákat. Mindig, mindent volt mire fogni. Aztán miután mindent elértünk, elfogytak a kifogások, és szembe kellett nézni a valósággal.
    A kérdésedre a válasz: igen.

Leave a Comment

2 + 14 =