Csanad | 赛纳德

赛纳德 | BLOG. ÚJ ZÉLAND. MAGYARUL.

Month: July 2012 Page 1 of 2

A kiwik szerint a világ

Hogyan felejtünk el magyarul

Ez a bejegyzés már régen kikívánkozott belőlem, de komolyan megírni akkor akartam először, amikor olvastam Szandra: Nyelvi korlátok című írását. Aztán a Tumblr-en egy más aspektusa – jelen dolgozatom témája – került elő, persze a mikroblog formai szabályainak és a magyar Tumblr szcéna hagyományainak megfelelően meglehetősen vitriolos formában.
A nyelv pedig állandó érzékeny pontja lesz majd minden ki, el és bevándorlónak, minél erősebb az anyanyelvi kultúrája, annál inkább. (Vannak persze kivételek, anyámon kívül hirtelen Faludy jut az eszembe – ha ebbe a szerencsés, nyelvzseni kisebbségbe tartozol, úgy csendben mosolyogj meg minket, de azért vedd tudomásul, hogy a jelentős többségnek ez a probléma valós.)
A problémát azt hiszem, nem is elsősorban az idegen nyelven tudás szintje, hanem az anyanyelvi tudás és az idegen nyelvi tudás közötti szint adja. Egy a magyar nyelvi kultúrára nem érzékeny, de az idegen nyelvet jól megtanuló számára sokkal kevesebb konfliktust okoz, mint azoknak, akik hangsúlyt fektettek az anyanyelvük különösen virtuóz használatára.
Szandra azt fogalmazta meg, ami az első néhány évben engem is a legtöbb bizonytalansággal töltött el – persze mindent el tudok mondani, csak nem úgy. Ez fals önképhez vezet (nem tudok elég jól angolul), amivel a környezet nemigen tud mit kezdeni, mert az átlagos kiwi percepció szerint jól beszélek. Hacsak nem kifejezetten olyan területen próbál elhelyezkedni a bevándorló, ahol a nyelvi kultúra az elsődleges értékmérő, az élet legtöbb területén a legtöbb anyanyelvű sem használ 10-15 ezer szónál többet, ez a szint pedig elérhető egy nem anyanyelvű számára is.
Én kifejezetten büszke lehettem a magyar nyelvtudásomra, az a fajta voltam, akivel szórakoztató beszélni, aki ura a nyelvének és mindent éppen úgy, olyan árnyaltan tud kifejezni, hogy az akár meghökkentő  és imponáló tudott lenni. Ehhez képest óriási visszalépést jelentett az angol kommunikációs képességem. Emlékszem, naivan azt képzeltem amikor a kivándorlást tervezgettem, hogy néhány év múlva majd elébb angolra fordítom a magyarul megjelent dolgaimat, azután pedig angolul fogok írni. Emlékszem arra a szomorú felismerésre is, amikor szembe kellett néznem ennek az álmomnak a mulatságos, lehetetlen voltával: sok ezernyi angolul olvasandó köteten elolvasásán kívül az a közeg is pótolhatatlan, ami a magyar nyelvi kultúrám fejlődésében elengedhetetlen szerepet játszott, kezdve a szüleimtől, folytatva azzal a közösséggel, ahol kiteljesedhetett; ahol nemcsak elvárták, de nagyjából az egyetlen értékmérője volt az emberi minőségnek.
Aztán emlékszem, hogy néhány éve már főleg attól tartottam, és azért nyavalyogtam a hozzám közel állóknak, hogy ha párkapcsolatba kezdek egy nem magyar anyanyelvűvel, akkor miképpen tudom majd az érzelmeket úgy és olyan árnyaltan kifejezni, elvész majd az intimitás (nyilván a félelmeim abból is táplálkoztak, hogy tartottam attól, miképp leszek képes angolul csajozni, amikor magyarul meglehetősen támaszkodtam a verbális képességeimre). Utólag persze mulatságosnak tűnnek ez irányú félelmeim: a családi életem angolul folyik, az intimitás úgy is megvan, hogy nincs nyelvi virtuozitás – a gesztusok, egymásra hangoltság legyőzi az anyanyelvi különbözőséget.

Ez a bejegyzés azonban inkább arról akar szólni, hogy még ilyen háttérrel is, mint az enyém, hogyan fakul meg idővel az anyanyelvi készség. Nyilván személye és helyzete válogatja, hogy mikor és milyen szinten merül fel ez a probléma – de hiszem, hogy huzamosabb nem anyanyelvű környezetben tartózkodás után mindenkinél előkerül. Annak idején rettenetesen mulatságosnak, és őszintén bevallva manírnak, nagyképűségnek tartottam, ha (akkor még így hívtuk őket) a disszidensek elfelejtettek magyarul, és angol szavakat kevertek az akcentusos magyar beszédükbe. Az akcentust ugyan még most sem értem igazán, de ennek lehet, hogy csak az az oka, hogy mindössze hetedik éve élek Új-Zélandon, amiből az első öt nem számít, mert akkor magyarul beszéltem itthon is. El tudom képzelni, hogy tíz év múlva nekem is lesz akcentusom, minden erőfeszítésem ellenére, mert hét évvel ezelőtt azt sem tudtam elképzelni, hogy ne találjam egy angol kifejezés magyar megfelelőjét, és úgy kelljen keresnem a szavakat, amikor apámmal beszélek. Egyelőre nem súlyos a helyzet, de a trend világosan kirajzolódik.
Vannak ugyanis szavak, kifejezések, amiket magyarul sosem használtam: egyszerűen nem voltam olyan élethelyzetben, ahol szükség lett volna rá. Hogy a legegyszerűbbnél kezdjem, amikor apámnak elkezdtem mesélni, hogy Lily már eszik szilárdat, hirtelen fogalmam sem volt, hogy a poridge, hogy szólna magyarul. Szerencsére apám megértette, utána pedig voltam annyira dühös, hogy megnézzem a szótárban. Ezt még nevezhetnénk rövidzárlatnak, de van egy csomó olyan kifejezés, amit magyarul, Magyarországon nem használtam, és nem csak hirtelen, de utána gondolás után sem ugrik be, miképp kellene szabatosan mondani magyarul. Nyilván sok mindent elárulnak rólam, hogy pont ezekkel a kifejezésekkel vagyok bajban, és az is valószínű, hogyha időt és energiát fektetnék bele, akkor pontosan le tudnám fordítani őket, de pont itt a lényeg: egy idő után az emberből elmúlik a késztetés. Az itteni magyar barátaim pontosan megértik ha angolul mondom is, nincs már meg a késztetés a mindennapokban, hogy megkeressem a szabatos magyar kifejezést, ezért aztán amikor nagy ritkán magyar-magyar a beszélgető partnerem, számomra természetesen, észrevétlenül mondom az angol kifejezést. Pont úgy, mint azok, akiket annak idején kigúnyoltam. Még nem you know-zom (talán mert angolul sem teszem sűrűn), de nem tudom hogy kéne mondanom a separation fear-t, a tummy time-ot, a family trust-öt. A work-life balance-ot persze körbe tudnám írni, de nem rémlik hasonlóan rövid és egyértelmű magyar kifejezés, a balance sheet-re biztosan van magyar kifejezés, de sosem használtam, így fogalmam sincs mi az, a midwife pedig (bába?, szülésznő?), mint a Plunket nurse, valami angolszász specialitás.
Azok a szavak, amelyeket nem használtam magyarul a mindennapi életben – ha itt viszont használom őket – kitakaródnak, sokszor a saját belső beszédemben is. Ez egyébként a legfurcsább. A kezdetekben, ha bármit meg kellett fogalmaznom, előbb magyarul fogalmaztam meg, azután lefordítottam. Mára nemcsak, hogy nem így teszem, de jelentősen nagyobb nehézséget is okozna, ha ragaszkodnék ehhez: visz a megszokás és a rutin, nemcsak a szavak, de a mondatok és mondatszerkezetek is angolul ugranak be először. Ez talán még nem érződik, ha odafigyelek rá, de egyre kevesebb a motiváció az odafigyelésre, egyre kevesebb a helyzet, amikor szükségem van rá, és a trendet nem tudom letagadni: az angol kifejezések egyre többször szivárognak át a magyar beszédembe. Ki tudja, talán húsz év múlva én is oda jutok, amit annak idején kiröhögtem. Néha azon gondolkodom, hogy harcolni kellene ellene. De a változás lassú, alattomos és idővel a motiváció is egyre fogy. Egyenlőre az tartja a homlokteremben a problémát, hogy szeretném szép magyarul megtanítani a kislányomat. Ha ez valami miatt nem sikerülne, valószínűleg ez a folyamat is felgyorsulna.
Nem hiszek abban, hogy teljesen el lehet felejteni az anyanyelvet. Azt viszont látom, miképp lehet rondán törni, idegen szavakkal keverni.

UPDATE: utólag végigolvasva a magamról írtak visszatetszést keltően nagyképűnek tűnhetnek. Ezért elnézést kérek, különösen azoktól, akik nem ismertek személyesen Magyarországon.

Eszte jo, eszte jo

Kevés annál viccesebb van, mint amikor azt hallom kántálni a fürdőszobából, ahol Mei éppen Lily pelenkáját cseréli, hogy:
– Eszte jo, eszte jo…
– Cicijababaja…
Hét hónap alatt kialakulnak bizonyos rutinjai az apukáknak, így például én majd minden este lefekvés előtt verseket olvasok Lilynek egy hónapos kora óta.
Tekintettel arra, hogy az egyetlen magyar nyelvű gyerek könyvünk a Cini-cini muzsika, az ebben szereplő versek szerepelnek terítéken és ismétlődnek újra meg újra.
Két vers van, ami minden este szerepel a repertoárban: Zelk Zoltán – Este jó, este jó, este mindig jó és Weöres Sándor – Csiribiri-je. Ezek Lily kedvencei, amiket akkor is nyugodt figyelemmel hallgat végig, ha egyébként a többire nem figyel, mert teszem azt a nagy lábujja vagy a gyűrött plüss egere sokkal érdekesebbnek bizonyul.
Miután ezt a kettőt annyit olvastam, hogy kívülről tudom őket, ő pedig annyira szereti és rögtön megnyugszik tőlük (legalábbis időlegesen), ezért akkor is mondogatom neki, ha éppen nincs olvasás, csak úgy csitító indíttatásból.
Meinek is feltűnhetett, hogy ezek a kedvencek, és hát annyit hallotta ő is őket, hogy úgy tűnik, az Este jó, este jó első sora megragadt az agyában.
Így eshetett, hogy tegnap este ezt hallottam a dünnyögni a fürdőszobából: eszte jo, eszte jo – nyilván nem képes tökéletesen kiejteni, aztán miután a folytatás nem jutott eszébe, jött a csicsija babája – az ő előadásában: cicijababaja.
Roppant mulatságos volt ezt hallani, ugyanakkor megindító is. Ilyenkor érzem csak igazán, hogy minden időnként felmerülő nehézség ellenére is mennyire szeretek multikulturális házasságban élni.

Lilian hét hónapos

Szandra: Szerelembe estem – Auckland

Kiwi dolgozók nem szeretnének több bevándorlót

Ez sajnos nem jó hír, ugyanakkor meg kell osztanom. Nem akarom persze túldimenzionálni a hírt, mindenesetre intő jel, amit érdemes észben tartani.

Egy ki tudja milyen metodológiával és mennyire reprezentatív felmérés szerint, a kiwi munkavállalók közel negyven százaléka nem szeretne több bevándorlót látni a munkahelyén.

Új-Zéland mindig is bevándorló barát volt, meg merem kockáztatni, hogy a gazdaság egyszerűen összeroppanna bevándorlók nélkül – különösen ha figyelembe vesszük a képzett munkaerő csúcsokat döntögető elvándorlását Ausztráliába.
Én személyesen sosem tapasztaltam, hogy a legkisebb hátrányom származna abból, hogy bevándorló vagyok – sem munkavállalás szempontjából, sem a magánéletemben. A hét év alatt egyetlen egyszer, egy részeg szólt rám egy kis üzletben, hogy beszéljek angolul, ha már ebben az országban vagyok – épp egy másik magyarral tanakodtunk, hogy milyen sört kellene venni, amikor ez az incidens megtörtént, de az ominózus mondatot nem követte inzultus.

Ugyanakkor nehéz volna nem érzékelni, hogy egyre erősödik bizonyos türelmetlenség az új bevándorlók – különösen az ázsiaiak – irányába, a világgazdasági válság és az azt követő bizonytalanság nem tett jót Új-Zéland nyitottságának sem. Ráadásul úgy tűnik, hogy a kormány is érzékeli a hangulat változását: nemcsak szigorítottak a bevándorlási szabályokon, és gyakorlatilag lehetetlenné tették a bevándorlók szülőinek importálását (június 1-től a szülőknek is IELTS teszttel kell bizonyítaniuk a nyelvtudásukat – általában ez már deal breaker – illetve mindenféle szigorú financiális feltételeknek is eleget kell tenniük), de a meglévő szabályokat is sokkal keményebben tartatják be. Az elmúlt hetekben több rémtörténetet is halottam mindenféle bevándorlási ügynök ismerőseimen keresztül repülőtérről visszafordított “turisták”-ról, meg hogy következetesen “limited” turista vízumokat osztogatnak, amit kizárja, hogy a birtokosa később megváltoztassa a státusát.

Szeretném ugyanakkor hangsúlyozni, hogy egyelőre legalábbis, én a mindennapokban semmiféle jelét nem tapasztalom bevándorló ellenességnek – mégsem örülök, amikor ilyen hírekbe botlok.

Kiwi workers say ‘no’ to more migrants

Page 1 of 2

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén

%d bloggers like this: