Időutazáson voltam az elmúlt napokban és egészen fantasztikus volt. Végigolvastam ugyanis a saját blogomat az elejétől a végéig: így találkoztam a saját fiatalabb valómmal. Érdekes és ambivalens érzéseket keltő volt végigkövetni magamat az elmúlt 11 éven, és tényleg csak azt sajnálom, hogy ekkora lyukak tátonganak az egyes bejegyzések között. Ez az experimentum azonban rá is világított, hogy miért érdemes írnom. Nyugodtan eltekinthetek attól, hogy ti olvasssátok-e – ha soha többet senki nem téved erre, akkor is érdemes, mert megteremti a lehetőségét, hogy később visszatérjek és felidézzem nemcsak az emlékeimet, de személyiségem fiatalabb stációit is.
Kimaradt 2013-ból a kínai utunk és az ottani esküvőnk, nem meséltem arról sem, hogyan lettem végül manager, még később igazgató. El kellett volna mondanom, hogy hogyan kezdte Lily előbb az óvodát, majd az iskolát, hogy mennyit aggódtunk, amiért csak piszok későn kezdett el beszélni. Hogy szerintem nem állt még készen a sulira, amikor elkezdte, hogy mekkora meglepetést okozott, amikor magától jelentette ki, hogy egyedül akar aludni a szobájában a saját ágyában; pedig előtte évekig küszködtünk ezzel. Hogy mennyire meglepett, hogy az előző házunkra – három éves múlt amikor eljöttünk – mennyire nem emlékezik, de amikor az építkezés befejeztével átköltöztünk az új házba, akkor hetekig hiányolta az időszakos bérleményt, ahol az építkezés alatt laktunk.
Hogy hogyan terveztem, hogy apám velünk lakjon vénségére és ezt hogyan akadályozta meg a politika végül. Hogy mennyi buktatóval jár az interkultúrális házasság, és hogyan jutottunk egymást végre megértve közös nevezőre. Ezek mind kimaradtak, és ugyan tervezem, hogy a meglévő fényképek felhasználásával majd felidézem a fontosabb mérföldköveket – akár az évekkel ezelőttieket is –, az már biztos, hogy a nüanszokról lemaradok: nem állnak itt mementóul, hogy milyen apróbb vagy nagyobb események foglalkoztattak akkoriban.

Írni fogok tehát, nem másnak, hanem magamnak. Ne haragudjatok ezért – természetesen örömmel látok továbbra is minden olvasót –, de muszáj leszámolnom a megfelelési kényszerrel, és szembenézni azzal, hogy miért és kinek írok. Nem hiszem, hogy a blog stílusa, akár tartalmában sokat változna ettől – pont mert így volt jó visszaolvasni az elmúlt évtizedet.

Nem fogadkozom innentől kezdve – de írni fogok, amikor lesz rá időm és amikor úgy érzem, hogy van megörökítésre érdemes mondanivalóm.

Szervusz naplóm, hamarosan találkozunk megint.