All posts in “Énblog”

Útlevelek

Megint mennyi idő telt el, pedig egészen biztos voltam benne, hogy tudok majd sűrűbben írni. Igazság szerint rá kell jönnöm, hogy az egyik ok a sok közül, amiért nem írok, az az, hogy mindig valami, hosszú és kimerítő bejegyzésre készülök, amire azután sosem találok időt. És nem arról van szó, hogy ne akarnák írni Lilyről, sőt, tekintve hogy leginkább vele van tele az életem, egy csomó minden mondani valóm lenne róla, és nem érzem úgy sem, hogy a privacyja miatt kéne aggódnom, és nemcsak azért mert még kicsi, hanem mert egészen sajátos elképzelésem van a 21-dik századi privacyről. Az ilyeneken (mármint a 21-dik századi privacyn) való töprengés egyébként pont olyasmi, amiről írni akarok, de úgy gondolom, csak egy tanulmány méretű és részletességű írásban tudnám kifejteni – erre pedig nincs időm.
Ez a nincs idő kérdés nyilván nem pontos, bár tegyük hozzá, hogy az elmúlt 6 hétben voltam a legközelebb hozzá, hogy joggal hivatkozhassak erre a kifogásra. Ám hogy egy picit értsétek, Lily igazi ázsiai gyerek módjára, nagyon későn – kilenc és tíz között – megy csak ágyba, utána pedig legtöbbször már sem erőm, sem kedvem nincs leülni a gép elé. Ez a késői fekvés azt jelenti, hogy hétköznap is számottevő időt tudok vele tölteni – ha, mint a becsületes nyugati gyerekek már 7 és 8 között aludni küldenénk, akkor a fürdetéséig maximum másfél órám lenne, aminek egy jelentős részét a vacsora tenne ki. Persze a hátulütője a késői fektetésnek, hogy nincsenek értelmezhető estéink – szóval ezen változtatni fogunk, és ez különösen aktuális, mert néhány hónapon belül bölcsibe megy hetente két napra.

Valamikor február elején megérkeztek az új magyar útlevelek, amiket még tavaly december elején csináltattunk, amikor Aucklandben járt a ausztrál nagykövetség néhány munkatársa. Hat hetet ígértek, kilenc lett belőle, de szerencsére az időtényező nem számított. Viszont nyilván elírták benne Lily középső nevét, pedig többször is ellenőriztem, hogy mindenütt helyesen lett kitöltve. Ez gondolom különösebben nem számít most, ám biztos vagyok benne, ha egyszer Lily bármiféle hivatalos ügyet akar majd Magyarországon intézni, akkor belefut majd ebbe: miért különbözik a neve a születési anyakönyvi kivonatában és az útlevelében. Szóval van Lilynek már magyar útlevele és állampolgársága is a kiwi mellett, így végülis megérte az cirkusz, amit még két éve kellett Magyarországon végigcsinálni, hogy regisztráltassuk a házasságunkat, meg Lily születését és ezekről magyar anyakönyvet szerezzünk. Erről is akartam írni – mármint a magyar utunkról, és viszontagságainkról, de mostanra kiment belőlem a spiritusz, és nincs kedvem felidézni az egészet. Elég legyen annyi, hogy két hetet töltöttünk Magyarországon, és gyakorlatilag a két hét minden napján fel kellett keresni valami hivatalt, hogy a teljesen használhatatlan magyar bürokrácia képes legyen regisztrálni egy külföldi házasságkötést és gyerekszületést.

A házasság regisztrációja egyébként egy mini házasságkötésnek felel meg – így mi MeiMei-el háromszor házasodtunk össze –, amit az önkormányzat anyakönyvezetője hitelesít, de ahol a feleknek hivatalosan ki kell jelenteniük, hogy házastársul fogadják egymást. Tekintve, hogy MeiMei nem ért magyarul, és hogy az anyakönyvezető nem beszél angolul (bár nyelvizsgája nyilván volt, hiszen különben nem fejezhette volna be a felsőoktatási tanulmányait sikerrel), így az önkormányzatnak keríteni kellett egy hivatalos tolmácsot (újabb egy napnyi csúszás). A mondott napon tehát ismét megjelentünk az anyakönyvezető előtt, és megérkezett egy kedves fiatalember személyében az önkormányzat hivatalos angol tolmácsa is, aki azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy megbeszélték az anyakönyvezetővel, hogy fordítsam én a szöveget, nekem ez úgyis jobban megy, ő majd csak a nevét adja. Kíváncsi lettem volna, ha valami véletlenül vagy szándékosan félrefordítok észrevette volna-e, de sajnos akkor nem jutott eszembe, hogy kipróbáljam.

Végül az utolsó pénteken sikerült a teljes cirkuszt befejezni, és most februárban meg is lett a gyümölcse Lily útlevele formájában. Ha azt kérdezitek – ahogy az itteni magyar ismerősök egy része megtette –, hogy mi szükség volt Lilynek magyar állampolgárságot és útlevelet szerezni, arra csak azt tudom mondani, hogy mert nyitva akarom hagyni neki a lehetőséget, saját maga dönthesse el, hogy merre akar élni ha majd nagykorú lesz. Én ugyan nem tudom, miért akarna pont Magyarországon élni, de húsz év olyan hosszú idő, akármi történhet addig.

Moralizálok

Figyelmeztetés! Ez egy kevés információt tartalmazó, konklúzió nélküli morális nyavalygás. Ha nem olvasod el, nem veszítesz vele semmit.

Bevallom őszintén, meglehetősen ambivalensek az érzéseim, amikor azzal keresnek meg, hogy segítsek valamilyen formában menedékjogot kérni.
Egyfelől értem, hogy Magyarországon nem jó romának lenni, hogy igenis lehet alapja annak, hogy valakinek nemcsak hátránya származik a származásából, de az életét is féltenie kell. Nem teoretikusan, hanem tényleg, igazándiból. Ezt a helyzetet egyébként csak elképzelni tudom, rendesen bele- meg átélni nem: még nem éltem életveszélyben semmiféle okból. Elképzelni azonban el tudom, és nagyon pocséknak képzelem.
Azt azonban igazán át tudom élni és érezni, milyen az, amikor valaki egy jobb világot szán magának és a leszármazottainak – nem véletlenül csomagoltam kilenc éve.
Szóval van egy elesett, kiszolgáltatott, ténylegesen veszélyeztetett csoport, akinek egyszerre csak elémpattan egy tagja, hogy segítsek. Nem kér sokat, csak információt. Van-e magyarul tudó, magyar származású ügyvéd, akihez fordulhatna? Van-e rá mód, ha leszáll a reptéren azonnal menedékjogot kérni?
Nem örülök neki. Nincs magyar ügyvéd – mondom. Ez persze nem igaz. Illetve igaz azon a módon, hogy én nem ismerek egyetlen magyar származású új-zélandi ügyvédet sem, de attól még könnyen lehet, hogy létezik.
Ember a bajban, és én mégis vonakodom. Hol az emberségem? Miután kurtán furcsán leráztam az első körben, elszégyelltem magam – és bizonyos értelemben ez a szégyenkezés íratja velem ezt a bejegyzést is.
Sosem gondoltam magam rasszistának, felháborít és undorít, amikor a többségi társadalom egy kisebbséget bármilyen formában megkülönböztet, elnyom vagy veszélyeztet.
Mégsem tudok nem előítéletesen – vagy utóítéletesen – gondolkodni. Megmérgezett a középkelet-európai mentalitás, hiába futottam messzire, utolért nagyapám szörnyű átka*.

– Miért éppen Új-Zéland? – dörömböl bennem a kérdés.
Annyi helyre lehet menni Európában, ahol nem masíroznak az utcán, ahol senkit sem bántanak csak azért mert roma. Ahová nem menekülni kell, hanem utazni.
Nyilvánvalónak tűnik a válasz: mert a menekült státusz privilégiumokkal, segéllyel jár. Amíg a menekültstátusz elbírálására vár valaki, addig lakhatási támogatást, nyelvtanulási támogatást és valami pénzbeli juttatást is kap a delikvens és persze munkavállalási engedélyt.
Miért nem Angliába, vagy Németországba költözik, ha fél?
Szóval nincsenek kétségeim: a segély miatt jönne éppen ide, és felrémlik, hogy Kanada éppen most szigorít, hát szinte kézenfekvő, az érintettek megpróbálnak új célországot találni.
Igazam van?
Hiszen az elmúlt években azzal volt tele a magyar sajtó, hogy a ravasz romák miként árasztották el Kanadát, hogy kihasználják a nagyvonalú szociális rendszerét.

Persze amikor eldöntöttem, hogy kivándorlok (sokkal, de sokkal kevésbé súlyos indokok miatt), akkor én is Új-Zélandot választottam, nem Európát. Nekem miért lehetett, ha most ezt kérem számon másokon? Akárhogy forgatom, nincs igazság.
És mégis, annak ellenére, hogy halmozódnak bennem a morális kétségek, nem akarom, hogy Új-Zéland roma menekült célország legyen. Azt sem akarom, hogy az adómat roma menekültekre költsék – ezt persze még tudom menteni azzal, hogy nem szeretném, ha az adómat bármiféle menekültre költenék –, de főleg nem szeretném, ha a roma menekültekkel együtt megjelennének a tipikus “okosságok” és a Kanadában kifejlesztett emberkereskedelmes bűnözés.
Elmesélek most két történetet. Az egyik sok éves már, valamiért nem írtam meg a blogon, pedig ide kívánkozott volna. A másik jóval rövidebb és sokkal frissebb.

Azt hiszem második éve voltam itt, kezdtem megismerni a helyi magyar közösséget, és az éppen akkor virágkorát élő blogom bizonyos ismertséget biztosított. Egyszercsak felhívott egy ismeretlen magyar férfi, hogy olvassa a blogomat, gratulál meg minden és szívesen megismerkedne velem közelebbről. Akkoriban minden ilyen kérésnek szívesen eleget tettem: úgy éreztem, hogy az a szívélyes fogadtatás és segítség, amit az itteni magyaroktól kaptam, arra obligál, hogy mindenkinek válogatás nélkül viszonozzam.
Nem emlékszem már a nevére sajnos, de nem is lényeges talán. Egyszer találkoztunk és párszor beszéltünk telefonon. Mint kiderült romaként élettársával menekültstátuszért folyamodott, és az ügyének elbírálására vár. Az állam fizette nekik az angol nyelviskolát – de nem jártak el, mert ők már öregek a tanuláshoz –, fizette nekik a lakbért, kaptak valami heti pénzt mindketten és kaptak munkavállalási engedélyt. De nem helyezkedtek el dolgozni. Sőt. Amikor újdonsült ismerősöm megtudta, hogy én rendes, hivatalos munkahellyel rendelkezem, ahol heti negyven órát fizetésért dolgozom, akkor éppen csak le nem hülyézett. Bizonyos lenézéssel a hangjában biztosított róla, hogy majd kitanít, hiszen lehet ezt sokkal okosabban is. Mert a ha összeadom a segélyeket, amiket kaphatnék menekültként, és mellette egy héten párszor elmegyek feketén dolgozni, ahogy ő is teszi, akkor igen kényelmesen életre tehetek szert. Ne aggódjak, mondta, hogy nem vagyok roma. Itt fogalmuk sincs ezeknek, hogy egy romának hogy kéne kinéznie, elég ha csak mondom, hogy roma vagyok, és kitalálok hozzá történeteket, hogy Magyarországon milyen hátrányos megkülönböztetés ért emiatt.
A kioktatása után megszakítottam vele a kapcsolatot, és évekkel később, véletlenül tudtam meg, hogy elutasították a kérvényét és kitoloncolták az országból.

Ezért írom tehát, hogy nemcsak előítélet, de bizonyos rossz tapasztalatok beszélnek belőlem. Ez persze még mindig nem menti, hogy általánosítok.
Mindenesetre ez az egész morális nyavalygás és önismereti túra főleg azért kapott ekkora hangsúlyt, mert ráébredtem arra, hogy ugyan a saját előítéletességemmel is harcolhatok, még fontosabb, hogy mit tanítok Lilynek.

Eljöttek látogatóba a nagynénémék, itt töltik az egész nyarat. Ők az itt lakó unokatestvérem szülei (anyám húga), úgyhogy a szabadságom alatt egy csomót voltunk együtt.
A Hamiltoni Botanikus Kertben voltunk (mindenkinek ajánlom a felkeresését), és valahogy szóba kerültek a cigányok. Gréti, a kis unokahúgom (hat éves), megkérdezte, hogy kik azok a cigányok. Itt született, ugyan hibátlanul beszél magyarul, de a magyar valóságról fogalma sincs. Szóval kérdezett, és három felnőtt állt körülötte.
– Azok ilyen rossz emberek – válaszolta a nagynéném, aki egyébként egy tündéri, aranyos teremtés, de azért csak a nagyapám lánya. Miután nem volt sem túl hangsúlyos, sem elég hangos a válasza, az unokahúgom is lehajolt a kislányához, hogy megmagyarázza:
– Tudod, mindenféle fajta ember van – mondta. – Vannak például a kínaiak, meg a magyarok, meg az indiaiak, vagy a maorik. Na, hát a cigányok is csak így, ilyen fajta emberek. Leginkább az indiaiakra hasonlítanak.

Amikor végighallgattam az unokatestvérem magyarázatát, akkor picit elszégyelltem magam, mert nem voltam benne biztos, hogy ott, az adott pillanatban én tudtam volna-e ilyen minden előítélettől mentes magyarázatot adni. Mindenesetre ott és akkor megfogadtam, hogy nagyon oda fogok figyelni, miként válaszolok majd Lily kérdéseire.

Ahogy az elején jeleztem: tanulság nincs.
A roma jóember nyilván ide fog repülni, függetlenül attól, hogy nem kapott tőlem információt magyar ügyvédről. Szinte bizonyos vagyok benne, hogy a menekült kérelmét el fogják utasítani, ahogyan elutasították már Kanadában is (mint megtudtam tőle).

Az egész leginkább arról szól nekem, hogy jobb embernek képzeltem magam, mint amilyen vagyok – és ezzel ideje szembenézni.

* Nagyapám (anyai ágon) egy kifejezetten rigorózus, erdélyi református teológus volt, akitől sajnos nem állt távol az előítéletesség. Elég példának felhozni, hogy a saját lánya sem tudja, hogy beszélt-e románul, mert ha tudott is, nem volt hajlandó használni, és inkább tolmácsot hozatott.

Igény volna rá

Többen is reklamáltak a blog tetszhalálba süllyedése miatt, ami kellemesen meglepett. A blog írását és nem írását alapvetően több dolog is befolyásolja, amit még úgy is el kell ismernem, hogy könnyű lenne az apaszereppel együtt járó időhiányra kenni. Például az útkeresésről: mennyire szóljon ez itt rólam és a magánéletemről – illetve nyilván és főleg Lilyről – és mennyire Új-Zélandról és külföldre településről. Ez utóbbi azért nehéz téma, mert olyan rég (bizony a kilencedik éve; még akkor, amikor ez nem volt divat) emigráltam, hogy nemcsak a kivándorlás technikai részletei iránt tanúsított érdeklődésem múlt el, de már régóta nem is úgy élünk, mint bevándorlók – kulturális beágyazottság tekintetében sokkal inkább a limbón: nem vagyok igazi kiwi még (ámbár talán nevezhetjük a kiwiség egyik attribútumának az első generációs bevándoroltságot, hiszen a Új-Zéland lakóinak negyede külföldön született), de már nem találok túl sok kapcsolódási pontot a magyar múltammal a családomon kívül. Annak idején azért kezdtem el írni, mert (megszoktam, hogy mindig írok valamit) meg akartam mutatni, hogy milyen külföldre települni – akkor még ez nem volt ennyire közkeletű – és meg akartam mutatni milyen Új-Zéland, ami még talán most is egzotikus a legtöbbek számára.

Azóta kitántorgott félmillió hazámfia, ami azt jelenti, hogy nagyjából minden családban van legalább egy valaki, aki kivándorolt – így az ezzel kapcsolatos élmények nyilván nem számítanak sem újdonságnak, sem érdekességnek, a technikai részletekben – amelyek esetleg érdekelhetnének ide készülődőket – meg már rég nem vagyok naprakész. A blog ezen aspektusa tehát okafogyottá vált.
Új-Zélandra sem tudok már úgy rácsodálkozni, mint 4-5 éve, arról nem is beszélve, hogy Pappito már sok éve jobban csinálja ezt nálam – ez pedig a maradék gőzt is leereszti a szelepeken. Szóval a kérdést leginkább úgy kell feltennem magamnak, hogy akarok-e énblogot írni, és érdekel-e, hogy kit érdekel.

A tavalyi évben leginkább arra hajlottam, hogy nem.

Ám néhány hete mintegy véletlenül ( – Nincsenek véletlenek – mondaná Oogway*) több különböző helyről kaptam megerősítésnek számító szemrehányást, és mindeközben arra is gondolok, hogy talán egyszer a bizonytalan jövőben jó lesz majd visszaolvasni, hogy mi érdekelt. Talán Lily örülni fog neki.

Meglátjuk, hogy mindezek adnak e elég muníciót, és motiválnak-e eléggé. Addig is kedves olvasó:

Boldog Új Évet kívánok, bárki légy is.

 

* Oogway (乌龟) – a teknős kungfu mester a Kung Fu Panda című rajzfilmben. Tekintettel arra, hogy Lily egyik kedvenc mozija, nagyjából fél-ezerszer láttam.

Turistának megyünk

Kedves olvasóim, mindenféle kalandok, és sok-sok jószándékú segítség után, végül a Svájci nagykövetség jóvoltából, sikerült megszereznünk Mei schengeni vízumát, így szeptemberben három hetet Magyarországon töltünk. Mei még sosem járt Magyarországon, de még csak Európában sem, neki különösen izgalmas lesz ez az utazás. Szeretnék neki minél többet megmutatni, de legfőképpen elvinni néhány étterembe, ahol megismerheti, hogy milyen a magyar konyha, ha nem a férje főzi kiwi alapanyagokból. Ehhez szeretném a segítségeteket kérni: az én emlékeim már gyaníthatóan elavultak, és fogalmam sincs, hogy melyik étterembe vigyem, ahol mindeféle klasszikus magyar főztöt kipróbálhat, lehetőleg minél magasabb színvonalon. Nem az új gasztró mizéria csúcséttermei gondoltam, hanem olyanokra, ahol borjú-paprikást, bécsi szeletet, gulyást, hortobágyi palacsintát, újházi tyúkhúslevest lehet kapni, lehetőleg családbarát környezetben. Amolyan Náncsi Néni vendéglője típusra gondoltam, de oda (ha még megvan egyáltalán) mégsem szeretnék minden nap elmenni.

Kérlek benneteket, ha van ötletetek, akkor a kommentekben osszátok meg velünk.

Köszönöm.

Végre vége

Nem is emlékezem, hogy utoljára mikor dolgoztam ilyen sokat, ilyen kevés pénzért. Az ügyfél és projekt, ami eleinte könnyűnek és gyorsnak tűnt, a végére gyűlöletes lett, kimerítő és végetérni nem akaró. Hírértékű tehát, hogy befejeztem, most jó nekem, persze azon a módon, ahogy a régi viccben, amikor Móricka odacsukja a macska farkát, mert milyen jó lesz neki, amikor majd elengedi.

Egy csomó tanulságot érdemes ugyanakkor levonni az ügyből.

A saját vállalkozásomat még a Hyundai előtt alapítottam, ez itt úgy megy, hogy egy szombat reggel felébredsz arra, hogy szeretnél egy saját Ltd.-t és miközben megiszod a kávédat létre is hozhatod az interneten, hogy a délután bevásárlás előtt a kezedbe legyen a hivatalos cégbejegyzés a cégbíróságtól meg az adószámod. A bankszámlára egészen hétfőig várni kellett. (Amúgy, amikor vállalkozó barát környezetről beszéltek, akkor én mindig ilyesmiről álmodoztam.)

Eredetileg azt képzeltem, hogy majd konzultációs munkákat vállalok, mert a konzultánsok semmi kis munkával rettenetesen sok pénzt keresnek, kód ellenőrzést, rendszer biztonsági auditok, ilyesmi. Ezzel ellentétben nyilván főleg különböző fejlesztésekre kaptam megbízást – de változatos volt, fizetett, és akkoriban jól is jött ez az extra pénz. Aztán elkezdődött a cégszamuráj korszakom, ami az anyagi aspektusát a különmunkának zárójelbe tette ugyan, viszont az új ügyfelek továbbra is ösztönöztek, hogy napra kész maradjak és kövessem az új technológiákat (a corporate IT egyik legnagyobb veszélye, hogy beragadsz a használt technológiákba). Viszonylag könnyen ment a work-life balance megtartása is: munka után minden este tudtam még pár órát dolgozni mialatt Mei tanult, aztán nagyjából este nyolckor befejeztem: volt magánéletem, jutott idő szocializálni, és azzal a tudattal éltem, hogy van egy olyan hátország, amire majd lehet építeni a jövőben.

Régóta foglalkoztat, hogy mi lesz majd. Van egy kor ugyanis, amikortól már nem könnyű programozóként állást találni, a szakma nincs tele 50 fölötti kóderekkel. Valahol 40 és 50 között a szakmabéliek managerek vagy konzultánsok lesznek, esetleg saját vállalkozást alapítanak. Én ugyan élvezem, hogy fix munkahelyem van, havi fizetésem, de nyilvánvaló, hogy idővel majd kell kezdeni magammal valamit – már a nálam tíz évvel fiatalabbaknak is tud lenni annyi szakmai tapasztalata, ami bőven elég bármilyen senior pozícióhoz, és hát más az ember teherbírása 30 évesen, mint 40 fölött. A versenyt még lehet bírni, a nehézséget az okozza, hogy nehezen vesz fel egy 35 éves manager valakit, akinek 15 évvel több tapasztalata van: a seggféltés nemzetközi.

Ilyen és hasonló megfontolásokból futtattam a saját vállalkozást, hogy, ha majd oda kerül a sor, akkor ne a nulláról kelljen indulni, hanem csak a súlypontot áthelyezni.

Aztán Mei terhes lett, ráadásul a nyűgösebb fajtából, akinek a reggeli rosszullétek az egész nap jelentkeznek, én pedig leállítottam a különmunkákat, úgy döntöttem csak a feleségemre, a terhességére fogok koncentrálni és nem vállaltam több ügyfelet. Életem legbékésebb és legboldogabb 6 hónapját töltöttem így – nem is emlékszem, mikor volt rá precedens, hogy a heti negyven óra munka mellett csak a magánéletemre tudtam koncentrálni.

A végzetes hibát a terhesség utolsó másfél hónapjában követtem el, amikor megérkezett az anyósom. Úgy gondoltam, hogy most már van segítsége Meinek, beesett egy könnyűnek tűnő, jól fizető projekt (mert a vállalkozás túlélte a féléves tetszhalált), és hát a külön pénznek is lett hirtelen helye: hogy mennyit lehet költeni egy még meg sem született gyerekre, azt majd egy külön posztban fejtem ki.

A munka első része nagyjából gond nélkül és gyorsan el is készült, bár voltak intő jelek. Ekkor kellett volna egyébként elköszönni, de aki fejlesztett már, tudja, hogy a további fázisokat nem szívesen adja ki az ember a kezéből, általában az első a legnyűgösebb, a többi már csak igazgatás, és abban van a több pénz. Amikor az ügyfél előállt tehát, hogy szeretne további funkcionalitást, akkor jeleztem, hogy szívesen vállalom ha ráér, de nekem most lányom születik, úgyhogy március végétől tudok csak foglalkozni a munkával. Úgy kalkuláltam, hogy az első három hónap után már könnyebb lesz, beáll valamiféle rutin. Elképzelésem szerint munka után babázom és családozom, majd este 8 és 9 között Lilynek úgyis aludni kell mennie, tehát éjfélig egy csomó időm van, amikor tudok dolgozni. Naivitás.

Nem számoltam bele, hogy Lily nem szeret majd aludni, és gyakran tíz óra is van, mikorra elcsendesedik, hogy milyen – ha nem is túl nehéz –, de állandó és egyenletes megterhelés a napi 3-4-5 óra babázás, és hogy a hétvégékből sem lophatok, hiszen Mei alig várja, hogy valaki segítsen neki, és egy picit pihenhessen. És azt sem számoltam bele, hogy negyvenhárom évesen már nem ugyanakkora a teherbírásom, mint 30 évesen. Pokoli, stresszes és kimerítő fél év következett, állandóan változó és bővülő specifikációkkal, néha úgy éreztem, sosem lesz vége: közben megszűnt a szociális életem, és Mei szerint öregedtem tíz évet.

Tegnap elkészültem és elküldtem az elbocsátó szép üzenetet az ügyfélnek; és szentül megfogadtam, hogy vége a külön munkának, nincs tovább. Babázni fogok, családozni és megint lesz szociális életem, feltéve, ha a barátaim még nem felejtették el a nevem. És persze írok majd blogot is, mert lesz megint miről.

Hogyan felejtünk el magyarul

Ez a bejegyzés már régen kikívánkozott belőlem, de komolyan megírni akkor akartam először, amikor olvastam Szandra: Nyelvi korlátok című írását. Aztán a Tumblr-en egy más aspektusa – jelen dolgozatom témája – került elő, persze a mikroblog formai szabályainak és a magyar Tumblr szcéna hagyományainak megfelelően meglehetősen vitriolos formában.
A nyelv pedig állandó érzékeny pontja lesz majd minden ki, el és bevándorlónak, minél erősebb az anyanyelvi kultúrája, annál inkább. (Vannak persze kivételek, anyámon kívül hirtelen Faludy jut az eszembe – ha ebbe a szerencsés, nyelvzseni kisebbségbe tartozol, úgy csendben mosolyogj meg minket, de azért vedd tudomásul, hogy a jelentős többségnek ez a probléma valós.)
A problémát azt hiszem, nem is elsősorban az idegen nyelven tudás szintje, hanem az anyanyelvi tudás és az idegen nyelvi tudás közötti szint adja. Egy a magyar nyelvi kultúrára nem érzékeny, de az idegen nyelvet jól megtanuló számára sokkal kevesebb konfliktust okoz, mint azoknak, akik hangsúlyt fektettek az anyanyelvük különösen virtuóz használatára.
Szandra azt fogalmazta meg, ami az első néhány évben engem is a legtöbb bizonytalansággal töltött el – persze mindent el tudok mondani, csak nem úgy. Ez fals önképhez vezet (nem tudok elég jól angolul), amivel a környezet nemigen tud mit kezdeni, mert az átlagos kiwi percepció szerint jól beszélek. Hacsak nem kifejezetten olyan területen próbál elhelyezkedni a bevándorló, ahol a nyelvi kultúra az elsődleges értékmérő, az élet legtöbb területén a legtöbb anyanyelvű sem használ 10-15 ezer szónál többet, ez a szint pedig elérhető egy nem anyanyelvű számára is.
Én kifejezetten büszke lehettem a magyar nyelvtudásomra, az a fajta voltam, akivel szórakoztató beszélni, aki ura a nyelvének és mindent éppen úgy, olyan árnyaltan tud kifejezni, hogy az akár meghökkentő  és imponáló tudott lenni. Ehhez képest óriási visszalépést jelentett az angol kommunikációs képességem. Emlékszem, naivan azt képzeltem amikor a kivándorlást tervezgettem, hogy néhány év múlva majd elébb angolra fordítom a magyarul megjelent dolgaimat, azután pedig angolul fogok írni. Emlékszem arra a szomorú felismerésre is, amikor szembe kellett néznem ennek az álmomnak a mulatságos, lehetetlen voltával: sok ezernyi angolul olvasandó köteten elolvasásán kívül az a közeg is pótolhatatlan, ami a magyar nyelvi kultúrám fejlődésében elengedhetetlen szerepet játszott, kezdve a szüleimtől, folytatva azzal a közösséggel, ahol kiteljesedhetett; ahol nemcsak elvárták, de nagyjából az egyetlen értékmérője volt az emberi minőségnek.
Aztán emlékszem, hogy néhány éve már főleg attól tartottam, és azért nyavalyogtam a hozzám közel állóknak, hogy ha párkapcsolatba kezdek egy nem magyar anyanyelvűvel, akkor miképpen tudom majd az érzelmeket úgy és olyan árnyaltan kifejezni, elvész majd az intimitás (nyilván a félelmeim abból is táplálkoztak, hogy tartottam attól, miképp leszek képes angolul csajozni, amikor magyarul meglehetősen támaszkodtam a verbális képességeimre). Utólag persze mulatságosnak tűnnek ez irányú félelmeim: a családi életem angolul folyik, az intimitás úgy is megvan, hogy nincs nyelvi virtuozitás – a gesztusok, egymásra hangoltság legyőzi az anyanyelvi különbözőséget.

Ez a bejegyzés azonban inkább arról akar szólni, hogy még ilyen háttérrel is, mint az enyém, hogyan fakul meg idővel az anyanyelvi készség. Nyilván személye és helyzete válogatja, hogy mikor és milyen szinten merül fel ez a probléma – de hiszem, hogy huzamosabb nem anyanyelvű környezetben tartózkodás után mindenkinél előkerül. Annak idején rettenetesen mulatságosnak, és őszintén bevallva manírnak, nagyképűségnek tartottam, ha (akkor még így hívtuk őket) a disszidensek elfelejtettek magyarul, és angol szavakat kevertek az akcentusos magyar beszédükbe. Az akcentust ugyan még most sem értem igazán, de ennek lehet, hogy csak az az oka, hogy mindössze hetedik éve élek Új-Zélandon, amiből az első öt nem számít, mert akkor magyarul beszéltem itthon is. El tudom képzelni, hogy tíz év múlva nekem is lesz akcentusom, minden erőfeszítésem ellenére, mert hét évvel ezelőtt azt sem tudtam elképzelni, hogy ne találjam egy angol kifejezés magyar megfelelőjét, és úgy kelljen keresnem a szavakat, amikor apámmal beszélek. Egyelőre nem súlyos a helyzet, de a trend világosan kirajzolódik.
Vannak ugyanis szavak, kifejezések, amiket magyarul sosem használtam: egyszerűen nem voltam olyan élethelyzetben, ahol szükség lett volna rá. Hogy a legegyszerűbbnél kezdjem, amikor apámnak elkezdtem mesélni, hogy Lily már eszik szilárdat, hirtelen fogalmam sem volt, hogy a poridge, hogy szólna magyarul. Szerencsére apám megértette, utána pedig voltam annyira dühös, hogy megnézzem a szótárban. Ezt még nevezhetnénk rövidzárlatnak, de van egy csomó olyan kifejezés, amit magyarul, Magyarországon nem használtam, és nem csak hirtelen, de utána gondolás után sem ugrik be, miképp kellene szabatosan mondani magyarul. Nyilván sok mindent elárulnak rólam, hogy pont ezekkel a kifejezésekkel vagyok bajban, és az is valószínű, hogyha időt és energiát fektetnék bele, akkor pontosan le tudnám fordítani őket, de pont itt a lényeg: egy idő után az emberből elmúlik a késztetés. Az itteni magyar barátaim pontosan megértik ha angolul mondom is, nincs már meg a késztetés a mindennapokban, hogy megkeressem a szabatos magyar kifejezést, ezért aztán amikor nagy ritkán magyar-magyar a beszélgető partnerem, számomra természetesen, észrevétlenül mondom az angol kifejezést. Pont úgy, mint azok, akiket annak idején kigúnyoltam. Még nem you know-zom (talán mert angolul sem teszem sűrűn), de nem tudom hogy kéne mondanom a separation fear-t, a tummy time-ot, a family trust-öt. A work-life balance-ot persze körbe tudnám írni, de nem rémlik hasonlóan rövid és egyértelmű magyar kifejezés, a balance sheet-re biztosan van magyar kifejezés, de sosem használtam, így fogalmam sincs mi az, a midwife pedig (bába?, szülésznő?), mint a Plunket nurse, valami angolszász specialitás.
Azok a szavak, amelyeket nem használtam magyarul a mindennapi életben – ha itt viszont használom őket – kitakaródnak, sokszor a saját belső beszédemben is. Ez egyébként a legfurcsább. A kezdetekben, ha bármit meg kellett fogalmaznom, előbb magyarul fogalmaztam meg, azután lefordítottam. Mára nemcsak, hogy nem így teszem, de jelentősen nagyobb nehézséget is okozna, ha ragaszkodnék ehhez: visz a megszokás és a rutin, nemcsak a szavak, de a mondatok és mondatszerkezetek is angolul ugranak be először. Ez talán még nem érződik, ha odafigyelek rá, de egyre kevesebb a motiváció az odafigyelésre, egyre kevesebb a helyzet, amikor szükségem van rá, és a trendet nem tudom letagadni: az angol kifejezések egyre többször szivárognak át a magyar beszédembe. Ki tudja, talán húsz év múlva én is oda jutok, amit annak idején kiröhögtem. Néha azon gondolkodom, hogy harcolni kellene ellene. De a változás lassú, alattomos és idővel a motiváció is egyre fogy. Egyenlőre az tartja a homlokteremben a problémát, hogy szeretném szép magyarul megtanítani a kislányomat. Ha ez valami miatt nem sikerülne, valószínűleg ez a folyamat is felgyorsulna.
Nem hiszek abban, hogy teljesen el lehet felejteni az anyanyelvet. Azt viszont látom, miképp lehet rondán törni, idegen szavakkal keverni.

UPDATE: utólag végigolvasva a magamról írtak visszatetszést keltően nagyképűnek tűnhetnek. Ezért elnézést kérek, különösen azoktól, akik nem ismertek személyesen Magyarországon.

Eszte jo, eszte jo

Kevés annál viccesebb van, mint amikor azt hallom kántálni a fürdőszobából, ahol Mei éppen Lily pelenkáját cseréli, hogy:
– Eszte jo, eszte jo…
– Cicijababaja…
Hét hónap alatt kialakulnak bizonyos rutinjai az apukáknak, így például én majd minden este lefekvés előtt verseket olvasok Lilynek egy hónapos kora óta.
Tekintettel arra, hogy az egyetlen magyar nyelvű gyerek könyvünk a Cini-cini muzsika, az ebben szereplő versek szerepelnek terítéken és ismétlődnek újra meg újra.
Két vers van, ami minden este szerepel a repertoárban: Zelk Zoltán – Este jó, este jó, este mindig jó és Weöres Sándor – Csiribiri-je. Ezek Lily kedvencei, amiket akkor is nyugodt figyelemmel hallgat végig, ha egyébként a többire nem figyel, mert teszem azt a nagy lábujja vagy a gyűrött plüss egere sokkal érdekesebbnek bizonyul.
Miután ezt a kettőt annyit olvastam, hogy kívülről tudom őket, ő pedig annyira szereti és rögtön megnyugszik tőlük (legalábbis időlegesen), ezért akkor is mondogatom neki, ha éppen nincs olvasás, csak úgy csitító indíttatásból.
Meinek is feltűnhetett, hogy ezek a kedvencek, és hát annyit hallotta ő is őket, hogy úgy tűnik, az Este jó, este jó első sora megragadt az agyában.
Így eshetett, hogy tegnap este ezt hallottam a dünnyögni a fürdőszobából: eszte jo, eszte jo – nyilván nem képes tökéletesen kiejteni, aztán miután a folytatás nem jutott eszébe, jött a csicsija babája – az ő előadásában: cicijababaja.
Roppant mulatságos volt ezt hallani, ugyanakkor megindító is. Ilyenkor érzem csak igazán, hogy minden időnként felmerülő nehézség ellenére is mennyire szeretek multikulturális házasságban élni.