Csanad | 赛纳德

赛纳德 | BLOG. ÚJ ZÉLAND. MAGYARUL.

Category: Énblog Page 1 of 20

Ynev eredete & a M* őshangulat – reflexióim

Nagyon nagy élményt nyújtott ennek a videónak a megtekintése, elsősorban és mindenekelőtt, mert betekintést engedett abba, hogy miképpen alakulnak ki legendák már egy viszonylag rövid időtávon is. A videó 2014-ben készült, a feldolgozott időszak 87-93/94, szóval egy 20-25 éves távolságról beszélünk. Csodálatos látni, hogy a szerző/szereplők miképp próbálták rekonstruálni a hőskort, és annak ellenére, hogy a szereplők (hangsúlyozottan önhibájukon kívül) híján voltak a létfontosságú információknak – egyfelől korosztályuk, másfelől a közvetlen kapcsolat hiánya miatt – mégis egy csomó helyes következtetésre jutottak. Én ugyan azt hittem, hogy szerepjátékos körökben egy közismert tény volt, hogy Ynev dualitása (észak és dél markáns különbségei) annak köszönhető, hogy ketten: Nyulászi Zsolt (Dél) és én (Észak) teremtettük, a videóból az derül ki, hogy ez a tudás vagy elveszett az évek során, vagy nem volt egyértelmű, úgyhogy deduktív módon kellett eljutni hozzá újra. Itt fűzném hozzá, hogy soha nem is állt szándékunkban igazán harmonizálni a két felet, kvázi választást kínálva a játékosoknak, hogy abban a miliőben játszanak, amelyik jobban tetszik nekik.
Tökéletes meglátás az is, hogy a M.A.G.U.S. rendszerének megalkotása nélkülözött minden professzionalizmust. Fiatal, huszonéves srácok voltunk, a berlini fal épphogy csak leomlott, internet és a ma már természeteses információdömping nem létezett. Esélyünk sem volt, hogy valami professzionális játéktervezői mintát kövessünk. (Nyulászi Zsoltból – aki kettőnk közül a tehetségesebb és kreatívabb volt a játékmechanika terén – sok évvel később professzionális játéktervező lett, igaz nem az asztali szerepjátékok piacán, hanem számítógépes játék cégeknél).
És itt érdemes visszanyúlni az eredethez és a szándékokhoz.

Ynev, mint szerepjáték-világ sokkal hamarabb megszületett, minthogy akár csak felmerült volna bennünk, hogy valaha saját szerepjátékot csináljunk, és a kezdetekkor eszünkbe se jutott, hogy valaha nyomtatásban (bármilyen formában) megjelenjen. Ynev alapvetései (a kontinens sziluettje, a történelmének főbb vonásai, nyelvei, országai) 87 decemberére elkészültek, és a ma is ismert Ynev 1988 végére végső formát öltött – néhány dolog változott az azóta eltelt években, de az alapvető struktúrák nem, csupán csak tartalommal töltődtek meg részek, amik 90 előtt nem voltak részletesen kidolgozva, vagy hangsúlyok változtak. Gáspár Andrással csak 90-ben ismerkedtem meg, és még az ő megjelenése is csak egyetlen pici városállam – Kahre – formájában adódott Ynev alapvetéséhez.
Ynevet alapvetően magunknak teremtettük, hogy legyen hol játszanunk – 88-ban és 89-ben az életünk a szerepjátékról szólt: túlzás nélkül állíthatom, hogy napi 10-12 órákat játszottunk abban a két évben.
Yneven kezdetben AD&D szabályokat alkalmaztunk, de aztán hamarosan elkezdtünk saját szabályokat kidolgozni – később ezek a saját szabályok adták a M.A.G.U.S. játékrendszer alapját. Megintcsak érdemes hangsúlyozni, ezek a szabályok magunknak készültek, eszünkbe sem volt publikálni.
Úgy tűnik kikopott a kollektív tudatból az a tény is, hogy nagyon sokáig – úgy 1990-ig – egyetlen célunk volt, az AD&D magyar kiadása. Szóval Ynev és a M.A.G.U.S. alapjai nem azzal a céllal vagy igénnyel készültek, hogy ebből majd “a magyar szerepjáték” lesz.

Érdekes volt a videóban hallgatni a fejtegetést, hogy a kilencvenes évek elején sorba jelentek meg Európában a “heart-breaker” (az AD&D helyettesítésére, továbbgondolására épített) játékok. Így igaz. Ennek a legfontosabb oka – és utólag is úgy gondolom, hogy a TSR legnagyobb történelmi bűne és hibája – volt, hogy a TSR nem járult hozzá az AD&D idegen nyelvű kiadásaihoz. Én az évek során többször nekifutottam a magyar kiadás megszervezésének, de egyszerűen lepattantam a TSR-ról. Gondolom így volt ez más európai országok szerepjátékosaival is. Ha a TSR engedélyezte volna a magyar kiadást, akkor nem lett volna M.A.G.U.S. – talán egy Yneves világleírás igen –, és Ynev megmaradt volna regények hátterének, mindössze két szerzővel: Dale Avery and Wayne Chapman műveiben (akik persze a valóságban három személy voltak).
Helyes tehát a meglátás: az egész egy alulról szerveződő mozgalomnak indult, minden profizmusnak a híján.

Érdemes még egy kitérőt tenni: Ynev először a Halál havában című Wayne Chapman álnéven – Gáspár András és általam) írt regényben debütált. András Trethon Judith-tól (aki a Galaktika szerkesztője volt) kapott felkérést, hogy írjon regényt Judit új fantasy sorozatába, A Griff Könyvek-be. András azonban alapvetően sci-fi író volt, és a sci-fi érdekelte. Nem nagyon tudott, vagy akart a fantasy-vel, mint műfajjal mit kezdeni, nem is nagyon ismerte (még a Gyűrűk Ura is kifordult a kezéből). Az ő fantasy felfogását leginkább az Ezüst Félhold Blues-ból érthetjük meg a legjobban, ami szintén a Trethon Judit gondozásában, a Griff Könyvekben jelent meg először. Szóval amikor szóba került egy újabb kötet, Andrással az találtuk ki, hogy együtt írjuk meg. Kézenfekvő volt, hogy Ynevet választjuk háttérnek, hiszen egy részletesen kidolgozott fantasy világ volt – ismeretlen, azaz az újdonság erejével hathatott, és mivel félig az én művem, így nem kellett senkihez sem igazodnunk. Az talán közismert tény, hogy a világot és a történetet én adtam a regényhez, a főhőst, a hangulatot és a nyelvi leleményt András. Had hangsúlyozzam megint itt és most: A Halál havában nem szerepjáték regénynek készült és nem is azzal a céllal, hogy később egy szerepjáték alapjául szolgáljon. Ugyanakkor a sikere nagyban hozzájárult, hogy később a M.A.G.U.S. megszülessen.

A videó számomra legviccesebb része kétségtelenül a Vince Lillával és Vavyan Fabléval foglalkozó szegmens és az a ki nem mondott feltételezés, hogy ezek a hölgyek a barátinál mélyebb kapcsolatuk miatt (valamelyikünkkel) kaptak esélyt, hogy a Valhalla/M.A.G.U.S. sikereinek farvizén felkapaszkodjanak. Sok velem kapcsolatos pletykáról és hiedelemről hallottam az évek során, de erről a legendáról most először. A videó szereplőinek – a korkülönbség okán – nem lehetett birtokukban az az információ, ami segítette volna őket megérteni, hogy mit keresett ez a két hölgy a Valhalla körül, ezt a tudáshiányt próbálták a legkézenfekvőbb magyarázattal kitölteni. A magyarázat – ahogy mondani szokás – ennél sokkal kézenfekvőbb, és hát Fable esetében pont a fordítottja a megfejtésnek, csakhogy ennek a felismeréséhez a nyolcvanas években kellett volna felnőni és szocializálódni.
Vince Lilla a nyolcvanas évek második felének egyik legismertebb popsztárja és énekesnője volt mind a Napoleon Boulevard együttesben, mind szólóban. Andrással mind a ketten nagyon szerettük, a rajongói voltunk (már amennyire a rajongás kitelt a magunkfajtától), és rongyosra hallgattuk a kazettáit otthon, meg András legendás kék Renault 5-ös autójában.
Vavyan Fable (Molnár Éva) pedig a nyolcvanas évek végétől a magyar szórakoztató irodalom koronázatlan királynője volt, Leslie L. Lawrence-el együtt a kor szuper szerzői, olyan eladási példányszámokat produkáltak, amik még azokban az időkben (pedig 95-ig a több tízezres példányszámok normálisnak számítottak) is legendásak voltak. Fable egy egész kiadót tudott önmagában eltartani. Ők tehát az adott kor szupersztárjai voltak, hozzájuk képest mi a Valhallával (mégha egy szubkultúrában és a könyvkiadásban sikeresek és ismertek is voltunk) senkik. Én egyébként Fable rajongó (rajongásról lásd az előbbit) is voltam, minden könyvét olvastam. A Valhallás kiadói karrierem és a Valhalla üstökösszerű felfutása tette lehetővé, hogy megismerkedjem vele és hogy átcsábítsam a Valhallához (egy jelentősen jobb ajánlattal, mint amit addig kapott az előző kiadójától).
Szó sem volt arról tehát, hogy neki lett volna szüksége ránk, ő addigra már a siker szinonimája volt. A kiadói munkakapcsolat mellett baráti kapcsolat is alakult (voltunk együtt Londonban nyaralni családostól) és ez felbátorított arra, hogy megpróbáljuk rávenni egy közös regény írására – pont, hogy mi szerettünk volna a sikerei hátán feljebb kapaszkodni, vagy, hogy kevésbbé cinikusan és hűbben fogalmazzak, a fantasy-t (ami még akkor is réteg irodalom volt) egy sokkal szélesebb közönséghez eljuttatni. Ez a közös regény lett volna a Két hold. Ebből azután nem lett semmi Fable érdektelensége miatt: amennyire felvillanyozott minket az ötlet, annyira nem érdekelte őt. Mi viszont addigra már egy csomó kreatív energiát belefektettünk, úgyhogy úgy határoztunk, hogy megírjuk a Két holdat Fable nélkül is. András írta a földön játszódó részt, én az ynevit. Egy amolyan kapudrog regényt akartunk, ami nem hardcore fantasy rajongók számára is fogyasztható, és esetleg tovább vezeti az olvasóját a tiszta fantasy vizeire. (Ebből annyi valósult meg, hogy lehetett csajozásra használni, mert jóval befogadhatóbbnak bizonyult, mint mondjuk a Halál havában vagy az Észak lángjai egy nem fantasy szerető számára.) Ráadásul, azért hogy a regényt másképp pozícionáljuk, és a szélesebb nagyközönség felé marketingoljuk jött az ötlet, hogy szülessen hozzá egy zenei album egy ismert sztárral. Íráshoz mindig zenét hallgattunk, és mindkettőnknek voltak listái, de más nyugati szerzőknél is láttuk, hogy hangulati aláfestésként közzétesznek zeneszámok listáját. Mint a filmek soundtrackjei. Szóval úgy gondoltuk, hogy lesz saját soundtrackje a regényünknek – elég eredeti ötletnek tűnt akkortájt.
Vince Lillát a már fentebb említett rajongásunk okán választottuk. (Addigra egyébként már megvolt a Valhalla Records, szóval volt infrastruktúránk, meg valami kezdetleges knowhow.) Lilla karrierje eddigre leszálló ágban volt: mai fejjel azt mondom, hogy nem a legjobb választás volt, ha csak az üzleti aspektusait nézzük a dolognak, de hát a választásban jóval többről volt szó, mint üzleti aspektusról, az érzelmi része – mármint, hogy ki ne akarna az idoljával együtt dolgozni, ha van lehetősége rá – sokkal meghatározóbb volt. Érdekes kérdés (és most már örök rejtély marad), hogy vajon Lilla akkor is kötélnek állt volna, ha a karrierje csúcsán van éppen. A project megjelent, és még a címadó dalhoz készült klipp horribilis költségeivel együtt is nullszaldósra jött ki – de a zene végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeinket. Ez nem Lilla hibája volt, hanem a gyenge számoké, amiért viszont nyilván a mi zenei produceri tapasztalantlanságunk és hozzá nem értésünk a felelős. Érdekes gondolat kísérlet, hogy mi lett volna, ha egy szuper lemezt hozunk össze vagy egy aktuálissal sztárt sikerül megnyerni az ügynek. (Valószínűleg semmi, csak kerestünk volna még több pénzt.)

A videó egy aranyos része amikor az inspirációinkat boncolgatják. A jamesbondi vonal felismerése helyes (bár erről is azt hittem, hogy közismert), András nagy Bond rajongó volt, egy csomó eredeti Fleminget fordított, erős hatással volt a történet vezetésre. Cyberpunk: nem igazán. Gibsont ismertük és szerettük, de jóval később került a kezünkbe, mint a Halál havában megszületett volna.
Ynev és harcművészetek: ez megint vicces és a megfejtés még kézenfekvőbb. Én különböző harcművészeteket űztem gyerekkoromtól fogva: judo, taekwondo, kungfu. A harcművészetek Ynevbe emelése tehát ennek az eredménye – voltak persze filmes élményeim is, elsősorban Bruce Lee meg néhány japán film, Jackie Chen, meg hongkongi filmek elenyészően. A közös valhallás kung-fu-film nézős történet pedig egyszerű legenda.
A Valhalla egészen 94-ig az én bérelt lakásomban működött – ez egy másfél szobás, 40 nm-es kis lakás volt –, ott egyszerűen nem fért volna el kényelmesen annyi ember, hogy közös filmnézéseket csapjunk. (A nappali volt az iroda, a félszoba volt a privát szférám.) Amikor pedig külön iroda lett, egyszerűen eszembe se jutott, hogy oda kellene tévét venni. Nyúllal, Andrással meg a Valhalla magjához tartozó barátokkal persze biztosan néztünk párszor közösen is filmeket, de nem rémlik, hogy ez meghatározó szokásunk lett volna.
Ahogyan az én harcművész múltam megjelent Yneven, úgy megjelent Nyúl öttusa versenyzői múltja: dél-ynev rapír-kultúrája egyenesen Nyúl párbajtőr szeretetéből származik.

Végül el kell azt is mondanom, hogy semmilyen más (sem AD&D sem más játék) világ nem szolgált forrásul Ynevhez. Ennek roppant egyszerű oka van: a társaságunk nagy része erősen korlátozott volt anyagiakban (ez az eufemisztikus megfogalmazása annak, hogy évekig olyan szegénységben éltünk, hogy a napi étel is problémát okozott olykor), kivéve Nyulat. A kezdeti években nem tudtunk beszerezni világleírásokat, vagy más szerepjátékokat – ami kevés pénzünk volt, azt alapkönyvekre és kockákra fordítottuk. Később ez megváltozott, de ahogy fentebb írtam, addigra Ynev már megszületett.
Talán egy kevésbé ismert tény, hogy Nyúl hosszabb időt töltött egyik nyáron Egyiptomban, ahol éppen akkor az édesapja dolgozott, és ez az Egyiptomban töltött idő inspirálta a dzsad, dzsenn és amund kultúrát Yneven.

Érdekesnek találtam azt a felvetést is, hogy A második törvénykönyvet a WOD inspirálta volna. Nem tudom 100%-osan és kategorikusan kijelenteni, hogy ez nem igaz, de mondjuk 99%-ban biztos vagyok benne, hogy nem így volt. Soha nem láttam Zsoltot WOD-dal játszani, és bár az együttműködésünk utolsó évében kevésbé volt szoros a kapcsolatunk, mint az előtte lévő hat évben, azt hiszem tudnék róla, ha érdekelte volna a WOD.

Torna COVID-19 idején

155

Nagyobbat fordult a világ az elmúlt négy nap alatt, mint amire számítottam. 155 esetnél tartunk a mai bejelentés szerint. Változott a módszertan is, mostantól kezdve azokat is beleszámítják, akiknél a teszt most ugyan negatív lett, de kimutatható, hogy előzőleg elkapták a fertőzést. Így aztán tegnapról (102 fertőzött) mára csak 40 új fertőzöttet azonosítottak, mégis 155-re ugrott a számláló.
Szombaton a kormány egy négy fokozatú figyelmeztető rendszert jelentett be, és egyben az Alert Level 2. fokozatba helyezte az országot, ekkor 52 esetnél jártunk. Ugyanaznap elismerték, hogy a közösségi fertőzés nem kizárható: két esetnél semmiféle kapcsolatot nem tudtak kimutatni külföldi utazással kapcsolatban.

A pénteki üres polcokhoz képest szombaton kora délután kényelmesen be tudtam vásárolni: feltöltött polcok és alig lézengő vásárlók fogadtak a szupermarketben. Mi alapvetően friss evők vagyunk, azaz a hétvégi nagybevásárlás egy hétre előre csak a nem-romlandókra korlátozódik és aztán hét közben minden nap veszünk valami húst, amit vacsorára frissen megfőzünk. Tekintettel arra, hogy hazafele menet útba esnek szupermarketek, ez nem jelent különösebb időkiesést, és így nem kell kidobni megvett, de meg nem főzött élelmiszert. Tekintettel a koronavírus cirkuszra szombaton mégis egy teljes nagy bevásárlás mellett döntöttünk: egy hétre előre mindent megvettünk, úgyhogy került a mélyhűtőbe is elég.
Az elmúlt napokban a kormány nem győzte hangsúlyozni, hogy élelmiszerhiány nem fordulhat elő – a hétvégén az egyik legnagyobb mezőgazdasági konglomerátum igazgatója is a nyilvánosság elé állt azzal, hogy Új-Zéland 40 millió főt tud élelmezni – szóval a bevásárlásunk inkább elővigyázatosságból történt, hogy legyen otthon mit enni, ha valamiért nem tanácsos kimozdulni otthonról.

Vasárnap délután 66-ra emelkedett az azonosított fertőzöttek száma.
Elmentem találkozni a húgom barátnőjével, aki Új-Zélandon turistáskodott az elmúlt hat hétben. Innen Ausztráliába akart menni, de a fejlemények tekintetében ez nyilván jöhet szóba, végül sikerült az utolsó Auckland-Dubai-Budapest járatra helyet foglalnia. A belvárosban találkoztunk délben, és egy egészen szürreális órát töltöttünk kávézással. Nemcsak, hogy soha életemben nem láttam ennyire üresnek a belvárost, de a látvány a legvalószínűtlenebb olaszországi kihaltsággal vetekedett.
Délután vészigazgatósági ülést rendeztünk: próbáltuk megsaccolni, hogy milyen ütemben haladnak a dolgok. Arra jutottunk, hogy nagyjából egy hetünk lehet, mielőtt elrendelik a kijárási tilalmat, úgyhogy életbe léptettük az erre kidolgozott terveinket: hétfőre reggelre COVID-19 meetinget hirdettünk, azzal, hogy szerdán tartunk egy próba otthonról dolgozós napot, hogy ki tudjuk még simítani, ha valami nem menne akadálymentesen.
Ezen az igazgatósági értekezleten láttam először, hogy végre az ügyvezetőnk is tudomásul veszi, hogy potenciálisan mekkora problémákra számíthatunk, és elkezdtünk végigvenni, hogy nagyjából milyen irányt veszünk, ha kiszáradnak a megrendelések, és az elkerülhetetlen recesszióban hirtelen senki sem akar dollármilliókért webáruházat fejlesztetni velünk.
Estére tele voltak a lapok azzal, hogy az új-zélandi egészségügyi szakemberek az azonnali Alert Level 4.-et követelnek (kijárási tilalom, iskolák bezárása, a nem létfontosságú üzleti tevékenységek felfüggesztése). Biztos voltam benne, hogy a Labour kormány nem elég tökös ehhez, hogy előre lezongorázott forgatókönyvből játszanak, és legjobb esetben is egy hétre vagyunk az Alert Level 4.-től.
A hétvégén kicsit megélénkült a forgalom az étteremben, úgy tűnik az emberek elkezdték komolyan venni a lehetőségét a kijárási tilalomnak, és még utoljára eljöttek enni. MeiMei persze pánikolt, most éppen nem azért, hogy mi lesz az étteremmel, hanem azért, mert az egész felszolgáló csapat retteg, hogy megfertőződik a vendégektől.

Hétfőn délelőtt megtartottunk a céges mítinget, mindenkinek a szájába rágtuk a tennivalókat, és a lelkére kötöttünk a stábnak, hogy szerezzenek statikus IP-t, a cég fizeti a többlet költséget. Ebédidőben jött a menetrendszerű bejelentés, 36 új fertőzött, ezzel 102-nél tartottunk. Bejelentették, hogy Jacinda (akit az ügyvezetőnk következetesen csak Taxindának hajlandó szólítani), a miniszterelnökünk fél kettőkor beszédet mond. Ekkor már sejtettük, hogy valami nagyot fog durranni, és aztán így is lett: bejelentette, hogy azonnal Alert Level 3-ra módosítja a vészhelyzetet, és 48 óra elteltével automatikusan életbe lép az Alert Level 4.: kijárási tilalom, iskolák bezárása, a nem létfontosságú üzleti tevékenységek felfüggesztés. Volt egy fél délutánunk újratervezésre, közben megjött az iskolából is az értesítés, hogy bezár. Szegény MeiMei születésnapját már otthon ebben az új helyzetben ünnepeltük meg.
Szóval négy hét itthon maradás (minimum), én itthonról dolgozom tovább, MeiMei ma meg holnap még intézi a takeaway megrendeléseket, aztán csütörtöktől főállású háziasszony megint. Mondtam neki, hogy még sosem voltunk 4 hetet 24 órában összezárva egyvégtében, úgyhogy így tíz év házasság után esetleg megismerhetjük egymást.

Ma elkezdtük az izolációt, sajnos Lily nehezebben viseli egyelőre, mint reméltem – igaz az iskola sem volt a helyzet magaslatán, a tanulni valókat csak most délután küldték el emailben holnapra, úgyhogy ma a saját fejünk után mentünk. Lilynek most még nehéz megértenie, hogy az itthon vagyunk együtt nem szünidő vagy hétvége, szegénykém igényelte volna a figyelmünket, és ebből ma elég keveset kapott. Ki kell alakítanom egy rutint, amibe muszáj beleférnie a munkámnak és a Lilyvel való foglalkozásnak is, plusz muszáj lesz naponta sétálni, különben a négy hetet +10 kilóval zárom.

Fokozódunk

Gondoltam, hogy érdemes várni és nem reggel írni, mert az a tapasztalatom, hogy az újabb eseteket ebédidőben jelentik be. Igazam lett, újabb 11 fertőzött, ezzel 39-nél tartunk. Úgy gondolom, hogy már a közösségi fertőzés szakaszában vagyunk: a híradások finoman úgy fogalmaznak, hogy a minisztérium még vizsgálja, hogy a fertőzöttek mindegyike külföldről hozta-e magával a vírust – ez a sorok között olvasva azt jelenti, hogy nem. A külföldi példákat figyelembe véve mostantól két naponta duplázódni fog az esetszám.

Tegnap még arról számoltam be, hogy a üzletek kifosztása nem rendszerszintű, és helyszínenként változik, most már ezt is revideálnom kell. Miután a kínai közösségi médián áramló, üres polcokkal rémisztgető képek sikeresen megijesztették Meimei-t is, próbáltam megnyugtatni azzal, hogy ne aggódjon, az iroda melletti szupermarketben minden van, és nincs tömeg sem. Meimei azonnal utasításba adta, hogy ma vásároljak be, mert biztos benne, hogy felénk üresek lesznek a boltok hétvégén, és ne kelljen csak ezért beautózni a városba. Úgyhogy kötelességtudóan elmentem ebédidőben a Countdown-ba, de legnagyobb meglepetésemre teljesen kifosztva találtam. Mondjuk szappan meg wc-papír van rogyásig, és azt is értem, hogy a rizst, meg száraztésztát kisöpörték, de úgy tűnik, hogy mi is az ötmillió pék országa lettünk, mert a lisztet is felvásárolták. Az viszont végképp rejtély, hogy mi lett a friss hússal, mert az is elfogyott – végül sikerült az utolsó csomag csirke-felsőcombot, meg egy egész csirkét vennem, úgyhogy mégsem halunk éhen a hétvégén.
Egyébként ez azért nevetséges és szomorú egyben a végtelenségig, mert Új-Zéland élelmiszer exporter: az egyetlen eset, hogy ne jusson friss hús az üzletekbe, ha a vírusfertőzés kiírtja a farmereket – és itt azért nem tartunk.

Miközben írom, az kormány bejelentette, hogy az iskolákat is bezárják, ha a fertőzés országos szinten a közösségi terjedés szakaszába lép – ezt én a jövő hét közepére saccolnám. Ráadásul most kaptam a hírt, hogy az egyik teszt-mérnökünket önkéntes karanténba küldték, úgy az iroda elkezdett a kiürülés útjára lépni.

Az ügyvezetőnk – aki egyébként egy félelmetesen okos pasi – viszont a szuper optimista, úgy képzeli, hogy másfél-két hónapon belül túl vagyunk az egész cécón. Irigylem az optimizmusát, és nagyon szeretném, ha igaza lenne.

Fejlemények

Nem kellett sokáig várni: mire hazaértem új nyolc fertőzöttet jelentettek be, ezzel 28-ra nőtt az igazolt esetszám. Egyelőre még ezek a fertőzöttek is külföldről hozták a vírust – a mondás az, hogy továbbra sincs közösségi fertőzés.

Én ma már hazaküldtem az egyik programozónkat, hogy mostantól dolgozzon otthonról, mert a felesége 4-5 lépésben ugyan, de esetlegesen kapcsolatba kerülhetett egy fertőzöttel. Jobb a biztonság ugye.

Lily napközis tanárnénije, Mrs A. már nem volt ma, egy ismeretlen hölgy helyettesítette, mert Mrs A. köhög, úgyhogy inkább nem engedték gyerekek közelébe. Nagyon szeretjük Mrs A-t, úgyhogy most aggódunk miatta is.

Ahogy délelőtt megjósoltam, ma hatkor a főműsoridős híradóban a miniszterelnökünk bejelentette a teljes határzárat: ma éjféltől csak új-zélandi állampolgárok, vagy letelepedettek léphetnek be az országba.
Emellett betiltottak minden száz főnél nagyobb gyülekezést, de higgyetek nekem, lesz ez még szigorúbb is a következő napokban.

A forgalom továbbra is jó volt hazafele – bevásárlással együtt 55 perc, hahó –, szóval azért komolyan elgondolkodtató, hogy amikor éppen nincs apokalipszis, akkor mi a rossebbnek jön az a rengeteg ember északnak délutánonként, amikor nyilván nem muszáj nekik, hiszen ha félelemből el tudják kerülni, akkor nyilván nem életbevágó nekik.

COVID-19

No, jó.
Hát elkezdem dokumentálni, ahogyan hirtelen felfordult minden és megváltozik a világ – nagyon valószínűleg már sosem lesz olyan, mint amilyen február előtt volt. A változás irányát még nem látom, csupán az biztos, hogy más lesz. Miképpen 2001 szeptembere örökre megváltoztatta a polgári repülést, úgy a COVID-19 vírus is örökre meg fog változtatni egy csomó mindent, és biztos vagyok benne, hogy jóval nagyobb mértékben, és szélesebb körben.

A ma rendelkezésre álló adatok szerint 20 igazolt fertőzött van Új-Zélandon, és valahol 10 és 20 ezer között lehet az önkéntes karanténban tartózkodók száma (pontosabb adatok nincsenek, a múlt héten még 9 ezer karanténba várakozóról volt szó, de akkor még csak 5-6 igazolt fertőzött volt, azóta nincs jelentés hányan vonultak karanténba). Ez látszólag nem nagy szám, de a múlt héten ilyenkor még csak 5 volt és hétfőn délelőtt is csak 12. Szóval exponenciálisan gyorsul, ahogy másutt is látjuk.
Egyelőre minden fertőzött külföldről hozta magával a vírust visszakövethető módon, úgyhogy sokan szeretik abba a hitbe ringatni magukat, hogy még nem léptünk a közösségi terjesztés fázisába (community outbreak) – ugyanakkor ma már arról szóltak a hírek, hogy egy Új-Zélandról Dél-Afrikába utazó kétéves gyerekben is kimutatták a vírust – ez pedig egészen biztossá teszi, hogy a COVID-19 itt van közöttünk és hamarosan felrobban az azonosított fertőzöttek száma.

A Labour kormány mindig egy lépéssel lemaradva kezeli a helyzetet – ami sok más országhoz képest kifejezetten jó eredmény, de mégiscsak lemaradva. Februárban lezárták a határokat előbb Kína, majd Dél-Korea előtt, majd az Olaszországból és Iránból érkezőket is karanténra kötelezték. Végül csak a múlt hét végén jelentették be, hogy minden külföldről érkezőnek 14 napos karanténba kell vonulnia, egy nappal azután, hogy egy ausztrál, aki előzőleg Európában utazgatott már itt Wellingtonban kapta meg a hírt, hogy a vírus tesztje pozitív lett.

Az iskolák egyelőre nyitva vannak, de egyre több ismerősömtől, barátomtól hallom, hogy saját döntéssel nem engedik a gyerekeket iskolába – és szinte minden nap felrebben a hír, hogy be fogják zárni az iskolákat – a Labour azonban habozik, ahogy a teljes határlezárást sem akarják elrendelni.

A közvélemény elég szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy a külföldről érkezettekkel hogyan tudják betartatni a karantént. Mindenesetre ez eddig ígéretesebb, mint először gondoltuk: a rendőrség nemcsak telefonon hívogatja a karanténra kötelezetteket, hanem szúrópróbaszerűen fel is keresi őket. Eddig három szegték meg a karantén szabályait, ezeket letartóztatták, állami karanténba szállították és a 14 nap leteltével kitoloncolják az országból. Értem én persze, hogy szar lehet, hogy valakinek az élete nagy utazását teszi tönkre a COVID-19, de ez semmi ahhoz képest, amire itt mindannyian készülünk és jóval túlmutat a járvány egészségügyi következményein.

Én valahol félúton a világvége hangulat és a nem kell aggódni, úgyis hamar vége lesz között, de inkább az pesszimista oldalon állok. Biztos vagyok benne, hogy a közösségi fertőzést nem lehet elkerülni, napok, legfeljebb hetek kérdése, hogy jobb esetben százakra, rosszabb esetben ezrekre rúgjon a fertőzöttek száma. Ahogyan abban is biztos vagyok, hogy jön az iskolák bezárása, a teljes határzár, és a nem létszükségletű kereskedelmi egységek korlátozása: ez utóbbi kutyaszarul fog érinteni minket, de erről majd a következő posztban írok.

Mi még mindketten járunk dolgozni, és Lily is jár iskolába (a havi közel kétezer dolláros tandíj mellett ezt nehéz elengedni), de az összes különóráját: musical-színitanoda, úszás és kung-fu edzéseket felfüggesztettem. Ennek az egyetlen járulékos pozitív hozadéka, hogy a hétvégeken nem kell korán kelni – a musical foglalkozás szombat reggel fél kilenckor kezdődik, a kung-fu edzés meg vasárnap délelőtt 10-kor, de az 40 perc autózásra van, szóval vasárnap is fel kellett kelni nyolc körül.

Van persze pánik vásárlás nálunk is, de érdekes módon ez kerület függő: nálunk a silverdale-i Pak’nSave-ben már kétszer is őrület volt (teljesen érthető és csöppet sem furcsa módon mindig a súlyosabb fejlemények bejelentése után), míg az irodához közeli Countdown szupermarketben akkor is csak a szokásos tömeg volt, amikor Silverdale-ben éppen nem lehetett beférni az áruházba.

Az újságokból, a hírekből, a reggeli rádióműsorból vagy az esti híradókból persze leginkább COVID-19 folyik, alig hagy teret bármilyen más hírnek. Mindezek ellenére még nem érzékelek pánikot a környezetemben, sőt még a szerintem teljesen indokolt aggodalmat sem. Én ennél sokkal borúlátóbb vagyok, úgyhogy némi kognitív disszonanciával küzdök.

Ami egyébként minden hírnél, pletykánál, pánikvásárlásnál is baljósabb számomra, az a reggeli és délutáni forgalom látszólag indokolatlan megzuhanása. Éppen az “őrült március” közepén tartunk – amikor Auckland közlekedése a szokásos zsúfoltságán felül is duplázódik, plusz tíz, tizenöt percek adva az egyébként is hetven perces munkába járásomhoz –, és néhány napja (na jó, legyünk precízek, kedd óta) a forgalom ijesztő mértékben csökkent, már-már a nyári szabadságolások miatti könnyű forgalom tartományába. Erre pedig tényleg nincs más magyarázat, minthogy az emberek – minden látszat dacára – félnek kimozdulni otthonról.

Úszás – első rész

Tegnap először 18 perc alatt (17:32) úsztam az 500 métert. Ne tessenek röhögni, tavaly november megállás nélkül, egyhuzamban le sem tudtam úszni ennyit. Az első 350 méteres edzés után (november 27) – amikor minden hossz (25 méter) után megálltam pihenni – jutottam el odáig, hogy minden reggel úszom 1 kilométert mellúszásban, kétszer 500 méteres etapban.

Mostanra a táv már nem okoz gondot, de tegnap nagyon kimerültnek éreztem magam a második ötszáz végén, amit nem is értettem, amíg meg nem néztem az időt. Érdekes, hogy még mindig nem tudom kontrollálni a sebességemet, mert nem akartam gyorsabban úszni, csak így jött ki, úgy túnik, hogy amikor elkezdtem fáradni, ahelyett, hogy visszavettem volna a tempóból inkább rákapcsoltam, hogy minél hamarabb letudjam a távot.

A metabolizmusommal viszont csudát tett a napi úszás: mérték nélkül tudok enni megint úgy, hogy egy grammot sem hízok.

Page 1 of 20

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén

%d bloggers like this: