All posts in “Énblog”

Hogyan felejtünk el magyarul

Ez a bejegyzés már régen kikívánkozott belőlem, de komolyan megírni akkor akartam először, amikor olvastam Szandra: Nyelvi korlátok című írását. Aztán a Tumblr-en egy más aspektusa – jelen dolgozatom témája – került elő, persze a mikroblog formai szabályainak és a magyar Tumblr szcéna hagyományainak megfelelően meglehetősen vitriolos formában.
A nyelv pedig állandó érzékeny pontja lesz majd minden ki, el és bevándorlónak, minél erősebb az anyanyelvi kultúrája, annál inkább. (Vannak persze kivételek, anyámon kívül hirtelen Faludy jut az eszembe – ha ebbe a szerencsés, nyelvzseni kisebbségbe tartozol, úgy csendben mosolyogj meg minket, de azért vedd tudomásul, hogy a jelentős többségnek ez a probléma valós.)
A problémát azt hiszem, nem is elsősorban az idegen nyelven tudás szintje, hanem az anyanyelvi tudás és az idegen nyelvi tudás közötti szint adja. Egy a magyar nyelvi kultúrára nem érzékeny, de az idegen nyelvet jól megtanuló számára sokkal kevesebb konfliktust okoz, mint azoknak, akik hangsúlyt fektettek az anyanyelvük különösen virtuóz használatára.
Szandra azt fogalmazta meg, ami az első néhány évben engem is a legtöbb bizonytalansággal töltött el – persze mindent el tudok mondani, csak nem úgy. Ez fals önképhez vezet (nem tudok elég jól angolul), amivel a környezet nemigen tud mit kezdeni, mert az átlagos kiwi percepció szerint jól beszélek. Hacsak nem kifejezetten olyan területen próbál elhelyezkedni a bevándorló, ahol a nyelvi kultúra az elsődleges értékmérő, az élet legtöbb területén a legtöbb anyanyelvű sem használ 10-15 ezer szónál többet, ez a szint pedig elérhető egy nem anyanyelvű számára is.
Én kifejezetten büszke lehettem a magyar nyelvtudásomra, az a fajta voltam, akivel szórakoztató beszélni, aki ura a nyelvének és mindent éppen úgy, olyan árnyaltan tud kifejezni, hogy az akár meghökkentő  és imponáló tudott lenni. Ehhez képest óriási visszalépést jelentett az angol kommunikációs képességem. Emlékszem, naivan azt képzeltem amikor a kivándorlást tervezgettem, hogy néhány év múlva majd elébb angolra fordítom a magyarul megjelent dolgaimat, azután pedig angolul fogok írni. Emlékszem arra a szomorú felismerésre is, amikor szembe kellett néznem ennek az álmomnak a mulatságos, lehetetlen voltával: sok ezernyi angolul olvasandó köteten elolvasásán kívül az a közeg is pótolhatatlan, ami a magyar nyelvi kultúrám fejlődésében elengedhetetlen szerepet játszott, kezdve a szüleimtől, folytatva azzal a közösséggel, ahol kiteljesedhetett; ahol nemcsak elvárták, de nagyjából az egyetlen értékmérője volt az emberi minőségnek.
Aztán emlékszem, hogy néhány éve már főleg attól tartottam, és azért nyavalyogtam a hozzám közel állóknak, hogy ha párkapcsolatba kezdek egy nem magyar anyanyelvűvel, akkor miképpen tudom majd az érzelmeket úgy és olyan árnyaltan kifejezni, elvész majd az intimitás (nyilván a félelmeim abból is táplálkoztak, hogy tartottam attól, miképp leszek képes angolul csajozni, amikor magyarul meglehetősen támaszkodtam a verbális képességeimre). Utólag persze mulatságosnak tűnnek ez irányú félelmeim: a családi életem angolul folyik, az intimitás úgy is megvan, hogy nincs nyelvi virtuozitás – a gesztusok, egymásra hangoltság legyőzi az anyanyelvi különbözőséget.

Ez a bejegyzés azonban inkább arról akar szólni, hogy még ilyen háttérrel is, mint az enyém, hogyan fakul meg idővel az anyanyelvi készség. Nyilván személye és helyzete válogatja, hogy mikor és milyen szinten merül fel ez a probléma – de hiszem, hogy huzamosabb nem anyanyelvű környezetben tartózkodás után mindenkinél előkerül. Annak idején rettenetesen mulatságosnak, és őszintén bevallva manírnak, nagyképűségnek tartottam, ha (akkor még így hívtuk őket) a disszidensek elfelejtettek magyarul, és angol szavakat kevertek az akcentusos magyar beszédükbe. Az akcentust ugyan még most sem értem igazán, de ennek lehet, hogy csak az az oka, hogy mindössze hetedik éve élek Új-Zélandon, amiből az első öt nem számít, mert akkor magyarul beszéltem itthon is. El tudom képzelni, hogy tíz év múlva nekem is lesz akcentusom, minden erőfeszítésem ellenére, mert hét évvel ezelőtt azt sem tudtam elképzelni, hogy ne találjam egy angol kifejezés magyar megfelelőjét, és úgy kelljen keresnem a szavakat, amikor apámmal beszélek. Egyelőre nem súlyos a helyzet, de a trend világosan kirajzolódik.
Vannak ugyanis szavak, kifejezések, amiket magyarul sosem használtam: egyszerűen nem voltam olyan élethelyzetben, ahol szükség lett volna rá. Hogy a legegyszerűbbnél kezdjem, amikor apámnak elkezdtem mesélni, hogy Lily már eszik szilárdat, hirtelen fogalmam sem volt, hogy a poridge, hogy szólna magyarul. Szerencsére apám megértette, utána pedig voltam annyira dühös, hogy megnézzem a szótárban. Ezt még nevezhetnénk rövidzárlatnak, de van egy csomó olyan kifejezés, amit magyarul, Magyarországon nem használtam, és nem csak hirtelen, de utána gondolás után sem ugrik be, miképp kellene szabatosan mondani magyarul. Nyilván sok mindent elárulnak rólam, hogy pont ezekkel a kifejezésekkel vagyok bajban, és az is valószínű, hogyha időt és energiát fektetnék bele, akkor pontosan le tudnám fordítani őket, de pont itt a lényeg: egy idő után az emberből elmúlik a késztetés. Az itteni magyar barátaim pontosan megértik ha angolul mondom is, nincs már meg a késztetés a mindennapokban, hogy megkeressem a szabatos magyar kifejezést, ezért aztán amikor nagy ritkán magyar-magyar a beszélgető partnerem, számomra természetesen, észrevétlenül mondom az angol kifejezést. Pont úgy, mint azok, akiket annak idején kigúnyoltam. Még nem you know-zom (talán mert angolul sem teszem sűrűn), de nem tudom hogy kéne mondanom a separation fear-t, a tummy time-ot, a family trust-öt. A work-life balance-ot persze körbe tudnám írni, de nem rémlik hasonlóan rövid és egyértelmű magyar kifejezés, a balance sheet-re biztosan van magyar kifejezés, de sosem használtam, így fogalmam sincs mi az, a midwife pedig (bába?, szülésznő?), mint a Plunket nurse, valami angolszász specialitás.
Azok a szavak, amelyeket nem használtam magyarul a mindennapi életben – ha itt viszont használom őket – kitakaródnak, sokszor a saját belső beszédemben is. Ez egyébként a legfurcsább. A kezdetekben, ha bármit meg kellett fogalmaznom, előbb magyarul fogalmaztam meg, azután lefordítottam. Mára nemcsak, hogy nem így teszem, de jelentősen nagyobb nehézséget is okozna, ha ragaszkodnék ehhez: visz a megszokás és a rutin, nemcsak a szavak, de a mondatok és mondatszerkezetek is angolul ugranak be először. Ez talán még nem érződik, ha odafigyelek rá, de egyre kevesebb a motiváció az odafigyelésre, egyre kevesebb a helyzet, amikor szükségem van rá, és a trendet nem tudom letagadni: az angol kifejezések egyre többször szivárognak át a magyar beszédembe. Ki tudja, talán húsz év múlva én is oda jutok, amit annak idején kiröhögtem. Néha azon gondolkodom, hogy harcolni kellene ellene. De a változás lassú, alattomos és idővel a motiváció is egyre fogy. Egyenlőre az tartja a homlokteremben a problémát, hogy szeretném szép magyarul megtanítani a kislányomat. Ha ez valami miatt nem sikerülne, valószínűleg ez a folyamat is felgyorsulna.
Nem hiszek abban, hogy teljesen el lehet felejteni az anyanyelvet. Azt viszont látom, miképp lehet rondán törni, idegen szavakkal keverni.

UPDATE: utólag végigolvasva a magamról írtak visszatetszést keltően nagyképűnek tűnhetnek. Ezért elnézést kérek, különösen azoktól, akik nem ismertek személyesen Magyarországon.

Eszte jo, eszte jo

Kevés annál viccesebb van, mint amikor azt hallom kántálni a fürdőszobából, ahol Mei éppen Lily pelenkáját cseréli, hogy:
– Eszte jo, eszte jo…
– Cicijababaja…
Hét hónap alatt kialakulnak bizonyos rutinjai az apukáknak, így például én majd minden este lefekvés előtt verseket olvasok Lilynek egy hónapos kora óta.
Tekintettel arra, hogy az egyetlen magyar nyelvű gyerek könyvünk a Cini-cini muzsika, az ebben szereplő versek szerepelnek terítéken és ismétlődnek újra meg újra.
Két vers van, ami minden este szerepel a repertoárban: Zelk Zoltán – Este jó, este jó, este mindig jó és Weöres Sándor – Csiribiri-je. Ezek Lily kedvencei, amiket akkor is nyugodt figyelemmel hallgat végig, ha egyébként a többire nem figyel, mert teszem azt a nagy lábujja vagy a gyűrött plüss egere sokkal érdekesebbnek bizonyul.
Miután ezt a kettőt annyit olvastam, hogy kívülről tudom őket, ő pedig annyira szereti és rögtön megnyugszik tőlük (legalábbis időlegesen), ezért akkor is mondogatom neki, ha éppen nincs olvasás, csak úgy csitító indíttatásból.
Meinek is feltűnhetett, hogy ezek a kedvencek, és hát annyit hallotta ő is őket, hogy úgy tűnik, az Este jó, este jó első sora megragadt az agyában.
Így eshetett, hogy tegnap este ezt hallottam a dünnyögni a fürdőszobából: eszte jo, eszte jo – nyilván nem képes tökéletesen kiejteni, aztán miután a folytatás nem jutott eszébe, jött a csicsija babája – az ő előadásában: cicijababaja.
Roppant mulatságos volt ezt hallani, ugyanakkor megindító is. Ilyenkor érzem csak igazán, hogy minden időnként felmerülő nehézség ellenére is mennyire szeretek multikulturális házasságban élni.

Müzli

A kultúrák keveredésének, a vegyes házasságoknak számtalan érdekes aspektusa van, az egyik legnyilvánvalóbb talán a konyha és az ételek. Ha valaki a hétvégi bevásárlásaink alapján akarna képet alkotni rólunk, minden bizonnyal meg lenne győződve, hogy valami divatos, natura életformát követünk: csak friss zöldség, gyümölcs és hús szerepel a listánkon.
Gyakorlatilag semmiféle csomagolt, dobozos, üveges alapanyag; kész vagy félkész étel nem kerül a kosárba, talán az egyetlen kivétel az EasiYo yoghurt por. Tejet sokat, sajtot nagyon elvétve vásárolunk, de vajat vagy margarint szinte soha. Túró és tejfel is csak akkor, ha rákészülök valami magyaros főzőcskére.
Ha az ember felesége Kínából származik, ahol életének a legnagyobb részét élte, akkor olyan előítéletekkel szembesül, amelyekről előtte nem is igen tudta elképzelni, hogy léteznek.
MeiMei nem egyszerűen bizalmatlan, hanem szó szerint egyetlen betűt sem hisz el abból, ami a csomagolásokra van írva. Figyelembe véve, hogy Kínában nem ritkán téglaport kevernek a tejporba, tartósítószernek bármilyen vegyszert hajlandóak felhasználni, ami nem öli meg a fogyasztóját azonnal, hogy a élelmiszer-feldolgozókban a higiénia fogalma gyakran ismeretlen, de legfőképpen az, hogy egy termékről maguk az őslakosok sem tudják eldönteni (mert sem a márka, sem az ára nem nyújt támpontot), hogy biztonságos-e, ez érthető is. Persze egy nyugati kultúrkörben civilizálódott számára nehezen átélhető.
MeiMei okos, az intellektusával feléri, hogy Új-Zélandon más a helyzet, de harminc év beidegződését nemcsak egyik hónapról a másikra, de évek hosszú során is csak nehezen lehet legyőzni. Én pedig, bevallom, miután láttam, milyen elementáris ellenérzésekkel viszonyul mindenhez, ami nem friss, inkább visszavonulást fújtam, és nem próbálom ráerőszakolni a saját megszokásaimat: ugye abból túl nagy bajunk nem lehet, hogy mindig friss húst és zöldséget eszünk.
MeiMei életében nem evett még túrót vagy tejfelt mielőtt Új-Zélandra érkezett volna, a sajtokat nem tudja megkülönböztetni egymástól, a mi nyugati kenyerünk nemcsak ismeretlen volt számára, de máig sem szereti – a kínai péksütemények egészen másfélék, és nem tartoznak a napi táplálkozási rutinhoz.
Sorolhatnám tovább, hogy a mustárt én ismertettem meg vele, hogy zöldséget sosem evett nyersen, és hogy az anyja mielőtt hozzánk utazott volna többször is elment “nyugati étterembe”, hogy fogalma legyen arról, hogy a veje mit is eszik. Ezzel szemben a friss gyömbér alaphozzávaló, amíg anyósom itt volt, heti két kilót fogyasztottunk, bár mióta hazament csak heti egy kiló fogy.

Ezek után persze joggal merül fel mindenkiben a kérdés, hogy eszünk-e valamit a tradicionális kínai ételeken kívül.
Gyakran.
MeiMei szereti a rántott húst, a pörköltet galuskával, a magyaros tyúk és marhahúslevest, csirkepaprikást – és ezeket mind megtanulta megfőzni. Ha sietni akar akkor olaszos tésztákat főz (bár az mindig vicces, hogy számára a tészta az tészta, nem érzi a különbséget a makaróni, a spagetti vagy a különböző pennék között), de gyakran eszünk marha steaket is. Ez utóbbi csak azért érdekes, mert buddhista családból származván (a szülei gyakorló buddhisták), Kínában sosem evett marhahúst.
Miután a kenyeret nagyjából száműztük a mindennapjainkból – csak én eszem egy-egy kolbászos szendvicset hétvégén reggelire –, kellett valami ami gyors reggeliként szolgál. Eleinte különböző corn flakes-ekkel kísérleteztünk, végül kikötöttünk a müzlinél, amit én saját készítésű EasiYo yoghurttal, MeiMei tejjel fogyaszt (és megmelegíti a mikróban, brhhh). A bolti müzlit azonban nemsokára felváltottuk a saját készítésűre, mert valahogy úgy adódott, hogy mindegyik fajta tartalmaz valamit, amit szeretünk, de egyik sem tartalmazza mindet.

Végezetül álljon itt a saját müzli receptje, hátha valakinek kedve támad kipróbálnia.
(Az angolszász országokban a konyhai mérce alapja a cup (legyen mondjuk bögre). 1 cup az kb. 250 ml űrmértéknek felel meg. Az alábbi receptben jobb híján én is a cup-ot használom mércének.

4 cup zab pehely (Rolled Oat)
1 cup zab dara (Oat Bran)
1 cup hajdina (Buckwheat)
1 cup napraforgó mag (Sunflower Seeds)
1 cup aprított, szárított sárgabarack (diced, dried Apricot)
1/2 cup tökmag (Pumpkin Seeds)
1/2 cup mandula (Almond)
1/2 cup kesudió (Cashew)
1/2 cup Goji berry
1/4 cup szárított áfonya (sundried Blueberry)
1/4 cup kristályosított gyömbér (crystalized Ginger)
4 evőkanál lenmag (Linseeds)
4 evőkanál Chia
3 evőkanál Acai

Ez utóbbi kettő – chia, acai – dél-amerikai szupertápanyagnak van kikiáltva, ami (azonkívül, hogy megdrágítja a müzlialapanyagunkat), örök élettel, szép sima szőrrel, bársonyos bőrrel, tökéletes egészséggel és már-már emberfeletti energiával kecsegtet.
Miután úgy gondoljuk, ártani biztosan nem ártanak, ízük ezzel szemben nincs, így nyugodtan áldozhatunk ennyit a modern kori babonáknak.

A fentebbi alapanyagok összekeverése után kb. 2 és fél liternyi finom müzlit kapunk, ami kettőnknek elég két hétre úgy, hogy minden nap ezt reggelizünk.
Próbáljátok ki.

Lily, Dzsű és a feijoa

Lily kedvenc elfoglaltsága közben: egy ideális világban valaki mindig az ölében tartaná. Kezdő szülőként is gyorsan megtanultuk, hogy már a pár hónapos babák is rettenetesen okosak és érzékenyek – Lily pontosan tudja, hogy apa akkor fogja ölelgetni és foglalkozni vele, ha mosolyog rá, a raplival nem megy semmire. Ezzel szemben anyának sírni kell; mit sírni, szívszorítóan vonyítani, akkor biztosan ölbe veszi és dajkálja.

A hétvégén először vettem a nyakamba a kislányom, próbából. Azt hiszem hiba volt, mert olyan rettenetesen élvezi (ez a képen ugyan éppen nem látszik), hogy azóta napjában többször is meg kellett ismételni ezt a mutatványt.

Ő pedig az oposszumunk, aki a kertben lakik. MeiMei csak dzsű-nek hívja (kantoniul ez malacot jelent), és eddig szentül meg volt győződve – mostanáig csak sötétben látta, féloldalról –, hogy vérszomjas vadállat, aki ha tehetné, zsenge csecsemő hússal táplálkozna. Tekintettel a dzsű hangjára, amit leginkább éjszaka hallat, nincs mit csodálkozni ezen a meggyőződésen: az a vérfagyasztó üvöltés bármelyik horrorfilm szereplő szörnynek a becsületére válna.  Gondolom a ragadozók elijesztésére fejlesztette ki az evolúció során, csak épp Új-Zélandon nincsenek rá veszedelmes ragadozók –, hogy a sólymok miért nem vadásznak rá, nem világos előttem, hacsak nem az éjszakai életmódja óvja.
Szóval a Dzsű éjszakai jószág, eddig mi is leginkább sötétedés után találkoztunk vele, legtöbbször az erkély korlátján üldögél, néha azonban felmászik a háztetőre is. Egy ízben Mei a papucsát is hozzávágta az ablakból egy harsány, de azért ijedt – Eredj innen malac, utállak! – kiáltással. (Go away g, I hate you!)
A Dzsű pár hónapja megpróbálta megdézsmálni az avocadónkat, szerencsére a fa ágai túl vékonyak ahhoz, hogy hozzáférjen a javához, így csak a tetőről leghozzáférhetőbbeket falta fel. Most azonban hetek óta érik a feijoa, ami ugyan bokron terem, de éretten a földre hullik így a Dzsű számára is hozzáférhető. Pechére nemcsak ő szereti, hanem MeiMei is, így aztán gyilkos küzdelem folyik az érett gyümölcsért, amiben persze Mei hatalmas előnyt élvez, mert neki nem kell ott a bokor alatt befalnia mindet, hanem egy erre rendszeresített gyümölcsös tálban elraktározhatja. Gondolom ez a végtelenül inkorrekt lépés sarkalhatta a Dzsűt arra, hogy ma délután, fényes nappal is előmerészkedjék, és a bokor alatt található feijoa csöppet sem szégyenlős fogyasztására adja a fejét.
Ez a saját természetét meghazudtoló szemtelenség annyiban kifizetődött számára, hogy Mei végre világos nappal, szemüvegben is szemügyre vehette, és noha felháborodott, hogy a feijoát nem a Dzsűnek neveli*(!), de közölte, hogy nem is tűnik veszélyesnek, inkább aranyos, így talán mégsem elengedhetetlenül szükséges Pappito puskáját kölcsönkérni a kiirtásához.


*A feijoa bokor a kert senkiföldje szekciójában található, nem viseli gondját senki sem, és annyit terem, amennyit sem Dzsű, sem Mei, sem ketten együtt nem tudnak elfogyasztani.

Még két hónap

Csirkeláb

Ha kínai feleséged, könnyen előfordulhat, hogy ezt találod a konyhában, miközben a vacsora készül.

Próbáltam mentegetőzni a látványos elszörnyedésem miatt, mondván mifelénk csak jól szituált kutyák, vagy szegény nyugdíjasok esznek ilyet, ő azonban csak lelkendezett, hogy ez Kínában milyen drága, itt meg több, mint egy kilót kapott 3 dollárért.

Jól vagyunk

Kínai lány főz angol nyelvű szakácskönyvből klasszikus magyar ételeket Új-Zélandon.

Hát nem fantasztikus korban élünk?