All posts in “Étel”

Avocadó

A nyár lassan agóniájába fordul: reggel már sötét van, amikor munkábainduláshoz kelek, de napközben szikrázó, kemény napsütés – ez az, ami lehetetlenné teszi az okos öltözködést. Ha sortban és pólóban indulok el fázom a kocsiban, de méginkább az cégnél, ahol az öreg légkondícionáló nincs tekintettel a külvilágra: ontja magából a hideget, jégvermet varázsolva az irodámból. Napközben persze javul a helyzet, a papírból, fából és aluminiumból tákolt épület gyorsan átveszi a kinti hőmérsékletet, ekkora a vén klíma alig tud lépést tartani az ózonlyuk táplálta hőséggel. Éjszakára érezhetően lehűl az idő, s amíg hazafelé menet az autópályán fulladozom a hosszú nadrágban és hosszúujjú ingben, magamat szidva, amiért nem töltöttem fel a Bighorn klímáját, addigra este már azt fontolom, esetleg vissza kellene tenni huzatába a paplant és úgy aludni.
És ez így marad március legvégéig, noha minden nappal kicsit később sújt le majd a forróság, de a nyarat – ahogyan egy európai érti – én a húsvét beköszöntéig számítom.
Estére a villanyradiátort is csak április elején kapcsoljuk be.

Leszoktam a kávéról. Régóta – túl régóta – ittam már literszámra a feketelevest; múlt pénteken azután kattant bennem valami, egyszerre úgy éreztem, nem kell, nem jó nekem. Nem volt semmi különösebb kiváltó ok, úgy tűnik egyszerűen a szervezetem megelégelte – azóta zöld teát iszom reggel az ébredéshez. Bár a cigarettával lenne ennyire egyszerű a helyzet.
Ha már az egészséges(ebb) életmódnál tartunk, had meséljek az avocadóról. Gondolom sokatoknak nem ismeretlen, azért mégis értelme lehet róla beszélni, hisz én egész Kiwilandre érkezésemig meg voltam győződve: az avocadó gyümölcs. Hívják aligátor-körtének is, nyilván a formája miatt. Emlékszem, amikor először láttam valamelyik hipermarketben, gyanakodva forgattam a méregdrága jószágot, de végül a kíváncsiság erősebbnek bizonyult: hazavittem és megkóstoltam. Már a hámozása utáni állaga sem tetszett, aztán beleharaptam és kiköptem. Pfujj… Semmi gyümölcsre hasonlítót nem leltem benne, és mert édeset vagy legalább savanykás ízt vártam, teljes csalódást hozott a kísérlet. Soha többé nem próbáltam meg.

Új Zélandon kellett rádöbbennem, hogy az avocadó zöldség, és mint zöldség roppant finom. A kiwi étrend egyik oszlopa amúgy, mindig lehet kapni. 90 cent és két dollár között mozog az ára darabonként, attól függően, hogy épp szezonja van-e. Észak felé autózva hatalmas avocadó-ültetvények vannak, sok helyen a kiwi becsületkasszás módon: az avocadó kirakva az út szélére nagy halmokban, mellette egy tábla, hogy mennyi az ára, meg egy persely, ahová a pénzt lehet bedobni. Így persze sokkal olcsóbb, mint a boltokban; ha épp arra járunk, sosem mulasztunk hozni. (Igen, ez is jó példája a kiwi mentalitásnak.)
Avocadóból olyat kell választani, aminek már jó barna a héjja (lásd a képen), és tapintásra kicsit puhának mutatkozik. Ha nagyon zöld az sem baj, de akkor várni kell vele (a többi gyümölcs és zöldség között elvan), amíg a mondott állagot el nem éri.
Akkor aztán hosszában félbevágjuk, a termetes diónyi magot kivesszük belőle és egy kanállal könnyedén kiszedhető zöldes-sárgás belseje a vékony, de azért kemény, bőrszerű héjjából. Ha nincs idő piszmogásra, egyszerűen piritóskenyérre kell kenni (egy fél avocadóból kijön négy toast szeletre való, azért egyetlen darab is ideális reggeli egy párnak), én kicsi sóval és borssal szoktam ízesíteni. A kedvencem ugyanakkor az avocadókrém. Egy avocadóhoz – amit az előbb említett módon kiszedek a bőréből – főzök egy tojást, mérsékelten keményre, aztán egy mélytányérban péppé keverem a kettőt, adok hozzá sót és borsot, sőt, aki szereti, az tehet bele egy gerezd fokhagymát is (én ugye irtózom tőle).
Túl azon, hogy roppant finom, kifejezetten egészséges is: B1, B2, B3, B5, B6, és B9 vitaminokon kívül C vitamint kalciumot, vasat, magnéziumot, foszfort, cinket és káliumot tartalmaz.

A japán konyha

Szombaton a mozi előtt vacsoráztunk, Annamari javaslatára a Nikko nevű japán étteremben (Nikko Japanese Restaurant, Level 1, Mid City Centre, 239 Queen Street, Auckland, Phone: 09-309-8266). Előre bocsáthatom, hogy az ázsiai koszt már a fülemen jön ki, a japán konyha meg eddig sem volt a kedvencem. Erre most rá kellett jönnöm, hogy rossz helyeken próbálkoztam a japanese cousine-al, sokkal izgalmasabb, érdekesebb kulináris élményben volt részem, mint amire számítottam amitől tartottam.
Kriszti egyébként él-hal a japán konyháért – de ő egyébként is nippomán, így a véleménye nem mérvadó.
A Nikko a CBD szívében, a Sky Metro mozitól öt perc sétára található, a Queen Street egyik bevásárlóközpontjának az első emeletén. Ez a tény kicsit aggasztott elsőre, de legnagyobb meglepetésemre rendesen felépített és berendezett étterem (nem a klasszikus plaza-kifőzde), igazi hajlongó japán személyzettel.
Őket egyébként maximális elismerés illeti: azt hiszem itt tapasztalatam az igazi vendéglátás magasiskoláját. A pincérek pontosak voltak és mindig kéznél, ám mégsem tolakódóan. A rendelés pontosan és gyorsan érkezett – szóval le a kalappal.
A japán konyha általam megismert és megrendelt remekei javarészt nyers halféleségekből álltak. Amikor azt mondom, hogy nyers, akkor ezt tessék úgy is érteni: frissen felbontott, de teljesen nyers lazacról és tonhalról beszélek.
Az étlapon elég bőséges választék szerepelt, de hiába voltak képek is, magamtól képtelen lettem volna választani. Így áthidaló megoldásként egy nyolc fogásból álló Premium Course-t rendeltem, a képek alapján csak sejteni lehet, hogy ez milyen irgalmatlan mennyiségű ennivaló. Az árak sem vészesek, a vacsora ránk jutó része 80 dollár volt, és ebben már benne foglaltatik két üveg sake is.


Mindent összevéve jól éreztük magunkat, az étel ízlet, dugiglaktam (sőt egy pici maradt is). Ha valaki fogékony az egzotikus ételekre és nem riad meg a nyersen tálalt tengeri herkentyűktől, csak ajánlani tudom.
Értékelés: 4/5
Csak azért nem adok 5 pontot, mert bármilyen finom volt is, én jobban kedvelem a hagyományos európai ízeket. Bár erről a Nikko nem tehet, ez mégiscsak a saját szubjektív véleményem.

Annamari és See…

Auckland éjszaka

Mostanában egyre gyakrabban mozdulunk ki, így azután kezdem mind jobban megismerni Auckland szórakozó helyeit, éttermeit.

Péntek este a Loaded Hog – Részeg Disznó – nevű becsületvesztőben jártunk, híres szórakozóhely a kikötő mellett, már sokat hallottam róla eddig is. Érthető módon kifejezett kíváncsisággal vártam az első saját benyomást, de őszintén szólva óriási csalódás volt.
Maga a hely közepesen nagy, angolszász módra berendezett faburkolatú diszkó-kocsma, a falait rurális tárgyak borítják: kaszák, kapák, és egyéb mezőgazdasági eszközök.
Meglehetősen korán érkeztünk – nem volt még tíz óra sem – így könnyen találtunk asztalt, vendégek szinte alig. Próbáltunk a tánctértől a lehető legtávolabb lelülni, ám hiába: annak ellenére, hogy mindössze egy tucatnyi fiatal lézengett (a tánctéren pedig senki) a zene fokozhatatlan hangerővel ordított, gyakorlatilag lehetetlenné téve a beszélgetést.
A Disznó saját főzésű söröket szolgál csak fel, ami akár lehetne pozitívum is, de nem az: életemben kevés ennél rosszabb sört ittam, ráadásul Greg literes korsót rendelt, így nemcsak pocsék volt, de sok is. Éjfél körülre aztán elkezdett szállingózni a közönség, de ebben sem volt köszönet: csupa tizen/huszonéves (szentséges ég, hogy öregszem, ha ez már zavar), akik meglepő sebességgel részegre itták magukat. Végül feladtuk és a hazatérés mellett döntöttünk, pedig csak akkor kezdett beindulni az igazi éjszakai élet, ám a kellemetlen tapasztalat, és a heti fáradalom inkább az ágy irányába ösztökélt.
Az árakról sajnos fogalom nélkül vagyok – Greg megmakacsolta magát, és mindent ő fizetett -, de tippem szerint a literes korsó inkább 20 dollár körül volt, mint kevesebb.
Értékelés: 1/5

Szombaton már Seevel és Annamarival négyesben indultunk neki az estének, jóval konkrétabb elképzelések alapján.
A fő cél a már említett német étterem, a Der Metz kipróbálása volt, mondván eszünk végre egy igazi európai vacsorát, és megmutatjuk Seenek, milyen is a rendes konyha.
Miután a Der Metz Kohimarama-ban található, See invitálására a De Fontein (Mission Bay) belga sörözőben kezdtünk: a két műintézmény távolsága mindössze három perc autóval.

A De Fointein klasszikus belga sörbár, olyan, mint a budapestiek. A választék is nagyjából ugyanaz: jót mulattunk, amikor a felszolgált sörösüvegeken importőrként a Borsodi Sörgyár Rt köszönt vissza. A kipróbált sörök minősége tradícionálisan jó volt, a hely kellemes, a kiszolgálás elsőrangú, az árak pedig teljesen elfogadhatóak: a négyünk által elfogyasztott hat korsóért mindössze 53 dollárt fizettünk. Csak ajánlani tudom.
Értékelés: 4/5
Csak azért nem adok 5 csillagot, mert semmi kimagasló vagy szenzációs nincs egy európai számára a helyben. Egyszerűen csak jó.

Hétre foglaltunk asztalt az est fénypontjának remélt Der Metz-be (Der Metz Restaurant – 7 Averill Ave, Kohimarama, Auckland, Phone: 09-528 8012). Kinézetre egy klasszikus jobbfajta magyar kisvendéglőre hajaz, mind méretében, mind berendezésében. Egészen elszorult a szívem, európaisága láttán. A séf igazi germán óriás, ráadásul jól láthatóan szívén viseli a vendégek sorsát – amint kis ideje engedte, asztalról asztalra járt, hogy csevegjen és megérdeklődje meg vagyunk-e elégedve a főztjével.
Meg voltunk. Gulyáslevessel kezdtem, ami hibátlan, több rendes magyar szakács is megirigyelhetné. Aztán bécsi szeletet rendeltem, s amikor megkérdezték egy vagy két szelet legyen, azonnal rávágtam, hogy jöhet a kettő. Szerencsére végül a józanabbik énem kerekedett felül amikor Annamari figyelmeztetett, elég lesz nekem egy szelet is. See – akit valóban olcsóbb öltöztetni és hardwarerrel ellátni, mint etetni -, kissé megvetően mosolygott gyávaságom láttán és csakazért is két szeletet kért.
A bécsi szelet nagy, vastag és finom. Talán egy picit lehetett volna kevésbbé olajos, de ez már inkább csak kötekedés, ettem ennél sokkal rosszabbat Magyarországon. Két szelet egyszerűen megehetetlen – nekem a saját húsdarabommal sem sikerült megbirkóznom, és See is csak heroikus küzdelem árán tudott végezni a saját adagja felével. Külön jó pont, hogy a vacsora végeztével megkérdezték, becsomagolják-e a maradékot, hazavisszük-e? Ez a szokás egyébként nagyjából ismeretlen errefelé, vagy ne legyek ennyire sarkos: én most találkoztam a kérdéssel először.
A lakomához Warsteinert ittunk, a lányok egy üveg Rizlinget, hogy aztán desszertként almásrétes következzen, ami ismét tökéletes választásnak bizonyult. Mindent összevéve a legkellemesebb éttermi tapasztalatom Aucklandben, itt élő európaiaknak kötelező. Hogy nem leszek napi vendég, az csupán az áraknak köszönhető: négyen 240 dollárt fizettünk, ami akárhogyan is számolom, a Sky Tower Orbit éttermével vetekszik.
Értékelés: 5/5

Az este végül fölösleges és sznob flancolásba fulladt: ismét csak See javaslatára a kikötői Hilton szálló bárjába ültünk be. Erről nincs mit mondanom különösebben, olyan, mint bármelyik drága szállodai bár – itt szivarozni és whiskyt inni színtiszta pénzkidobás. Egyszer ki lehetett próbálni, többször nyilván nem fogjuk: csak igazán elvetemült és nagyon gazdag sznoboknak ajánlott. Seenek pedig megbocsátom – gyaníthatóan Annamari ostromaként vetette be imponálásként, és csak halkan teszem hozzá, hogy véleményem szerint nyitott kapuk döngetése történik.

Orbit Étterem

Ahhoz képest, hogy milyen vacakul éreztem magam pénteken nap közben, estére – egy kis délutáni szunyókálás után – teljesen rendbejöttem, így kissé ünnepélyes hangulatban indultunk a Sky Towerbe vacsorázni.
Tudtam ugyan, hogy Életem Értelme akut tériszonyban szenved, de ezt sosem kapcsoltam össze pusztán a magasság tényével: valahogyan úgy képzeltem, hogy a pánik kiváltódásához nemcsak a magasság, de a védtelenség, meg a nyílt tér is kell. Így azután meglepetéssel észleltem, hogy kedvesem már az autóba ülés pillanatától elkezdett pániktüneteket produkálni – de erősen tartotta magát, így inkább komikus volt, ahogyan önszuggesztió képpen folyamatosan motyogta, hogy nem is lesz vészes.
Maga a torony a déli félteke egyik legmagasabb építménye – a reklám szerint a legmagasabb, de ezt kétlem némiképp – a maga 328 méterjével, de a forgó étterem, mely stílszerűen az Orbit nevet viseli, “csak” 190 méter magasan van.
Az Orbit egyébiránt valóban grandiőz, európai értelemben is osztályonfelüli étterem – ha leszámoljuk, hogy nincs terítő az asztalon -, szolid ételválasztékkal (mindössze két szellősen nyomtatott oldal az egész menü), ám elképesztően gyönyörű kilátás nyílik belőle. Hogy a vizuális orgiát tovább fokozzák, az étterem lassan forog a torony körül, mérésem szerint – amit persze némiképp befolyásolt a közben fogyasztott 2004-es évjáratú Hawke’s Bay dűlőiről származó Cabernet Sauvignon – 20 másodpercenként tesz meg egy métert, s kb. egy óra alatt egy teljes fordulatot.


Párom hősiesen küzdött tériszonyával: részint a borba, részint az evésbe próbálta folytani, ez pedig többé-kevésbbé helyes taktikának bizonyult, mert mindent összevéve jól érezte magát, és még a kilátás is tetszett neki.
Az étel jó volt, bár nem extra; igaz nem is kulináris szenzációkért jöttünk ide. Én inkább a biztonságra játszottam a magam csirkés mindenféléimmel, de Életem Értelme osztrigát evett – velem mondjuk tökéletes gyomorállapot esetében sem fordulhat elő, hogy nyers, döglött kagylót kanalazzak a héjjából.
Az árak tekintetében oda lyukadtunk, amire nagyjából számítottam: közel 200 dollár volt az este végszámlája – ebből mondjuk 24-et megúszhattunk volna, ha van annyi eszem, hogy az étteremben érvényesítem a parokolójegyet. Olcsónak tehát semmiképp sem olcsó, bár ha jobban belegondolok, Magyarországon is kényelmesen el lehet költeni ennyi pénzt egy osztályonfelüli helyen – különösen, ha számításba veszem az üveg bort és az osztrigát.
Új Zéland azonban valahogy megváltoztatja az ember pénzhez fűződő viszonyát – én legalábbis sokkal kritikusabban viszonyulok az árakhoz: soha életemben nem voltam annyira spórolós, mint itt.

Nyavaja

Tudom, hogy még adós vagyok a hétvégi túra második és harmadik napjáról szóló beszámolóval, ám az elmúlt napokban nem volt időm megírni: mióta nincs otthon net, csak az irodában tudom a Blogot folytatni, az pedig értelemszerűen nem töltheti ki a munkanapomat.
Jó hír viszont, hogy most telefonált Életem Értelme, megérkezett a modem, így délutántól ismét lesz otthon is internet.
Azt kell mondanom, le vagyok nyűgözve: a hibás modem cseréje lebonyolódott egyetlen csonka hét alatt (hétfő ugye ünnepnap volt).

Mellesleg tegnap este Takapunán vacsoráztunk egy thai étteremben. A kiszolgálás és a környezet elsőrangú, az árak elfogadhatóak – kettőnknek levessel, főétellel plusz sörrel is csak 59 dollár volt a számla. Ámbár nem nagyon szokás errefele borravalót adni – azt hiszem az egész itt létünk alatt ez a második eset, hogy előfordul velem -, tegnap mégis 65 dollárt fizettem, mert kifejezetten meg voltunk elégedve. Legnagyobb meglepetésemre gyermeki öröm ömlött el a thai üzletvezető arcán, úgy örült, mintha nem hat hanem hatszáz dollár tippet kapott volna. Jóleső érzés volt, s különösen szeretem, hogy itt nem elvárják és kikövetelik az ilyesmit, hanem annak fogják fel, ami valójában: az elégedett vendég elismerésének.
Az étel is roppant finom volt: Tom Yum leves királyrákkal, aztán én valami marhahúsos, currys, kókusztejes főételt ettem; Életem Értelme pedig sült, zöldséges Tofut. Kellemesen fűszeres, nem túl csípős, egzotikus ízek – ám úgy tűnik, ideje lesz csínján bánnom a fűszerekkel.
Reggel óta rendetlenkedik a gyomrom, legszívesebben lefeküdnék egy kicsit haldokolni – egyelőre szóba sem kerül, hogy a munkára koncentráljak, elég feladat megülni az irodában.
Lehetett volna mondjuk annyi eszem, hogy felkészüljek erre: mióta Új Zélandon vagyunk, nem az első eset, hogy ilyesmi fordul elő, és mindig a nagyon fűszeres étkezések után. Itt az ideje, hogy levonjam a konzekvenciát: az emésztésem már nem a régi, jóval érzékenyebb mint volt, és sokkal érzékernyebb, mint szeretném. Nem lesz egyszerű megtartóztatni magam, bár a mostani hasfájás emléke nyilván komoly visszatartóerőt jelent majd a jövőben.

Még szerencse, hogy ma nincs angol, és Lajos is lemondta a délutánra tervezett squash játszmát. Amint tehetem hazaszaladok leheverni, mert este háromnegyed kilencre asztalt foglaltunk a Sky Towerben – erről pedig nem vagyok hajlandó lemondani, legfeljebb valami ízetlen kiwi vackot választok majd vacsorára.

Diwali fesztivál

Indiai fesztiválon voltunk délután, a Britomart mögötti parkolót foglalta el a rendezvény. Hosszas töprengés után végül komppal mentünk Devonportból, mondván úgysem tudnánk leparkolni a kézenfekvő célnál – hisz pont a parkolóban állnak a sátrak, nyüzsög a tömeg.
Nem voltam különösebben elájulva az eseménytől: egyszerű kirakodóvásárnak imponált, tele mindenféle vicik-vacakkal és kitelepült indiai kifőzdékkel.

Az indiai konyha Magyarországon még minden bizonnyal az egzotikus kategóriába tartozik, itt azonban egyike a leggyakoribbnak: én pár próba után ráuntam, azóta kifejezetten kerülöm. Akkor inkább a thai vagy kínai koszt, bár már azok is a fülemen jönnek ki – fele királyságomat adnám valami rendes magyar kisvendéglőért.
Mondjuk állítólag van St. Heliersben egy német étterem, ahol rendes rántotthúst és igazi gulyást adnak, de még nem sikerült eljutnunk oda. A jövő héten mindenképp sorra kerítem, aztán majd jól beszámolok róla.
És van egy igazi magyar hentes is – az elmúlt hetek legnagyobb találmánya. Már a megérkezésünk után hallottunk róla, de annyi negatívumot, hogy egész mostanáig nem volt kedvem eltúrázni odáig. A hentes ugyanis Dél-Auckland csücskében, Manukauban található – legkevesebb egy órás trip.
Hiba volt idáig húzni, mert minden ellenkező híreszteléssel ellentétben életmentő kolbászok, szalonnák és “Pick típusú” szalámi kapható, ráadásul teljesen elfogadható áron. A kolbászából (amiről még most sem tudom, hogy gyulai vagy csabai típus, mert eddigi két ottjártamkor két különböző néven jutottam hozzá) még mindig van egy kicsi, de a rúd téliszalámi elfogyott két hét alatt, úgyhogy az újabb beszerzőkörút nem várhat tovább.

De vissza Indiához: kénytelen vagyok megállapítani, hogy az indai ember vagy nagyon szép, vagy rettenetesen visszataszító. Középút – helyeske, csúnyácska, semmilyenke – nincs. Ma is láttunk jó sok elképesztően szép emberpéldányt, de amelyikük csúnya volt, az rémisztően, gyomorforgatóan ronda, olyan, hogy minden további sminkelés, maszkolás nélkül is statisztaszerepet kaphatna bármilyen B kategóriás horrorfilmben.

És akkor most (tudom, és-sel nem kezdünk mondatot) egyszerre leszek kicsit hímsoviniszta és kicsit rasszista. Hangsúlyozom, a most következő – akár városi legendának is minősíthető – eléggé el nem ítélhető módon általánosító megállapítást csak másodkézből, hallomásból ismerem. Mindenesetre több különböző forrásból származik, ezért hajlamos vagyok némi igazságtartamot tulajdonítani a tételnek, ami szerint:
Az indiai nők vaginája rövidebb és szűkebb, mint azt a mi magyar legényeink megszokták. Ezen kívül szeretkezés közben vadul harapnak és karmolnak – mondjuk e harapás/karmolás és a nem kifejezetten összeillő méretű szervek használata között akár összefüggés is lehet.
A legenda egyébként úgy szól a tovább, hogy ha egy indai nő megtapasztalta a fehérembert (magyar fiút?), többet nem nagyon akar másmilyet magának, a keringő történetek egyik szereplője azóta többedik magyar pasiját fogyasztja, egy másikuk azonnal házasodni/gyereket szülni gondolt.
Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a történetek három – egymástól független – férfiszereplőjéből kettő élete legrosszabb dugásának minősítette az experimentumot.

És még merje ezek után valaki azt mondani, hogy nem a méret a lényeg…

Húsvét

Szögezzük le, bármennyit is panaszkodom az Új Zélandi konyhára, a világ legjobb húsvéti sonkája itt kapható. Nem tudom, hogy csinálják, és azt sem, miért ennyire jó, de… De ennél jobbat még sosem sikerült ennem.
Húsvéti tapasztalatként el kell mesélnem, hogy ünnepnap nem kapható alkohol. Úgy értem nemcsak az üzletek zöme tart zárva, de az a néhány éjjel-nappal – s munkaszüneti napon is – nyitva tartó bolt, ahol egyébként lehetne venni, sem árusíthat ilyenkor alkoholos italt.
Pénteken – fura, hogy eddig ez nem tűnt fel -, szomorúan szembesültem ezzel a ténnyel. Gondoltam sebaj – mindössze egy korsó sörre vágytam, de nagyon -, majd a pubban. Már úgy értem, van itt egy Fools and Horse nevű motel két sarokkal odébb, melynek kiválló pubja van, az mégiscsak nyitva van, még ünnepekkor is.
János barátommal nagy elánnal elfoglalunk két széket a bárpultnál, rendelnénk két sört – a nagy kivetítőn épp a Blues játszik a Western Force ellen a Super XIV-ban (rugby) – és örvendezünk, hogy ez még jobb is, mint otthon sörözni, amikor arculcsapásként ér, hogy sajnos ők sem szolgálhatnak fel alkoholt, elvégre public holiday van. Damn… – mondaná az angol.
Nem ragozom tovább: némi ismeretségre és jóindulatra volt szükség, meg pici csalásra – hogy úgy tegyünk, mintha vacsorázni jöttünk volna -, hogy mégiscsak hozzájussunk az áhított két korsó sörhöz. Asszem nem ittam még drágábbat, mert rászámolták az ünnepnapi felárat, így akárhogyan is nézem, 13 dollárt fizettünk korsónként.
Nagyjából ez minden húsvét kapcsán, s persze nem felejtem el közzétenni (ha már mindenkit ez érdekel): a locsolkodás errefele ismeretlen, gyanítom két lábbal rúgnának ki bárkit, ha megpróbálkozna vele.