All posts in “Éttermek”

Turistának megyünk

Kedves olvasóim, mindenféle kalandok, és sok-sok jószándékú segítség után, végül a Svájci nagykövetség jóvoltából, sikerült megszereznünk Mei schengeni vízumát, így szeptemberben három hetet Magyarországon töltünk. Mei még sosem járt Magyarországon, de még csak Európában sem, neki különösen izgalmas lesz ez az utazás. Szeretnék neki minél többet megmutatni, de legfőképpen elvinni néhány étterembe, ahol megismerheti, hogy milyen a magyar konyha, ha nem a férje főzi kiwi alapanyagokból. Ehhez szeretném a segítségeteket kérni: az én emlékeim már gyaníthatóan elavultak, és fogalmam sincs, hogy melyik étterembe vigyem, ahol mindeféle klasszikus magyar főztöt kipróbálhat, lehetőleg minél magasabb színvonalon. Nem az új gasztró mizéria csúcséttermei gondoltam, hanem olyanokra, ahol borjú-paprikást, bécsi szeletet, gulyást, hortobágyi palacsintát, újházi tyúkhúslevest lehet kapni, lehetőleg családbarát környezetben. Amolyan Náncsi Néni vendéglője típusra gondoltam, de oda (ha még megvan egyáltalán) mégsem szeretnék minden nap elmenni.

Kérlek benneteket, ha van ötletetek, akkor a kommentekben osszátok meg velünk.

Köszönöm.

Kiwi konyha

A kiwi nemzeti eledelek felsorolása meglehetősen viccesnek tűnhet egy európai, különösen egy magyar számára: fish&chips, hamburger és steak. Magyarázatot talán csak a fish&chips érdemel: ami tradícionálisan újságpapírba csomagolt, szigorúan szálkamentes, rántott (panírozott) tengeri halfilét és nagyobb mennyiségű sült szalmakrumplit jelent. Ez az az étek, amit jószerével mindenütt meg lehet találni, és ez a legolcsóbb is: akár öt dollárért is termetes adaghoz juthat az ember.
A hamburger kéremszépen nemcsak a Moszkva tér csalamádés, pufi-bucis talponálló verzióját, vagy a McDonalds – ízlés dolga –, Burger King ipari termékét jelenti. A hamburger az angolszász országokban legalább annyira a házikonyha része, mint Magyarországon a pörkölt vagy paprikáskrumpli – világhódító útját egyszerű, sztenderizálható és nagyon gyors elkészíthetőségének köszönheti (akárcsak az pizza), de globalizációs diadalútja nem jelenti azt, hogy kiveszett volna az otthoni konyhák mindennapi kínálatából: a hamburgert vacsoráztam kijelentés korántsem egyenlő a gyorsétteremben jártam deklarációval.
A hamburger minden kelléke kapható külön-külön az élelmiszeráruházakban – hamburgerhús: csinos, előreformázott, hatos kiszerelésben akciósan 7 dollár (mióta Új Zélandon vagyunk akciós és 7 dollár a hat husi); hamburgerzsemle, tucatnyi egy zacskóban, 2 dolláért; saláta, uborka és tetszés szerinti hozzávalók. Az emberfia idővel kialakítja a saját verzióját, amit ehelyütt csak azért nem teszek közzé, mert Magyarországon egyszerűen hiányzik hozzá a support (ha nagyon bíztattok, akkor persze mégis).
Ehelyütt jegyezném meg, hogy két olyan gyorsétterem lánc is létezik Új Zélandon, amelyik párját ritkítóan jó hamburgerrel szolgál. A Burger Fuel kifejezetten kiwi találmány (épp a napokban mentek tőzsdére): véleményem szerint a legfinomabb (és ezt nem gyorséttermi kategóriára értem csupán) hamburgert ők csinálják, igaz a legdrágább versenyzők is egyben. Míg a McDonaldsban egy BigMac menü kijön 7 dollár körül; a Wendy’s-ben $8.70 egy Big Bacon Classic menü, addig a Burger Fuel-ben 8 dollár az átlagára egyetlen burgernek, krumpli és üdítő nélkül. A Burger Fuel burgere viszont akkora, hogy egy termetes férfiember is csak némi elszántsággal birkózik meg vele: ár érték-arányban mindenképpen nyerő.
Az Oporto nevű franchise ausztrál, amelyik portugál alapítóra eredezteti magát. Csak és kizárólag csirkehússal dolgoznak – de személyes véleményem szerint csirkeburger tekintetében abszolút győztesek; nemcsak ÚJ Zéland viszonylatában, de soha életemben nem ettem még olyan finom csirkehúsos burgert, mint náluk. Az Oporto szépséghibája viszonylagos ritkasága: én összesen három üzletüket ismerem (Mission Bay, Queen Street, Silvia Park), ameddig nem terjednek el jobban, én is csak alkalmi vásárlójuk leszek, pedig szívesebben ebédelnék náluk, mint a Wendy’s-ben.
Steak tekintetében ugyebár a marha különböző darabjairól beszélünk. Életem eddigi legjobb steak-jét (azt hiszem egyszerű hátszín volt) Queenstownban, a Captains nevű étteremben ettem, de Pali újabb meglepetéssel szolgált.
Az Angus Steak House valószínűleg nemzetközi franchise – muszáj erre következtetnem, bár még sosem hallottam róla. Pali Dél-Afrikában talákozott a rendszerrel, de elmondása szerint az aucklandi étterem sem különbözik sokban. A steakek nemcsak finomak, de értelmetlenül nagyok is, alapvetően két méretből válogathat a tisztelt vendég: a bélszín negyven dekás, az összes többi 1 kilós.
Igen. Odamész a pulthoz, ahol csinosan, étvágygerjesztően, ki vannak állítva a nyers marhahúsdarabok: vesepecsenyék, hát- és bélszínek és oldalasok… (A falon előzékeny grafika, amely a megmutatja, a marha melyik darabja, honnan való.) A kiválasztott húsdarabot már a látvány (ízvány) konyha szakácsának kell átadni, hogy cirka negyedóra múlva, a kívánt mértékben átsütve tálalják. Kellemes meglepetés egyébként az ára is: a tetszőlegesen választott hús mellé korlátlan saláta fogyasztással is csak 29 dollárt kérnek.

Angus Steak House: 35 Albert Street, CBD, Auckland.
Phone:
(09) 379-7815
Albert Street-Swanson Street corner

A japán konyha

Szombaton a mozi előtt vacsoráztunk, Annamari javaslatára a Nikko nevű japán étteremben (Nikko Japanese Restaurant, Level 1, Mid City Centre, 239 Queen Street, Auckland, Phone: 09-309-8266). Előre bocsáthatom, hogy az ázsiai koszt már a fülemen jön ki, a japán konyha meg eddig sem volt a kedvencem. Erre most rá kellett jönnöm, hogy rossz helyeken próbálkoztam a japanese cousine-al, sokkal izgalmasabb, érdekesebb kulináris élményben volt részem, mint amire számítottam amitől tartottam.
Kriszti egyébként él-hal a japán konyháért – de ő egyébként is nippomán, így a véleménye nem mérvadó.
A Nikko a CBD szívében, a Sky Metro mozitól öt perc sétára található, a Queen Street egyik bevásárlóközpontjának az első emeletén. Ez a tény kicsit aggasztott elsőre, de legnagyobb meglepetésemre rendesen felépített és berendezett étterem (nem a klasszikus plaza-kifőzde), igazi hajlongó japán személyzettel.
Őket egyébként maximális elismerés illeti: azt hiszem itt tapasztalatam az igazi vendéglátás magasiskoláját. A pincérek pontosak voltak és mindig kéznél, ám mégsem tolakódóan. A rendelés pontosan és gyorsan érkezett – szóval le a kalappal.
A japán konyha általam megismert és megrendelt remekei javarészt nyers halféleségekből álltak. Amikor azt mondom, hogy nyers, akkor ezt tessék úgy is érteni: frissen felbontott, de teljesen nyers lazacról és tonhalról beszélek.
Az étlapon elég bőséges választék szerepelt, de hiába voltak képek is, magamtól képtelen lettem volna választani. Így áthidaló megoldásként egy nyolc fogásból álló Premium Course-t rendeltem, a képek alapján csak sejteni lehet, hogy ez milyen irgalmatlan mennyiségű ennivaló. Az árak sem vészesek, a vacsora ránk jutó része 80 dollár volt, és ebben már benne foglaltatik két üveg sake is.


Mindent összevéve jól éreztük magunkat, az étel ízlet, dugiglaktam (sőt egy pici maradt is). Ha valaki fogékony az egzotikus ételekre és nem riad meg a nyersen tálalt tengeri herkentyűktől, csak ajánlani tudom.
Értékelés: 4/5
Csak azért nem adok 5 pontot, mert bármilyen finom volt is, én jobban kedvelem a hagyományos európai ízeket. Bár erről a Nikko nem tehet, ez mégiscsak a saját szubjektív véleményem.

Annamari és See…

Auckland éjszaka

Mostanában egyre gyakrabban mozdulunk ki, így azután kezdem mind jobban megismerni Auckland szórakozó helyeit, éttermeit.

Péntek este a Loaded Hog – Részeg Disznó – nevű becsületvesztőben jártunk, híres szórakozóhely a kikötő mellett, már sokat hallottam róla eddig is. Érthető módon kifejezett kíváncsisággal vártam az első saját benyomást, de őszintén szólva óriási csalódás volt.
Maga a hely közepesen nagy, angolszász módra berendezett faburkolatú diszkó-kocsma, a falait rurális tárgyak borítják: kaszák, kapák, és egyéb mezőgazdasági eszközök.
Meglehetősen korán érkeztünk – nem volt még tíz óra sem – így könnyen találtunk asztalt, vendégek szinte alig. Próbáltunk a tánctértől a lehető legtávolabb lelülni, ám hiába: annak ellenére, hogy mindössze egy tucatnyi fiatal lézengett (a tánctéren pedig senki) a zene fokozhatatlan hangerővel ordított, gyakorlatilag lehetetlenné téve a beszélgetést.
A Disznó saját főzésű söröket szolgál csak fel, ami akár lehetne pozitívum is, de nem az: életemben kevés ennél rosszabb sört ittam, ráadásul Greg literes korsót rendelt, így nemcsak pocsék volt, de sok is. Éjfél körülre aztán elkezdett szállingózni a közönség, de ebben sem volt köszönet: csupa tizen/huszonéves (szentséges ég, hogy öregszem, ha ez már zavar), akik meglepő sebességgel részegre itták magukat. Végül feladtuk és a hazatérés mellett döntöttünk, pedig csak akkor kezdett beindulni az igazi éjszakai élet, ám a kellemetlen tapasztalat, és a heti fáradalom inkább az ágy irányába ösztökélt.
Az árakról sajnos fogalom nélkül vagyok – Greg megmakacsolta magát, és mindent ő fizetett -, de tippem szerint a literes korsó inkább 20 dollár körül volt, mint kevesebb.
Értékelés: 1/5

Szombaton már Seevel és Annamarival négyesben indultunk neki az estének, jóval konkrétabb elképzelések alapján.
A fő cél a már említett német étterem, a Der Metz kipróbálása volt, mondván eszünk végre egy igazi európai vacsorát, és megmutatjuk Seenek, milyen is a rendes konyha.
Miután a Der Metz Kohimarama-ban található, See invitálására a De Fontein (Mission Bay) belga sörözőben kezdtünk: a két műintézmény távolsága mindössze három perc autóval.

A De Fointein klasszikus belga sörbár, olyan, mint a budapestiek. A választék is nagyjából ugyanaz: jót mulattunk, amikor a felszolgált sörösüvegeken importőrként a Borsodi Sörgyár Rt köszönt vissza. A kipróbált sörök minősége tradícionálisan jó volt, a hely kellemes, a kiszolgálás elsőrangú, az árak pedig teljesen elfogadhatóak: a négyünk által elfogyasztott hat korsóért mindössze 53 dollárt fizettünk. Csak ajánlani tudom.
Értékelés: 4/5
Csak azért nem adok 5 csillagot, mert semmi kimagasló vagy szenzációs nincs egy európai számára a helyben. Egyszerűen csak jó.

Hétre foglaltunk asztalt az est fénypontjának remélt Der Metz-be (Der Metz Restaurant – 7 Averill Ave, Kohimarama, Auckland, Phone: 09-528 8012). Kinézetre egy klasszikus jobbfajta magyar kisvendéglőre hajaz, mind méretében, mind berendezésében. Egészen elszorult a szívem, európaisága láttán. A séf igazi germán óriás, ráadásul jól láthatóan szívén viseli a vendégek sorsát – amint kis ideje engedte, asztalról asztalra járt, hogy csevegjen és megérdeklődje meg vagyunk-e elégedve a főztjével.
Meg voltunk. Gulyáslevessel kezdtem, ami hibátlan, több rendes magyar szakács is megirigyelhetné. Aztán bécsi szeletet rendeltem, s amikor megkérdezték egy vagy két szelet legyen, azonnal rávágtam, hogy jöhet a kettő. Szerencsére végül a józanabbik énem kerekedett felül amikor Annamari figyelmeztetett, elég lesz nekem egy szelet is. See – akit valóban olcsóbb öltöztetni és hardwarerrel ellátni, mint etetni -, kissé megvetően mosolygott gyávaságom láttán és csakazért is két szeletet kért.
A bécsi szelet nagy, vastag és finom. Talán egy picit lehetett volna kevésbbé olajos, de ez már inkább csak kötekedés, ettem ennél sokkal rosszabbat Magyarországon. Két szelet egyszerűen megehetetlen – nekem a saját húsdarabommal sem sikerült megbirkóznom, és See is csak heroikus küzdelem árán tudott végezni a saját adagja felével. Külön jó pont, hogy a vacsora végeztével megkérdezték, becsomagolják-e a maradékot, hazavisszük-e? Ez a szokás egyébként nagyjából ismeretlen errefelé, vagy ne legyek ennyire sarkos: én most találkoztam a kérdéssel először.
A lakomához Warsteinert ittunk, a lányok egy üveg Rizlinget, hogy aztán desszertként almásrétes következzen, ami ismét tökéletes választásnak bizonyult. Mindent összevéve a legkellemesebb éttermi tapasztalatom Aucklandben, itt élő európaiaknak kötelező. Hogy nem leszek napi vendég, az csupán az áraknak köszönhető: négyen 240 dollárt fizettünk, ami akárhogyan is számolom, a Sky Tower Orbit éttermével vetekszik.
Értékelés: 5/5

Az este végül fölösleges és sznob flancolásba fulladt: ismét csak See javaslatára a kikötői Hilton szálló bárjába ültünk be. Erről nincs mit mondanom különösebben, olyan, mint bármelyik drága szállodai bár – itt szivarozni és whiskyt inni színtiszta pénzkidobás. Egyszer ki lehetett próbálni, többször nyilván nem fogjuk: csak igazán elvetemült és nagyon gazdag sznoboknak ajánlott. Seenek pedig megbocsátom – gyaníthatóan Annamari ostromaként vetette be imponálásként, és csak halkan teszem hozzá, hogy véleményem szerint nyitott kapuk döngetése történik.

Orbit Étterem

Ahhoz képest, hogy milyen vacakul éreztem magam pénteken nap közben, estére – egy kis délutáni szunyókálás után – teljesen rendbejöttem, így kissé ünnepélyes hangulatban indultunk a Sky Towerbe vacsorázni.
Tudtam ugyan, hogy Életem Értelme akut tériszonyban szenved, de ezt sosem kapcsoltam össze pusztán a magasság tényével: valahogyan úgy képzeltem, hogy a pánik kiváltódásához nemcsak a magasság, de a védtelenség, meg a nyílt tér is kell. Így azután meglepetéssel észleltem, hogy kedvesem már az autóba ülés pillanatától elkezdett pániktüneteket produkálni – de erősen tartotta magát, így inkább komikus volt, ahogyan önszuggesztió képpen folyamatosan motyogta, hogy nem is lesz vészes.
Maga a torony a déli félteke egyik legmagasabb építménye – a reklám szerint a legmagasabb, de ezt kétlem némiképp – a maga 328 méterjével, de a forgó étterem, mely stílszerűen az Orbit nevet viseli, “csak” 190 méter magasan van.
Az Orbit egyébiránt valóban grandiőz, európai értelemben is osztályonfelüli étterem – ha leszámoljuk, hogy nincs terítő az asztalon -, szolid ételválasztékkal (mindössze két szellősen nyomtatott oldal az egész menü), ám elképesztően gyönyörű kilátás nyílik belőle. Hogy a vizuális orgiát tovább fokozzák, az étterem lassan forog a torony körül, mérésem szerint – amit persze némiképp befolyásolt a közben fogyasztott 2004-es évjáratú Hawke’s Bay dűlőiről származó Cabernet Sauvignon – 20 másodpercenként tesz meg egy métert, s kb. egy óra alatt egy teljes fordulatot.


Párom hősiesen küzdött tériszonyával: részint a borba, részint az evésbe próbálta folytani, ez pedig többé-kevésbbé helyes taktikának bizonyult, mert mindent összevéve jól érezte magát, és még a kilátás is tetszett neki.
Az étel jó volt, bár nem extra; igaz nem is kulináris szenzációkért jöttünk ide. Én inkább a biztonságra játszottam a magam csirkés mindenféléimmel, de Életem Értelme osztrigát evett – velem mondjuk tökéletes gyomorállapot esetében sem fordulhat elő, hogy nyers, döglött kagylót kanalazzak a héjjából.
Az árak tekintetében oda lyukadtunk, amire nagyjából számítottam: közel 200 dollár volt az este végszámlája – ebből mondjuk 24-et megúszhattunk volna, ha van annyi eszem, hogy az étteremben érvényesítem a parokolójegyet. Olcsónak tehát semmiképp sem olcsó, bár ha jobban belegondolok, Magyarországon is kényelmesen el lehet költeni ennyi pénzt egy osztályonfelüli helyen – különösen, ha számításba veszem az üveg bort és az osztrigát.
Új Zéland azonban valahogy megváltoztatja az ember pénzhez fűződő viszonyát – én legalábbis sokkal kritikusabban viszonyulok az árakhoz: soha életemben nem voltam annyira spórolós, mint itt.