All posts in “Hülye világ”

Honosítási cirkusz

Zsuzsi kérdezte, de a választ inkább külön posztba rakom, mert lehet, hogy másokat is érdekel.

Szóval, hogy Lilynek megszerezzük a magyar állampolgárságot, ahhoz elméletileg elég lett volna, ha a születését regisztráljuk. Ez úgy megy, hogy az itteni születési anyakönyvi kivonatával, és az arról készült hivatalos fordítással (Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda – Budapest, VI ker, Bajza utca) be kell sétálni a lakhely szerinti illetékes önkormányzat anyakönyvi irodájába és ott kérvényezni kell a születésének a magyarországi regisztrációját és a magyar születési anyakönyvi kivonatot. Miután egy csomó helyről hallottuk, hogy problémás, ha a szülők nem mindegyike magyar állampolgár, különösen úgy, hogy Magyarországon nincsenek is összeházasodva – ezért mi nemcsak Lily születését, de a házasságunkat is regisztráltattuk.

Inkább visszalépek egyet, és kezdem ott, hogy okos akartam lenni, és sórolni akartam – de persze ráfizettünk: pénzben és időben egyaránt. Ti ne tegyétek. Tehát: mind a házasságot, mind a gyerek születését lehet külföldről is regisztráltatni. Ehhez a tiszteletbeli konzulunk minden segítséget megad, a hivatalos papírmunka rajta keresztül eljut Canberrába, és így tovább. Amikor beszéltem vele és kiderült, hogy ez nagyjából egy hat-hét hónapos procedúra és majdnem 350 dollárra jön ki, akkor ezt nagyon sokallottam, és meghoztam azt a fantasztikus döntést, hogy egy fenéket: úgyis megyünk Magyarországra, majd ott elintézzük – nyilván mind időben, mind pénzben sokkal jobban kijövünk majd. Tévedés. Aki csak tudja, csinálja külföldről, mert jobban jár.

Szóval ott kezdődik a dolog, hogy a magyar állam nem fogadja el, a sima új-zélandi születési/házassági kivonatot, külön pecsétes hitelesítést kell kérni (Apostile Cetificate), azaz postai úton Wellingtonba kell küldeni egy kitöltött formanyomtatvánnyal egyetemben a már meglévő birth/marriage certification-t és 32 dollár ellenében már meg is kapod az plusz pecséttel kiegészített verziót. Ez kb. egy hetet vesz igénybe.

Ha itt csináltatjátok, akkor elég ha ti lefordítjátok és hitelesíttetitek – mondjuk a konzullal. Ezután van még valami hivatalos díj, ami magába foglalja a különböző illetékeket meg postaköltséget – mondom, nekünk az egész (Lily plusz a házasságunk) cirkusz mindenestül majdnem 350 dollárra jött volna ki. Ehhez képest Magyarországon nem lehet ám csakúgy fordítást hitelesíteni, erre az Offinak monopóliuma van, szóval bumm, csak a kétszer 2 oldal fordítása és hitelesítése majdnem 70 ezer forint volt. Utána jöttek még az illetékek. Magyarországon a hivatalokban nem lehet sem kártyával, sem készpénzel fizetni, hanem illetékbélyeget kell használni. Mindig. Minden körülmények között. Illetékbélyeget a postán lehet kapni, ahol nem lehet hitelkártyát használni. (A magyar olvasóim kedvéért: Az elmúlt kilenc évben gyakorlatilag teljesen leszoktam a készpénz használatáról. Új-Zélandon minden körülmények között és mindenütt lehet kártyával fizetni, akár taxiban is. Ezért Magyarországon folyamatosan bajba kerülök, mert sosincs nálam készpénz.)

Szóval, ha mindent összeszámolok: fordítást meg az illetékeket, akkor egy kicsivel többe került, mintha innen intéztük volna. Plusz a ráfordított idő, ami gyakorlatilag felzabálta a Magyarországon töltött két hetünk negyven százalékát. Ezek után természetesen az anyakönyvi kivonatok nem készülnek el azonnal, vagy napok alatt – hanem inkább hat-nyolc hét az átfutási idejük. És természetesen külföldre nem is tudják elküldeni, szóval apámnak kellett utánunk küldeni – addicionális kényelmetlenség és költségek.

Mondjuk ravasz voltam, mint a róka, és csak az utolsó nap jelentkeztem ki az akkor még létező magyar lakcímemről, így volt illetékes önkormányzat, ahová mehettem. Ha nincs magyar lakcím, fogalmam sincs hova mentünk volna.

Lily kínai állampolgársága. Szóval Kína nem enged többes állampolgárságot, ami azt jelenti, hogy ha akarnánk neki szerezni kínait, akkor le kellene mondania az összes többiről – ez nyilván nem játszik. Ebből kifolyólag kellett neki vízumot kérni, amikor ment látogatóba. Itt szeretném megjegyezni, hogy a kínai bürokrácia egy nagyságrenddel jobban működik, mint a magyar. Ugyan sem nem udvariasak, sem nem kedvesek a kínai nagykövetségen, és angolul is meglehetősen sajátságosan beszélnek (először egyedül próbáltam elintézni a vízumokat, de a kommunikációs nehézségek miatt másodjára már inkább MeiMei ment tárgyalni), de legalább viszonylag kevés hercehurcával lehetett vízumot szerezni.

Ami egyébként még viccesebb lesz, hogy amint megkapja MeiMei a kiwi állampolgárságát úgy elveszíti a kínait: utána már neki is vízumot kell kérnie, ha Kínába akar látogatni.

A múlt év

Igazándiból még régebben, ott kellene felvenni a fonalat, hogy 2012 őszén Magyarországon voltunk, de akkor kimaradna az előzmény, hogy milyen cirkusszal járt megszerezni MeiMeinek a schengeni vízumot. Természetesen az interneten elérhető információ nem készít fel a várható komplikációkra, mint ahogy a magyar külügy nem volt felkészülve arra az anomáliára, hogy egy magyar állampolgárnak lehet olyan felesége, aki sem nem magyar állampolgár, sem nem annak az államnak a polgára, ahol élnek. A történethez hozzá tartozik, hogy Új-Zélandon nincs hivatalos magyar külképviselet, két tiszteletbeli konzulunk hősies erőfeszítésének köszönhető mindössze, hogy van némi kapcsolatunk Magyarországgal.

Vízumügyben nem hozzájuk fordultam, hanem felhívtam a Canberrában székelő legközelebbi magyar konzulátust. Ott először Kínába, Pekingbe akarták küldeni Meit, hogy ott kérjen vízumot. Ez annyira irracionális ajánlatnak tűnt, hogy komolyan nem is foglalkoztunk vele – nekem nem lett volna erre áldozható extra szabadságom, MeiMei-nek egyedül kellett volna a féléves Lilyvel repülni egy napot és ott ki tudja mennyi időt várni. Igazándiból nem is tudom, hogy mi történt volna, ha nincs más opció, valószínűleg nem mentünk volna, legalábbis nem úgy és nem akkor.

Néhány újabb telefonos egyeztetés a konzulátussal, és felcsillant a reménye, hogy elég lesz Canberrába elmenni. A magyar konzulátuson igazán aranyosak és segítőkészek a népek, egyetlen szavam sem lehet. Tényleg, ha az egész ország olyan lenne, mint ők, sokkal kevesebb indok lenne a kivándorlásra, és sokkal meggyőzőbbek, mint bármilyen gyerehaza marhaság. Szóval nem rajtuk múlik, de mégis, a legjobb szándék ellenére is, azért mégiscsak Magyarországgal és annak minden hamisítatlan vonzatával volt dolgunk. Júniusban ott tartottunk tehát, hogy nem 11 ezer kilométert kell repülnünk a vízumért, hanem csak kétezer-kétszázat, és mondjuk két nap szabadsággal megúszom. Azért morogtam és dörmögtem, mert ha az ember hozzászokott a működő és polgár-centrikus államigazgatáshoz, akkor a legjobb indulat mellett is nehezen nyeli le a bürokrácia kibaszásait. Mindenesetre az eredeti, pekingi verziónál annyival jobb volt, hogy szinte hálát éreztem, de persze meg kellett várni, amíg a konzulátus egyeztet a magyar külüggyel, én közben kértem ausztrál vízumot, feltételes módban szabadságot, és elkezdtünk repülőjegyre és szállásra vadászni.

Próbáltam a jó oldalát nézni a dolognak: még úgysem voltam Canberrába; jó lesz főpróbának, hogy miként bírja Lily a repülőt, de azért – miután végül megegyeztünk a konzullal mindenben: dátumokban, meg, hogy miféle dokumentációt kell vinni – amikor a beszélgetés legvégén megjegyezte, hogy megpróbálhatjuk esetleg felhívni a svájci nagykövetséget, mert július 1-től (2012) Magyarországra irányuló schengeni vízumot Új-Zélandon a wellingtoni svájci nagykövetség állít ki, erősen reménykedni kezdtem. A konzul úr nem fűzött hozzá nagy reményeket, én viszont szinte biztos voltam benne, hogy sínen vagyunk.  Augusztust elején voltunk ekkor. A svájci követséget felhívva visszakerültünk a saját valóságunkba (abból az abszurd párhuzamos univerzumból, ahol a hivatalos opció szerint Pekingben kell vízumot kérni, ha az ember Aucklandből Budapestre akar utazni) és egy kedves hölgy nagyon megörült nekünk, mint első magyar ügyfeleknek. Hogy, hogynem, a svájci követségnek elég volt elpostázni az útlevelet, egy magyarázó levelet és némi dokumentációt, és három nappal később már vissza is érkezett az útlevél a beragasztott schengeni vízummal. Ingyen.
Itt szeretném feltenni a költői kérdést, hogy vajon a magyar külügy miért nem teszi lehetővé, hogy postai úton történő  ügyintézést?

Nem tudom ugyan, hogy  hányan lehetnek hasonló helyzetben, de azért röviden összefoglalom:

Új-Zélandi állampolgárnak nem kell schengeni vízumot kérnie, ha 90 napnál rövidebb időt kíván a térségben tölteni, sőt…
A kevésbé szerencsés országok állampolgárai számára az a szabály, hogy attól az országtól kell schengeni vízumot kérni, ahová mennek – de ez a vízum az egész schengeni övezetre érvényes. Ha egy európai út kapcsán több országot is érintenek, akkor attól az országtól kell kérni, ahol a legtöbb időt töltik.
Hogy miért nem lehet más országtól schengeni vízumot igényelni, ha az adott országnak nincs képviselete a kérelmező lakhelyén – mint a mi esetünkben –, az nemcsak rejtély, de illogikus is. Mindenesetre, ahogy fentebb már említettem, 2012 július 1-től,  a wellingtoni svájci nagykövetség ad ki magyar schengeni vízumot Új-Zélandon.

Az utazás egyébként nagyjából eseménytelenül és fájdalommentesen telt, ami figyelembe véve, hogy egy kilenc hónapos lánygyermekkel tettünk meg a több, mint 24 órát a levegőben, még úgy is várakozás felülinek számít, hogy több gyakorló szülő  is megnyugtatott, hogy amíg ilyen picik, addig nincs túl sok gond velük. Egy évvel később, Hong Kongba repülvén már nem volt pici baba: s noha csak feleannyit kellett repülnie, mégis pokollá tette az Air New Zealand vonatkozó járata utasainak életét.

Erről azonban majd a később.

Blog költözés

Közel hat évet töltött ez a blog Subdimension néven a Bloggeren, és bár a neve már régen nem volt releváns, sokáig eszembe se jutott elmozdítani onnan: a blogspot.com alapvetően tökéletesen kiszolgált, ha nem is volt olyan rugalmas, mint néha szerettem volna, de azért a tartalomgyártásra megfelelt. Csak éppen persze az elmúlt években egyre kevesebb tartalom született, ahogy előbb a motivációm, majd később az időm fogyott.
Valószínűleg semmi nem változott volna, ha a feleségem történetesen nem kínai. A kínaiság – sok egyéb egzotikum mellett – azzal is jár, hogy a mindennapok szintjén kell szembesülnünk a Kínai Nagy Tűzfal nevű cenzúrával, amely blokkol minden olyan internetes tartalmat, ami gyanús és kontrollálhatatlan. Így azután Mei családja nem tudja elérni sem a Facebook-ot, sem a Youtube-ot, mindennek a tetejében a Bloggert sem.
Ez egyébként az átlagos kínai polgárt csak mérsékelten bosszantja, hiszen megvan minden nagy online szolgáltatásnak a kínai fejlesztésű verziója. A mi esetünkben azonban rettenetesen bosszantónak bizonyultak a restrikciók: a Lily-ről készült képek legkézenfekvőbb megosztása sem a Facebookon, sem a Bloggeren nem működött, így mindenféle kőkorszaki módszerekhez kellett folyamodnunk – e-mailen meg Skypeon keresztül küldözgettük a képeket.
Írtam hát először egy saját kis képmegosztó szolgáltatást, ami a saját domainről működik, de közben folyamatosan ott motoszkált bennem, hogy ha már amúgy is saját szerveren kell a családi jelenlétet megoldanom, akkor ahelyett, hogy két különböző rendszert működtetnék és frissítenék, inkább a blogot költöztetem Kínából is látható helyre és kibővítem egy fotógalériával.

Most tehát, mert mindent csinálnék, ahelyett a munka helyett, amit rég be kellett volna fejeznem, hogy találtam némi időt, végrehajtottam a tervet, és a szép új blogruha még némi motivációt is adott, hogy többet írjak a jövőben.

Sziasztok.

A Hobbit marad – életveszélyes fenyegetéseket kapnak a szakszervezeti vezetők.

No kéremszépen. A Hobbit marad, itt forgatják mindkét részt Új-Zélandon. Ez nekünk, adófizetőknek további 15 millió dollárunkba (filmenként plusz 7 és fél millió adókedvezmény) kerül, ha nem számítjuk azt a 10 milliót, amivel a promóciós költségvetéshez járulunk, igaz azzal a feltétellel, hogy a Hobbit marketingkampányában Új-Zéland turisztikai reklámjának is hangsúlyos szerepet kell kapnia.
Az üzlet nem olyan rossz köszönhetően a miniszterelnökünknek , még annak fényében sem, hogy a pénzbeli előnyökön kívül a Warner Brothers kapott egy törvényt is, ami megakadályozza, hogy a filmiparban dolgozó egyéni vállalkozók (contractor) státusza megváltozzon a szerződés időtartama alatt. Jelen pillanatban ugyanis, hiába egyéni vállalkozó valaki, ha csak egyetlen cégnek dolgozik, különféle átlagos feltételek teljesülése folytán a Munkaügyi Bírósághoz fordulhat, ahol simán kimondják az alkalmazotti voltát és onnan kezdve, teljesen mindegy, hogy mi szerepelt a szerződésben, jár neki az alkalmazottak kedvezménye: fizetett szabadság, betegszabadság, meg a háborodás tudja még mi minden.
A tegnap a parlament elé terjesztett törvénymódosítás ezt a státuszváltoztatási lehetőséget szünteti meg a filmiparban dolgozók számára.

Természetesen a szakszervezeti vezetők hőbörögnek, hogy itt a modern kori rabszolgaság, meg a multik gyarmatosítják szegény Új-Zélandot és ez tűrhetetlen. Noha eddig szent meggyőződésem volt, hogy a Warner állt az egész ügy hátterében, mert még szakszervezeti vezetőkről is nehezemre esik ekkora fokú, párját-ritkító hülyeséget feltételezni néha feltámadnak a kétségeim, és pillanatokra képes vagyok elhinni, hogy mégis lehetséges: ezt tényleg maguktól főzték ki. Az emberi hülyeség határtalan, ez az egyetlen fix pont a világegyetemben, aminél fogva a földet ki lehet mozdítani helyéről talán még Arkhimédészt is kielégítené.
Ha ez tényleg a filmes szakszervezetek magánszáma volt, akkor igazán csak gratulálni tudok hozzá: ennél sokkal jobban nemigen bánhattak volna el magukkal; most persze magyarázkodnak és hazudoznak össze vissza (ti.: ők csak barátságosan tárgyalni akartak), illetve tele a média, hogy kénytelenek voltak rendőri védelemért folyamodni illetve testőröket szerződtetni, mert százszámra kapják a halálos fenyegetéseket, hogy mik vannak, amikor csak a jót akarták.
Ezen meglepődni persze szintén érdemes, ki láthatta azt előre ugye, hogy ez a pici világ-bojkott így megharagítja ezeket a természetüknél fogva kapkodó és hirtelen kiwiket. Hát hisz végül is mit veszíthettünk volna? Az ország filmiparát? Oszt-poszt ha 20 ezren ha élnek belőle. Esetleg egy kis maradandó károsodás az országimázson, az meg elbírja ugye. A félmilliárd amerikai dollárról már ne is ejtsünk szót, kicsire ne adjunk…
Barmok.
Most szépen el kell hagyni az országot, lám-lám… Ha más nem is, ez legalább egy pozitív hozadéka volt az izmozásuknak.

Hobbitos konteo

Szóval, megy a cirkusz a Hobbit körül.
Arról ugye nagyjából mindenki értesült kézen-közön, hogy egy színész szakszervezet nem tudott megállapodásra jutni Peter Jacksonnal és produkciós cégével a kollektív szerződésről, így a Hobbit forgatása veszélybe került, és a helyzet azzal fenyeget, hogy a forgatást helyszínét átteszik, teszem azt Európába. Erről írnak a lapok, ezt boncolgatják, nyilván a magyar médiumok az egész hírnek csak a felszínét kapargatják, nagyjából semmit fel nem fogva a tényleges helyzetből, még abból sem, ami nyilvánosan tudható.
Hetek óta folyik tehát a cirkusz, nem telik el hét, hogy új részletek meg ne jelennének az ügyről de érdekes módon a lényeget senki nem akarja meglátni (vagy legalábbis publikussá tenni). Pedig az ügy büdös (az angol az mondaná fishy), büdösebb, mint amikor életem volt párja egy ízben pár hétig elmulasztotta a sütőben rejtegetett ételmaradékot kidobni.

Hallgassátok tehát az  én konspirációs teóriámat (ha logikai hibát vétenék, kéretik a kommentekben az orrom alá dörgölni):

Vegyük sorra a történet szereplőit, illetve szilárd tényeket.

1. A Hobbit minden idő legdrágább filmjének ígérkezik, a maga félmilliárd dolláros költségvetésével. (Ez kéremszépen költségvetési tétel, még nálunk is.)

2. Új-Zéland jelen pillanatban 15%-os adókedvezmény van életben a nagy filmes produkciók számára, ellentétben egyes kelet-európai országokkal, ahol ez a kedvezmény 30%.

nézzük a szereplőket:

Sir Peter Jackson A gyűrűk ura rendezője és megálmodója, aki egymaga felrajzolta Új-Zélandot a világtérképre a Gyűrűk Urával. A kiwik szeretik nemzeti ikonnak beállítani az All Blacks-et, de azért ne tévedjünk: milliárdnyi embernek a Gyűrük Ura jut Új-Zélandról eszébe. Az elmúlt évtized minden egyes évében ki lehetett mutatni a GDP-ben azt a kontribúciót, amit Peter Jackson és Gyűrük Ura jelentett. Ezért kapta a lovagit címet. Jackson azonfelelül, kemény és gerinces ember, aki öntudatos kiwi is egyben. Ráadásul sikeres, nagyon gazdag és tehetséges; Hollywoodi mércével mérve is van hatalma, nem lehet csak úgy átnyúlni a feje felett.

Warner Brothers Hollywood, filmstúdió, a Hobbit finanszírozója és forgalmazója. Üzleti vállalkozás, csak a profit számít neki.

MEAA Ausztrál színész szakszervezet.

Actors Equity A MEAA új-zélandi leányvállalata, sajnos az elmúlt években elmulasztott eleget tenni a törvényi kötelezettségeknek, így nem számít hivatalosan bejegyzett szakszervezetnek Új-Zélandon.

és akkor lássuk az egész bohózatot:

Egy ausztrál színészszakszervezet bejegyzetlen új-zélandi lerakata, aki a Hobbit mellékszereplői közül 87! azaz nyolcvanhetet képvisel, arra való hivatkozással, hogy nem sikerült kollektív szerződést kötniük Jackson cégével, általános bojkottra szólított fel, amihez csatlakoztak a nagy hollywoodi testvérszakszervezetek, többek között a film főszereplőit képviselők is. A Warner Brothers azonnal jelezte, hogy nem látja biztonságban a jelenlegi bizonytalan helyzetben a félmilliárdos befektetését, így valószínűleg új helyszín után néz, mondjuk például Kelet-Európában.
Az Actors Equity a lépéséről elfelejtett egyeztetni a saját tagjaival is, illetve tegnap este 15 ezer színész és filmes szakember vonult fel Wellingtonban ellenük tüntetni. Az egész ország egy merő felháborodás, a kormány hetek óta próbál közvetíteni, sikertelenül.

Hát kérem, büdös ez az egész: ahonnan nézem, a jelen helyzet és annak az összes lehetséges végkimenetele egyedül a Warner Brothers-nak kedvez. Peter Jacksonnak nem lehetett azt mondani:
Te Pete, hagyjuk a fenébe azt a Zátonyt, tíz éve az volt a legjobb és leggazdaságosabb (olcsóbb, mint Kanada és Mexikó, az Államokról nem is beszélve), meg volt infrastruktúra, és pont kapóra jött, hogy te is onnan jössz, szóval kössz, de időközben kiépült a Balkánon is az infrastruktúra, még olcsóbbak, pluszban az adókedvezmény is a duplája, ha csak ezt számoljuk is, 50-60 millióval beljebb vagyunk, azt meg már szabad szemmel is lehet látni.
Ez tehát nem ment, kellett a casus belli, és nekem nagyon gyanús, hogy ez az egész cirkusz éppen és pont a legjobb pillanatban jött kapóra nekik. A kialakult állapot ugyanis senki másnak nem jó a stúdión kívül, aki ezzel már odaállhat Peter Jackson elé (aki persze üzletember is), és mondhatja, bocs, mi igazán szerettük volna Új-Zélandot, de látod, az ottani földijeiddel nem lehet bírni, és azért a fél milliárd túl sok ahhoz, hogy ilyen kockázatot is vállaljunk.

Nekem megvan a markáns véleményem a szakszervezetekről, és arról, hogy miféle kontraszelekció útján lehet ott vezető pozícióba kerülni, tehát minden rosszindulatú, önző hülyeséget kinézek belőlük. Ha a szakszervezettséget kombináljuk az Ozzikkal, még cifrább eredményt kaphatunk. De ahhoz, hogy valaki ezt önszántából, a saját emberségéből főzze ki, gondolja végig és találja jó ötletnek, ahhoz még egy szakszervezeti vezető sem elég hülye.

Azt nyilván nem gondolhatták, hogy egy hollywoodi stúdió meghátrál egy olyan szervezet követelése előtt, aki:
a, nincs bejegyezve az országban;
b, néhány száz a világ filmiparában nem látható, ergo nem létező színészecskét képvisel,
és c, effektíve törvénybe ütköző lenne velük megállapodni.
Az egész hisztijükkel egy valamit értek el: egész Új-Zéland kollektívan gyűlöli őket, gyakorlatilag kiírták magukat nemcsak a szakmából, hanem a teljes társadalomból. Ez faktum, innentől kezdve bármi történjen is, ellehetetlenültek. Hovatartozás nélkül, minden kiwi egyetért abban, hogy az  Actors Equity képviselői hazaáruló, szemét banda, akiket oposszumokkal kell felzabáltatni.
Namost ez a reakció nem meglepetés, ezt könnyebb volt előre látni, mint, hogy reggel hétkor már világos van. A Gyűrűk Ura és a Hobbit nemzeti kérdés, az Új-Zéland brand része, ezzel baszakodni pont annyira értelmes, okos és célravezető, mint teszem fel az All Black-sel szemben lejáratókampányt folytatni.

Ez kiwinek még ha szakszervezeti vezető se nem jut eszébe magától, és az Ozzi főnökének is elmeorvosi kezelésre lenne szüksége, ha ilyesmire utasítja. Én inkább úgy képzelem, hogy Hollywoodból érkezhetett a sugallat, nyilván mindenféle kompenzációkkal egyetemben, mert alig hiszem, hogy a Warner Brothers a nyilvánvaló hatalmi pozíciójából ne tudta volna egyetlen telefonnal elintézni a kérdést, mielőtt egyáltalán nyilvánosságot kapott. Külön tragikomikus, hogy a szervezet hivatalos bejegyzés híján gyakorlatilag törvénytelenül működik, ha ezt az egészet valaki komolyan gondolta volna egy percig is, akkor mondjuk a tárgyalások megkezdése előtt néhány ezer dollárból és pár nap alatt rendezni lehetett volna a jogi státuszt. Hogy ez nem történt meg csak azt bizonyítja: olyan helyzetbe akarták hozni a Jackson produkciós cégét (amely egyébként a filmes szakma átlagát jelentősen meghaladó, heti 5000 dollárt fizetne a mellékszereplőknek ez az átlag Hollywoodban 3500 dollár), amelyben egyszerűen ha akarná sem tudja teljesíteni a követeléseket.

Lassan egyébként kibújt a szög a zsákból a Warner Brothers bejelentette, hiába oldódik meg a szakszervezetes probléma, továbbra is bizonytalannak érzik a helyzetet, ezért aztán inkább mennének Európába, ahol nincsenek ilyen bizonytalansági tényezők, ráadásul az adóviszonyok is kedvezőbbek. Nekem ez az utolsó nyilatkozat zökkentett helyre mindent.

És, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki az egészet leegyszerűsíti az adókedvezmény 50-60 millió dollárjára, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a pénzügyminiszterünk bejelentette: a jövő héten leül tárgyalni a Warner Brothersal a további adókedvezmények ügyében, hogy a Hobbit forgatása mindenképpen az országban maradjon.

Európai Idő – WTF?

Ni, mit találtam. Tessék a lap (pdf*) aljáig szkrollozni. Igen a Szex és Új Zéland c. szösszenetre gondolok.
Egy friss Google** kereséssel bukkantam teljesen véletlenül az inkriminált oldalra, és meglehetősen ambivalensek az érzéseim. Egyfelől persze érezhetném magam megtisztelve: lám nyomtatásban jelent meg írásom; ennek az euforisztikus érzését némiképp csökkenti, hogy 22 éve túl vagyok rajta, ha azt nézem, hogy a nevem szerzőként 1987-ben jelent meg először, igaz, még magyar eredetijében, és nem csakhogy a határozott beleegyezésemmel, de kifejezett vágyakozásomnak megfelelően.
Lehet, hogy, ha soha nem érintett volna nyomdafesték, el lennék ájulva – esetleg még hangosabban kárálnék –, mégis, most picit kifosztva érzem magam.
Egy nyilvánvalóan üzleti vállalkozás, a megkérdezésem és engedélyem nélkül közölte egy írásomat – nem mintha ezzel tényleges kárt okozott volna (ahogyan mondjuk Magyarországon ez nem szempont), csak éppen nem értem miért.
Nyilván nem kérek pénzt érte (és még csak perelni sem fogok, hogy egyből rövidre zárjam a kérdést), csak épp nehéz felfognom, mi akadályozta meg a szerzőt/szerkesztőt, hogy írjon egy emailt, hogy szeretné felhasználni, engedném-e. Természetesen megengedtem volna, ingyen bérmentve is, és roppant megtisztelve éreztem volna magam, hogy lám, a messzi Romániában is olvasnak és publikálásnak érdemesnek tartanak.
Tisztelt Európai Idő – cseppet sem vagytok európaiak, az önkényesen adományozott címeteket leszámítva –, legszívesebben arra kötelezném az elkövetőt, hogy betűről-betűre olvassa végig a blogomat. Tudniillik, azt gondolom, számtalan más bejegyzésem sokkal inkább megérdemelte volna, hogy eltulajdonítsák és nyomdafestéket lásson (kötve-fűzve: 1,5 új lej, 15000 régi lej, vagy 50 eurocent).

* Felesleges eltávolítani a netről, lementettem.
** Az új Google képességeiről (csak kiwiknek), egy külön postban számolok be.

A késemért jöttem…

Tokelaut nagyképűen szigetcsoportnak becézik, valójában három atoll a Csendes Óceánon, és 1925 óta Új Zéland része. Az összesen 10 négyzetkilométernyi szárazföldön hozzávetőleg 1500 polinéz bennszülött (a maori rokonság) próbál boldogulni. Valamiért Tokelau vezetése évek óta szorgalmazza függetlenségét, az ezzel kapcsolatos első népszavazást 2006 őszén tartották – sikertelenül.
Két napja újabb népszavazás volt a kérdésben – úgy tűnik Tokelau vezetése nem volt hajlandó beletörődni az előző eredménybe –, ám ismét nem sikerült megszerezni a szavazatok kétharmadát, igaz, ezúttal csak 16 szavazat hiányzott. Helen Clark azért – még a referendum végeredményének ismerete előtt – biztosította az atollok lakóit, hogy bárhogy döntenének is, kiwi állampolgárságukat és Új Zéland barátságát megőrzik.

Miniszterelnöki Hivatal, Rarotonga, Cook-Szigetek

A rövid, csendes-óceáni bohózatról óhatatlanul Rejtő Jenő regényei jutnak eszembe. Az érzet egyébként a polinéz szigetvilág kapcsán már régebb óta kerülget, különösen a Cook-Szigeteken fogott el a röhöghetnék, amikor a viharvert kikötőben álló bádoglapokból és papundekliból rótt – amúgy egészen kiváló tengeri herkentyűkkel szolgáló – Fish&Chips bodega emeletéről kiderült, hogy a Tengerészeti Minisztérium, később egy útmenti nehézgép fészer a Munkaügyi Minisztériumnak bizonyult, így egész kellemesen meglepett, amikor a Miniszterelnöki Hivatalra leltem egy kommunista nyáritábort idéző épületegyüttesben.
Szinte vártam már, mikor bukkan elő Piszkos Fred, vagy hol látok egy bennszülött képeslapárust, akiről majd kisvártatva kiderül: ő a király, de a hamisan felülbélyegzett postai levelező lapokkal jobban lehet keresni. Van egyébként saját pénze is a Cook-Szigeteknek (nem is érvényes sehol másutt a világon, de a játéknyomdai minőséget idéző kétféle papírháromdolláros kiváló szuvenír, ahogyan az egzotikus formájú fémpénzek is.)

Cook-Szigeteki 3 dolláros – hivatalos fizetőeszköz. Ez a zöld, faszostikivel ékesített verzió.

Cook-Szigeteki 3 dolláros – ez a pink verzió.

Az öt, kettő és egy dollárosok Cook-Szigeteki verziója. Az üzletekben gyakran adnak ilyesmit vissza, figyelni kell, nehogy nagyobb összeg maradjon a pénztárcában: sehol másutt a világon nem használható.

Tokelau kapcsán sem tudok másra gondolni – valami szélhámosság terve lehet a függetlenségi törekvés mögött: racionális, józan megfontolás semmiképp sem igazolhatja, hogy a világtól elzárt, minden természeti erőforrás híján vegetáló, apróbb falunyi zátonycsoport önálló állami létre törekszik.
Saját bélyegek? Saját pénz? Saját parlament? Vagy csak a jól hangzó önálló miniszterelnökség?