All posts in “Kultúra”

Lumumba Quartett Gig

Krisztián zenél május 21-én, 6.30-tól 9.30-ig (a Lumumba Quartett tagjaként) a New Market-i Cock & Bull Pubban. Beugró nincs.

“The Lumumba Quartet play smooth relaxed groove based latin and funk jazz. They have an extensive repertoire of jazz tunes.
Bassist Nathan Porter is one of the busiest working musos in the Auckland scene. Bass enthusiasts would want to check his extensive latin rhythm chops (obtained from his 2 year professional stint in Brazil) and ability to play big full jazz chords on a 5 string bass.
Guitarist Danesh Balasingam has studied jazz at University. His rich chord substitutions create a sparkling relaxed modern sound to the Lumumba Quartet.
Drummer Geoffrey Palmer is a veteran of the Auckland music scene and has an in depth understanding of latin rhythm and grooves.
Listening to Hungarian born Kris Kovacs on the saxophone is an absolute joy. Noted are his ability to create fluid sweet melodies. The Lumumba Quartet is a must for jazz fans. How often do you hear Donna Lee played as a mambo!”

Kiwi színészek Hollywoodban

Most, az új Star Trek film kapcsán kirobbant őrület örvén gondoltam rá, hogy végigveszem, Új-Zéland kiket adott a nagy amerikai álomgyárnak.

Kezdetnek mindjárt Karl Urbannal kezdem, aki a friss Star Trekben játssza Leonard McCoy szerepét. Ő egyébként is az egyik legfelkapottabb kiwi színész lett az elmúlt években: 2002-ben a Ghost Ship-ben került először igazán nagy hollywoodi produkcióba, de azóta szerepelt a Gyűrűk Ura második-harmadik részében (mint Éomer), a The Chronicles of Riddickben (mint Vaako), a The Bourne Supremacyben (mint Kirill), a Doomban (főszerep, mint John “Reaper” Grimm/ Doomguy), az Out of the Blueban (mint Nick Harvey) vagy a Pathfinderben (mint Ghost).
1972-ben született Wellingtonban, és a középiskola végeztével kezdett színészkedni, de az áttörést és a lokális hírnevet Új-Zéland ikonikus, lassan negyven éve futó, Shortland Street c. szappanoperája hozta neki 1992-ben. 1996-tól már állandó szereplője az itt forgatott Hercules és Xéna sorozatoknak, majd az új évezred beköszöntével Hollywood is felfigyelt rá.
Épp ma reggel, a munkába menet sikerült elcsípnem egy élő telefoninterjút vele (Classic Hits – Classic Breakfast) és kellemesen közvetlen, szerény figurának bizonyult. Az interjúból kiderült, hogy noha gyermekkori álma vált valóra azzal, hogy amerikai szuperprodukciókban szerepelhet, de esze ágában sincs elhagyni Aucklandet (mert persze rákérdeztek, hogy nem lenne-e kényelmesebb neki Hollywoodban lakni), és Új-Zélandon szeret élni a legjobban.


Sam Neil valószínűleg a legrégebbi és legnagyobb kiwi sztár Hollywoodban. Írországban született kiwi apától és ír anyától, hét éves volt, amikor Új-Zélandra költöztek. Színpadi színészként kezdte a pályafutását, majd 1977-ben, a Sleeping Dog-ban figyelt fel rá a világ (mellesleg a Slepping Dog volt az első új-zélandi film, amit bemutattak az USA-ban). Felesleges is lenne megpróbálnom felsorolni az összes nagy filmjét, számomra talán a The Hunt for Red October, The Piano és a Jurassic Park a legemlékezetesebb. 89 óta nős, Central Otagóban él, Two Paddocks (Két szérű) nevű saját szőlőbirtokán.


Legnagyobb meglepetésemre Russel Crow is kiwi eredetileg. Új-Zélandon született, de már a gyerekkorát is megosztotta a Zátony és Ausztrália között. Az iskoláit azért még itt fejezte be, ám utána egyből Ausztráliába költözött, hogy a showbusiness-ben dolgozhasson. Hogy miért tartja őt mindenki ausztrálnak, az rejtély ezek után számomra.


Lucy Lawless aucklandi születésű színésznő, akit leginkább Xénaként ismerhetünk, de szerepelt a Battlestar Galacticaban is. Jó érzékkel a Xéna produceréhez, Robert G. Tapert-hez ment férjhez másodjára, és továbbra is itt élnek Új-Zélandon.


Anna Paquin 1982-ben, Kanadában született, és négy éves volt, amikor Új-Zélandra költözött. Wellingtontól északra, Hutt Valleyben nőtt fel, és ő volt az első kiwi színész, aki Oszkár Díjat kapott – 11 évesen, az 1993-as The Pianoban nyújtott alakításáért, mint Legjobb Mellékszereplő. A nemzetközi sikerre tekintettel az Egyesült Államokba költözött, iskoláit már ott fejezte be, és jelenleg is Hollywoodban él.


Temuera Morrison nemcsakhogy új-zélandi, hanem egyenesen maori filmsztár. Rotoruán született egy már régóta a szórakoztató-iparban sikeres családban, nagybátyja Sir Howard Morrison a Zátony egyik legnépszerűbb énekese. Ahogy több más sztárunk, ő is a Shortland Streetben kezdte a pályafutását, de az igazi áttörést a Once were Warriors című film hozta neki (szenzációs film, szenzációs alakítás – tanúsíthatom.) Hollywood ezek után figyelt fel rá: előbb a Barb Wire majd a Speed című filmekben kapott szerepet, hogy azután az új generációs Star Wars filmek emblematikus Boba Fett-jévé váljék.


Keisha Castle-Hughes 1990-ben, maori anyától és ausztrál apától született Nyugat-Ausztráliában, és négyéves korában költöztek a Zátonyra. Kiwi állampolgárságát 2001-ben kapta meg. Az Oszkár-díj történetének legfiatalabbjaként kapott jelölést a Legjobb Főszereplő címre, a Whale Riderben nyújtott alakításáért. Ez volt élete első szereplése is egyben, 700 maori lány közül választották ki. Később szerepelt a legutolsó Star Warsban, Naboo királynőjekét. Tizenhét évesen szülte meg kislányát és azóta is Aucklandben él gyermeke apjával.

Szolgálunk és védünk

Volt (van) egyébként rendőrséges, erőszakolós botrányunk nekünk is, ráadásul évek óta. Az itteniben három rendőrtiszt és egy 18 éves lányka szerepel, akit 17-szer vagy 20-szor erőszakoltak meg.
A három rendőrből azóta kettő leszerelt, a harmadikból viszont aucklandi főtiszt lett. Ez első pillantásra furcsa lehet, azonban érdemes ismerni a tényt: az eset 20 évvel ezelőtt, 1986-ban történt, csak éppen most van botrány belőle.
Illetve 2004 óta folyamatosan, ámbár változó intenzitással.
Amiért igazándiból érdemes összehasonlítani a magyar üggyel az a legfőbb különbözősége az eseteknek. Ez pedig a rendőrségek alapvető megítélése.
Elvitathatatlan ugyanis, hogy mindkét ügy kapcsán (ártatlanság vélelme ide vagy oda) a társadalom és a média azonnal prejudikált, és ez a prejudikáció mintegy bizonyítványt is kiállít a két rendvédelmi szervről.
Azt, hogy a magyar rendőrség – egyebek mellett – erkölcsi válságban van, mi sem mutatja jobban, minthogy a társadalom habozás nélkül elhiszi E. Zsanett vádjait – egy még nyomozati, bírói szempontból korántsem lefutott ügy kapcsán belügyminiszter, országos kapitány és még (fene sem emlékszik miféle) főrendőrök buknak. Tudom, nemcsak a Rebiszes erőszak miatt, meg különben is megérdemlik, de azért józanul belegondolva, az ártatlanság vélelmének alapvető pofánverése az ügy. Hacsak nem abból az erkölcsi alapvetésből indulunk ki, hogy már a gyanú felmerülése is megengedhetetlen – ez meg ugye nem magyar tempó.
Ezzel szemben a mi erőszakunk esetében legfinomabb kifejezéssel élve is szkeptikus a társadalom – inkább hisznek a rendőröknek, akik magát a szexuális kapcsolatot nem tagadják, csak épp állítják, erőszak helyett közös beleegyezéssel történt.
Egyik ügy sem zárult le, egyik esetében sem került még nyilvánosságrag megdönthetetlen bizonyíték, felelős bíróság nem hozott még jogerős ítéletet. Könnyen lehet, hogy E. Zsanett nem mond igazat, ezzel szemben a kiwi rendőrök valóban megerőszakolták Louise Nicholas-t.
Mégis, a többség meg van győződve, hogy a magyar lány igazat mondott; míg Új Zélandon inkább hisznek a rendőröknek: mindkét esetben kognitív disszonanciát okozna az ellenkezője.
És ez az igazán szörnyű a magyar állapotokban – persze az is, ha kiderül, hogy volt öt ilyen állat –, hogy bármi rosszat, habozás nélkül elhiszünk egy olyan szervezetről, amelynek alapvető létét kellene jelentenie, hogy bízzunk benne, hogy higgyünk neki és hozzá fordulunk bajunkban.

Tények Új Zélandról

Gyakran kérdezik tőlem, hogy miért pont Új Zéland.
Számtalan felelet létezik erre a kérdésre, egy része már megjelent a blogomban a saját szubjektív élményeim formájában. Most azonban találtam pár érdekes információt, felmérést – azt hiszem közreadásuk segít kicsit objektívebb módon értelmezni a választásomat.

1. Az életminőség indexe

Az International Living.com közzétett egy (193 országot tartalmazó) listát, amely kilenc szempont alapján osztályozza az életminőséget. A kilenc szempont: Megélhetési költségek, Szórakozás és Kultúra, Gazdaság, Környezet, Szabadság, Egészség, Infrastruktúra, Veszélyek és Biztonság, Klíma.
Minden szempontot pontoznak egy sajátos metodika alapján, majd a kilenc pontszámból átlagolnak.
Ezen a listán Új Zéland az ötödik helyen áll: Franciaország, Svájc, Ausztrália és Dánia után.
Jópofa egyébként böngészni a listát és nézegetni: Megélhetési Költségek címén egy ponttal vagyunk lemaradva Magyarországtól (a lista készítői szerint 1 százalékkal drágább az élet itt), míg mondjuk a Szórakozás és Kultúra kategóriában 22 ponttal kapott többet Kiwiország szülőhazámnál. Itt nyilván nem csak a kultúrális életet vették számításba, hanem a környezet adta sportolási, természetjárási lehetőségeket is – mert szubjektív értékelésem szerint, az új-zélandi kultúrális élet nem ér a magyar nyomába.
A végső értékelés még beszédesebb: a listavezető Franciaország 88 pontot kapott, míg Új Zéland 84-et.

De nézzünk egy kevésbbé szubjektív/kommersz felmérést:

2. A gazdasági szabadság indexe

Az amerikai Heritage Foundation idei felmérése január közepén jelent meg. A 157 országot tartalmazó listán Új Zéland ismét az ötödik helyez végzett, és a “Teljesen szabad gazdaság” címkével látták el. A lista első öt helyezettje: Hong Kong, Szingapúr, Ausztrália, Egyesült Államok, Új Zéland.
Ez az összeállítás már 10 szempont alapján osztályoz: Üzleti szabadság, Kereskedelmi szabadság, Fiskális szabadság, Szabadság a kormánytól, Monetáris szabadság, Befektetési szabadság, Financiális szabadság, Vagyon szabadság, Mentesség a korrupciótól, Munkaerő szabadság.
Érdemes ebből a jelentésből is szemezgetni egy kicsit. Új Zélandról ezt írja (többek között):

“… Új Zéland a fiskális szabadság és kormánytól való szabadság területén tud még fejlődni. A legfelső adókulcs meglehetősen magas, ahogyan az adóbevételek és a kormány költése is; de mindezek a problémák eltörpülnek a gazdasági szabadság mértéke mellett. Új Zéland gazdasága globális versenyző, és a gazdasági szabadság regionális modellje.”

és még

“Két évtizednyi következetes gazdaságpolitika és a struktúrális reformok végrehajtása után, Új Zéland modern, flexibilis gazdasággá változott, ahol a legalacsonyabb a munkanélküliség az OECD országok között.”

Érdekes egyébként tudni, hogy a Transparency International korrupciót mérő listáján, Új Zéland a megosztott második helyen áll Finnországgal együtt. Az első helyezett Izland. Ez azt jelenti – amire a Heritage Foundation elemzése is kitér egyébként -, hogy Új Zélandon gyakorlatilag nincs korrupció.

Még egy utolsó ténydarab a végére: a The Times oktatással foglalkozó különszáma összeállította a világ 200 legjobb egyetemének listáját. Ezen két új-zélandi egyetem is szerepel: az Auckland University az előkelő 46. helyen áll, míg az Otago University a 79. helyen. Összehasonlításképpen: az első helyen a Harvard áll, a Heidelberg University az 58., a Boston University a 66., a Lomonosov pedig a 93.

Ezek a tények önmagukért beszélnek és talán sikerül érthetővé tenniük, miért éppen Új Zéland.

Közlekedés és kultúra

Azt hiszem egy ország mentalitásáról roppant sokat elárul a közlekedési kultúrája.
Új Zélandra érkezve egyszerre volt sokkoló és euforisztikus megtapasztalni, hogy miképp is lehet nyugodtan, egymásra odafigyelve autózni. Bevallom az egyik első olyan releváció volt számomra, ami miatt elköteleztem magam Új Zéland mellett – annak ellenére, hogy eleinte okozott pár nehézkes hetet, hiszen nem volt könnyű rögtön idomulni és levetkezni 15 éves megszokásokat.
Kezdjük azzal, hogy a gyalogosokat egyenrangú félként kezelik a kiwik. Ha lelép a zebrán, az autósok megállnak, megvárják amíg átjut az utca túloldalára. Jelzőlámpa nélkül is.
Ez annyira természetes, hogy a gyalogos le sem lassít, körbe sem néz, mielőtt nekiállna az átkelésnek: tökéletes bizodalommal van az autóstársai iránt. Frissen érkezett magyarként roppant nehéz volt megszokni ezt; az első pár hétben Krisztinek meg a vakszerencsének köszönhetem csak, hogy nem hajtottam át pár tucat szerencsétlen walking corpse-on.
Ezt úgy tessék érteni, hogy tetszőleges forgalomban, tetszőleges mennyiségű és sebességű autó lelassít és megáll, ha csak egyetlen gyalogost is közelíteni lát a zebrához; a járókelő pedig félelem nélkül lelép, és nincs dudálás, mutogatás, szitkozódás.
Hab a torta tetején, hogy a biciklista sem az a megtűrt közúti ellenség, aki csak zavar jelenlétével az utakon: az autósok bizony figyelnek rá, nagyívben kikerülik és nem kell attól rettegnie, hogy egy figyelmetlenebb rosszabb indulatú sofőr elsodorja.

A napi életminőséget azonban mégiscsak az autósok egymás iránt mutatott előzékenysége emeli a legjobban. A legnagyobb csúcsforgalomban is beengedik egymást, udvariasan kivárják a sorukat. Egy darabig csodálkozva figyeltem, hogy a legveszetteb big drive-ban sem tud annyira beállni a sor, és ha lassú is, de folyamatos a haladás. Aztán rá kellett döbbennem, hogy ez az előzékenységnek, a gyökeresen más autóvezetési kultúrának tudható be: nincsenek bunkók, akik beállva a kereszteződésbe megakadályozzák a keresztirányú forgalmat; nem fordulhat elő, hogy az elváló sávoknál a belső gyorsabb sávba ne tudj besorolni, és ezzel feltartsd az összes mögötted jövőt.
Ráadásul az erőszakos-tapló vezetési stílus nemcsak nem divat, de értelme sincs: hiába jaszkariznál, nyomnád padlóig, tolakodnál, és nem engednél be másokat, mert a többi közlekedő nyugodt, udvarias ritmusa úgysem teszi lehetővé, hogy azzal a három perccel előrébb juss, amit mondjuk budapesti dzsungelben kicsikarhatott az emberfia. A tizenöt hónap alatt talán, ha ötször botlottunk bunkó, udvariatlan autósba (nyilván frissen érkezett turisták voltak), de egyik szituáció sem volt igazán bosszantó: nem enged be a sorba? Sebaj, egyel előrébb gurultam, és máris lelassítottak, hogy beférjek.
Amilyen furcsa és idegen volt eleinte, annyira megszereti és beleszokik az ember idővel. Átveszi a ritmust, és miután nem remegő gyomorral szál ki egy-egy csúcsidőben autóban töltött félóra után, teljesen természetes, hogy nem is akar másként vezetni. Ez pedig szerencse, mert amíg az ország közlekedési kultúrája asszimilálni tudja az újonnan érkezetteket, addig megmarad ez a paradicsomi állapot. Persze, nyilván, ha egyszerre érkezne autóstúl párszázezer vadbarom, minden megváltozna. S talán külön szerencse az is, hogy a fordított oldali közlekedés miatt, eleinte minden újjonc óvatosabban, kevesebb merészséggel vezet, mire pedig megszokják a jobbkormányt, már átveszik a kiwitempót is.

Ha már itt tartunk, mintegy összefoglalásképp felsorolom az új-zélandi autózással, közlekedéssel kapcsolatos főbb tudnivalókat.
Köszönettel megkaptam én is tőletek a Totalcar vonatkozó cikkét, de megkapta Lipi is, és hozzáfűzte a saját tapasztalatait: itt olvasható.
Amiket pedig én írtam régebben, csak a rendszerezés kedvéért: Autók és Auckland, valamint releváns lehet még a Jogosítvány.

Dél-Korea és a kultúrsokk

Döbbentes olvasmány élményben volt részem ma, nem tudom megállni, hogy ne adjak róla számot.
Noha alapvetően azt gondolom magamról, hogy elég nyitott és információ éhes vagyok, Dél-Korea mindennapjairól eddig felületes elképzeléseim voltak csak. Aztán rábukkantam Vera blogjára, és örültem neki: egy újabb kultúrába kaptam betekintést, szubjektív, szeretni való, élvezetes módon.
Bánom már, akár a kutya, hogy hamarabb nem néztem végig Vera linkjeit, mert már hamarabb megtalálhattam volna a The soul of Seoul blogot.
Vera öccse három hetet töltött a nővérénél, a blogjában egy másik szemszögből ismerhetjük meg Dél-Koreát. Rövid beszámoló, érdemes végigolvasni az egészet, de van egy post, ami különösen megfogott – Novembernél keressétek, Zoom out címmel. (Szívesen belinkelném, de valamiért nem lehet sajnos.)
A bejegyzés a két Korea viszonyán keresztül mutatja be a sajátos koreai életszemléletet, attitűdöt, nem is tudom minek nevezzem – Korea lelkét?
Nem idézek belőle, nem foglalom össze – olvassátok el. Engem egész hazafele úton a hatása alatt tartott.

http://thesoulofseoul.blogspot.com/

Sztaszov köszönöm, a kultúrsokk megvolt nekem is, még így tízezer kilométer távolságból is.

Update: a link működik már:

http://thesoulofseoul.blogspot.com/2006/11/zoom-out.html

Ezt kell elolvasni…