All posts in “Magyarország”

Honosítási cirkusz

Zsuzsi kérdezte, de a választ inkább külön posztba rakom, mert lehet, hogy másokat is érdekel.

Szóval, hogy Lilynek megszerezzük a magyar állampolgárságot, ahhoz elméletileg elég lett volna, ha a születését regisztráljuk. Ez úgy megy, hogy az itteni születési anyakönyvi kivonatával, és az arról készült hivatalos fordítással (Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda – Budapest, VI ker, Bajza utca) be kell sétálni a lakhely szerinti illetékes önkormányzat anyakönyvi irodájába és ott kérvényezni kell a születésének a magyarországi regisztrációját és a magyar születési anyakönyvi kivonatot. Miután egy csomó helyről hallottuk, hogy problémás, ha a szülők nem mindegyike magyar állampolgár, különösen úgy, hogy Magyarországon nincsenek is összeházasodva – ezért mi nemcsak Lily születését, de a házasságunkat is regisztráltattuk.

Inkább visszalépek egyet, és kezdem ott, hogy okos akartam lenni, és sórolni akartam – de persze ráfizettünk: pénzben és időben egyaránt. Ti ne tegyétek. Tehát: mind a házasságot, mind a gyerek születését lehet külföldről is regisztráltatni. Ehhez a tiszteletbeli konzulunk minden segítséget megad, a hivatalos papírmunka rajta keresztül eljut Canberrába, és így tovább. Amikor beszéltem vele és kiderült, hogy ez nagyjából egy hat-hét hónapos procedúra és majdnem 350 dollárra jön ki, akkor ezt nagyon sokallottam, és meghoztam azt a fantasztikus döntést, hogy egy fenéket: úgyis megyünk Magyarországra, majd ott elintézzük – nyilván mind időben, mind pénzben sokkal jobban kijövünk majd. Tévedés. Aki csak tudja, csinálja külföldről, mert jobban jár.

Szóval ott kezdődik a dolog, hogy a magyar állam nem fogadja el, a sima új-zélandi születési/házassági kivonatot, külön pecsétes hitelesítést kell kérni (Apostile Cetificate), azaz postai úton Wellingtonba kell küldeni egy kitöltött formanyomtatvánnyal egyetemben a már meglévő birth/marriage certification-t és 32 dollár ellenében már meg is kapod az plusz pecséttel kiegészített verziót. Ez kb. egy hetet vesz igénybe.

Ha itt csináltatjátok, akkor elég ha ti lefordítjátok és hitelesíttetitek – mondjuk a konzullal. Ezután van még valami hivatalos díj, ami magába foglalja a különböző illetékeket meg postaköltséget – mondom, nekünk az egész (Lily plusz a házasságunk) cirkusz mindenestül majdnem 350 dollárra jött volna ki. Ehhez képest Magyarországon nem lehet ám csakúgy fordítást hitelesíteni, erre az Offinak monopóliuma van, szóval bumm, csak a kétszer 2 oldal fordítása és hitelesítése majdnem 70 ezer forint volt. Utána jöttek még az illetékek. Magyarországon a hivatalokban nem lehet sem kártyával, sem készpénzel fizetni, hanem illetékbélyeget kell használni. Mindig. Minden körülmények között. Illetékbélyeget a postán lehet kapni, ahol nem lehet hitelkártyát használni. (A magyar olvasóim kedvéért: Az elmúlt kilenc évben gyakorlatilag teljesen leszoktam a készpénz használatáról. Új-Zélandon minden körülmények között és mindenütt lehet kártyával fizetni, akár taxiban is. Ezért Magyarországon folyamatosan bajba kerülök, mert sosincs nálam készpénz.)

Szóval, ha mindent összeszámolok: fordítást meg az illetékeket, akkor egy kicsivel többe került, mintha innen intéztük volna. Plusz a ráfordított idő, ami gyakorlatilag felzabálta a Magyarországon töltött két hetünk negyven százalékát. Ezek után természetesen az anyakönyvi kivonatok nem készülnek el azonnal, vagy napok alatt – hanem inkább hat-nyolc hét az átfutási idejük. És természetesen külföldre nem is tudják elküldeni, szóval apámnak kellett utánunk küldeni – addicionális kényelmetlenség és költségek.

Mondjuk ravasz voltam, mint a róka, és csak az utolsó nap jelentkeztem ki az akkor még létező magyar lakcímemről, így volt illetékes önkormányzat, ahová mehettem. Ha nincs magyar lakcím, fogalmam sincs hova mentünk volna.

Lily kínai állampolgársága. Szóval Kína nem enged többes állampolgárságot, ami azt jelenti, hogy ha akarnánk neki szerezni kínait, akkor le kellene mondania az összes többiről – ez nyilván nem játszik. Ebből kifolyólag kellett neki vízumot kérni, amikor ment látogatóba. Itt szeretném megjegyezni, hogy a kínai bürokrácia egy nagyságrenddel jobban működik, mint a magyar. Ugyan sem nem udvariasak, sem nem kedvesek a kínai nagykövetségen, és angolul is meglehetősen sajátságosan beszélnek (először egyedül próbáltam elintézni a vízumokat, de a kommunikációs nehézségek miatt másodjára már inkább MeiMei ment tárgyalni), de legalább viszonylag kevés hercehurcával lehetett vízumot szerezni.

Ami egyébként még viccesebb lesz, hogy amint megkapja MeiMei a kiwi állampolgárságát úgy elveszíti a kínait: utána már neki is vízumot kell kérnie, ha Kínába akar látogatni.

Útlevelek

Megint mennyi idő telt el, pedig egészen biztos voltam benne, hogy tudok majd sűrűbben írni. Igazság szerint rá kell jönnöm, hogy az egyik ok a sok közül, amiért nem írok, az az, hogy mindig valami, hosszú és kimerítő bejegyzésre készülök, amire azután sosem találok időt. És nem arról van szó, hogy ne akarnák írni Lilyről, sőt, tekintve hogy leginkább vele van tele az életem, egy csomó minden mondani valóm lenne róla, és nem érzem úgy sem, hogy a privacyja miatt kéne aggódnom, és nemcsak azért mert még kicsi, hanem mert egészen sajátos elképzelésem van a 21-dik századi privacyről. Az ilyeneken (mármint a 21-dik századi privacyn) való töprengés egyébként pont olyasmi, amiről írni akarok, de úgy gondolom, csak egy tanulmány méretű és részletességű írásban tudnám kifejteni – erre pedig nincs időm.
Ez a nincs idő kérdés nyilván nem pontos, bár tegyük hozzá, hogy az elmúlt 6 hétben voltam a legközelebb hozzá, hogy joggal hivatkozhassak erre a kifogásra. Ám hogy egy picit értsétek, Lily igazi ázsiai gyerek módjára, nagyon későn – kilenc és tíz között – megy csak ágyba, utána pedig legtöbbször már sem erőm, sem kedvem nincs leülni a gép elé. Ez a késői fekvés azt jelenti, hogy hétköznap is számottevő időt tudok vele tölteni – ha, mint a becsületes nyugati gyerekek már 7 és 8 között aludni küldenénk, akkor a fürdetéséig maximum másfél órám lenne, aminek egy jelentős részét a vacsora tenne ki. Persze a hátulütője a késői fektetésnek, hogy nincsenek értelmezhető estéink – szóval ezen változtatni fogunk, és ez különösen aktuális, mert néhány hónapon belül bölcsibe megy hetente két napra.

Valamikor február elején megérkeztek az új magyar útlevelek, amiket még tavaly december elején csináltattunk, amikor Aucklandben járt a ausztrál nagykövetség néhány munkatársa. Hat hetet ígértek, kilenc lett belőle, de szerencsére az időtényező nem számított. Viszont nyilván elírták benne Lily középső nevét, pedig többször is ellenőriztem, hogy mindenütt helyesen lett kitöltve. Ez gondolom különösebben nem számít most, ám biztos vagyok benne, ha egyszer Lily bármiféle hivatalos ügyet akar majd Magyarországon intézni, akkor belefut majd ebbe: miért különbözik a neve a születési anyakönyvi kivonatában és az útlevelében. Szóval van Lilynek már magyar útlevele és állampolgársága is a kiwi mellett, így végülis megérte az cirkusz, amit még két éve kellett Magyarországon végigcsinálni, hogy regisztráltassuk a házasságunkat, meg Lily születését és ezekről magyar anyakönyvet szerezzünk. Erről is akartam írni – mármint a magyar utunkról, és viszontagságainkról, de mostanra kiment belőlem a spiritusz, és nincs kedvem felidézni az egészet. Elég legyen annyi, hogy két hetet töltöttünk Magyarországon, és gyakorlatilag a két hét minden napján fel kellett keresni valami hivatalt, hogy a teljesen használhatatlan magyar bürokrácia képes legyen regisztrálni egy külföldi házasságkötést és gyerekszületést.

A házasság regisztrációja egyébként egy mini házasságkötésnek felel meg – így mi MeiMei-el háromszor házasodtunk össze –, amit az önkormányzat anyakönyvezetője hitelesít, de ahol a feleknek hivatalosan ki kell jelenteniük, hogy házastársul fogadják egymást. Tekintve, hogy MeiMei nem ért magyarul, és hogy az anyakönyvezető nem beszél angolul (bár nyelvizsgája nyilván volt, hiszen különben nem fejezhette volna be a felsőoktatási tanulmányait sikerrel), így az önkormányzatnak keríteni kellett egy hivatalos tolmácsot (újabb egy napnyi csúszás). A mondott napon tehát ismét megjelentünk az anyakönyvezető előtt, és megérkezett egy kedves fiatalember személyében az önkormányzat hivatalos angol tolmácsa is, aki azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy megbeszélték az anyakönyvezetővel, hogy fordítsam én a szöveget, nekem ez úgyis jobban megy, ő majd csak a nevét adja. Kíváncsi lettem volna, ha valami véletlenül vagy szándékosan félrefordítok észrevette volna-e, de sajnos akkor nem jutott eszembe, hogy kipróbáljam.

Végül az utolsó pénteken sikerült a teljes cirkuszt befejezni, és most februárban meg is lett a gyümölcse Lily útlevele formájában. Ha azt kérdezitek – ahogy az itteni magyar ismerősök egy része megtette –, hogy mi szükség volt Lilynek magyar állampolgárságot és útlevelet szerezni, arra csak azt tudom mondani, hogy mert nyitva akarom hagyni neki a lehetőséget, saját maga dönthesse el, hogy merre akar élni ha majd nagykorú lesz. Én ugyan nem tudom, miért akarna pont Magyarországon élni, de húsz év olyan hosszú idő, akármi történhet addig.

A múlt év

Igazándiból még régebben, ott kellene felvenni a fonalat, hogy 2012 őszén Magyarországon voltunk, de akkor kimaradna az előzmény, hogy milyen cirkusszal járt megszerezni MeiMeinek a schengeni vízumot. Természetesen az interneten elérhető információ nem készít fel a várható komplikációkra, mint ahogy a magyar külügy nem volt felkészülve arra az anomáliára, hogy egy magyar állampolgárnak lehet olyan felesége, aki sem nem magyar állampolgár, sem nem annak az államnak a polgára, ahol élnek. A történethez hozzá tartozik, hogy Új-Zélandon nincs hivatalos magyar külképviselet, két tiszteletbeli konzulunk hősies erőfeszítésének köszönhető mindössze, hogy van némi kapcsolatunk Magyarországgal.

Vízumügyben nem hozzájuk fordultam, hanem felhívtam a Canberrában székelő legközelebbi magyar konzulátust. Ott először Kínába, Pekingbe akarták küldeni Meit, hogy ott kérjen vízumot. Ez annyira irracionális ajánlatnak tűnt, hogy komolyan nem is foglalkoztunk vele – nekem nem lett volna erre áldozható extra szabadságom, MeiMei-nek egyedül kellett volna a féléves Lilyvel repülni egy napot és ott ki tudja mennyi időt várni. Igazándiból nem is tudom, hogy mi történt volna, ha nincs más opció, valószínűleg nem mentünk volna, legalábbis nem úgy és nem akkor.

Néhány újabb telefonos egyeztetés a konzulátussal, és felcsillant a reménye, hogy elég lesz Canberrába elmenni. A magyar konzulátuson igazán aranyosak és segítőkészek a népek, egyetlen szavam sem lehet. Tényleg, ha az egész ország olyan lenne, mint ők, sokkal kevesebb indok lenne a kivándorlásra, és sokkal meggyőzőbbek, mint bármilyen gyerehaza marhaság. Szóval nem rajtuk múlik, de mégis, a legjobb szándék ellenére is, azért mégiscsak Magyarországgal és annak minden hamisítatlan vonzatával volt dolgunk. Júniusban ott tartottunk tehát, hogy nem 11 ezer kilométert kell repülnünk a vízumért, hanem csak kétezer-kétszázat, és mondjuk két nap szabadsággal megúszom. Azért morogtam és dörmögtem, mert ha az ember hozzászokott a működő és polgár-centrikus államigazgatáshoz, akkor a legjobb indulat mellett is nehezen nyeli le a bürokrácia kibaszásait. Mindenesetre az eredeti, pekingi verziónál annyival jobb volt, hogy szinte hálát éreztem, de persze meg kellett várni, amíg a konzulátus egyeztet a magyar külüggyel, én közben kértem ausztrál vízumot, feltételes módban szabadságot, és elkezdtünk repülőjegyre és szállásra vadászni.

Próbáltam a jó oldalát nézni a dolognak: még úgysem voltam Canberrába; jó lesz főpróbának, hogy miként bírja Lily a repülőt, de azért – miután végül megegyeztünk a konzullal mindenben: dátumokban, meg, hogy miféle dokumentációt kell vinni – amikor a beszélgetés legvégén megjegyezte, hogy megpróbálhatjuk esetleg felhívni a svájci nagykövetséget, mert július 1-től (2012) Magyarországra irányuló schengeni vízumot Új-Zélandon a wellingtoni svájci nagykövetség állít ki, erősen reménykedni kezdtem. A konzul úr nem fűzött hozzá nagy reményeket, én viszont szinte biztos voltam benne, hogy sínen vagyunk.  Augusztust elején voltunk ekkor. A svájci követséget felhívva visszakerültünk a saját valóságunkba (abból az abszurd párhuzamos univerzumból, ahol a hivatalos opció szerint Pekingben kell vízumot kérni, ha az ember Aucklandből Budapestre akar utazni) és egy kedves hölgy nagyon megörült nekünk, mint első magyar ügyfeleknek. Hogy, hogynem, a svájci követségnek elég volt elpostázni az útlevelet, egy magyarázó levelet és némi dokumentációt, és három nappal később már vissza is érkezett az útlevél a beragasztott schengeni vízummal. Ingyen.
Itt szeretném feltenni a költői kérdést, hogy vajon a magyar külügy miért nem teszi lehetővé, hogy postai úton történő  ügyintézést?

Nem tudom ugyan, hogy  hányan lehetnek hasonló helyzetben, de azért röviden összefoglalom:

Új-Zélandi állampolgárnak nem kell schengeni vízumot kérnie, ha 90 napnál rövidebb időt kíván a térségben tölteni, sőt…
A kevésbé szerencsés országok állampolgárai számára az a szabály, hogy attól az országtól kell schengeni vízumot kérni, ahová mennek – de ez a vízum az egész schengeni övezetre érvényes. Ha egy európai út kapcsán több országot is érintenek, akkor attól az országtól kell kérni, ahol a legtöbb időt töltik.
Hogy miért nem lehet más országtól schengeni vízumot igényelni, ha az adott országnak nincs képviselete a kérelmező lakhelyén – mint a mi esetünkben –, az nemcsak rejtély, de illogikus is. Mindenesetre, ahogy fentebb már említettem, 2012 július 1-től,  a wellingtoni svájci nagykövetség ad ki magyar schengeni vízumot Új-Zélandon.

Az utazás egyébként nagyjából eseménytelenül és fájdalommentesen telt, ami figyelembe véve, hogy egy kilenc hónapos lánygyermekkel tettünk meg a több, mint 24 órát a levegőben, még úgy is várakozás felülinek számít, hogy több gyakorló szülő  is megnyugtatott, hogy amíg ilyen picik, addig nincs túl sok gond velük. Egy évvel később, Hong Kongba repülvén már nem volt pici baba: s noha csak feleannyit kellett repülnie, mégis pokollá tette az Air New Zealand vonatkozó járata utasainak életét.

Erről azonban majd a később.

Turistának megyünk

Kedves olvasóim, mindenféle kalandok, és sok-sok jószándékú segítség után, végül a Svájci nagykövetség jóvoltából, sikerült megszereznünk Mei schengeni vízumát, így szeptemberben három hetet Magyarországon töltünk. Mei még sosem járt Magyarországon, de még csak Európában sem, neki különösen izgalmas lesz ez az utazás. Szeretnék neki minél többet megmutatni, de legfőképpen elvinni néhány étterembe, ahol megismerheti, hogy milyen a magyar konyha, ha nem a férje főzi kiwi alapanyagokból. Ehhez szeretném a segítségeteket kérni: az én emlékeim már gyaníthatóan elavultak, és fogalmam sincs, hogy melyik étterembe vigyem, ahol mindeféle klasszikus magyar főztöt kipróbálhat, lehetőleg minél magasabb színvonalon. Nem az új gasztró mizéria csúcséttermei gondoltam, hanem olyanokra, ahol borjú-paprikást, bécsi szeletet, gulyást, hortobágyi palacsintát, újházi tyúkhúslevest lehet kapni, lehetőleg családbarát környezetben. Amolyan Náncsi Néni vendéglője típusra gondoltam, de oda (ha még megvan egyáltalán) mégsem szeretnék minden nap elmenni.

Kérlek benneteket, ha van ötletetek, akkor a kommentekben osszátok meg velünk.

Köszönöm.

Viktocracy

The end of the rule of law in Hungary

We can no longer speak of democracy in Hungary. I’m not exaggerating. In fact, reading through some of my earlier posts about what I expected if Viktor Orbán wins the elections, I realize that I was too optimistic. Not in my wildest imagination could I have predicted what has been happening in the last few months. The rapid passage of bills submitted by individual members and thus not requiring any preparation or public discussion was followed by filling all the so-called independent posts with Fidesz  men. The government’s accounting activities are supervised by a party hack, the president is the puppet of the prime minister and stupid to boot, the budgetary council is on the verge of extinction. Individuals’ savings have been illegally seized, the constitution has been changed six times, laws have been tailored to suit members of the inner circle, the constitutional court has been castrated, and smear campaigns are launched against people who criticize Orbán and his government. One could go on and on. […]

Read more on Eva Balogh’s blog

Magyar választások – 2010

Mindössze két helyen találtam híreket a magyar országgyűlési választásokról:

Meglehetősen terjedelmes cikkben emlékezett meg róla a Stuff.co.nz (A Trademe tulajdonában álló online magazin, amolyan kiwi index.hu-nak képzeljétek:

http://www.stuff.co.nz/world/europe/3571999/Fidesz-wins-Hungary-elections

A második gyors összefoglalót Idiot/Savant blogján találtam:

http://norightturn.blogspot.com/2010/04/hungary-votes.html

Most, hogy mindenki lassan elhallgat körülöttem, lehet, hogy újra sűrűbben jelentkezem majd.

Magyarország, 2009

Nyolcadik napja vagyunk Magyarországon – és igen, szándékosan nem írok itthont, mert amikor a “haza” kifejezésre gondolok, akkor Auckland jut eszembe –, és még egyetlen spontán mosolyt sem kaptam a családtagjaimon és barátaimon kívül.
Látom Magyarország és Budapest szépségeit, olykor egy kívülálló szemével tudok rájuk csodálkozni.
Gyönyörű nők sétálnak számolatlanul, pezseg az éjszakai élet. Ittam pálinkát, jó volt. Ettem Turó Rudit, téliszalámit és gyulai kolbászt. A családtagjaim fantasztikusak, a barátaimmal alig van már kapcsolódási pontunk, mégis szuper volt találkozni velük.
Voltam író-olvasó találkozón, nosztalgikus élmény, de rájöttem, nincs ott semmi keresni valóm.
Mindeközben a szívem szorul el: Budapest élhetetlen, minden aspektusában. Maga a kis pokol.
A városszervezés tragikus, a két évvel ezelőtt feltúrt utak ugyanúgy fel vannak túrva. A közlekedés gyalázatos. Új-Zélandon nincsenek autópályák, csak Aucklandben. Emiatt a város egyik végéből a másikba jutni fájdalommentes és kiszámítható. Magyarország cirka tízszer annyi autópályával rendelkezik, ezzel szemben Budapesten megtenni 40 kilométert másfél órás kalandtúra, és remegő gyomorral végződik.
Az emberek rosszkedvűek, ellenségesek és a segítőkészséget hírből sem ismerik. A bizonytalanság, a rosszindulatú, bizarr kivagyiság fojtogató páraként hömpölyög.
Ez egy szegény ország, de már elfelejtettem, hogy mennyi új és drága autó rohangál az utakon. Egy kereszteződésben állva belénk kanyarodott egy piros Renault (a kár inkább esztétikai jellegű, szerencsére), idős vezetője felháborodottan rázta öklét, majd nem állt félre, hanem elhajtott.
Tetszőleges dolog elintézése tízszerese a normálisnak: bankszámla nyitás két és fél óra, adás-vételi szerződés megkötése 3 és fél. Félórákat töltök bankautomata keresésével, a kisebb üzletek nagy-többségében nem fogadják el a kártyát.
Semmi sem megy simán, semmi sem korrekt, viszont lehetetlen a belvárosban eltölteni fél órát anélkül, hogy koldusok hada ne környékezne meg.
És nem, mindez nem normális. Nem kellene normálisnak lennie.
Az árak ijesztőek – nagyjából az új-zélandi árakkal találkozhatunk – csak a kurvák, az ingatlan, a cigi és a kommersz alkohol olcsóbb.
Négy év elég volt, hogy megszokjam, hogy van jobb, négy év elég volt ahhoz, hogy elborzadjak most: nemcsak az aktuális állapotok miatt, hanem amiatt is, hogy EZT képes voltam 35 éven keresztül normálisnak tekinteni.
Semmi sem olyan, amilyennek lennie kellene, semmi sem olyan, mint lehetne. Pedig a lehetőségek adottak volnának.
Rettenetesen sajnálom.
Pont.