All posts in “Sport”

Mind feketében

Jut eszembe: ma megkezdődött a 2007-es Rugby Világbajnokság Franciaországban. Szegény franciák mindjárt a nyitómérkőzésen ki is kaptak Argentínától. Ahogy a csoportbeosztásokat nézem, az All Blacks-nek sima útja lesz a döntőig.

Kezdődjék tehát a hype:

42-11

Annak ellenére, hogy a múlt csütörtök-pénteken arról cikkeztek a lapok, hogy 8000 jegy még nem kelt el az All Blacks vs France meccsre, és Hobéval azon töprengtünk a stadion felé menet, hogy vajon ennek mi lehet az oka – szóval mindennek ellenére látszólag majdnem teltház volt, ránézésre és saccra nem lehett pár száznál több üres hely, ami az Eden Park 48 ezres befogadóképességéhez képest igazán elenyésző.
A meccsről magáról nincs túl sok mesélnivalóm: az All Blacks mindenféle erőfeszítés nélkül – a harmincadik perctől kezdve pedig a tartalékcsapattal képviseltetve magát – kényelmesen legázolta a franciákat 42-11-re. Azt a francia csapatot, amelyiket a világ második legjobbjának tartanak. Szóval nem túl nagy iramú, valódi teszt-mérkőzés volt (fociban a barátságos kifejezést használnák, ez egy rugbymeccs esetében azért eufemizmus volna.)
Mindent összevéve azért jó kis estének bizonyult, bár ebben a társaságnak legalább akkora szerepe volt, mint magának az eseménynek. Azt azért meg kell állapítanom, hogy a jövőben csak tétmérkőzésre vagyok hajlandó élőben kimenni – olyankor annyival magával ragadóbb a hangulat, hogy össze sem mérhető. Volt haka – ámbár nekünk kissé távol -, ellenben nem voltak cheerleaderek (pompom lányok).
Minden mérkőzés után (közben) eltöprengek, miképp lehetséges, hogy a focinál ennyivel keményebb és agresszívabb sportesemény ilyen békés, családias rajongótábort vonz: annak a fajta futbalhuliganizmusnak, amely teljesen alkalmatlanná teszi családi szinten a foci élvezetét még ott is, ahol egyébként maga a játék szórakoztató volna, nyoma sincs. Nincsenek egymásra haragvó szurkolók, nincsenek verekedések; vannak viszont fiatal lány szurkolók, pasik nélkül. Kettő francia-drukker kis jószág nem messze tőlünk izgulta végig az estét, és nem tudtuk eldönteni, hogy tényleg gallok, vagy csak jópofaságból – esetleg a gyengébbik iránt érzett szánalomból – festették a pofijukat piros-fehér-kékre.
Hazafele autózva, némi melankólia fogott el: szerettem volna 15 évvel fiatalabban részese lenni ilyen szombat estéknek. Mondjuk mostanában egyre többször jut ilyesmi az eszembe, bár ebben nyilván a koratél depresszív hatásai is szerepet játszanak.

Sport

Noha alapveően ma az America’s Cup-ról (Amerika Kupa) gondoltam írni, miután elkezdtem a forrásfeldolgozást rájöttem, hogy sokkal nagyobb falat, semhogy csak úgy kutyafuttában nekiláthatnék. Az America’s Cup a világ legrégebbi és legnagyobb presztizsű yacht versenye, Új Zéland egyik legfontosabb sporteseménye, s az utóbbi időkben a nemzeti büszkeség pillére. Idén is lesz, az izgalom fokozódása már érezhető, és a kiwiket jobban leköti, mint az olaszokat a football világbajnokság.
Tegnap késő délután, mikor Bélaval összefutottunk egy kis sörözésre, a yachtkikötőben várakoztam, s közben vettem észre, hogy a Team New Zealand hajói is ott horgonyoznak, mi több, naponta egyszer amatőr érdeklődőket is kivisznek az öbölbe, potom 135 dolláért. Noha Kriszti nem tud még róla, de szilárdan eltökéltem, hogy valamelyik hétvégén kipróbálom – a vitorlázás amúgy is a gyengém, az pedig, hogy két órát tölthetek a világ legjobb versenyyachtján, nekem megfizethetetlen.
Azzal azonban már előre elbüszkélkedhetem, hogy Pete – a cégünk igazgató-tulajdonosa – stratégiai tanácsadóként kétszer is részese volt a Team New Zealand győzelmének, még könyvet is írt a világraszóló siker kapcsán. Miután ma nagyjából-egészéből befejeződött a projektünk első szakasza, holnaptól inkább pihenősebb időszak kezdődik, amit többek között arra fogok felhasználni, hogy ebédidőben szabályos riportot készítek vele az America’s Cupról, a kiwik rajongásáról és persze nemcsak a diadalról, hanem az idei kilátásokról is.

Ha már a sportnál tartok, had meséljem el, hogy a két hete indult rugby SUPER XIV milyen eszelős tömegeket tud vonzani. Nemcsak a teltházas meccsekre gondolok, de a Telecom ilyenkor évről évre Virtual Rugby néven webes játékot indít, ahol a fordulók eredményére lehet tippelni – amolyan játéksportfogadás ez, hiszen nincs anyagi tétje. Tavaly még nem, de idén már én is beszáltam a játékba: szorgalmasan végigböngészem péntekenként a a csapatok esélyeit, az elmúlt évek eredményeit, hogy 151 ezer játékostársammal egyetemben megtegyem a tétjeimet. A rossznyelvek (Lajos) szerint, csak a kezdők szerencséje, de az elmúlt fordulóban egyetlen meccs híjján mindnek jól tippeltem meg a győztesét, és három meccsen még a gólarányt is eltaláltam; így a lehetséges 56 pontból 42-őt begyűjtöttem, ami a százötvenezres mezőnyben a 24.728-adik helyet jelenti.
Tényleg: azon kapom magam, hogy a második gyerekkoromat élem.

Sőt még: arról hallott a nagyvilág, hogy Russel Crow a a tulajdonában álló Dél-Sydney-i NFL (Amerikai Foci) klubmérkőzéseiről kitiltotta a cheerleaders-eket (szurkolólányok), mondván: “a férfiszurkolók kényelmetlenül érzik magukat miattuk.” Hát nem tudom, én például kifejezetten kedvelem őket, és a rugbymeccsek egyik fő attrakciójának tartom az ugra-bugrálásukat.