All posts in “Történelem”

Auckland, Harbour Bridge, 1959

Pappa írt két bejegyzést is az aucklandi Harbour Bridgeről, ezek elolvashatóak itt és itt. Csak az tudja ennek a hídnak a jelentőségét felmérni, aki az öböl túloldalán, mondjuk a North Shore-on lakik, és napi szinten jár a túlpartra dolgozni. A reggeli csúcsban a híd előtti autópálya-szakasz dugul be a legjobban, ahogyan délután is itt a legszűkebb a keresztmetszet. Szóval nekünk, az északi part magyarjainak különös fontossággal bír a híd, ezért előtúrtam az ötven évvel ezelőtti eseményeket megörökítő videó-felvételt.

Békebírók Új-Zélandon

A minap különböző ügyeim intézéseihez meghatalmazásokat kellett írnom és hitelesítenem. Ismerve a magyar bürokráciát, meg sem kíséreltem a helyi lehetőség után nézni, hanem felhívtam tiszteletbeli konzulunkat – mert természetesen Magyarországnak nincs hivatalos, államilag finanszírozott diplomáciai képviselete Új-Zélandon, a legközelebbi nagykövetség és konzulátus itt a szomszédos Ausztráliában található, oszt-poszt, ha három és fél ezer kilométer az egész –, időpontot kértem tőle, és sokkot kaptam, amikor közölte, hogy az aktuális konzuli díj az aláírásom hitelesítéséért 54 ausztrál dollár lesz, meghatalmazásonként (szerencsére nem példányonként, hanem okiratonként). Másnap kicsit pufogtam a kollégáknak emiatt, amikor a főnököm ártatlanul megkérdezte, hogy miért nem megyek békebíróhoz (Justice of Peace), azok megcsinálják ingyen, akár a hétvégén is. Tartott egy elgondolkodtató kiselőadást a békebírók szerepéről – és ebből született ez a bejegyzés –, ám én mégsem mertem megkockáztatni, a fenének van szüksége rá, hogy két hét múlva kiderüljön, Magyarországon a kutyának sem jó a helyi közjegyzőnek megfelelő autoritás tanúsítványa, és kezdhetem elölről a processzust. Mindenesetre a hallottak felkeltették a figyelmemet – különösképpen az ingyenességnek az emlegetése, így elhatároztam, hogy utánanézek, mi fán terem a békebíróság intézménye. (Azután, mintegy slusszpoénként kiderült, szándékaim ellenére mégiscsak békebíró hitelesítette a papírjaimat, igaz nem JP minőségében, hanem tiszteletbeli magyar állami képviselőként, mert a konzulunk is JP, mintegy mellesleg.

A békebíróság igazi angolszász intézmény, nemigen találtam hozzá foghatót még a többi európai országban sem. Története a középkorra nyúlik vissza: Első “Oroszlánszívű” Richárdnak tulajdonítják, hogy 1195-ben lovagokat bízott meg, hogy különböző vidéki tartományokban őrizzék és fenntartsák a békét. 1327-ben már törvény szabályozta a Béke Fenntartóinak (Conservators of the Peace) vagy Őreinek (Wardens of the Peace) a szerepét. A Justice of Peaces megnevezés már 1361-ből származik, III. Edward uralkodásának idejéből. A törvény szövege szerint:

“That in every county of England shall be assigned for the keeping of the peace, one lord and with him three or four of the most worthy of the county, with some learned in the law, and they shall have the power to restrain the Offenders, Rioters, and all other Barators, and to pursue, arrest, take and chastise them according to their Trespass or Offence”.

azaz

Anglia minden megyéjében ki kell jelölni a béke őrizőit, egy lordot és hármat vagy négyet a megye legkiválóbbjai közül, akik ismerik valamennyire a törvényeket, és akiknek hatalom adatik, hogy megfékezzék a bűnözőket, lázadókat és minden egyéb csalókat, és üldözhessék, elfoghassák és megfenyíthessék ezeket, a vétkük vagy bűnük szerint.

A békebírók szerepe azután az évszázadok során sokat változott, de a tizenkilencedik századtól napjainkig nagyjából állandósult: a közösségi igazságszolgáltatás pártatlan és feddhetetlen képviselői, akik szűkebb környezetükben segédkeznek az államgépezetnek a rend fenntartásában.
Új-Zéland első békebíróját 1814-ben nevezte ki az ausztrál Új-Dél-Wales kormányzója, Thomas Kendall misszionárius személyében. Miután Új-Zéland 1840-ben hivatalosan is a Brit Birodalom kolóniájává vált, törvény kötelezte a kormányt, hogy további békebírókat nevezzenek ki.
A békebíróság intézménye – bár csökkentett hatalommal – továbbra is fontos szerepet tölt be, nemcsak Új-Zélandon, de a Brit Nemzetközösség legtöbb országában is.

A béke bíró lokális közösségének elismert és megbecsült tagja, tisztéért, munkájáért semmiféle ellenszolgáltatás nem jár, közreműködéséért pénzt nem kérhet és nem fogadhat el.
Új-Zéland a JP-k két kategóriáját különbözteti meg: léteznek általános békebírók és képzett/minősített békebírók (ők azok, akik jogilag képzettek).
Az általános (egyben az összes) békebírók feladatai:
– Tanúskodás különböző dokumentumok aláírásakor,
– Dokumentumok, másolatok hitelesítése,
– Felhatalmazások, eskük és tanútételek megerősítése és nyilvántartásba vétele.

Ezen felül, a minősített békebírók (jelenleg 460 van belőlük a Zátonyon) feladatai:
– Vádak összefoglalójának meghallgatása,
– Előzetes bírósági meghallgatások lebonyolítása,
– Közlekedési vétségek esetén a bírói teendők ellátása,
– Szabadlábra helyezési ügyekben eljárás,
– Házkutatási parancsok kiadása.

Amíg az általános JP engem a magyar közjegyzői feladatkör ellátóira emlékeztet, addig a minősített JP-ket nem is tudom igazán hová helyezni: sok szempontból alacsonyabb szintű bírókra hajaznak, de hangsúlyoznám, hogy mindezeket a feladatokat ingyen, társadalmi munkában látják el.

Manapság már nem feltétel, hogy a békebíró a megye 3-4 legvagyonosobbjai közé tartozzon, ám a feddhetetlen előélet, közösségi szerepvállalás és a stabil anyagi háttér továbbra is elvárás. Gyakorlatilag bárki új-zélandi állampolgár, aki az előbb felsoroltaknak megfelel, békebíró lehet. A jelentkezés szándékát a lakóhely parlamenti képviselőjénél kell jelezni, mert a békebírók jelölését kizárólag parlamenti tagjaitól fogadja be az Igazságügyi Minisztérium. Az adekvát ellenőrzések után (erkölcsi bizonyítvány, hitelképességi vizsgálat), a jelöltet a helyi bíróság egy kirendelt képviselője interjúztatja, majd a tapasztalatait bizalmas jelentésben megküldi a Minisztériumnak. Ha az összegyűjtött adatok alapján megfelelőnek tűnik a jelölt, megindul a kiképzési fázis: a szükséges tananyag elsajátítására négy hét áll a rendelkezésre, melyet a Békebírók Királyi Szövetsége személyes konzultációval segít. A sikeres vizsgát követően az Igazságügyi Miniszter javaslatára Új-Zéland Főkormányzója nevezi ki a jelöltet békebíróvá, akinek a kinevezés elfogadását esküvel kell elfogadnia.
A békebírói kinevezés élethosszigra szól, de azért el lehet veszíteni – bármely börtönbüntetéssel fenyegetett bűncselekmény elkövetése, illetve a csőd (magán vagy céges), a JP státusz megszűnését vonja maga után.
Noha a törvény erről nem rendelkezik, de íratlan szabály, hogy nem lehet békebíró, aki:
– parlamenti képviselő,
– ügyvéd,
– jogtanácsos,
– orvos,
– az igazságszolgáltatásban dolgozik,
– pap, vagy valamely egyháznak dolgozik.

Ugyanakkor minden polgármester és önkormányzati képviselő JP a hivatala idejére, ám ha ezt a funkciójukat meg kívánják őrizni a tisztségük lejártával, akkor ugyanazon a procedúrán kell keresztül menniük, mint bármely más halandónak.

A békebírói jelzés, a JP –,amely talán az egyetlen (bár nyilván nem megvetendő) kézzelfogható hozadéka a funkciónak – használata is szigorúan szabályzott: nem használható a személyazonosságot igazoló iratokban (útlevél, jogosítvány), kereskedelmi hirdetésekben, választási hirdetésekben, és hivatalos megnyilvánulásokban, amelyek nem közvetlenül a békebírói hivatallal kapcsolatosak.
Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a szabályozás teljességgel kiszűri, hogy a békebírósággal járó társadalmi elismerést kézzel fogható kereskedelmi előnyre lehessen váltani.

Azt hiszem, a működő demokráciákat éppen az ilyen hivatalok és betöltőik mozgatják: élethosszig tartó, önként vállalt munka, kötelezettségek és felelősség, minden kézzelfogható előny nélkül.

Új Zéland királyai I.

Akik nyilván egyben az angol birodalom uralkodói is, de engem most elsősorban Új Zélandhoz fűződő viszonyuk érdekel.
Sorozatomat VIII. Edwarddal kezdem, aki csoda egy pofa volt, és ha nem lenne súlyosan felségsértő, azt is hozzátenném, hogy szörnyen rossz arc, és ocsmány rasszista is – ami pedig igazán nem királyokhoz méltó erény.

De had induljak egészen máshonnan. Meg nem mondanám, hogy a klasszikus meséken kívül hány Romana és hollywoodi film dolgozta már fel a király és egyszerű lány szerelmének történetét, amelyek – legalábbis a fikciókban – leggyakrabban boldog egymásra találással végződnek: lakodalom, közös trón, miegymás. Láttam (olvastam?) olyan alternatív happy endet is, ahol a király az egyszerűlány kedvéért inkább lemond az uralkodásról, merthogy a szerelem mindenek felett. Ez utóbbi verzió még a klasszikus befejezéseknél is sziruposabb, nem igaz?
Pedig a valóságban is megtörtént legalább egyszer egy ilyen eset: VIII. Edvard (Edward Albert Christian George Andrew Patrick David) Nagy Britannia, Írország és a Tengerentúli Brit Tartományok Királya, India Császára (élt: 1894-1972; uralkodott: 1936 január 20. – 1936 december 11.) nem egészen egy év uralkodás után lemondott a trónról, hogy feleségül vehesse szerelmét: Wallis Simpsont.
Mellesleg egyike volt Anglia legrövidebb ideig uralkodó királyainak; az egyetlen közülük, aki önként mondott le a hatalomról; és sosem koronázták meg.

Edward már herceg korában is elég sok fejfájást okozott apjának, V. György királynak, többek között nőügyeivel, mert előszeretettel bolondult bele férjes asszonyokba – szeretői között megtalálhatjuk egy textil-birodalom félig amerikai, félig brit örökösnőjét, egy filmszinésznőt, vagy a félig chilei származású Lady Furness-t (aki bemutatta későbbi feleségét, Wallis Simpsont).
Vadromantikus hajlama akár szimpatikus is lehetne, bár egy uralkodóház szempontjából ez nyilván egészen más megítélés alá esik, azonban e kétség kívül figyelemre méltó jellemszilárdságról tanúbizonyságot tévő lépésétől eltekintve nincs túl sok büszkélkedni valója.

A második világháború során például először a franciaországi Brit Haderők vezetésével állomásozott vezérőrnagyként, ám náci nézetei miatt jobbnak látták a Bahamákra küldeni kormányzónak, így ő lett az első olyan uralkodója a Nemzetközösségnek, aki civil méltóságot is viselt.
1937-ben még Hitlerrel jópofáskodott Berchtesgadenben, amit a korabeli német sajtó nem győzött felfújni eléggé, aztán 1940-ben sikerült kiszivárogtatnia a Szövetségesek Belgium megvédésére vonatkozó haditerveinek egy részét a náciknak. Noha a háború után megírt memoárjaiban tagadta, hogy nácibarát lett volna, a történészek nagy része egyetért abban, hogy Hitler a szövetségesei között tartotta számon, és szigetország lerohanása után trónra akarta ültetni, egy fasiszta Anglia reményében.

Egy világbirodalom uralkodójaként rasszistának lenni és ezt úton-útfélen hangoztatni nem túlságosan okos dolog; az pedig, hogy saját birodalmának egyes területeit is súlyosan lesajnálja, már kifejezetten ízléstelen is.
Az új-zélandi nemzeti könyvtár egyik részlege, az Alexander Turnbull Library nemrégiben megvásárolta gyűjteménye számára Edward Walesi Herceg (később VIII. Edward király) levelezésének egy részét, és nyilvánosságra hozta, hogy mit is gondolt országának e darabjáról 1920-as látogatása alkalmából.

A főkormányzót “visszataszító”-nak, az helyi asszonyokat “förtelmes”-eknek, a hivatali tisztségeket “szörnyű”-nek, a háborúból visszatért katonákat pedig rokonaikkal együtt találta “hitvány”-nak és “szánalmas”-nak.

Az ausztrál őslakókkal sem volt sokkal kedvesebb, amúgy:

“A legundorítóbb élőlények, akiket valaha láttam! A legalacsonyabb ismert formája az emberi fajnak és a legközelebb a majmokhoz állnak…”

Tulajdonképpen e levelek apropóján lett a republikanizmus vs. alkotmányos monarchia ismét a közbeszéd része.
Edward nem finomkodott, amikor férjes szeretőjének beszámolt a tapasztalatairól – s lám, ezek a szavak még majd’ egy századév távlatában is meg tudják sebezni a kiwi önbecsülést.

Wallis Simpson és Edward Főherceg az esküvőjük napján

Az 1920-as állapotokról nyilván nem lehet objektív véleményem: az akkori főkormányzó akár lehetett visszataszító is, és a hivatalok is bizonyulhattak szörnyűnek. Az asszonyokról formált véleményét nem tekintem mérvadónak – ez ízlés dolga –, mert aki Wallis Simpsont találja ellenállhatatlanul gyönyörűnek, azzal ugye nincs min vitatkozni.
Ezzel szemben a katonákról alkotott véleménye nem csodálom, hogy kiverte a biztosítékot a kiwiknél: az első világháborúban harcoló új-zélandiak valójában a monarchia és a brit királyi család kedvéért tették kockára az életüket és testi épségüket; attól igazán nem kellett tartaniuk, hogy a hadszíntér kitolódik a Csendes Óceán irányába.

Sunday Star Times cikk