All posts in “Turizmus”

Miniszterelnök a Letterman Showban

Na többek között ezért is szeretem a miniszterelnökünket (aki a turizmusért is felelős miniszter egyben): mosolyogva tűrte az amerikai showman bunkóskodását, nem jött zavarba, és nem vette egy másodperce sem túl komolyan magát.
Neki csak egy jó lehetőség volt, hogy tegyen valamit a tárcája (és Új-Zéland egyik fő húzógazdasága) hasznáért.

Fehér homok, kókuszpálmák, lagunák

Az egy hetes ajándéknyaralás helyszínéül a Cook-szigeteket – azon belül is a főszigetet: Rarotongát – választottuk. Mint már írtam, a cégem nagyvonalúsága a párokra is kiterjedt, így négyesben (Annamari – See, Kriszti – Én) utazunk hamarost (ma este), s én ismét átlépem a dátumvonalat, tehát ma reggel negyed hétre érkezünk meg.
A Cook-szigetek egyébként Tahiti és a Fiji között található a Csendes Óceánon, a legegyszerűbb Hawait megkeresni és tükrözni az egyenlítő mentén.
A 15 kisebb-nagyobb vulkanikus sziget összesen 240 négyzetkilométerén kicsit kevesebb, mint 20 ezren élnek, de van olyan sziget – az északi Suwarrow – ahol mindösszesen négyen. A lakosság nagyrészt maori egy kevés európaival (kiwivel) körítve. A Cook-szigetek Új Zélandhoz tartozik, kiwi dollár a fizetőeszköz, de van saját Telecomja és mobilszolgáltatása…
Legnagyobb meglepetésemre nemcsak a turizmus virágzik, de komoly export tevénységet folytatnak, elsősorban igazgyönggyel, kagylóval valamint zöldséggel-gyümölccsel látják el Óceániát.
Az információink alapján a cook-szigeteki népek roppant vallásosak – például csak azok az üzletek vannak nyitva vasárnap, amelyeket a Hetedik Nap Adventistái üzemeltetnek (ők ugye szombatonként járnak templomba) és külön felhívják a turisták figyelmét, hogy a nudizmus, monokinizés tilos, sőt, a beacheken kívül sehol sem nézik jó szemmel a mindössze fürdőruhát viselő idegeneket.

Végre igazi nyaralásban lesz részem – szó, mi szó: a magyar út minden volt csak pihentető nem. Fényképezőgépet viszünk, mához egy hétre fotókkal tarkított beszámolóval jelentkezem ismét.

Új Zéland szörnyei

Noha a szúnyogok nem ismeretlenek Új Zélandon, jószerével alig okoznak problémát. Nyaranta persze nem árt némi elővigyázatosság, mi minden szobában elhelyezünk egy-egy elektronikus riasztót és azzal le is van tudva a dolog. Én például a legyeket sokkal jobban utálom, gyakorlatilag örökös háborúban állok velük, s noha a technika minden szóbajöhető fegyverzetét bevetem, csak rövid ideig tartó, álságos győzelmeket tudok aratni felettük. A legújabb szerzeményem egyébként egy elektromos légycsapó, amivel elég a levegőben elkaszálni a nyomorultakat – ha jó időben nyomom le az aktíváló gombot némi sercegés és enyhe dögszag kíséretében már hullik is le az áldozat.
A szúnyogokra visszatérve: a kiwi egészségügy különösen óvatos és rendszeresen írtja őket permetezéssel. Új Zéland éppenhogy kívül esik a maláriával fertőzött területeken, és ennek az állapotnak a megőrzésére meglehetősen odafigyelnek.
Kiwiország egyetlen valóban veszedelmes vadállatát sandfly-nak (homoki légynek) hívják. Megtalálható az Északi Szigeten is, de főként a Déli Szigeten elterjedt. A nagyobbfajta muslincára hajazó, hivatalos nevén Simuliidae blackfly, maoriul Namu szörnyű kis szerzet. 13 fajtájából csak kettő táplálkozik emberrel, a többiek jobban kedvelik a pingvineket, fókákat vagy denevéreket. A sandfly nem szúnyogfajta, bár kétségtelenül sok közöttük a hasonlóság: csak a nőstény szív vért, és a nyála alvadásgátlót tartalmaz ennek is – ez okozza egyébként a viszkető érzést.


Minket jószerével megérkezésünk napjától fogva riogattak a sandfly-al, mondván a szúnyog kifejezetten hálás háziállat hozzáképest. Aucklandre jellemző, hogy jó darabig fogalmunk sem volt róla, hogy is néz ki egy efféle kis vadállat, mindenféle szárnyas rovar láttán eliszonyodtunk, hogy: – Sandfly, sandfly..!
A déli-szigeti túránkon egy kedves magyar párral találkoztunk Nelsonban – még innen Aucklandből ismertük őket, csak időközben leköltöztek –, és ők meséltek sandfly-os történeteket. Ehhez képest a söröző teraszán csak rendes szúnyogok röpködtek, úgyhogy a sandfly maradt továbbra is: arctalan, mítikus szörny.

Egy nappal később a Pancake Rocks felé tartva egy gyönyörű kilátással kecsegtető útszakaszon kiszáltunk a kocsiból. Némi szájtátás és fényképezkedés után, valahogy a saját lábszáramra tévedt a tekintetem. Hirtelen felrémlettek az előzőnapi sandfly-os történetek, mert bokától térdig – akárha pamutzokni lenne – eleven, tömött fekete tömeg takarta a lábam. A sandfly csípése ugyanis nem fáj, vagyis nem rögtön fáj… Észre sem veszi az ember, hanem aztán egy-két nap múltán kezdődik a kis pokol: szúr, éget és viszket, de legalább nem múlik el gyorsan: a nyomai még két hét után is megvannak. Sandfly-t azóta láttam már Aucklandben is, de csupa magányos példányt. Valódi előfordulási helyük a Déli Sziget nyugati partja és a fjordok vidéke. Persze főleg vízparton botolhat beléjük az ember – igaz, ez Új Zéland esetében nem jelent túl nagy könnyebbséget. Tengerpart vagy gyors hegyifolyó, nagyjából mindegy a nyavajásoknak: utazásunk során többször is fejvesztve menekültünk, amikor a folyóparti gazosból, vagy az óceánparti buxusból fekete füst gyanán előrajzottak.
Érdekes és megnyugtató ugyanakkor: sem a városokban, sem a kempingekben nem kell tőlük szenvedni – az a fajta kényelmetlenség, ami mondjuk egy balatonparti nyaraló lakóit nyár folyamán a szúnyogok miatt kínozza, teljességgel ismeretlen jelenség.

Néhány jótanács védekezésül:

– B vitamin fogyasztása. A sandfly-ok nem szeretik a B vitamin ízét.
A B vitamin bevitelét meg lehet oldani Vegemite vagy Marmite evésével: ezek azonban borzasztóan gyanús, takonyállagú és kinézetű anyagok, én sosem kenném a piritósomra. Kriszti ezzel szemben szereti, úgyhogy akár másnak is bejöhet.

– A sandfly-ok a sötét színt kedvelik, világos színű ruhák viselése csökkenti a támadás valószínűségét.

– Végül a reklám helye: ClickthatItch

És ez mind Tahiti

Paul Gauguin

Kissé ellentmondásos érzelmekkel és tapasztalatokkal érkeztem vissza Tahitiről. A véleményem és a benyomásaim folyamatosan változtak az ott töltött cirka három nap folyamán.
Jószerével semmit sem tudtam Francia Polinéziáról, csak valami halvány elképzelésem volt a pálmafás paradicsomról – őszintén szóval Tahiti gyakran összemosódott bennem Hawai-al, ahol eddig még szintén nem voltam. Ugyanakkor volt bennem némi gyanakvás, mert a franciákról nem alakult ki túlságosan jó véleményem a párizsi tartózkodásom alatt: sosem fogom elfelejteni azt a nagyképű idegengyűlöletet, amit mindenkivel szemben éreztetnek, aki nem beszéli a nyelvüket. Abban persze biztos voltam, hogy a polinézek roppant kedvesek – ez azért Aucklandben gyorsan kiderül –, de azt nem tudtam, ezen mennyit rontott vajon a francia befolyás, ha ugyan rontott valamit.

Paul Gauguin


Az első meglepetés az Air Tahiti Nui járatán ért még odafele: kifejezetten filmbeillően szép utaskísérőket kaptunk: nemcsak a nők voltak roppant csinosak, de a férfi stewardok is nyugodtan szerepelhettek volna tetszőleges magazinban férfimodellként. A Kiwilanden élő szigetiek (polinézek) és maorik nem elsősorban a szépségükről ismerszenek meg. Leggyakrabban hatalmas, kövér (nálam is sokkal kövérebb) emberek, akik tüneményesek tudnak lenni, de azért nem a fizikai vonzalom jut az európai szépségideálhoz szokott embernek eszébe róluk – ezért okozott kifejezetten kellemes csalódást a légitársaság személyzete.

Az Airbus A340-400 gépen három nyelven tájékoztattak: franciául, tahiti (ami a polinéz nyelvcsalád tagja), és angol nyelven, majd vacsorára rendes, becsületes pörköltet szolgáltak fel, simán megállta volna a helyét egy tetszőleges magyar kiskocsmában is. Kicsit több, mint négy óra repülés után Tahiti fővárosában Papeeten szálltunk le, a mínusz 22 órás időeltolódás miatt előző este 11-kor. A nemzetközi repülőtér meglehetősen korszerűtlen, lepattant – kissé kontrasztban azzal, amit vártam volna. A párás meleg azonban már a gépről lekászálódva arcabavágott, és mitagadás kifejezetten jólesett. A reptéren már felhagytak az angol tájékoztatással: mind a feliratok, mind a hangosbemondó tahiti és francia nyelven szólt – ez kicsit tovább erősítette az aggodalmamat. Jópofa volt ugyanakkor, hogy az EU állampolgároknak külön kaput tartanak fent, itt a megérkezésünkkor senki sem állt, így a magyar útlevelem először életemben pozitív diszkrimináló hatását élvezve elsőként léphettem be a határon a gépünk utasai közül, kiwi főnökömet jó negyven perccel megelőzve. A vámnál azért kekeckedtek egy kicsit: hét notebook, egy szerver, fél kilométernyi hálózati kábel volt a csomagjainkba – de azután mégiscsak beengedtek vámfizetés nélkül. A formaságok elintézése után a lengőajtón túl tahiti élőzene, és csinos polinéz – tradicionális színes lepelruhába öltözött – lányok várják a kilépőket, hogy virágfüzért akasszanak mindenki nyakába.

A reptér előtti főúton rendes, becsületes, nappalinak tűnő forgalom zajlott, pedig már jóval elmúlt éjfél is. A szállásunk a Hotel Intercontinentalban volt, s amíg a busz – nem egészen 8 perc alatt – odavitt, szinte alig láttam valamit a külvilágból.

A szálló a déltengeri trópusok luxusképviselője, a transzferből leszállva csak a számat tátottam: a környezet, a személyzet… akárha egy nagy költségvetésű hollywoodi film valóságába csöppentem volna.
Ezen az estén még azt hittem, hogy ez Tahiti, és ez meglehetősen elkápráztatott – ekkor döntöttem úgy, hogy ide jövünk majd nászútra –, és a blogbejegyzésre gondolván úgy fogalmaztam magamban: olyan, mint amilyen a Kanári-szigetek szeretne lenni, csak épp a spanyolok híján vannak a franciás nagyvonalúságnak, és gyaníthatóan a kellő tőkének is.
A vendéglátó AXA egyik munkatársa beszélgetés közben megjegyezte: Tahiti se rossz, de a szomszédos Bora-Bora összehasonlíthatatlanul szebb, viszont még sokkal drágább. Őszintén bevallom, akkor nem nagyon tudtam hova tenni ezt a megjegyzést: egyszerűen nem éreztem valós alternatívának a környezet szépségének fokozását.
Az ízlésemnek kissé rövid – egy elvadult kakas folyamatos kukorékolásától eltekintve eseménytelen – alvás után, másnap egész nap szinte a konferencia teremben telt a napom: odakint amúgy is zuhogott az eső, hogy 28-30 fokos hőmérséklet ne tévesszen meg senkit, mégiscsak tél van a déli féltekén.
Ez a tél főleg a gyakori esőkből és a viszonylag korai alkonyatban nyilvánul meg, a hőmérséklet viszont ideális – magas páratartalom ide vagy oda. A szállóban még valamit kénytelen voltam megjegyezni: a személyzet polinéz része (és 90%-ban polinéz volt) egyfolytában mosolyog. Egyszerűen nem lehetett egyikükre sem úgy ránézni, hogy ne kedves mosollyal pillantottak volna vissza, a tetovált, félmeztelen, tradicionális tahiti ágyékkötőt viselő boy-ok azonnal bohóckodni kezdtek, ha észrevették, hogy fényképezné őket az ember. Mindehhez tegyük hozzá: nem a borravaló reményében viselkedtek így, sőt…

Paul Gauguin


A következő napot jóleső szervezetlenséggel kezdtük. Sikerült fél tízig aludni, úgyhogy kicsit már el is múlt tíz óra, amikor a recepción lefoglaltunk délutánra egy félnaposnak aposztrofált Tahiti körutat, ami 2 órakor indult. Addig azonban meg szándékoztuk nézni Papeetet, ám a városba jutás korántsem bizonyult olyan simának, mint gondoltam volna.
Először is elkeserítettek (már a recepciónál a consierge-nek titulált hölgy – pedig a consierge amennyire emlékszem a maffiában a Don közvetlen tanácsadójának a megnevezése) azzal, hogy nincs is értelme a városba mennünk, hiszen 11-től 2-ig úgyis minden bezár sziesztára. Ez némiképp persze elkedvetlenített, de az elhatározásunktól nem tántorított el. A második akadályt ugyanaz a franciás lazaság gördítette utunkban, amelynek köszönhetően aktuálisan nem működött az internet sem a Hotel Intercontinental területén – a hotel saját pénzváltója kifogyott a tahitin használható “dél-csendes-óceáni frank” nevű, helyi pénzből. A városban ugyan már találhatunk ATM-et, de sem a buszjegyért, sem a taxiért nem lehetett kártyával fizetni. Hülyén bámultunk egy darabig, hogy akkor most mi a legyen a helyzet feloldása, a hotel előtt a legképtelenebb arrajárókat interjúvoltuk meg, hogy nem vinnének-e be minket, amikor az egyik agyontetovált ágyékkötős boy – mint később kiderült Teve névre hallgatott – felfigyelvén a problémánkra, a kezünkbe nyomott négyszáz frankot (ez kb. 6 dollár), hogy ez elég lesz az olcsóbbik típusú, a helyiek által csak truck-nak (teherkocsi) becézett buszra. Nem győztünk hová lenni a hálálkodástól, és amikor biztosítottuk, hogy amint visszaérünk azonnal kiegyenlítjük a számlát, akkor megjegyezte, hogy addigra ő már nem lesz itt, de ne aggódjunk emiatt: ajándék. Tetszik érteni? A hotelboy ajándéka a turistának…

A truck – tömegközlekedés Papeete-n

A truck felkészíthetett volna, hogy mi vár a városban – ennek ellenére meglepett Tahiti fővárosának ásító szegénysége, gondozatlansága. Az Intercontinentál luxusa csinált művilág – köszönő viszonyban sincs a valósággal: kifejezetten elmaradott infrastruktúra; koszos, máló vakolatú falak; rossz grafitik mindenhol. Tahiti valóságában már az emberek sem mind szépek: gyakran visszaköszön az Aucklandben megismert testes-darabos polinéz embertípus.
A délelőttöt a Papeete belvárosában töltöttük és jókorát sétátunk (mégsem volt szieszta miatt minden zárva), szendvicseztünk, internetcaféztunk, hogy azután kishíjján lekéssük a lefoglalt Tahiti körutazást.
Magáról a túráról nincs mit mesélnem különösképpen. A guide-unk egy Dave névre hallgató, Tahitire nősült amerikai volt, akinek kifejezetten szórakoztató előadásából megismerhettük nemcsak Tahiti, de egész Francia Polinézia történetét, kultúráját. Külön fejezetet kapott Paul Gauguin – a túra egyik állomása egy meglehetősen lehangoló kis Gauguin múzeum volt –, végigkövethettük a Bounty lázadásának történetét, elmentünk a Point Venus-ra, ahol Cook kapitány obszervatóriuma állt (ma már nincs belőle meg semmi), és megnéztük ugyanott a Kincses sziget szerzője – Robert Louis Stevenson – apjának tervezésében épült, még ma is működő világítótornyot.

A híres Stevenson féle világító torony Point Venuson

A körutazás csak megerősített abban, amit délelőtt Papeeteben megállapítottam: Tahiti egy kissé elmaradott és szegény; természeti adottságai és látnivalói átlagosak. Meggyőződésem, hogy nem az elfogultság mondatja velem: Új Zéland egy nagyságrenddel szebb, minden szempontból.

Azért a vége happy end. Amiért mégiscsak életreszóló, felejthetetlen élmény Tahiti, az nem a szigetnek, hanem a lakóinak köszönhető. Soha ilyen vendégszeretettel, ennyi nagyvonalúsággal, ekkora nyílt, mosolygós odafordulással nem találkoztam még sehol a világon. Jószerével még most is alig hiszem el, hogy ilyen emberek léteznek.
Teve (a boy) 400 frankos ajándéka csak kezdte a sort. Az ismeretlen taxis, aki meghallotta, hogy lekéssük a körutazást, ha nem érünk vissza kettőre, viszont nincs nálunk elég pénz, 1700 frank helyett 1300-ért is elvitt minket.
Este Francia Polinézia minden évben megrendezésre kerülő tánc és énekfesztiváljára, a Heiva i Tahiti-re szerettünk volna ellátogatni. Hatalmas, arénaszerű sportcsarnokban tartják az eseményt, minden fontosabb szigetről érkeztek tánccsoportok, hogy bemutassák tudásukat. A kezdés után félórával érkeztünk, de sehol sem találtuk az előre beharangozott jegyárusító lakókocsikat. Az ajtónálló hölgyeket kérdezve kiderült: az este teltházas, ezért a jegyárusítók már rég bezártak. Tétován, elkeseredetten tébláboltunk, amikor az egyikük elnevette magát, intett, hogy kövessük, és megjegyezte, lehet, hogy mégiscsak tud tenni valamit az érdekünkben. Végül egy oldalajtón bevezetett minket, és két igazán kitűnő helyre kísért minket. Amikor kérdeztük, hogy mennyibe kerül, csak mosolyogva legyintett.

Heiva i Tahiti

A Heiva végeztével egyedül próbáltam visszajutni a szállóba – a főnököm úgy döntött, még marad. Állok az út szélén, várom a truck-ot már hosszú percek óta, amikor egy tahiti lány leszólít, hogy mit csinálok. Mondom neki, hogy várom a buszt, ő pedig rossz angolsággal magyarázza, hogy hiába: ilyenkor, hétfő este már nem jár a truck. Hova akarok menni, kérdezi. Az Intercontinentálba, válaszolom én – messze a reptéren túlra. Jó – feleli a lány, megkérdezi az exbarátját, talán el tudnak vinni. Rövid telefonálgatás után mosolyog: minden rendben, hamarosan itt az autó. Kérdezem mennyibe fog kerülni? Elkerekedett szemmel néz rám, azután csak kacagva megrázta a fejét:
– Természetesen semmibe sem kerül. Hiszen Tahitin vagyunk.

Vissza a múltba

Hamarosan kezdetét veszi az időutazásom. Holnap, vasárnap délután négy órakkor elrepülünk Tahitire, hogy 3900 km később, 5 óra múltán leszálljunk ma (azaz szombat) este 11 órakkor.
Tahiti francia polinézia legnagyobb és legismertebb szigete, ennek ellenére alig tudok róla valamit, és gondosan odafigyeltem rá, hogy túl sok mindennek ne is olvassak utána: egy egész szabadnapom lesz, szeretném, ha a meglepetés erejével hatna.
Tahitiről egyébként a kamaszkoromban művészet-történet órán látott, századelőn készült, félmeztelen, fűszoknyás polinéz lány festménye ugrik be elsősorban. Másodsorban a bambuszból ácsolt tengerparti bungallók és emberfej nagyságú kagylóból szerzett kürtök.
Nemigen hiszem, hogy amíg odavagyok lesz lehetőségem bloggolni, úgyhogy most egy rövid öt napra elbúcsúzom: fényképes beszámolóval majd a jövő hét szerdájától jelentkezem.

Kalandvágy

Egyik – már állampolgárságot kapott – ismerősünk visszaköltözése kapcsán született vicc, ami többi-kevésbé kifejezi az aucklandi magyar társaságban uralkodó nézetet:

– Miért költözött vissza Petya Magyarországra?
– Na??
– Hát kalandvágyból…

Nem mondom, hogy az augusztusi hazalátogatásunkra kalandtúraként gondoltam eddig, és persze várom is. Jó lesz találkozni a távolban maradt szerettekkel, nosztalgiázni a barátokkal és jókat enni két álló héten át. Igazándiból egészen mostanáig nem is volt különösebben hangsúlyos, hogy mindez Magyarországon lesz – ha mindezt megkapnám Tongán, akkor csak odáig repülnék, és nem lennék bolond öt napot utazni. És igen, tudom, hogy ezt szégyenlenem illene – de nem tehetek róla, azt hiszem több évnek kell ahhoz eltelnie, hogy maga az ország fizikai valósága hiányozzon, ha ugyan… Mert a viszonyok nem fognak, abban biztos vagyok…
Mellesleg persze roppant kíváncsi vagyok, milyennek látom majd ennyi idő után Magyarországot – talán kicsit külső szemlélőként –, mennyire lesznek olyan negatív tapasztalataim, mint amiket előre jósol minden ismerősöm, akinek az elmúlt időszakban hasonló experimentumban volt része.
Nyilván jól fogom magam érzeni, ez nem is kérdés – azt, hogy örömömbe mennyi üröm vegyül, majd meglátjuk.

A kezdet mindenesetre nem túl bíztató:
Elhatároztuk ugyanis, hogy – tekintettel a családok és barátok földrajzi elhelyezkedésére – autót bérelünk. Az internet segítségével több lehetőség is ígérkezett, míg végül a Yes Autrent tűnt a legkedvezőbbnek, és a webes előrendelés is egészen megnyugtatóan professzionálisnak tűnt.
Gondoltam jó előre lefoglalom az autót – augusztus mégiscsak főszezon, nehogy késve ébredjünk. Kitöltöttem tehát a megfelelő adatokat, ráklikkeltem az Elküld feliratra, és kissé meglepődve konstatáltam, hogy értesítettek: hamarosan élő ügyintéző veszi fel velem a kapcsolatot. Gondoltam itt van vége a történetnek, arra szinte mérget vettem volna, hogy nem fognak Új Zélandon felhívni, de alábecsültem őket, mert már másnap email-t kaptam a cégtől.
A kellemes meglepetés persze csak addig tartott, amíg el nem olvastam a megrendelésem visszaigazolását. A Yes Autrent ügyintézője szerint ugyanis Augusztus 2-tól 13-ig 7 nap van, és bár még a levél aljára odamásolt eredeti megrendelésben is ott van feketén-fehéren, hogy A kategóriás (tehát a legolcsóbb, mert végletesen megfertőzött a kiwi puritánság) gépkocsit előrendeltem, a visszaigazolásban már B kategóriás Skoda Fabia szerepelt napi ezer forinttal drágábban.
No jó, gondoltam, mindenki követ el hibákat – de azért felébredt bennem az egy ideje már szunnyadó kelet-közép-európai mindenütt rosszindulatot és lehúzást orrontó gyanakvása –, ezért roppant udvariasan:

“Nagyon köszönöm válaszát, de megrendelésemben szeretnék pontosítani…”

kezdetű levélben gondoltam tisztázni az álláspontomat és kívánságaimat.
Ennek kilenc napja immár, és persze semmi válasz. (Mondjuk az is tény, hogy nem küldtem el a hitelkártya-számomat, ahogyan kérték.)
Hát mit mondjak? Egyszerre eszembe jutottak a:
– Sokkot kapsz majd, meglásd… – kezdetű élménybeszámolók, eszembe a kalandvágyas vicc; és felmerül a kérdés: most akkor nyaralni/látogatóba megyünk, vagy kalandtúrára?

101 kötelező dolog Új Zélandon

No, ezért a postért előre elnézést kérek minden magyarországi olvasómtól. Azoknak számára viszont, akik itt élnek, esetleg ide készülnek, vitális lehet.
Az AA (új-zélandi autóklub) egy öt hónapos felmérés után közzétette 101 must do things in New Zealand for kiwi’s (101 kötelező dolog Új Zélandon, egy kiwi számára) listát.
A lista neve egyébként önmagáért beszél: azt sorolja fel, hogy mi az a tennivaló, látványosság, amit egy új-zélandinak mindenképpen érdemes megtenni, meglátogatni élete folytán.
A fordítás során bajban voltam: mit magyarítsak, mit ne; végül inkább az erőteljesebb magyarítás mellett döntöttem, hátha így érdekesebb. Akik az eredeti listára kíváncsiak, megtekinthetik a fenti linkre bökve, ahol ráadásul minden egyes pontra kattintva kis információhoz és egy fényképhez is juthatnak.
Kövérrel szedtem, amit mi már megcsináltunk.

1. Mitre Peak és Milford Szoros
2. Doubtful Szoros
3. A szigetek öble
4. Fiordland Nemzeti Park
5. Abel Tasman Nemzeti Park
6. Aoraki Mt. Cook
7. Kaikoura partvidéke
8. Hanmer forrás
9. Sátrazás
10. Tutukaka/The Poor Knights
11. Marlborough Szoros
12. Fox és Ferenc József gleccserek
13. Ruapehu, Ngauruhoe és Tongariro
14 .Waitomo barlangjai
15. Utazás a Nagy Déli Úton
16 .Otagoi vonatozás
17. White Island (tengeri vulkánok)
18. Stewart Sziget
19. Arthurs Pass Nemzeti Park
20. Átkelés Tongariron
21. A Haast Ösvény Kék medencéi
22. Dél Nyugatfölde
23. Waipoua erdő
24. Mt. Taranaki
25. Tekapo-tó obszervatórium és a Jó Pásztor Temploma
26. Ulva sziget (Stewart sziget madár menedéke)
27. Otago félsziget
28. Canterbury síkság
29. Punakaiki (Pancake rocks – Palacsinta sziklák)
30. Cape Reinga
31. Auckland öböl szigetei – Waiheke, Great Barrier, Rangitoto és Tiritiri Matangi
32. Őszi levelekben gázolás (Outlet ösvényen, a Clutha folyónál, Wanaka)
33. Akaroa és a Banks félsziget
34. Glenorchy és a Dart folyó
35. Farewell zátony
36. Queenstown (kalandozás)
37. Hokianga (Északfölde nyugati partja)
38. Whanganui Nemzeti Park
39. Cape Kidnappers
40. Waikaremoana tó, Te Urewera Nemzeti Park
41. Jó borok és híres ételek(???)
42. A Queen Charlotte ösvény
43. Matheson tó (Fox gleccser)
44. Arrowtown
45. Orakei Korako (geothermikus látványosság, Taupo mellett)
46. TSS Earnslaw (korhű gőzhajó)
47. Rotorua
48. Éjszakai sízés a Coronet Peak-en
49. Dunedin – a város (az épitészet megtekintése)
50. Mt. Maunganui
51. Karangahake szurdok
52. Keletfölde SH35 (partvidéki utazás)
53. Összebarátkozni a tengerrel és a vadvilággal
54. Hollyford völgye (és a Hollyford ösvény, Fiordland)
55. Hot Water Beach
56. Auckland nyugati partja
57. Rotorua Luge, ejtőernyőzés
58. Kapiti sziget
59. Marlborough borvidék
60. New Chums Beach, Coromandel
61. Christchurch, a város
62. Mt. Tarawera
63. Te Papa Tongarewa múzeum
64. A semmiben vezető híd (Whanganui Nemzeti Park)
65. Coromandel – a város
66. Taupo vízi atrakciói és a Tongariro folyó
67. A Pinnacles
68. Te Mata Csúcs (Hawkes Bay)
69. Raftingolás Rotoruán
70. Az elfelejtett világ országútja (Taumarunui és Stratford között)
71. A Wanaka tó labirintusa
72. Moeraki sziklái
73. New Plymouth parti sétányai
74. A tengeri herkentyűk városa (Auckland)
75. Castlepoint (a tengerparti óváros)
76. Wainui tengerpartja (Gisborne)
77. Ahipara és Shipwreck Bay
78. Buller szurdok
79. Taranaki kertjei
80. Cape Palliser (az Északi Sziget legdélibb pontja)
81. Auckland War Memorial Múzeum
82. Raglan
83. Takaka Hill: Rameka Track Mountain (Abel Tasman Nemzeti Park)
84. Whakarewarewa, tradícionális Maori falu, Rotorua
85. Waitangi Szövetség színhelye
86. Rere Rock Slide, Gisborne
87. Spa és pihenés Nelsonban
88. Az aucklandi Sky Tower és a kiugrás onnan
89. Devonport és North Head
90. Az Interislander komp
91. Auckland vulkánjai
92. Otago közepe
93. Waikato kikötője
94. Golfozni az Alpesi Amfiteátrumban (Queenstown Golf Klub)
95. Pottyantós vécé (távol Északföldén)
96. Wellingtoni Írók sétánya
97. Átsízni az országot (Wanaka tó)
98. Stonehenge Aotearoa (ott tölteni a téli napfordulót)
99. Rugby Múzeum (Palmerston North)
100. A Parlament (Wellington)
101=. Részt venni egy kötelező eseményen az Északi Szigeten
101=. Részt venni egy kötelező eseményen az Déli Szigeten

Ez eddig húsz százalékot teljesítettünk, ahogyan gyorsan összeszámoltam. Tekintve, hogy még messze a nyár vége, remélem eljutunk további helyekre is, hogy mire megkapjuk az állampolgárságot, elmondhassuk magunkról: ismerjük annyira Új Zéland nevezetességeit, mint bármelyik helyben született kiwi.