All posts in “Turizmus”

Kenutúra video

Ezek a felvételek a második nap készültek, a túránk leggyorsabb, legkényelmesebb napján. A Whanganui ezen a szakaszon volt a leggyorsabb, és az előzőnapi 32 kilométeres evezés után után, erre a napra terveztünk egy pihenős napot.
Csak összehasonlításképp: két óra alatt úgy tettünk meg 11 kilométert, hogy ebből csak egy órát eveztünk, a másodikat szinte végigcsorogtuk. Negyedik nap aztán a 14 kilométert úgy tudtuk 4 óra alatt lekűzdeni, hogy végiglapátoltuk inunk szakadtából.
Ez a video 5 perc, főképp az első kettő alatt ajánlom mindenki figyelmébe a hangokat: a természet és a madarak igazán kietettek magukért.
Az utolsó percekben látszik, amikor engedte a folyó, miként kapaszkodott össze a három kenu – ezek voltak az út legszórakoztatóbb részei.
Lesz még egyébként egy ennél érdekesebb, izgalmasabb video (borulással, uszással, zúgókkal) is: azokat a felvételeket Bandi csinálta, ha a hétvégén én is hozzájutok, némi utómunka végeztével közzéteszem majd.

A Whanganui folyó

Különleges lény a homo sapiens. Lemászott a fáról, eszközöket kezdett használni, aztán sokezer évnyi fejlődés után eljutott a padlófűtésig, atomerőmű termelte elektromos áramig és robbanómotorig. Mindezt csak azért, hogy azután az első adandó alkalommal málhájába sátrat, pokrócot és más, a technikai civilizáció oltárán rég feláldozott holmit gyömöszöljön, majd nekivágjon a vadonnak, ahonnan olyan kínnal-keservvel kűzdötte ki magát.
Jól esett kicsit vadembernek lenni – életem csodás négy napja volt ez.
Az első két napon a két leggyakrabban elhangzó mondat ez volt:
– No, ez az élet! – illetve: – Ezt el sem akarom hinni, hogy velünk történik.

Valóban így éreztük, pedig négy napon keresztül olyan megerőltető fizikai munkában volt részünk, amire a modern ember már nem kényszerül manapság. De megérte, megérte az utolsó pillanatáig.
Igazi vadvízi kenutúra volt ez, alapjaiban különbözött mindattól, amiben eddig részem volt.
Nemcsak a gyönyörű, lélegzetelállító környezet miatt, egy darabnyi érintetlen őserdő okán, hanem mert erre az időre csak önmagunkra számíthattunk és a társainkra. Ellentétben a magyar tapasztalatokkal, ahol a folyók mellett civilizáció van (annak is főleg a randábbik nyomát látni), a Whanganui folyó völgye háborítatlan. Ez persze azt is jelenti: amint a kenukat biztosító cég kisbusza felkínlódja magát a murvás, útnak alig csúfolható ösvényen, és megteszed az első néhány evezőcsapást, már nincs visszaút. Nem gondolhatja meg magát az ember, nem unhatja el, nem fáradthat bele, sőt, ha valami katasztrófa történik, azt is magának kell legyőznie. Négy nap múlva ez a kisbusz 84 kilométerrel lejebb újra előkerül, ám a köztes időben csak az égigérő sziklafalak között kanyargó folyó van, ahol mérföldekig nem találni olyan partszakaszt, ahol megkockáztatható a kikötés. Nincs hová szaladni segítségért, nem lehet kiszállni: még ha valahogy partra veckelődik is az emberfia, az erdő gyalog sem járható, nemhogy azzal 40-50 kilónyi teherrel, ami egy-egy hajóban utazik.
Táborozásra, éjszakázásra alkalmas hely átlagosan tíz kilométerenként akad, ezeken az erdőbe vágott tisztásokon a pottyantós vécé és az esővíz-tartáj jelenti a kényelem netovábbját, két kivételtől eltekintve, ahol a kényesebb túrázók fedett szállást (faházat) és palackos gázt is találhatnak. Áram vagy telekommunikációs lehetőség sehol sincs. Enni azt eszik az ember, amit magával visz; ha elfogyott valami, netán egy borulás során elúszott vagy ehetetlenné ázott az élelem, akkor marad a koplalás esetleg a többi túrázó jóindulata. Mert alkalmi vadember akadt rajtunk kívül is. Olykor hosszú órákig a nyomukat sem láttuk, hogy azután a folyón fel-fel bukkanjanak kenuban, kajakban, de estére összeverődtünk: egy ízben majd negyvenen éjszakáztuk a táborhelyen.
Napi öt-hat óra evezés, aztán még két órányi teherhordás: már az egyiptomiak is rabszolgákat alkalmaztak ilyesmire, hacsak tehették. Mégis jól esik, valahogy felpezsdít, örömmel tölt el. És igen, azt hiszem bármilyen furcsa, de sikerélmény is.

Most pedig jöjjön pár kép, aztán a napokban következik majd egy részletesebb utibeszámoló: videóval, újabb képekkel és persze a borulásunk történetével.

Néha csak csorogtunk a folyón.

A kenuk. Háromszemélyes böhöm jószágok, párban lapátoltunk , a harmadik ülőke helyére a csomagokat szíjjaztuk.

Sátorozás a dzsungelban.

És a dzsungel a maga valójában. A képen talán nem is látszik, mennyire sűrű, áthatolhatatlan ez az erdő.

Napfelkelte. Reggel, ahogy kezd a hajnali pára felszállni.

Négy nap a vadonban

No most megint nem lesz egy darabig blog: szombat hajnalban nekivágunk a vadonnak, ezúttal szó szerint.
Ahogy már írtam régebben, négynapos kenutúrára megyünk a Whanganui folyón. Szombat hajnali háromkor indulunk, mert reggel nyolcra már Ohakune-ban kell lennünk, ez pedig jó négyszázötven kilométer Aucklandtől. Ott letesszük az autókat, és a jó nevű Yeti Tours munkatársai – akik a kenukat és hasonló szükséges dolgokat biztosítják – elfuvaroznak a folyóhoz.
Innen fogva magunkra vagyunk utalva: négy napig emberi településnek nyomát sem látjuk, azt eszünk-iszunk, amit viszünk és jó esetben megteszünk 88 kilométer, hogy utunk végállomásánál Yetiék ismét felvegyenek minket és visszaszállítsanak az autókhoz.
Utunk a Whanganui Nemzeti Parkon vezet keresztül, a képek alapján gyönyörű. Szerencsére a folyó partján 20-25 kilométerenként sátortáborozásra alkalmas helyek vannak kialakítva, ezek némelyikén fogjuk tölteni az éjszakákat.

Mit is mondhatnék. Utoljára a kilencvenes évek elején próbálkoztam ilyesmivel, emlékeim szerint a Berettyó és a Rába folyók bejárása lett volna a terv, ám a túránk a második nap reggelén végetért: az áradás több kenut is elvitt. Azóta nem kísérleteztem evezéssel, így izgalmasnak ígérkeznek a elkövetkező napok – egyelőre elképzelésem sincs, mennyire lehet megerőltető a napi 25 kilométer evezés, amit beterveztünk magunknak.

A túrának sajnos a ma esti rugbymeccs is áldozatul esik, tekintve, hogy a héten mindennap hétig az irodában voltam, esélyünk sem volt, hogy rendesen összekészülődjünk – a szolid kommunikációs probléma miatt pedig egészen tegnapig meg voltam győződve, hogy a szombati indulás szombat délelőttöt jelent, és úgy terveztük: reggel még lesz időnk a csomagolásra meg élelemszerzésre. Hát nem. Kimarad a Blues – Crusader mérkőzés, amit persze fájlalok, de egyszerűen nem fér bele az időbe.

Végül a Yeti Tours honlapjának egy idézetével búcsúzom, beszámolóval és képekkel legközelebb jövő szerdán jelentkezem:

“There are few places left in the world you can go to today where there are no roads, no phones, no television and very few other people. The Whanganui River is such a place, where for a few days you can be isolated from the outside world and enjoy some peace and tranquillity.”

magyarul:

“Már csak néhány hely maradt a világon, ahol nincsenek utak, nincs telefon, televízió, és kevés az idegen. A Whanganui Folyó egyike ezeknek a helyeknek, ahol néhány napra elbújhatsz a külvilág elől, és élvezheted a békét és nyugalmat.”

Utazás dzsippel

Először kicsit meglepett – és bevallom őszintén, nem is vettem komolyan -, amikor a különböző térképek, amelyek a városok távolságát nemcsak kilométerben, hanem időben is megadják, milyen utazási idővel számolnak.
Az Auckland-Wellington távolságra például 10 órát írnak, ami tekintettel a leküzdendő 650 km-nek, nekem roppant soknak tűnt. Új Zéland egészén 100 km/órás sebesség korlátozás van, mármint ez a legnagyobb megengedett sebesség akár az autópályákon, akár az országúton.
Azt persze egy pillanatig sem hittem, hogy ezt átlagban is lehet tartani, de úgy képzeltem a nyolcvan-kilencvenes átlag könnyedén megvalósítható. Az utak jó minőségűek, a kiwi mérnökök, ahol csak lehet, nyílegyenesre építették – a 4000 kilométeres utunk alatt talán ha háromszor volt olyan hosszabb útszakas, amelyik kanyargott – és a közlekedési morál is segíti a haladást.
Szóval ennek tükrében sokallottam én a feltűntetett időket, de végső soron helyt kell adnom a térkép szerkesztőinek. Nem arról van szó ugyanis, hogy az adott távok ne lehetnének megtehetők gyorsabban, csak épp turista szemmel nincs értelme. Az ember óhatatlanul megáll gyönyörködni itt is ott is, így azután (anélkül, hogy szándékosság lett volna a részünkről) szinte percre pontosan annyit autóztunk, amennyi a táblázatban szerepelt.
Le a kalapommal a statisztikusok előtt – gondolom jókora esetszámot dolgoztak fel, hogy ennyire pontosan sikerüljenek a számításaik.
Ugyancsak kellemes meglepetésként értek a kanyarok előtt kitett ajánlott sebességet mutató táblák. Eddigi vezetői pályafutásom alatt az efféle jelzések vagy kórosan alulkallibráltak voltak – és 10-15 km/órával gyorsabban esett jól bevenni a kanyart -, vagy olyan értéket mutattak, amit már nem éreztem volna biztonságosnak. A kiwi táblákat viszont mintha direkt az ízlésemhez igazították volna, és az igazat megvallva, komoly segítséget is jelentettek.
Furcsa egyébként, hogy az ember viszonyrendszere miképp tud átalakulni. Magyarországon, ha valami 250-300 kilométerre volt, azt már hosszú, idegölő útnak tartottam. Új Zélandon, ha valami csak háromszáz kilométerre van, akkor szinte szomszédnak tekintjük.
Autózni egyébként is élmény: a táj véges-végig gondozott és gyönyörű, sosem tudtunk betellni a látvánnyal. Talán ezért sem éreztem nyűgnek az átlagosan napi négyszáz kilométert, és sokkal kevésbbé fáradtam el, mint attól eleinte tartottam.

Ha már itt tartunk, következzék az esetleg kissé kategórikusnak tűnő hitvallásom: Új Zélandon a dzsipp a legjobb választás. Nem ostoba nagyzolás – ahogyan már volt róla szó, az autó amúgy sem státusz szimbólum -, hanem racionális közlekedési eszköz. A Bighorn segítségével olyan helyekre is eljuthattunk, ahová semmilyen személyautóval nem merészkedtünk volna. Az utunk alatt végképp megérett bennem az elhatározás: többet nem veszünk mást, csak efféle nagy, kényelmes terepjárót.

A négykerék meghajtásról eszembe jut egy emlék.
Haast Beach megálltunk – a Franz Josef gleccser és Queenstown között -, hogy Kriszti szürke kavicsokat gyűjtsön, amiből aztán a művésziskolájában kilépőt csinál.
Haast Beach meglehetősen elhagyott hely, a legközelebbi lakott település 15 kilométerre Haast, a maga 295 lakójával. Gyönyörű délelőttünk volt, épp kezdődött a dagály. Én minden további nélkül lehajtottam a Tasmán tenger homokfövenyére, nagyjából 10 méterre állhattam meg a hullámoktól.
Nem volt bennem semmi aggodalom, tavaly októberben a Ninety Miles Beachen is autóztunk már a homokon.
Kriszti legnagyobb szomorúságára nem találtunk megfelelő kavicsokat (pedig Greymouthban többszáz méteres partszakaszt elborítottak ezek a speciális kövecskék), így miután kigyönyörködtük magunkat és konstatáltam, hogy a dagály miatt egyre közeledik a víz, elindultunk.
Illetve elindultunk volna, ha ez a homokpart nem lett volna sokkal lazább, süppedősebb – így a gázadásra csak beásta magát tengelyig az autó. Semmi baj, gondoltam, azért négykerék meghajtású, hogy kezelni tudja az efféle helyzeteket. Benyomkodtam tehát a pwr-drive kapcsolót, meg azt, amire mindaddig azt hittem, hogy a négykerék-meghajtást kapcsolja. De nem: nem történt semmi, az kocsi mégjobban megsüllyedt, miközben a tenger feltartóztathatlanul, egyre közelebb nyomult. Néhány perc szomorú kísérletezés után kezdtem magamom a pánik első jeleit észlelni. Itt állunk a Déli Sziget egyik legelhagyottabb szegletében, az gépjármű nem moccan, a dagály erősödik, térerő nincs.
Kipattantam, és előkotortam az ásót, amit – Kriszti és a baráti társaság gúnyolódása ellenére csakazértis – az ilyen esetekre gondolva vettem. Örült tempóban kezdtem kiásni a kerekeket, már nagyobb, kiszáradt farönköket akart odahurcolni, amikor egy maori család érkezett. A férfi – legkevesebb 200 kiló – igazi óriás volt, és elmélyülten, érdeklődve figyelte kétségbeesett ténykedésemet. Közel öt percet hagyott kínlódni, mikor aztán odajött és megkérdezte, van-e valami problémánk. A helyzet annyira komikus volt, hogy alig tudtam visszafolytani a nevetésem: csak a vak nem láthatta, hogy problémánk van, esetleg még Bighornt próbálhattam volna így elásni, másik opcióként.
Mondtam neki, hogy igen, van. Egész pontosan az a gondunk, hogy mindjárt elmossa a kocsinkat és ezzel a nyaralásunkat a közelgő dagály. A jószándékú óriás hümmögve körbejárt, aztán megkérdezte, hogy merő véletlenségből nem négykerék-meghajtású-e az autó, mert mintha a feliratok és a típus erről árulkodnának. Mindezt az elmebetegeknek kijáró, végtelen udvariassággal fogalmazta meg.
Válaszoltam, hogy tudtommal az, de hiába, nyilván nem működik a négykerék-meghajtás, mert hiába kapcsolom be, nem történik semmi.
Kérdésére, hogy beülhet-e és megpróbálhatja-e természetesen igennel feleltem. Begyömöszölte magát, aztán eluralkodott az arcán a döbbenet, láttam, hogy valami magyarázatot szeretne, de persze fogalmam sem volt, hogy mire. Valamit mahinált odabent, aztán kikászálódott, a kocsi első kerékagyain átfordított egy tárcsát (amire mellesleg már rég kíváncsi voltam, hogy mi a rosebb), aztán visszaült és egyetlen gázfröccsel kiszabadított minket a homok fogságából.
Nem tudom, a szégyen, vagy a megkönnyebbülésem volt nagyobb. Kisvártatva elmagyarázta, hogy miképp kell a négykerék-meghajtás valójában bekapcsolni, én hálálkodtam egy darabig, aztán olyan gyorsan elhajtottam, hogy elfelejtettem tőle megkérdezni: azok a gombok és kapcsolók, amikre én eddig a négykerék-meghajtást hittem, szóval azok mire valók.

Haast Beach. Sajnos az tengelyig süllyedt Bighornról nincs kép – a katasztrófa bekövetkeztekor nem volt elég lélekjelenlétem a fotózáshoz.

Webokrácia Fijin

Az index.hu-n olvastam ezt a cikket, és egészen elképedtem a gyönyörűségtől.
Nem idézem be, egyszerűen tessék elolvasni, a mondandóm többi része csak úgy lesz értelmezhető.

Noha a lehetőség meglehetősen jópofa és érdekes, nyilván sokat levon értékéből egy európai számára, hogy valahogyan el kell jutni Fiji-ig. Nekünk viszont itt van közel, úgyhogy efféle problémákkal nem kell megküzdenünk.
A Tribewanted weboldalát tanulmányozva persze kiderült, hogy egy kicsit drágább, mint az Indexen áll; a 180 font, átszámolva 500 dollár, már nem annyira nevetségesen olcsó, mint a cikkben megjelent 120 font. Így inkább csak méltányosnak tűnik az ajánlat (aktuális árakon még 500 dollár a repülőjegy, 1000 dolláért viszont már egyébként is kapunk 7 éjszakát Fijin), de ez sem fog megakadályozni minket, hogy csatlakozzunk: olyan kalandnak ígérkezik, amit nem szabad kihagyni.

Amint törzstagokká válunk jelentem, és majd beszámolok az első webokrácia működéséről, mindennapjairól.

Szilánkok

Kicsit nehezen zökkenek vissza a hétköznapokba, az elmúlt két hét még mindig a hatása alatt tart, úgyhogy most rendszerezetlen benyomásokra és élménytöredékekre futja csak tőlem.

Már közeledtünk a hazatéréshez, amikor az egyik reggel – azt hiszem Kaikourában – különös érzés tört rám, amit azután egész nap magamban forgattam.
Régi etruszk hiedelem szerint – legalábbis Mika Waltari: Turms a Halhatatlan c. regénye alapján – az ember életét, sorsát ciklusokra lehet osztani. Ezek a ciklusok jól észlelhetően megkülönböztethetőek egymástól, és egy egy ilyen ciklusforduló-sorsforduló kapcsán szokás volt egy kavicsot eltenni, mintegy lezárásaként az elmúlt éveknek. Ezek a kavicsok jelképezték az emberi sors mérföldköveit. Waltarinál amúgy sem tudom szebben megfogalmazni, idézem inkább:

“Ismereteink szerint az ember élete meghatározott hosszúságú szakaszokra tagolódik. Minden szakasz lezárultával az ember megújhodik, és gondolkodása is megváltozik. Azt mondják, hogy egy ilyen szakasz ötvenöt hónapig tart. Mások úgy tartják, hogy minden szakasz idő­tartama öt év és hét hónap. De azok vélekednek így, akik mindenben bizonyosságot akarnak, bár a világon semmi sem biztos. Az emberek különbözők, és az emberi élet egyes szakaszai is különböző hosszúságúak. Ahogyan mindegy, hogy a cserépkorsót a kavicsokkal a meg­boldogult fejéhez, a lábához vagy a padozatra rakják az áldozati ajándékok közé, ugyanúgy hiábavaló a korsóban lévő kavicsok számából kiszámítani az ember természetes életkorát, éveinek és hónapjainak a számát. Az egyik szakasz tartama lehet három év és két hónap, a másiké viszont akár tíz év is.
De az emberek túlnyomó többsége sohasem hajol le, hogy kavicsot vegyen fel a földről, és megőrizze, mint élete valamelyik időszaka befejeződésének és egy új időszak kezdetének a jelét.”


Mika Waltari: Turms a Halhatatlan
Schütz István fordítása

(Mellesleg az egyik kedvenc Mika Waltari regényem, mindenkinek melegen ajánlani tudom. Az pedig külön öröm és meglepetés számomra, hogy a teljes regény letölthető a MEK oldaláról.)

No ilyen sorsforduló bekövetkeztét éreztem aznap reggel.
Kicsit keserédes szomorúság fogott el, lassan végetér a csoda, haza kell mennünk. És amikor a hazára gondoltam, Auckland és a Lake Road jutott az eszembe. Egyszerre megrohant ez a furcsa, de felemelő érzés, és most nyilalt igazán belém, hogy nekem már Új Zéland és Auckland a haza.
Jártam sokat külföldön eddig is. Volt ahol több időt is eltöltöttem, de először fodult elő, hogy egy nyaralás után nem Magyarországra tértem vissza… Különös, nehezen megfogalmazható és konfúzus, hogy miért pont ez a gondolat döbbentett rá, hogy az életem végérvényesen megváltozott: az elmúlt 15 hónap limbója után ismét szilárd talajt értem, újra van haza.
Sajnálom, hogy akkor nem jutott eszembe Waltari és Turms, így nem kerestem kavicsot ehhez a kairosz-ponthoz.

Az, hogy a Déli Sziget mennyire más, mint az Északi, még sok következő postomnak a tárgya lesz. De vannak megmosolyogtató egyezések is.
Talán írtam már róla, mennyire furcsa – amolyan Asterix képregénybe illő -, hogy mindenütt gondosan nyírják a füvet, nemcsak a városban, de az országutak mentén is. Az igazi meglepetés ezügyben mégiscsak a odalent ért: a Déli Alpok vadregényes, kanyargós, 25-30 méter magas fákkal szegélyezett útjain, gyakran 60-80 kilométerre a legközelebbi lakott helytől is ugyanazzal a precizitással tartják rendben a gyepet, és ettől aztán olyan szürreális érzése támad az embernek, mintha nem is egy országot járna be, hanem álmodna, vagy méginkább, mintha egy gigantikus díszletbe csöppent volna.
Ezeket a benyomásokat csak erősítették a valószínűtlenül türkizzöld patakok és folyók; a gleccser táplálta vízeknek olyan a színe, amilyet eddig csak csempézett medencékben láttam: egészen elképesztő.

Sajnos még a fényképeken sem jön át teljesen, mennyire nem evilági a színek.


Vera írta a blogjában, hogy mennyire másabb, – kelet-európai szemmel sokkolóan – becsületesebb az élet Dél-Koreában. Nem rátercelni szeretnék, inkább csatlakozni a megdöbbenéséhez.
Utunk során számtalanszor találtunk olyan út mentén álló kempinget, ahol egy táblára voltak kiírva a kempingezés szabályai, és, hogy miképp lehet az ott tartózkodás díját utólag kiegyenlíteni, amolyan becsületkasszás módon. Tetszik érteni?
Odamész, megszálsz, (a kutya sem ellenőriz) azután veszel egyet a kifüggesztett borítékokból, kitöltöd a hitelkártya adatokkal és bedobod. A hegyekben vannak hutok (turista-kunyhók), ahol a kihelyezett dobozba készpénz formájában dobod be az ott töltött éjszaka árát.


Mesélek mást: megvettük Karácsonykor az új porszívót. Az előző, filléres darab volt, inkább fújt, mint szívott, az utóbbi időkben már kölcsönporszívóval takarítottunk. Szóval miután megvettük az újat, a régit kiraktam az utcára, had vigye el valaki, akinek kell, hiszen működni működik még. Annamari mosógépével is így tettünk, és mire ráírhattam volna, hogy ingyenesen elvihető, már el is tűnt a ház elől. Gondoltam nem lesz ez másképp a porszívóval sem.
Ezért döbbentett meg, hogy még két nappal később is ott találtam reggel. Mert persze nem számoltam a kiwi mentalitással: a láthatóan öreg mosógép nyilván nem véletlenül áll az utcán, gyaníthatóan azonnal tudható volt, hogy elszállításra/ajándéknak szántuk. Nade a porszívó – különösen úgy, hogy épp a kint parkoló autók mellett fekszik -, az más. Azt ugye ott is felejthettük, az nem nyilvánvaló, hogy ezt is elhordásra raktuk ki. Így aztán nem is nyúl hozzá senki. Kénytelen leszek kiírni rá, hogy szabad préda.


Ugyancsak Verától kaptam a megtisztelő meghívást a MÉM játékba, a következő postom tehát azügyben születik majd.

Középföldén járva

4140 kilométer; 3000 dollár; 691 fénykép; 10 nap és egy új szerelem: Queenstown. Nem tudom a világ legszebb városa e, mert nem láttam mindet, de az biztos, hogy mindnél szebb, ahol eddig jártam.
Egyelőre még mindig eufórikus állapotban vagyunk – a részletes beszámoló várat magára, hogy picit üllepedjen a csoda. Folyamatos perception overload volt az út: 10 nap semmiképp sem elég, csak ízelítőt kaptunk és már tudjuk, hová érdemes menni legközelebb hosszabb időre.

Megjártuk a Déli Alpokat gleccsereit és fjordjait, lábat áztattunk a Tasmán tengerben meg a Csendes Óceánban. Aranyat mostunk Shantytownban, jadét gyűjtöttünk a Buller folyóban, fókákkal barátkoztunk és bálnákat követtünk Kaikourában.
Megnéztük az Anduin folyót, Rohan mezein kocsikáztunk és úgy általában keresztül-kasul bejártuk Középföldét.
Életem legtökéletesebb nyaralása, legcsodálatosabb 10 napja volt. És már azt is tudjuk, amint lehetőségünk nyílik, Queenstownba költözünk.