All posts in “Vita”

Moralizálok

Figyelmeztetés! Ez egy kevés információt tartalmazó, konklúzió nélküli morális nyavalygás. Ha nem olvasod el, nem veszítesz vele semmit.

Bevallom őszintén, meglehetősen ambivalensek az érzéseim, amikor azzal keresnek meg, hogy segítsek valamilyen formában menedékjogot kérni.
Egyfelől értem, hogy Magyarországon nem jó romának lenni, hogy igenis lehet alapja annak, hogy valakinek nemcsak hátránya származik a származásából, de az életét is féltenie kell. Nem teoretikusan, hanem tényleg, igazándiból. Ezt a helyzetet egyébként csak elképzelni tudom, rendesen bele- meg átélni nem: még nem éltem életveszélyben semmiféle okból. Elképzelni azonban el tudom, és nagyon pocséknak képzelem.
Azt azonban igazán át tudom élni és érezni, milyen az, amikor valaki egy jobb világot szán magának és a leszármazottainak – nem véletlenül csomagoltam kilenc éve.
Szóval van egy elesett, kiszolgáltatott, ténylegesen veszélyeztetett csoport, akinek egyszerre csak elémpattan egy tagja, hogy segítsek. Nem kér sokat, csak információt. Van-e magyarul tudó, magyar származású ügyvéd, akihez fordulhatna? Van-e rá mód, ha leszáll a reptéren azonnal menedékjogot kérni?
Nem örülök neki. Nincs magyar ügyvéd – mondom. Ez persze nem igaz. Illetve igaz azon a módon, hogy én nem ismerek egyetlen magyar származású új-zélandi ügyvédet sem, de attól még könnyen lehet, hogy létezik.
Ember a bajban, és én mégis vonakodom. Hol az emberségem? Miután kurtán furcsán leráztam az első körben, elszégyelltem magam – és bizonyos értelemben ez a szégyenkezés íratja velem ezt a bejegyzést is.
Sosem gondoltam magam rasszistának, felháborít és undorít, amikor a többségi társadalom egy kisebbséget bármilyen formában megkülönböztet, elnyom vagy veszélyeztet.
Mégsem tudok nem előítéletesen – vagy utóítéletesen – gondolkodni. Megmérgezett a középkelet-európai mentalitás, hiába futottam messzire, utolért nagyapám szörnyű átka*.

– Miért éppen Új-Zéland? – dörömböl bennem a kérdés.
Annyi helyre lehet menni Európában, ahol nem masíroznak az utcán, ahol senkit sem bántanak csak azért mert roma. Ahová nem menekülni kell, hanem utazni.
Nyilvánvalónak tűnik a válasz: mert a menekült státusz privilégiumokkal, segéllyel jár. Amíg a menekültstátusz elbírálására vár valaki, addig lakhatási támogatást, nyelvtanulási támogatást és valami pénzbeli juttatást is kap a delikvens és persze munkavállalási engedélyt.
Miért nem Angliába, vagy Németországba költözik, ha fél?
Szóval nincsenek kétségeim: a segély miatt jönne éppen ide, és felrémlik, hogy Kanada éppen most szigorít, hát szinte kézenfekvő, az érintettek megpróbálnak új célországot találni.
Igazam van?
Hiszen az elmúlt években azzal volt tele a magyar sajtó, hogy a ravasz romák miként árasztották el Kanadát, hogy kihasználják a nagyvonalú szociális rendszerét.

Persze amikor eldöntöttem, hogy kivándorlok (sokkal, de sokkal kevésbé súlyos indokok miatt), akkor én is Új-Zélandot választottam, nem Európát. Nekem miért lehetett, ha most ezt kérem számon másokon? Akárhogy forgatom, nincs igazság.
És mégis, annak ellenére, hogy halmozódnak bennem a morális kétségek, nem akarom, hogy Új-Zéland roma menekült célország legyen. Azt sem akarom, hogy az adómat roma menekültekre költsék – ezt persze még tudom menteni azzal, hogy nem szeretném, ha az adómat bármiféle menekültre költenék –, de főleg nem szeretném, ha a roma menekültekkel együtt megjelennének a tipikus “okosságok” és a Kanadában kifejlesztett emberkereskedelmes bűnözés.
Elmesélek most két történetet. Az egyik sok éves már, valamiért nem írtam meg a blogon, pedig ide kívánkozott volna. A másik jóval rövidebb és sokkal frissebb.

Azt hiszem második éve voltam itt, kezdtem megismerni a helyi magyar közösséget, és az éppen akkor virágkorát élő blogom bizonyos ismertséget biztosított. Egyszercsak felhívott egy ismeretlen magyar férfi, hogy olvassa a blogomat, gratulál meg minden és szívesen megismerkedne velem közelebbről. Akkoriban minden ilyen kérésnek szívesen eleget tettem: úgy éreztem, hogy az a szívélyes fogadtatás és segítség, amit az itteni magyaroktól kaptam, arra obligál, hogy mindenkinek válogatás nélkül viszonozzam.
Nem emlékszem már a nevére sajnos, de nem is lényeges talán. Egyszer találkoztunk és párszor beszéltünk telefonon. Mint kiderült romaként élettársával menekültstátuszért folyamodott, és az ügyének elbírálására vár. Az állam fizette nekik az angol nyelviskolát – de nem jártak el, mert ők már öregek a tanuláshoz –, fizette nekik a lakbért, kaptak valami heti pénzt mindketten és kaptak munkavállalási engedélyt. De nem helyezkedtek el dolgozni. Sőt. Amikor újdonsült ismerősöm megtudta, hogy én rendes, hivatalos munkahellyel rendelkezem, ahol heti negyven órát fizetésért dolgozom, akkor éppen csak le nem hülyézett. Bizonyos lenézéssel a hangjában biztosított róla, hogy majd kitanít, hiszen lehet ezt sokkal okosabban is. Mert a ha összeadom a segélyeket, amiket kaphatnék menekültként, és mellette egy héten párszor elmegyek feketén dolgozni, ahogy ő is teszi, akkor igen kényelmesen életre tehetek szert. Ne aggódjak, mondta, hogy nem vagyok roma. Itt fogalmuk sincs ezeknek, hogy egy romának hogy kéne kinéznie, elég ha csak mondom, hogy roma vagyok, és kitalálok hozzá történeteket, hogy Magyarországon milyen hátrányos megkülönböztetés ért emiatt.
A kioktatása után megszakítottam vele a kapcsolatot, és évekkel később, véletlenül tudtam meg, hogy elutasították a kérvényét és kitoloncolták az országból.

Ezért írom tehát, hogy nemcsak előítélet, de bizonyos rossz tapasztalatok beszélnek belőlem. Ez persze még mindig nem menti, hogy általánosítok.
Mindenesetre ez az egész morális nyavalygás és önismereti túra főleg azért kapott ekkora hangsúlyt, mert ráébredtem arra, hogy ugyan a saját előítéletességemmel is harcolhatok, még fontosabb, hogy mit tanítok Lilynek.

Eljöttek látogatóba a nagynénémék, itt töltik az egész nyarat. Ők az itt lakó unokatestvérem szülei (anyám húga), úgyhogy a szabadságom alatt egy csomót voltunk együtt.
A Hamiltoni Botanikus Kertben voltunk (mindenkinek ajánlom a felkeresését), és valahogy szóba kerültek a cigányok. Gréti, a kis unokahúgom (hat éves), megkérdezte, hogy kik azok a cigányok. Itt született, ugyan hibátlanul beszél magyarul, de a magyar valóságról fogalma sincs. Szóval kérdezett, és három felnőtt állt körülötte.
– Azok ilyen rossz emberek – válaszolta a nagynéném, aki egyébként egy tündéri, aranyos teremtés, de azért csak a nagyapám lánya. Miután nem volt sem túl hangsúlyos, sem elég hangos a válasza, az unokahúgom is lehajolt a kislányához, hogy megmagyarázza:
– Tudod, mindenféle fajta ember van – mondta. – Vannak például a kínaiak, meg a magyarok, meg az indiaiak, vagy a maorik. Na, hát a cigányok is csak így, ilyen fajta emberek. Leginkább az indiaiakra hasonlítanak.

Amikor végighallgattam az unokatestvérem magyarázatát, akkor picit elszégyelltem magam, mert nem voltam benne biztos, hogy ott, az adott pillanatban én tudtam volna-e ilyen minden előítélettől mentes magyarázatot adni. Mindenesetre ott és akkor megfogadtam, hogy nagyon oda fogok figyelni, miként válaszolok majd Lily kérdéseire.

Ahogy az elején jeleztem: tanulság nincs.
A roma jóember nyilván ide fog repülni, függetlenül attól, hogy nem kapott tőlem információt magyar ügyvédről. Szinte bizonyos vagyok benne, hogy a menekült kérelmét el fogják utasítani, ahogyan elutasították már Kanadában is (mint megtudtam tőle).

Az egész leginkább arról szól nekem, hogy jobb embernek képzeltem magam, mint amilyen vagyok – és ezzel ideje szembenézni.

* Nagyapám (anyai ágon) egy kifejezetten rigorózus, erdélyi református teológus volt, akitől sajnos nem állt távol az előítéletesség. Elég példának felhozni, hogy a saját lánya sem tudja, hogy beszélt-e románul, mert ha tudott is, nem volt hajlandó használni, és inkább tolmácsot hozatott.

Isten halott?

Érdekes nyilvános vitát tartanak ma a wellingtoni Victoria University vitakörében. A vitaindító gondolat így szól: “Ez az isten halott”.

A vitázók egyetértő fele: Ken Stevens, az Új-Zélandi Humanista Társaságtól; Udayan Mukherjee, filozófia és közgazdaság szakos diák; Tom Mathews filozófia és politológia szakos diák.
A tézist elvető, vitató fele: Gordon Copeland, független parlamenti képviselő; Tim McKenzie, az egyetem anglikán káplánja; Joe Connell, az egyetem vitázó bajnoka.
Moderátor: az egyetem vallásos tanulmányainak professzora, Paul Morris.

Roppant mód sajnálom, hogy nem vehetek részt az eseményen, igazán kíváncsi lettem volna rá – mindenesetre, ha találok részletes beszámolót a vitáról, úgy azonnal közzéteszem.

A dolgot annál is érdekesebbnek találom, mert az új-zélandi törvények büntetik az istenkáromlást. Egy 1908-as törvény 1961-es módosítása, a Crimes against religion, morality, and public welfare (Vallás, erkölcs és társadalmi jólét elleni bűncselekmények) 123 paragrafusa az istenkáromlást legfeljebb egy év letöltendő börtönbüntetéssel fenyegeti. Igaz a törvény harmadik bekezdése kimondja: a jóhiszemű, udvariasan megfogalmazott vélemények, vitára alkalmas gondolatok kifejtése, bármilyenek is legyenek azok, nem minősülnek bűncselekménynek.

Forrás: Victoria Debating Society

Sg.hu, Skype – és a félretájékoztatás

Valamiért mindig felbosszant, ha könnyen kivédhető hülyeséget olvasok olyan orgánumokban, amit egyébként szeretek és/vagy általában hitelesnek tartok. Talán, mert hiszek a betűkben, és szeretném azt gondolni, hogy amit írástudók elémtárnak, az igaz, vagy legalábbis közelít az igazsághoz.
Nyilván komolyan megválogatom, hogy kinek és mit higgyek el, éppen ezért háborít fel, amikor a rendszeresen olvasott hírforrásaim cikkeiben, tudósításaiban penetráns állatságra bukkanok.
Az SG.hu – Informatika és Tudomány portált évek óta olvasgatom – a szórakoztató ismeretterjesztésnek és a többnyire hiteles tájékoztatásnak kellemes mixét nyújtja, egy olyan a területen, amely a mindennapi életem része. Nyilván nem érthetek mindenhez, ezért az esetek döntő többségében egyszerűen elhiszem, amit írnak, anélkül, hogy komolyabban utána járnék a kérdésnek (persze, ha valóban fontos számomra, akkor jön a kutatás), és gondolom, ez így is van rendjén. Feltételezem: közreműködőik, újságíróik elvégzik a dolgukat, és nem tájékoztatnak félre.
Az információ robbanás korában (ez amúgy egyik vesszőparipám), amikor elképesztő mennyiségű – épp ezért szinte ellenőrizhetetlen tömegű – hír zúdul a nyakunkba, kifejezett kihívássá válik, hogy mely forrásokat tekintsük hitelesnek. Úgy képzelem, már nincs messze az idő, amikor a hírek/információk valódiságát ezzel foglalkozó cégek fogják kereskedelmi alapon hitelesíteni, hogy az információ fogyasztó eldönthesse – hihet-e vagy ajánlott az óvatosság. Az ezzel kapcsolatos teóriám azonban hosszú, talán egy másik alkalommal megírom.
De lássuk a postomat kiváltó okot. Ma olvasom at SG.hu vezércikkét Webkettes felvilágosítás III.: Csevegünk-csetelünk címen. Nem mond különösebb újdonságokat, de az ebédidőmbe éppen belefér. Egyszercsak a következő bekezdésem akad meg a szemem:

A sokat utazóknak, a külföldre szakadt hazánkfiainak mindenképp egy értékes lehetőség, főleg, hogy a konkurens szolgáltatásokhoz képes sokkal jobb minőséget produkál már alacsonyabb sávszélességű elérésekkel is. A tavalyi évben már több kézikészülék jelent meg, ami WiFi kapcsolaton keresztül akár normál akár Skype telefonként is képes működni. A hype ez esetben is sokat segített a terjedésben, bár számos klón is felkapaszkodott a Skype szekerére, mint a VoIP Buster és társai. Ez a rendszer igazából nem vetélytársa az eddig felsorolt szolháltatásoknak, sőt a biztonság és a “privacy” teljes hiánya miatt üzleti felhasználása erősen ellenjavallott.

A Skyperól szóló rész zárómondata, ami kiverte a biztosítékot, annak is a második fele:

sőt a biztonság és a “privacy” teljes hiánya miatt üzleti felhasználása erősen ellenjavallott.

Na kérem: a Skype egyike a legbiztonságosabb internetes kommunikációs megoldásoknak.Kicsiségbe kötök bele, tudom, hiszen a cikk nem az üzenetküldők biztonságáról értekezik, hanem úgy általában a szolgáltatásokról. Csakhogy éppen ebben rejlik az ilyen félretájékoztatás/hozzánemértés veszélye: egy ilyen odalökött félmondat képes megragadni a laikusban, aztán idők múltán, amikor a téma valahogy előkerül, már mondja is: ja, az nem biztonságos, azt olvastam.
A dolog elvi alapvetésével van gondom: hány és hány olyan egy bekezdésben odalökött információt nyeltem le vajon eddig én is, ami hasonló nemtörődöm dilettantizmusból, a fizetett karakterek növelése okán született?

Mindenenesetre vicces végigkövetni az “szakújságíró” gondolatmenetét: a Skype ugye azért számított forradalmi újdonságnak, mert nem közvetlen kliens-szerver-kliens kapcsolatban valósítja meg a kommunikációt, hanem a peer-to-peer technológiát használja: az adatcsomagokat a rendszerben részt vevő számítógépek összeségén (illetve nyilván nem minden, csak megfelelő közelségű és számú klienst igénybe véve) keresztül továbbítja a fogadó félnek. Ergo – a cikk szerzője szerint – miután olyan sok kézen/gépen keresztül megy a kommunikációs folyam, nyilván: sőt a biztonság és a “privacy” teljes hiánya miatt üzleti felhasználása erősen ellenjavallott.

Nevezhetnénk józan paraszti ész diktálta ítéletnek, persze ostoba baromság, ha jobban belegondoluk. Simán belátható minden előképzettség nélkül is, hogy a szétdarabolt adatfolyam, ahol a darabok külöböző csomópontokon részenként kerülnek továbbításra csak nehezítik a lehallgatást. Mellesleg, ha már itt tartunk, a lehallgatás amúgy is a fogadó vagy küldő fél alhálózatán valósulhatna meg, ott, ahol az adatolyam egyesül. Ettől azonban olyan hatékonyan óvja meg a Skype beépített titkosítása (a Skype military strenght – bármit jelentsen is ez – szintű végponttól végpontig terjedő 256 bites AES titkosítást alkalmaz), hogy ez két éve valódi vihart kavart, amikor az FBI komoly tényezőként emelte ki, hogy az internetes telefónia, különösen a Skype terjedése veszélyt jelent, mert nem tudják lehallgatni. Alaphelyzetben, megfelelő ISP (internet szolgálató) közreműködéssel, annyi követhető nyomon, hogy ki-kivel beszél, a beszélgetés tartalma az alkalmazott kriptográfiai megoldásoknak köszönhetően nem fejthető vissza. Az FBI számára problémát az okozza, hogy megfelelő anonimitást kínáló proxy szervereket használva, még a kommunikációs partnerek identitása is elrejthető.
A legviccesebb az egészben, hogy a tisztelt cikkíró nemcsak nem ért a dolgohoz, de arra sem vette a fáradtságot, hogy az interneten, vagy legalább a saját anyaorgánumánál utána járjon a kérdésnek, hiszen 2006 januárjában éppen az SG.hu közölt egy hírt, amelyben a Skype biztonságáról és a már említett FBI problémáról számolnak be.

Nem mellesleg, a Skype biztonságtechnikai auditját, a szakma egyik nagy öregje, Tom Berson (Anagram Laboratories) végezte, ha valakit érdekelne, az eredményt letöltheti innen.

Ui.: a post szerzője paranoid, hálózati biztonságtechnikával foglalkozó szakember – ha ez a fentiekből nem derült volna ki.

Mea culpa, mea maxima culpa

Hibát követtem el a képek közreadásával, különös hibát, de erről majd később. Mégis örülök a kialakult vitának és vélemények ütközésének, el sem hinnétek milyen sokat tanul belőle az ember: azt hiszem jobban meghatározzátok a Subdimensiont, mint magam tudnám.Kényelmes volna most arra fogni, hogy szándékos provokáció volt, és lám, sikerült: pedig szó sincs erről. Nagyjából mindenki hozzászólásával egyet tudok érteni: önmagában értelmezhetetlen és ide nem illőek a képek, mondjuk ki – stílushiba. A Subdimension kiwi országimázs, igen, ahová nem illenek ilyen képek. Másfelől rólam és a gondolataimról is szól – akármi beleférhet, elméletileg.
Amit láttok egyfajta útkeresés.
Lassan egy éve írom a blogot, és most úgy érzem, hamarosan fordulóponthoz érek: sok fontos kérdést érintettem már Új Zélanddal kapcsolatban, és egy párat még nem. Ám hosszútávon nem maradhat egyszerű kiwi országimázs: jól behatárolható időintervallumon belül elérkezik a pont, ahonnan kezdve már csak magamat ismételném, legfeljebb más és más hangszerelésben.
Valahogyan fel kell oldanom ezt a dillemát, és őszintén szólva – mert alapvetően tudatos lény vagyok -, szeretném előre látni a jövőmet, legalább magamnak felvázolni a hogyan továbbot. Kiwiland mindenképpen főszerepet játszik a jövőben is, ez nagyjából nem is kérdés, de az arányokon kénytelen leszek változtatni – alig hiszem, hogy a napi kiwi apróságok mindannyiótokat érdekelnének.
A blogolás egyfajta exhibicionizmus is – hiba volna ezt eltagadni -, az ember örömmel látja, hogy a szűk környezetén kívül másokat is érdekelnek bejegyzései: ez persze önként vállalt felelősséget is felvet, mindazok irányába, akik megtisztelnek a virtuális látogatással.
A kérdés tehát adott: merre tovább? Nem leszek tech-blog, nem leszek Politikai Megmondó, és bulvár-blog sem – noha nyilván mindezek részét képezik az életemnek. És persze nem leszek klasszikus Énblog sem: erre valahogy nem érzem magam alkalmasnak. Próbálok egy olyan szintézist kialakítani, amely két fő szempontnak is megfelel: egyfelől azonosulni tudok vele, és közvetíti a személyiségemet, másfelől eleget tesz az olvasóim kiváltotta írástudói felelősségnek.
Még az útkeresés elején tartok: méricskélem magamat, a világot, és persze titeket kedves olvasóim.

A hiba, amit elkövettem – ahogyan én látom, és ahogyan Vera találóan megfogalmazta -, hogy az ominózus bejegyzést “No Comment” címen és valóban no commenttel adtam közre. Pedig nem arról van szó, hogy kaptam egy pár érdekesnek tűnő képet és rögvest fel is raktam: hál’ istennek sikerült ismerőseimet leszoktatnom a “vicces levelek” küldéséről.
A bűnt lustaságból követtem el.
És ezt hadd magyarázzam is meg mindjárt. A képeket egy cikkbe ágyazva találtam, egy kiwi középiskolában váltott ki mérsékelt botrányt: a tanári kar egy része pornográfnak minősítette, ezért néhány diák megrovásban részesült. A képek láttán elgondolkodtam ugyan a felvetésen – vajon pornográfnak, ízléstelennek minősülnek-e? – ám mégsem emiatt ragadtak meg bennem.
Közbevetőleg, itt követtem el a hibát: általában elmentem a linkeket, amiről később írni szándékozom, hogy hivatkozhassak. Ezúttal nem tettem, mert a cikk önmagában nem fogott meg ekkora mértékben.
Aztán olvastam egy másik híradást, ami viszont már arról szólt: az Egyesült Államok némely repülőterén röntgen kapukat – akár az Emlékmás című filmben – készülnek rendszerbe állítani, a terrorizmus elleni harc jegyében, az esetleges bombák/fegyverek kiküszöbölése céljából.
A két híradás ekkor ért össze bennem: vajon megengedhető-e – bármilyen indokkal is – olyan eszközök használata, amelyek végeredményül olyan képet produkálnak, amelyek erkölcsi/etikai/ízlésbéli polémiára adnak okot. Ízléstelen vagy pornóképek ezek? Sértik a szemérmet? Hisz ezt látják rólunk hamarosan minden repülőtéren…

Az ok, és gondolatmenet tehát megvolt, ám az iskolai botrányt taglaló cikket csak nem találtam hosszas keresés után sem: a böngésző chache-ében azonban megmaradtak a képek, én pedig – lustaságból – a publikásuk mellett döntöttem, egy majdani magyarázat és visszautalás tervével – ha sikerül újra meglelnem az ominózus hivatkozást.

Végezetül, de nem utolsó sorban: Andreától természetesen engedélyt kértem, mielőtt közreadtam volna levelét. Ehhez a szokásomhoz a jövőben is ragaszkodni fogok: engedély nélkül semmiféle hozzám intézett levelet nem publikálok.

Vitaindító

Andreától kaptam ezt a levelet.
Mi a véleményetek, merre tovább?

Kedves Csanád!

Lehet, hogy nem tipikus manapság a szexuális, vagy inkább már-már a perverzitáshoz közelítő témáknál, illusztrációknál ellenvéleményt megfogalmazni, de én most szeretnék élni ezzel.

Világos, hogy az internet és egyéb más vivmány ma már nem korlátozza az embert sok dolog megtételében, és ezzel önmagában nem is lenne baj. De a szabadság gondolatából nem okvetlenül következik, hogy minden értelmes, a jóizlés határát nemhogy súroló, de azt teljes mértékben meghaladó (vagy inkább romboló) ötletet, gondolatot, képet magunkévá tegyünk.

A magam esetében ez azt jelenti, hogy nagyon szívesen olvasom a blogodat, de ez a mai, “No comment” cím alatt megjelent téma kiverte a biztosítékot.

A blogodat azért szerettem, mert objektív, ismeretterjesztő témákkal foglalkozik; érdekes kis történetekkel, magánéleti elemekkel átszöve, és egyáltalán nagyon tetszett.

Szerintem – ha megengedsz egy javaslatot -, ahhoz, hogy ez a blog jó maradjon, különbözzön a ma oly elterjedőben lévő, stílusában szókimondó, nyers megfogalmazásoktól, és a jövőben is szeretnéd, hogy értelmes, normális emberek is
látogassák a blogodat, fontolóra kéne venni, hogy például ezt a három képet egyáltalán benn hagyod-e a blogodon!

Üdvözlettel: Szabó Andrea