Olvasom a magyar sajtót – illetve, ami on-line elérhető belőle – egyszerre örülök, és szégyenkezem. Örülök a baloldal várható győzelmének, de ezt javarészt elnyomja a szégyenérzet, amiért még mindig ilyen megalázó, méltatlan módon folyik a kampány, s úgy általában a politikai élet Magyarországon.
Az orbáni, fideszes politikának hazudott valami – amely innen nézve nem tűnik egyébnek ostoba, vak gyűlölködésnél, a hatalom mindenáron akarásánál – nem undorít elég polgárt. Sokakat, de nem eleget – hogy volt plebejus miniszterelnökünk szavaival éljek.
Baloldali, liberális elkötelezettségem sem nyomja el azt a meggyőződésemet, hogy szükség van egy ország parlamentjében a konzervatív értékeket képviselő jobboldalra. Olyasmi ez, amivel a magyar politikai élet jó rég óta nem rendelkezik – s ennek fő okozója éppen Orbán.
Most, amikor valami halvány remény mutatkozna, hogy az MDF elindul azon az úton, amelynek a végén egy elfogadható jobbközép pártá alakulhatna, Orbán még megpróbálja magával rántani: olyan lehetetlen taktikázásra kényszeríteni, amivel megint csak nem lehet más a célja, mintsem hogy hiteltelenítse, csírájában fojtsa meg az ígéretesnek induló újraszerveződést.
Szomorú ez, szomorúan magyar – dögöljön meg a szomszéd tehene is hozzáállás.
Nincs politikai kultúra Magyarországon – ebben sok elemző egyetért. Sokan különböző okokra vezetik vissza és különböző tünetekkel támasztják alá. A tünetek felsorolásához hozzátenném a magamét is:
A világ civilizáltabb felén sorra valósítják meg az elektronikus – internetes – szavazás lehetőségét. Nemcsak azért szenzációs ez, mert haladás a korral, de egyszerűbbé is teszi, s talán hozzásegít ahhoz, hogy mind többen éljenek választási jogaikkal.
Gyanítom, Magyarországon még jó sokáig nem lesz erre lehetőség. No nem a technikai adottságok hiányoznak, hanem az a bizonyos politikai kultúra. Rossz belegondolni, hogy mekkora elánnal ordítana csalást a Fidesz, ha lehetőség nyílna otthon, egy számítógép mellől leadni a voksokat, ahol persze mégsem ülhet minden választópolgár mellett egy bizottság ellenőrizni az etika betartását.
S persze magamban be kell ismernem: a lehetőség talán valóban csalásra bujtatna.
Mégis, úgy hiszem, ameddig a politikai erők, az ország vezetői nem képesek tisztán és etikusan játszani, amíg harcnak élik meg a választásokat, ahol minden megengedett; amíg egy-egy vereséget nemzetkatasztrófának aposztrofálnak; amíg nem tudják emelt fővel viselni az esetleges kedvezőtlen végeredményt, addig nem várhatnak választópolgáraiktól sem mást.
Nyugodt szívvel akkor várhatunk majd választást és kampányt, akkor mondhatjuk, hogy a magyar demokrácia felnőtt és érett, ha az elektronikus szavazás egyetlen feltétele a technikai körülmények megteremtése lesz.