Megy a nyüszítés a dollár magas árfolyama miatt – a kiwi pénz még sosem ért ilyen sokat az amerikai dollárral szemben. Érthető: az új-zélandi kamatok jelenleg a legnagyobbak a fejlett országoké közül; dől a lé, jönnek a külföldi befektetők.
A magas kamatokat persze nem véletlenül diktálja a Jegybank: az infláció kordában tartásával indokolja, pedig az infláció szívesen elszabadulna a maga részéről (most valahol 2% körül mozog): az egyre dráguló ingatlanpiac, az egyre bővülő kormányzati és lakossági költések, mind-mind a drágulás irányába hatnak.
Persze az exportőrök óbégatnak leghangosabban – érthető módon, hisz nekik komoly nehézséget okoz a jelenlegi helyzet. Úgy tűnik, érdekérvényesítésben jobban állnak: a minap Michael Cullen, a pénzügyminiszterünk megpendítette, hogy ez tényleg szönyű, meg majd tesz ellene valamit.
Nomostan a Jegybank önálló szereplő, elméletben (és gyakorlatban) nem függ a kormánytól: mondhat akármit a pénzügyminiszter, a Jegybank elnöke úgy alakítja az iránytadó kamatokat, ahogyan azt a gazdaság szempontjából a legjobbnak tartja. Mr. Cullen ugyanakkor előrángata valahonnan a Jegybanki Törvény 12. cikkelyét, ami valami homályos módon felhatalmazza a kormányt, hogy felülírja a Jegybank döntését.
És ezért szoktam volt mondani, hogy a Munkáspárt (minden érdemeik elismerése mellett) elfáradt, ideje a kormányváltásnak. Egy pénzügyminiszteri beavatkozás a szuverén Jegybank döntéseibe a lehető legrosszabb megoldása a helyzetnek: a kézenfekvő gazdasági hatásain (megugró infláció) túl óriási bizalomvesztést okozna a külföldi pénzügyi körökben.
Remélem Mr. Cullen csak a száját jártatja ezúttal.
Tudomásul kell venni: a gazdaság hullámzik. Most rossz az exportőröknek, de jó az importőröknek, és jó nekünk, mert segít az üzemanyagárakat alacsonyan tartani. Lesz ez még fordítva is.
És én csendben reménykedem, hogy szeptemberig nem változik a kurzus: nekünk nem mindegy, hogy a dollárunkért mennyi forintot kapunk.