Útlevelek

Megint mennyi idő telt el, pedig egészen biztos voltam benne, hogy tudok majd sűrűbben írni. Igazság szerint rá kell jönnöm, hogy az egyik ok a sok közül, amiért nem írok, az az, hogy mindig valami, hosszú és kimerítő bejegyzésre készülök, amire azután sosem találok időt. És nem arról van szó, hogy ne akarnák írni Lilyről, sőt, tekintve hogy leginkább vele van tele az életem, egy csomó minden mondani valóm lenne róla, és nem érzem úgy sem, hogy a privacyja miatt kéne aggódnom, és nemcsak azért mert még kicsi, hanem mert egészen sajátos elképzelésem van a 21-dik századi privacyről. Az ilyeneken (mármint a 21-dik századi privacyn) való töprengés egyébként pont olyasmi, amiről írni akarok, de úgy gondolom, csak egy tanulmány méretű és részletességű írásban tudnám kifejteni – erre pedig nincs időm.
Ez a nincs idő kérdés nyilván nem pontos, bár tegyük hozzá, hogy az elmúlt 6 hétben voltam a legközelebb hozzá, hogy joggal hivatkozhassak erre a kifogásra. Ám hogy egy picit értsétek, Lily igazi ázsiai gyerek módjára, nagyon későn – kilenc és tíz között – megy csak ágyba, utána pedig legtöbbször már sem erőm, sem kedvem nincs leülni a gép elé. Ez a késői fekvés azt jelenti, hogy hétköznap is számottevő időt tudok vele tölteni – ha, mint a becsületes nyugati gyerekek már 7 és 8 között aludni küldenénk, akkor a fürdetéséig maximum másfél órám lenne, aminek egy jelentős részét a vacsora tenne ki. Persze a hátulütője a késői fektetésnek, hogy nincsenek értelmezhető estéink – szóval ezen változtatni fogunk, és ez különösen aktuális, mert néhány hónapon belül bölcsibe megy hetente két napra.

Valamikor február elején megérkeztek az új magyar útlevelek, amiket még tavaly december elején csináltattunk, amikor Aucklandben járt a ausztrál nagykövetség néhány munkatársa. Hat hetet ígértek, kilenc lett belőle, de szerencsére az időtényező nem számított. Viszont nyilván elírták benne Lily középső nevét, pedig többször is ellenőriztem, hogy mindenütt helyesen lett kitöltve. Ez gondolom különösebben nem számít most, ám biztos vagyok benne, ha egyszer Lily bármiféle hivatalos ügyet akar majd Magyarországon intézni, akkor belefut majd ebbe: miért különbözik a neve a születési anyakönyvi kivonatában és az útlevelében. Szóval van Lilynek már magyar útlevele és állampolgársága is a kiwi mellett, így végülis megérte az cirkusz, amit még két éve kellett Magyarországon végigcsinálni, hogy regisztráltassuk a házasságunkat, meg Lily születését és ezekről magyar anyakönyvet szerezzünk. Erről is akartam írni – mármint a magyar utunkról, és viszontagságainkról, de mostanra kiment belőlem a spiritusz, és nincs kedvem felidézni az egészet. Elég legyen annyi, hogy két hetet töltöttünk Magyarországon, és gyakorlatilag a két hét minden napján fel kellett keresni valami hivatalt, hogy a teljesen használhatatlan magyar bürokrácia képes legyen regisztrálni egy külföldi házasságkötést és gyerekszületést.

A házasság regisztrációja egyébként egy mini házasságkötésnek felel meg – így mi MeiMei-el háromszor házasodtunk össze –, amit az önkormányzat anyakönyvezetője hitelesít, de ahol a feleknek hivatalosan ki kell jelenteniük, hogy házastársul fogadják egymást. Tekintve, hogy MeiMei nem ért magyarul, és hogy az anyakönyvezető nem beszél angolul (bár nyelvizsgája nyilván volt, hiszen különben nem fejezhette volna be a felsőoktatási tanulmányait sikerrel), így az önkormányzatnak keríteni kellett egy hivatalos tolmácsot (újabb egy napnyi csúszás). A mondott napon tehát ismét megjelentünk az anyakönyvezető előtt, és megérkezett egy kedves fiatalember személyében az önkormányzat hivatalos angol tolmácsa is, aki azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy megbeszélték az anyakönyvezetővel, hogy fordítsam én a szöveget, nekem ez úgyis jobban megy, ő majd csak a nevét adja. Kíváncsi lettem volna, ha valami véletlenül vagy szándékosan félrefordítok észrevette volna-e, de sajnos akkor nem jutott eszembe, hogy kipróbáljam.

Végül az utolsó pénteken sikerült a teljes cirkuszt befejezni, és most februárban meg is lett a gyümölcse Lily útlevele formájában. Ha azt kérdezitek – ahogy az itteni magyar ismerősök egy része megtette –, hogy mi szükség volt Lilynek magyar állampolgárságot és útlevelet szerezni, arra csak azt tudom mondani, hogy mert nyitva akarom hagyni neki a lehetőséget, saját maga dönthesse el, hogy merre akar élni ha majd nagykorú lesz. Én ugyan nem tudom, miért akarna pont Magyarországon élni, de húsz év olyan hosszú idő, akármi történhet addig.