All posts in “Autó”

Munkahely és effélék

A múlt héten megvolt a negyedéves teljesítményértékelésem, csupa dicséretet kaptam ezekbe most nem is mennék bele, mert annak tudom be, hogy az eddig megszokott munkatempóm és a multi munkakultúra között akkora szakadék tátong, amit meghatározni is nehézkes. Valaki szólhatott volna előbb is, hogy ne negyven éves fejjel kelljen rádöbbennem :) Egyetlen elemét emelném csak ki, azt is azért, hogy demonstráljam, miféle különbségek vannak az önpercepció és a környezetem által látott valóság között. Az írásos értékelésem egyik bekezdése így szól:

Csanad is still a little self conscious about his Hungarian accent, even though his command of the English language is better than most native English speakers. In time he will over come this.

Igazándiból természetesen továbbra sem vagyok elégedett az angol kifejezőkészségemmel, azzal viszont szembe kell néznem: külön hozott, hatalmas erőfeszítések nélkül nemigen fogok innen fejlődni és lassan meg kell barátkoznom a gondolattal angolul így és ennyire beszélek. Pont.
Ez a felismerés odáig vezetett, hogy lelkiismeret furdalás nélkül (ti.:, nem az angol fejlődésem rovására) láttam neki a mandarin tanulásnak, ami a beszéd szintjén (az írás-olvasást ne számítsuk), sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint hittem volna.

Időközben szegény Terrano automata váltója végleg feladta a küzdelmet, kisebb vagyont kellett volna rákölteni a cserélésére. Céges autó ugyanakkor csak januártól járt volna, de én meg gondoltam egy merészet, és előadtam a kialakult helyzetet a főnökömnek, aki végül kijárta, hogy a vállalati szabályoktól eltérően már most megkaphassam. Így esett, hogy tegnap óta permanens új autó tulajdonos lettem: ugyanis amint a most megkapott példány eléri a tízezer kilométer, kapok egy vadonatújat.

Mindehhez a ráadás: a marketing osztályunk áldásos tevékenysége folytán egy autentikus maori főember céges Hakát írt nekünk, ami a vállalati értékeinket hivatott megszólaltatni. Amennyire falsul hangozhat ez így elsőre, annyira vicces és szórakoztató tanulni. A november 5-én esedékes, éves Dealer konferencián fogjuk előadni a márkakereskedőinknek, beszállítóinknak és egyéb üzleti partnereinknek. Addig sajnos nem publikálhatom, de utána ígérem, nemcsak a szövegét teszem közzé, hanem megpróbálok videóval is szolgálni.
Mégiscsak sokkal jobb és eredetibb, mint ha vállalati himnuszunk lenne (ahogyan az anyacégünknek Koreában egész biztosan van).

Mondtam már, hogy szeretek itt dolgozni?

Mobiltelefónia az autóban

Új-Zéland egyike azon kevés (fejlett) államnak, ahol még nem tiltják a hagyományos, kézben tartott készülékkel végzett mobiltelefonálást vezetés közben. Ez az állapot azonban hamarosan megszűnik, az új Közlekedési Miniszterünk (Steven Joyce) a napokban jelentette be, hogy még az idén megszületik a törvény, amely megtiltja ezt.
A tiltásnak meglehetős társadalmi támogatottsága van, a felmérések szerint az autóvezető lakosság 76% egyetért vele, sőt két évvel ezelőtt már az ország két legnagyobb mobilkommunikációs cége – a Telecom és Vodafone – is a civil kezdeményezés mellé állt, épp ezért tűnik elsőre rejtélyesnek, hogy az egyébiránt mindent szabályozni szerető (csak Óvónéni Államnak csúfolt) Munkáspárti kormányzat, miért nem törvénykezett ez ügyben a regnálása alatt.
Ugyanakkor, ha közelebbről megvizsgáljuk a kérdést, mindjárt érthetőbb a hezitálás: kutatások kimutatták, hogy nem a mobiltelefon kezelése a legfigyelemelvonóbb vezetés közben, legalább ennyire veszélyes maga a beszélgetés – lett légyen szó kihangosított telefonon vagy éppen az utassal folytatottról –, de a dohányzás, a GPS vagy a fedélzeti zene kezelése is.
Az új törvény bevezetése ellen tiltakozó kisebbség éppen ezekre az érvekre hivatkozik: mondván ezzel az erővel be lehetne tiltani a az autórádió hallgatása mellett, a telefonkihangosítókon át, az utassokkal történő szóváltást is. David Farrar egyértelműen elvi síkon száll szembe az ötlettel – s amíg általában teljesen egyetértek vele az állami szabályozás minél kisebb szerepe ügyében, ez alkalommal – pusztán a praktikumot szem előtt tartva – én is többséggel tartok és helyeslem az új szabályozás tervezetét.
Mert lehet ugyan, hogy nem veszedelmesebb kézben tartott mobilról telefonálni, mint a Classic Breakfast-et hallgatni Jackievel meg Andrewval a Classic Hits-en, de hogy menetközben SMS-ezni életveszélyes, abban biztos vagyok. Ráadásul nemcsak kockázatos, hanem az egyik legbosszantóbb kiwi autóvezető szokás: nincs olyan nap, hogy ne szembesülnék olyan, az autópályacsúcs lassúságát kihasználó sofőrrel, aki az amúgy is akadozó forgalmat még jobban feltartja a mobilja nyomkodásával.
Az egyik kollégám, Michael, áldott csendes és visszahúzódó teremtés. A minap derült ki, hogy anger managment (düh-kezelésen) vesz részt: az autózást nem bírják az idegei – a végtelenül kényelmes, tötymögős kiwi tempót az elmúlt tizenöt évben sem sikerült megszoknia. Ezek után talán nem csoda, hogy a készülő törvénytervezetről szólva megjegyezte, hogy jobban örül neki, mint az áprilisi adócsökkentésnek.

Kriszti jogosítványa

Takonyhúzás – így nevezte apám, amikor valamit addig halogattunk, amíg majdnem késő lett, és persze rettentően rühellte. Mondjuk takonyhúzásban én mindig is jó voltam, ám Krisztivel együtt nyugodtan pályázhatnánk a világbajnoki címre is. Ha ma heveskedne Petőfi, biztosan nem Pató Pálról írna költeményt.
Node, hogy az elején kezdjem: Krisztinek 98 óta van jogosítványa, idestova tíz éve. Tegyük hozzá mindjárt azt ist, hogy a megszerzése óta nem vezetett – valahogyan a fejébe vette, hogy ő bizony antitálentum, ezért maradt inkább utas. Közös életünknek magyarországi szakaszában még csak mérsékelten bosszantott ez a hozzáállás, de Auckland az más tészta. Én szívesen sofőrködöm, de azért az elmúlt három évben nem egy alkalom adódott, amikor az ő nem vezetése megmételyezte az életünk. Külön bosszantott, amikor rádöbbentem, hogy valójában tud ám vezetni: ezt bizonyította a már a Déli-Szigeti túránkon, illetve azon csekély számú alkalmakkor, amikor Loaded Hog-ra ittam magam, és kénytelen voltunk valahogyan hazajutni az ominózus partiról.
Idén augusztusban azután egy hirtelen felbuzdulástól vezérelve megmakacsoltam magam, és közöltem vele, hogy a gépjárművünk bizony nem moccan, hacsak ő nem ül a volán mögé. Az első három napban Oszkár-díjas előadással jutalmazott: gondosan koreografált hiszti közepette hozta a tudomásomra, hogy nem vagyunk barátok, nem szeret, sőt sosem is szeretett – mindezt persze a hibátlan vezetése közepette, az anyósülésről hallgathattam végig. Majd két hétig úgy közlekedtünk, hogy én elkísértem amíg ő a volán mögött ténykedett, azután beláttam, ennek már sem értelme, sem haszna: nemcsak gyakorlatban, de pszichésen is elboldogul.
Hogy képes lesz rendes sofőrré válni, egy percig sem kételltem, abban, hogy mennyire fogja szeretni, már korántsem voltam bizonyos. Azután, amikor megvettük az új autót egy hónapja (böszme, még a Bighornnál is nagyobb Nissan Terrano) gyanú kezdett ébredezni bennem: egyszerűen nem engedte, hogy otthagyjuk a Bighornt, pedig a kereskedő beszámította volna jó pénzért. Merthogy ő azt szereti, meg különben is, neki is kell autó. Ezt mondjuk egyszer már eljátszottuk egy Toyota Corollával (volt idő, amikor ugye három gépjárművünk is volt), amit azután sosem vezetett – egyszer sem. Ennek ellenére, a Bighorn maradt, gondoltam a pár hetes vezetői kurzusát nem rontom el. További gyanakvásra adhatott okot, hogy egy ízben, mikor két autóval mentünk valahová, úgy cikázott előttem, mintha a volán mögött született volna, és persze az autópályán nyomta a gázt, akár süket a csengőt. Végül egy hete eljutottunk odáig, hogy egy este a munkából hazafelé jövet még nem volt elég fáradt (talán jeleznem kellene a főnökségnél is), ezért elment örömautózni – csak kocsikázott a kihalt aucklandi éjszakában, órák hosszát. Hangsúlyoznám, mindezt úgy, hogy augusztus elején minden voltam, amikor a vezetésre próbáltam rávenni, még akasztott ember is.
Egyszerre roppant fontos lett neki is, hogy legyen új-zélandi jogosítványa (én két éve kérleltem, persze rám se bagózott), ezért már két hete lelkesen nyomkodta az AA weboldalán a tesztkérdéseket. Végül bejelentkeztünk a konzulunkhoz tegnapra, hogy hitelesítse a magyar jogosítványa fordítását, amit én persze az utolsó pillanatra hagytam.
Ekkor jött a meglepetés – és ezért volt érdemes elolvasni ezt a bejegyzést, csak szólok –, ugyanis, miközben szorgosan gépeltem a már régóta rendelkezésre álló mintába a jogosítványa adatait, egyszer csak azzal szembesültem, hogy a vezetői engedélye épp aznap (azaz tegnap) jár le. Az előlapján ugyan 2015 szerepel, mint lejárati dátum, de a hátoldalán, az apróbetűs résznél a 2008 szeptember 22. virított. A rózsaszín kártyához adott, kis, bugyikék tok igazított el: az előlap lejárati dátuma az okmány érvényességét jelzi, ameddig személyazonosításra alkalmas; a vezetésre jogosultság határidejét azonban a hátlap 11 számú oszlopában tüntetik fel. Gyors körbeérdeklődés után kiderült, hogy ez nem csak nekünk, de a többi magyar ismerősünk számára is újdonságnak bizonyult. Általában a két dátum persze megegyezik, de gondolom, amikor Kriszti kiváltotta még a 2005-ben a kártyás jogosítványt, akkor nem bajmolódtak a tényleges meghosszabbításával, így eshetett meg velünk ez a csúfság.
Persze, amint felmerült e gyász, azonnal pánikolni kezdtünk: ha nincs érvényes magyar, akkor azt nem lehet konvertáltatni – ergo vagy végigcsinálja a helyi tanuló-korlátozott-teljes jogosítvány legkevesebb egy éves ciklusát, vagy ki kell várnunk, amíg ismét Magyarországon járunk, hogy meghosszabbítassa. Egyik sem tűnt túl kecsegtető lehetőségnek.
Persze szidtuk magunkat a takonyhúzás miatt, de én kicsit reménykedtem, hogy a takapunai AA-ben tevékenykedő kínai fiúcska nem veszi észre a turpisságot: elvégre a nagybetűs Expirity Date mégiscsak 2015.
Ma azután fél három táj átballagtunk az AA-be, és némi izgodalom után benyelték az egynapos késedelmet: bár azt még most sem tudjuk eldönteni, hogy figyelmetlenségből vagy jóindulatból hunytak szemet – a sárga jószág ugyanis betűről-betűre végigbogarászta a fordítást.
A többi persze már könnyen ment: Kriszti hiba nélkül oldotta meg az elméleti teszt 35 kérdését, majd kikövetelve egy éves Autóklub tagságot boldogon jelentkezett az október 6-án esedékes gyakorlati tesztjére.

Utazás dzsippel

Először kicsit meglepett – és bevallom őszintén, nem is vettem komolyan -, amikor a különböző térképek, amelyek a városok távolságát nemcsak kilométerben, hanem időben is megadják, milyen utazási idővel számolnak.
Az Auckland-Wellington távolságra például 10 órát írnak, ami tekintettel a leküzdendő 650 km-nek, nekem roppant soknak tűnt. Új Zéland egészén 100 km/órás sebesség korlátozás van, mármint ez a legnagyobb megengedett sebesség akár az autópályákon, akár az országúton.
Azt persze egy pillanatig sem hittem, hogy ezt átlagban is lehet tartani, de úgy képzeltem a nyolcvan-kilencvenes átlag könnyedén megvalósítható. Az utak jó minőségűek, a kiwi mérnökök, ahol csak lehet, nyílegyenesre építették – a 4000 kilométeres utunk alatt talán ha háromszor volt olyan hosszabb útszakas, amelyik kanyargott – és a közlekedési morál is segíti a haladást.
Szóval ennek tükrében sokallottam én a feltűntetett időket, de végső soron helyt kell adnom a térkép szerkesztőinek. Nem arról van szó ugyanis, hogy az adott távok ne lehetnének megtehetők gyorsabban, csak épp turista szemmel nincs értelme. Az ember óhatatlanul megáll gyönyörködni itt is ott is, így azután (anélkül, hogy szándékosság lett volna a részünkről) szinte percre pontosan annyit autóztunk, amennyi a táblázatban szerepelt.
Le a kalapommal a statisztikusok előtt – gondolom jókora esetszámot dolgoztak fel, hogy ennyire pontosan sikerüljenek a számításaik.
Ugyancsak kellemes meglepetésként értek a kanyarok előtt kitett ajánlott sebességet mutató táblák. Eddigi vezetői pályafutásom alatt az efféle jelzések vagy kórosan alulkallibráltak voltak – és 10-15 km/órával gyorsabban esett jól bevenni a kanyart -, vagy olyan értéket mutattak, amit már nem éreztem volna biztonságosnak. A kiwi táblákat viszont mintha direkt az ízlésemhez igazították volna, és az igazat megvallva, komoly segítséget is jelentettek.
Furcsa egyébként, hogy az ember viszonyrendszere miképp tud átalakulni. Magyarországon, ha valami 250-300 kilométerre volt, azt már hosszú, idegölő útnak tartottam. Új Zélandon, ha valami csak háromszáz kilométerre van, akkor szinte szomszédnak tekintjük.
Autózni egyébként is élmény: a táj véges-végig gondozott és gyönyörű, sosem tudtunk betellni a látvánnyal. Talán ezért sem éreztem nyűgnek az átlagosan napi négyszáz kilométert, és sokkal kevésbbé fáradtam el, mint attól eleinte tartottam.

Ha már itt tartunk, következzék az esetleg kissé kategórikusnak tűnő hitvallásom: Új Zélandon a dzsipp a legjobb választás. Nem ostoba nagyzolás – ahogyan már volt róla szó, az autó amúgy sem státusz szimbólum -, hanem racionális közlekedési eszköz. A Bighorn segítségével olyan helyekre is eljuthattunk, ahová semmilyen személyautóval nem merészkedtünk volna. Az utunk alatt végképp megérett bennem az elhatározás: többet nem veszünk mást, csak efféle nagy, kényelmes terepjárót.

A négykerék meghajtásról eszembe jut egy emlék.
Haast Beach megálltunk – a Franz Josef gleccser és Queenstown között -, hogy Kriszti szürke kavicsokat gyűjtsön, amiből aztán a művésziskolájában kilépőt csinál.
Haast Beach meglehetősen elhagyott hely, a legközelebbi lakott település 15 kilométerre Haast, a maga 295 lakójával. Gyönyörű délelőttünk volt, épp kezdődött a dagály. Én minden további nélkül lehajtottam a Tasmán tenger homokfövenyére, nagyjából 10 méterre állhattam meg a hullámoktól.
Nem volt bennem semmi aggodalom, tavaly októberben a Ninety Miles Beachen is autóztunk már a homokon.
Kriszti legnagyobb szomorúságára nem találtunk megfelelő kavicsokat (pedig Greymouthban többszáz méteres partszakaszt elborítottak ezek a speciális kövecskék), így miután kigyönyörködtük magunkat és konstatáltam, hogy a dagály miatt egyre közeledik a víz, elindultunk.
Illetve elindultunk volna, ha ez a homokpart nem lett volna sokkal lazább, süppedősebb – így a gázadásra csak beásta magát tengelyig az autó. Semmi baj, gondoltam, azért négykerék meghajtású, hogy kezelni tudja az efféle helyzeteket. Benyomkodtam tehát a pwr-drive kapcsolót, meg azt, amire mindaddig azt hittem, hogy a négykerék-meghajtást kapcsolja. De nem: nem történt semmi, az kocsi mégjobban megsüllyedt, miközben a tenger feltartóztathatlanul, egyre közelebb nyomult. Néhány perc szomorú kísérletezés után kezdtem magamom a pánik első jeleit észlelni. Itt állunk a Déli Sziget egyik legelhagyottabb szegletében, az gépjármű nem moccan, a dagály erősödik, térerő nincs.
Kipattantam, és előkotortam az ásót, amit – Kriszti és a baráti társaság gúnyolódása ellenére csakazértis – az ilyen esetekre gondolva vettem. Örült tempóban kezdtem kiásni a kerekeket, már nagyobb, kiszáradt farönköket akart odahurcolni, amikor egy maori család érkezett. A férfi – legkevesebb 200 kiló – igazi óriás volt, és elmélyülten, érdeklődve figyelte kétségbeesett ténykedésemet. Közel öt percet hagyott kínlódni, mikor aztán odajött és megkérdezte, van-e valami problémánk. A helyzet annyira komikus volt, hogy alig tudtam visszafolytani a nevetésem: csak a vak nem láthatta, hogy problémánk van, esetleg még Bighornt próbálhattam volna így elásni, másik opcióként.
Mondtam neki, hogy igen, van. Egész pontosan az a gondunk, hogy mindjárt elmossa a kocsinkat és ezzel a nyaralásunkat a közelgő dagály. A jószándékú óriás hümmögve körbejárt, aztán megkérdezte, hogy merő véletlenségből nem négykerék-meghajtású-e az autó, mert mintha a feliratok és a típus erről árulkodnának. Mindezt az elmebetegeknek kijáró, végtelen udvariassággal fogalmazta meg.
Válaszoltam, hogy tudtommal az, de hiába, nyilván nem működik a négykerék-meghajtás, mert hiába kapcsolom be, nem történik semmi.
Kérdésére, hogy beülhet-e és megpróbálhatja-e természetesen igennel feleltem. Begyömöszölte magát, aztán eluralkodott az arcán a döbbenet, láttam, hogy valami magyarázatot szeretne, de persze fogalmam sem volt, hogy mire. Valamit mahinált odabent, aztán kikászálódott, a kocsi első kerékagyain átfordított egy tárcsát (amire mellesleg már rég kíváncsi voltam, hogy mi a rosebb), aztán visszaült és egyetlen gázfröccsel kiszabadított minket a homok fogságából.
Nem tudom, a szégyen, vagy a megkönnyebbülésem volt nagyobb. Kisvártatva elmagyarázta, hogy miképp kell a négykerék-meghajtás valójában bekapcsolni, én hálálkodtam egy darabig, aztán olyan gyorsan elhajtottam, hogy elfelejtettem tőle megkérdezni: azok a gombok és kapcsolók, amikre én eddig a négykerék-meghajtást hittem, szóval azok mire valók.

Haast Beach. Sajnos az tengelyig süllyedt Bighornról nincs kép – a katasztrófa bekövetkeztekor nem volt elég lélekjelenlétem a fotózáshoz.

Közlekedés és kultúra

Azt hiszem egy ország mentalitásáról roppant sokat elárul a közlekedési kultúrája.
Új Zélandra érkezve egyszerre volt sokkoló és euforisztikus megtapasztalni, hogy miképp is lehet nyugodtan, egymásra odafigyelve autózni. Bevallom az egyik első olyan releváció volt számomra, ami miatt elköteleztem magam Új Zéland mellett – annak ellenére, hogy eleinte okozott pár nehézkes hetet, hiszen nem volt könnyű rögtön idomulni és levetkezni 15 éves megszokásokat.
Kezdjük azzal, hogy a gyalogosokat egyenrangú félként kezelik a kiwik. Ha lelép a zebrán, az autósok megállnak, megvárják amíg átjut az utca túloldalára. Jelzőlámpa nélkül is.
Ez annyira természetes, hogy a gyalogos le sem lassít, körbe sem néz, mielőtt nekiállna az átkelésnek: tökéletes bizodalommal van az autóstársai iránt. Frissen érkezett magyarként roppant nehéz volt megszokni ezt; az első pár hétben Krisztinek meg a vakszerencsének köszönhetem csak, hogy nem hajtottam át pár tucat szerencsétlen walking corpse-on.
Ezt úgy tessék érteni, hogy tetszőleges forgalomban, tetszőleges mennyiségű és sebességű autó lelassít és megáll, ha csak egyetlen gyalogost is közelíteni lát a zebrához; a járókelő pedig félelem nélkül lelép, és nincs dudálás, mutogatás, szitkozódás.
Hab a torta tetején, hogy a biciklista sem az a megtűrt közúti ellenség, aki csak zavar jelenlétével az utakon: az autósok bizony figyelnek rá, nagyívben kikerülik és nem kell attól rettegnie, hogy egy figyelmetlenebb rosszabb indulatú sofőr elsodorja.

A napi életminőséget azonban mégiscsak az autósok egymás iránt mutatott előzékenysége emeli a legjobban. A legnagyobb csúcsforgalomban is beengedik egymást, udvariasan kivárják a sorukat. Egy darabig csodálkozva figyeltem, hogy a legveszetteb big drive-ban sem tud annyira beállni a sor, és ha lassú is, de folyamatos a haladás. Aztán rá kellett döbbennem, hogy ez az előzékenységnek, a gyökeresen más autóvezetési kultúrának tudható be: nincsenek bunkók, akik beállva a kereszteződésbe megakadályozzák a keresztirányú forgalmat; nem fordulhat elő, hogy az elváló sávoknál a belső gyorsabb sávba ne tudj besorolni, és ezzel feltartsd az összes mögötted jövőt.
Ráadásul az erőszakos-tapló vezetési stílus nemcsak nem divat, de értelme sincs: hiába jaszkariznál, nyomnád padlóig, tolakodnál, és nem engednél be másokat, mert a többi közlekedő nyugodt, udvarias ritmusa úgysem teszi lehetővé, hogy azzal a három perccel előrébb juss, amit mondjuk budapesti dzsungelben kicsikarhatott az emberfia. A tizenöt hónap alatt talán, ha ötször botlottunk bunkó, udvariatlan autósba (nyilván frissen érkezett turisták voltak), de egyik szituáció sem volt igazán bosszantó: nem enged be a sorba? Sebaj, egyel előrébb gurultam, és máris lelassítottak, hogy beférjek.
Amilyen furcsa és idegen volt eleinte, annyira megszereti és beleszokik az ember idővel. Átveszi a ritmust, és miután nem remegő gyomorral szál ki egy-egy csúcsidőben autóban töltött félóra után, teljesen természetes, hogy nem is akar másként vezetni. Ez pedig szerencse, mert amíg az ország közlekedési kultúrája asszimilálni tudja az újonnan érkezetteket, addig megmarad ez a paradicsomi állapot. Persze, nyilván, ha egyszerre érkezne autóstúl párszázezer vadbarom, minden megváltozna. S talán külön szerencse az is, hogy a fordított oldali közlekedés miatt, eleinte minden újjonc óvatosabban, kevesebb merészséggel vezet, mire pedig megszokják a jobbkormányt, már átveszik a kiwitempót is.

Ha már itt tartunk, mintegy összefoglalásképp felsorolom az új-zélandi autózással, közlekedéssel kapcsolatos főbb tudnivalókat.
Köszönettel megkaptam én is tőletek a Totalcar vonatkozó cikkét, de megkapta Lipi is, és hozzáfűzte a saját tapasztalatait: itt olvasható.
Amiket pedig én írtam régebben, csak a rendszerezés kedvéért: Autók és Auckland, valamint releváns lehet még a Jogosítvány.

Jogosítvány

Egyszer már volt szó róla, és nem azért hallgattam róla, mert elfelejtkeztem, hanem mert ki akartam várni a végét.
Elég nagy kavarodás volt még az itteni magyarok között is az ügyben, hogy a magyar jogosítvány honosítása miképp megy – jelentem az aktuális állapotról beszámolhatok.
Volt időszak, amikor a kártyás magyar jogosítványt – egyes híresztelések szerint csak az 2004 május 1 után (EU tagság) kiadottak – elfogadták, ami azt jelenti, hogy pusztán elméleti tesztet kellett tenni.
Én ugye november végén szántam rá magam a dologra, és miután még a régi típusú, papírjogosítványom volt, nem reménykedtem különösebben kedvező elbírálásban.
A takapunai AA-ben (AA – Automobile Association, az új-zélandi autóklub) futottam neki a jogosítványszerzésnek, ami – mint szinte minden – sokkal kevesebb nyűggel és bürokráciával jár, mint azt Magyarorzságon megszokhattuk volt.
Az ügyintéző kedvesen felvette az adataimat, majd elbizonytalanodva topogott, hogy magyar jogosítvány esetében miképp is kell eljárnia. Sajnos a rendelkezésére álló szabálygyűjteménye elég világosan felsorolta, hogy mely országok jogosítványai mentesülnek a gyakorlati vizsga kötelezettsége alól, és Magyarország nincs a listán.
Én egy darabig kötöttem az ebet a karóhoz, mondván, hogy már EU tagország vagyunk, és tudom, hogy más magyarok esetében ez igenis számított. Újra átnéztük (ezúttal a kettesben) a szabályzatot, és sehol egy szó sem esett arról, hogy az EU tagállamok jogosítványa egységes elbírálás alá esnének. Nem tágítottam, de a kisasszony erre sem vesztette el a türelmét, végtelen kedvesen mosolyogva felhívta a minisztériumot, hogy onnan kérjen segítséget, mi a teendő.
A minisztériumban aztán közélték, hogy noha volt átmeneti időszak, amikor az EU-s jogosítványok enblock elbírálás alá estek, ez megváltozott, és már csak a nevesített országok esetében kerülhető el a gyakorlati vizsga. Magyarország pedig nem nevesített, tehát jelen állás szerint, mindenki készülhet, hogy mindkét (elméleti és gyakorlati) vizsgát le kell tennie.
Maga a procedúra egyébiránt végtelenül egyszerű: az adatfelvétel után gyors szemvizsgálat ott a helyszínen, majd adják is az elméleti vizsga tesztlapját.
A teszt nagyjából negyven perc alatt megcsinálható (egy óra áll rendelkezésre), és a kérdésekre a válaszokat egy pénzdarabbal kell lekaparni (pont mint a kaparós sorsjegyeknél), természetesen egy kérdéshez csak egy válasz kaparható. A kaparás után rögtön egy pipa (ha jó választ kapartunk) vagy x (ha hibásat) jelenik meg, így azonnal ellenőrizhető az eredmény.
A már nem emlékeszem hány kérdésből háromszor lehet hibázni – én végül egyetlen hibát vétettem.
A sikeres tesztet követően le kellett foglalni a gyakorlati vizsga időpontját, ami tekintettel a karácsonyi őrületre, nekem csak mára sikerült, ráadásul Orewában (ami úgy viszonyul Aucklandhez, mint mondjuk Gödöllő Budapesthez).
A gyakorlati vizsga letételéig kiadtak egy harminc napos, ideglenes jogosítványt, ám a helyi rendszernek köszönhetően bele volt pecsételve, hogy csak felügyelettel vezethetek. Szóval nem érdemes elhúzni a helyi jogosítvány megszerzését, mert könnyen abba a helyzetbe kerülhet az ember, mint én, hogy majd egy hónapot a limbón töltöttem: a magyar jogosítványomat már nem használhattam, az új-zélandit pedig csak megszorításokkal.
Szerencsére semmi problémám nem akadt ezügyben.
A gyakorlati vizsgára az emberfiának kell biztosítani az autót, s mindjárt a parkolóban azzal veszi kezdetét a folyamat, hogy a vizsgáztató ellenőrzi, a gépjármű műszaki állapota és jogi státusza (regisztráció, WOF és diesel autók esetében a RUC érvényesek) megfelelő.
A vizsgabiztos kedves kiwiember volt, először megbizonyosodott róla, hogy nyelvi akadály nem tornyosul-e közöttünk, aztán gondolom már csak a feszültség oszlatása végett csevegett egy kicsit, és persze a szokásos kérdéskörben: hogy tetszik Új Zéland, mit csinálok, akarok-e maradni, satöbbi.
Maga a gyakorlati vizsga három részből áll. Az első részben nem tudom mit figyelt, csak autóztunk egy kicsit, látszólag cél és értelem nélkül, majd megjegyezte, hogy az első fázis vége.
Valamit pontozott (sőt végig pontozott, és már az elején közölte, hogy 80%-ot kell teljesítenem, hogy sikeresnek minősüljön a vizsga), kizárásos alapon úgy vélem az autóvezetési alapképességekről lehetett csak szó.
A második rész kicsit trükkösebbnek bizonyult: a moving hazard-ok (mozgó veszélyforrások) felismerésére volt kíváncsi, ami röviden annyit tesz, hogy a kereszteződésekben meg kellett figyelnem minden mozgó járművet, gyalogost, kerékpárost és állatot, majd a kereszteződés után fel kellett sorolnom akkurátosan valahányat. Ha valamit kihagy vagy nem vesz észre az emberfia, az bizony pontlevonással jár. Mindezt ötször, öt különböző kereszteződésben.
A harmadik fázis ismerős volt ismét: elmodják előre, hogy az indexelésre, a követési távolságra és a sebesség tartására figyel majd a vizsgáztató. Kicsit kanyarogtunk Orewában, aztán kimentünk az autópályára. Szerencsére a Bighorn elég lusta jószág, ha át akarnám lépni a megengedett sebességet, azt úgy kellene külön erőltetnem, így a sebesség tartása nem merült fel problémaként.
Az egész gyakorlati vizsga nem tartott tovább negyven percnél, hogy aztán a vizsgáztató boldogan gratuláljon az elért 96,4% eredményemhez, és még ott a kocsiban kitöltse az újabb ideiglenes jogosítványomat, ami mostantól teljes értékű. Ezt használhatom, amíg postán meg nem érkezik a végleges kártyaformátumú.
Mindent összevéve ismét lenyűgözött, hogy Új Zéland mennyivel kevesebb bürokráciával tud működni, és noha kezdek már hozzászokni, de még mindig kellemes meglepetés megélni a “szolgáltató államot” a maga hatékony valójában.
Zárszóként pedig az aktuális jogosítványszerzési árak: az elméleti vizsga 80 dollárba, a gyakorlati 70 dollárba került.

Energiagazdálkodás

Energia gazdálkodás és az elektromos autók

Újra nőt a költségvetés többlete.
A ma nyilvánosságra hozott adatok szerint, 3,08 milliárd dollárra nőt az október 31-én zárult negyedév költségvetési többlete, a tervezett 2,28 milliárd dollárhoz képest.
A kincstár a gazdaság az előrejelzésekhez képest erősebb növekedésével, a foglalkoztatottság bővülésével és a fizetések emelkedésével magyarázza a helyzetet.