All posts in “Énblog”

Móra kiadó, 1990

– Tegye a kettes számú iktatóba azt a szart, Novák – morogta a vénember és elémlökött egy dossziét, amiben takarosan összefűzött, mátrixnyomtatóval nyomtatott kézirat volt. – Computerre már futja neki, de a fogalmazása egy jobb általános iskolában se menne el.

A második napom volt a megbodogult Május 1 úti irodaházban, a Galaktika szerkesztősége az emeleten volt és Trethon Judit még nem érkezett meg – kettesben voltunk. Az egyes számú iktatót se tudtam hol van, nemhogy a kettes számút. Bizonytalanul pislogtam a szerény méretű szobában, de három íróasztalon meg egy pár viszonylag új könyvespolcon kívül más nem volt – és semmi olyan, ami egy kicsit is iktatóra emlékeztetett volna.

A vénember megelégelte a teszetoszaságomat és a vesszőből fonott szemeteskosárra mutatott:

– Na dobja már ki – aztán elgondolkodva rámnézett. – Maga ír, Novák?

Kicsit megszeppenten makogtam valamit, hogy igen – mintha szégyenkezni kellene miatta – de még nem küldtem sehová se, csak a barátok olvassák, ám a vénember ingerülten leintett.

– Computere van?

– Igen – feleltem.

– Ne írjon computerrel, Novák. Kérje el az anyja írógépét. Akkor ötször is meggondolja, hogy leír-e egy mondatot. Ha befejezte amin dolgozik, odaadhatja Trethonnak – de csak géppel írva, különben az is a kettes számú iktatóban végzi – intett a szemetes felé.

Disclaimer: Ez a szösszenet először a tumblerem jelent meg.

Blogírás

Van egy csomó témám, amiről írni akarok, némelyik bejegyzést már el is kezdtem, de aztán különböző okok miatt nem fejeztem még be – és ez ráadásul zavar is.

Fogok például írni a gyerek többnyelvűségéről, az aucklandi közlekedésről, az elektromos autózásról és a ponyva aranykoráról.

Most azonban – szombat délelőtt – elsősorban a háztartásra kell koncentrálnom: mosás, mosogatás, takarítás és fűnyírás van a terítéken, aztán még ki kell találnom, hogy estére milyen vacsora legyen, ha ugyan. Ugyanis See meg Richard jönnek egy whisky-szivar estére, és ilyenkor – mintegy bemelegítésképp – vacsorázni is szoktunk. A hasonló esetek döntő többségében ugyan MeiMei a szakács, de ő most dolgozik a hétvégén, így rám marad a dolog. De tekintettel arra, hogy a héten itt volt a rokonság (Rékáék) Lily legnagyobb örömére, így most a háztartani való is sokkal több – szóval valószínűleg nem lesz kedvem nagy vacsorát rittyenteni, szerintem rendelek pizzát és kész.

Meg még az is van, hogy az a hiedelmem, hogy minden jelentős sors jobbrafordulás előtt van egy nehezebb periódus, kvázi töréspróba – és most pont egy ilyennek  közepén vagyunk, amit csak át kell vészelni, meg ki kell tartani és azután ennek meg lesz  jutalma. Így aztán már egy hete aktívan stresszelek mindenféle miatt, és a stressz levesz egy csomót a szabad (illetve nemcssak a szabad) energiáimból, ezért sokkal könnyebb halogatni mindent, a blogírást is – és csak ilyen gyors nyafogásra futja tőlem, amíg leeresztem a matracokat.

Olvasók

Lányok, srácok: látom, hogy olvastok Dél-Koreából és Azerbajdzsánból is. Amíg a Dél-Koreára van tippem, hogy ki lehet, az azerbajdzsáni olvasóm megtenné, hogy egy kommentben bejelentkezik? Kíváncsi vagyok, na 🙂

Pénzügyek

Akartam megint írni a pénzügyekről, mert megtaláltam a kilenc évvel ezelőtti bejegyzésemet – Snapshot – és úgy gondolom érdekes az összehasonlítás.

Rögtön az elején mentegetőzéssel kezdem (noha a statisztikák szerint leginkább magamnak írok, szóval nem túl nagy a merítés az esetlegesen megbántódó magyar olvasói táborból): tudom, hogy ezek az összegek felháborítóan nagynak tűnhetnek, különösen, ha elkövetitek azt a hibát, hogy automatikusan forintra konvertáljátok. Nem az a célom, hogy felvágjak (új-zélandi olvasóim pontosan látni fogják, hogy nincs is mire), sokkal inkább reflekszió arra, hogy hogyan élünk (újabb tíz év után megint érdekes lesz visszaolvasni), meg talán segít kapaszkodót adni a frissen idetelepülni kivánók számára, hogy mire számítsanak megélhetési költségek tekintetében.

A kilenc évvel ezelőtti állapotokkal való összevetéskor pedig érdemes figyelembe venni, hogy akkor ketten éltünk Krisztivel egy 50 négyzetméteres bérleményben Auckland egyik elegáns negyedében, kétkeresős családmodelben voltunk fiatalok és bohémek.

Most hárman vagyunk, másfél keresős családban, egy városszéli kertvárosban élünk bankkölcsönnel terhelt saját házban, 200 négyzetméteren.

Sajnos évekkel ezelőtt áttértem egy másik családi költségvetési programra (a BudgetTracker-re), és már nem lenne egyszerű visszanézni a kilenc évvel ezelőtti adatokat, hogy újracsoportosítsam őket – így az eredeti bejegyzés fő kategóriáit fogom használni most is. 

Az alábbi adatok 2017 június 1 és 2017 december 31. közötti állapotokat tükrözik.

Autózás – $3190 (havi: $455)

Szerelő, vizsga, regisztráció, úthasználat – $716 (havi: $102)
Biztosítás – $574 (havi: $82)
Üzemanyag – $1790 (havi: $256 )
Parkolás – $110 (havi: $16)

Itt láthatjuk, hogy a sokkal újabb gépjárműpark és a megváltozott életkörülmények (saját garázs a munkahelyemen) tetemes megtakarítással jár, még úgy is, hogy a messzire költözés nagyon megdobta az üzemanyag költségeket. További torzító tényező, hogy november 2.-tól elektromos autóval járok, így a vizsgált periódus utolsó két hónapjában már nincs szignifikáns üzemanyag költség.

Rezsi – $21820 (havi: $3117 )

LakbérBankhitel – $17275 (havi: $2468)
Áram + Gáz – $1683 (havi: $240)
Víz+Közösköltség – 1168 (havi $73)
Telekommunikáció – $1359 (havi: $194)
Sky televízió – $870 (havi: $124)
Jótékonyság – $335 (havi $48)

A bankhitel duplája a 9 évvel ezelőtti lakbérnek, cserébe annyit mentek fel a bérleti díjjak, hogy nemcsak egy hasonló méretű házzal összehasonlítva, hanem gyakorlatilag minden aucklandi bérleti díjjal szemben is kevesebb amit a lakhatásra költünk. Az energia számla torzít, mert a mostani kalkuláció pont a telet kapja telibe, ha egész évre vonatkoztatnék, akkor a havi átlag csak 225 dollár lenne. A telekommunikáció még úgy is olcsóbb, hogy ebben benne van a Skype, Spotify, Amazon Prime, Netflix, iCloud, Google. Nem vagyunk már műholdas tévé előfizetők, ezért a Sky már nem tétel. A Jótékonyság kategória a Kids Cant és a Child Rescue-t takarja, az előbbi a gyermekszegénység ellen, az utóbbi a gyerek prostitúció ellen kűzd.

Élelmiszer (Groceries) – $9743 (havi: $1392)

Szórakozás – $642 (havi: $92)

Biztosítások – $4664 (havi: $666)

Összesen – $40059 (havi: $5722)

Élelmiszer (Groceries): a groceries sokkal jobb kifejezés, nemcsak az élelmiszert, de minden az átlagos életben szükséges bevásárolni valót (tisztítószerek, tisztasági holmik, háztartási kellékek) tartalmazza, illetve ezúttal én ide könyveltem az éttermezést és a kávézást is.

Szórakozás: mozi, étterem, múzeumok, színház, kocsmázás, sportesemények költségei. Ez itt biztosan nem stimmel, ide kéne számolni egy csomó mindent (pókerpartyk, whisky+cigar night, stb), de ezek az új könyvelés szerint más kategóriába esnek, ezért ilyen alacsony a kategória.

Biztosítások: teljes körű egészség és életbiztosítás illetve a magánnyugdíj befizetései. Az én kiwi saverem (magán nyugdíjjam) nem kerül itt könyvelésre, csak MeiMei-é és Lilyé. A kilenc évvel korábbi állapotokhoz képest, az egészségügyi és életbiztosításokon kívül van még, jövedelem kiesés biztosítás (ha megbetegednék, akkor a biztosító a jövedelmem hetven százalékát fizetné, amíg munkaképtelen vagyok – olyan ez, mint a táppénz Magyarországon), meg van bankhitel védelem, meg a ház és a berendezés biztosítása.

Egyébként ebbe a kategorizálásba egy csomó mostani költésünk nem fér bele – sajnos, ahogy említettem, nem áll módomban visszanézni, hogy kilenc évvel ezelőtt költöttünk-e ennél többet. 

Ha minden centet figyelembe veszek, akkor havi átlagban $8500 költünk, ez tartalmazza az utazásokat, az házra és berendezésre fordított összegeket, a család egyes tagjainak pénzszórását, stb.

Nyár a Shangri La Gardensben

A lakóparknak – ahol felépítettük az új házat – van medencéje is (meg klubháza, és tenisz- és kosárlabdapályája, de ezek most lényegtelenek a poszt szempontjából). Két utcányi család használja, és ilyenkor nyáron megfizethetetlen. Amíg be nem költöztünk, a nyári délutánokat elsősorban a környező beacheken töltöttük – a Csendes Óceán szuper, gyönyörű, sekély partszakaszai ideálisak egy kis pancsolásra, és az örökmozgóval felszerelt gyermek energiái időleges elfogyasztására. Mióta viszont birtokon belül kerültünk, szinte soha nem megyünk le a tengerpartra: a medence győzött. Lemértem, pont 36 métert kell megtenni, és ez a kényelem, karöltve a lustaságunkkal győzedelmeskedett.

Az alábbi videón Lily az unokanővérével, Grétivel élvezi a péntek délelőtti jó időt. Legyen meg az utókor számára, hogy milyen nyomorúságos a gyerekkoruk.

Párhuzamos univerzumok

Van ez a Dick-i narratíva, amikor a főhős felébred reggel egy idegen lakásban, egy idegen nő mellett egy idegen városban. És lassan kiderül, hogy kiesett az életéből tíz év, és a nő a felesége… Emlékszem, egy örökké valóság előtt (úgy 20-25 éve) amikor ezt tárgyaltuk Andrással meg Jánossal, azon gondolkodtunk, hogy milyen lenne ez, milyen lehetne az alternatív jövőnk, amire ráébredünk így. És sok minden eszünkbe jutott – bár felidézni már nem tudom őket –, de az biztosan nem, ami mostanra a valóságommá vált.

Ma reggel – a nyár dacára – kicsit didergősen ébredtem fel, nem is teljesen, amolyan lebegés volt ez, az álom és az ébrenlét határán, és hirtelen elveszettnek, eltévedettnek éreztem magam: egyedül voltam az ágyban, ami furcsa volt, mintha nem lenne az enyém; a hajnali forgalom zaja idegenül zúgott és egy darabig nem tudtam hová tenni hol vagyok, a tudatom tétován próbálta megragadni a valóságot, de az mintha el akart volna szaladni, sőt, mintha nem is egyedül lenne – incselkedtek a valóságok, hogy melyiket akarom elkapni, és lassan kimásztam az ágyból, olyan öregesen, ami megintcsak furcsa volt; nekem nem fáj a derekam, nem lüktek a bokám. Pizsama volt rajtam és ez meghökkentett ebben a félálomban, kerestem az ajtó világosabb négyszögét, de nem találtam, belerúgtam valami kemény élbe, talán egy fiókos szekrény sarka lehetett, végre a kezembe akad egy kilincs, az ajtó egy folyosóra nyílt, a folyosó végén a nappali szófáján egy kínai nő aludt meg egy kislány – álmukban mosolyogtak, a kislány a nő hajába kapaszkodott.

Zavarodottan visszaaraszoltam a hálóba, ami még mindig jótékony homályba burkolta idegenségét, megint belerúgtam valamibe, az éles fájdalomtól felébredtem, a valóságok egyike közelugrott és belémkapaszkodott, és egyszerre tartalmat nyertek a formák, a zajok, az árnyak – már nem a kínai nő aludt kint, hanem a feleségem a lányommal, és tudtam, hogy szabadságon vagyok, és ha kimennék a házból, a felhajtón egy elektromos autó várna, meg lenyírni való fű, és hogy a garázsban ott van egy másik, szürke, német autó, a feleségemé – és mindez hirtelen rontott rám, mint egy farkasfalka, ez annyira nem én vagyok, egy idegen bőrében éreztem magam, pedig Dick hősével ellentétben még emlékszem a forró júliusi napra a Balaton partján, ahol Réka unszolására igent mondtam az Új-Zéland projectre, aztán később berúgtam és átaludtam a buli második felét. És emlékszem a reptérre is, ahová csak Kriszti családja kísért ki minket, még élesebben az aucklandi reptér útlevélkezelőjére, ahogy zavart, tört angolsággal magyarázom, hogy turistának jöttünk, az unokatestvéremhez.

De a másik valóság (vagy a többi) még nem volt elég messze, éreztem a közelségüket, tudtam, ha elég nagyot tudnék és mernék ugrani még elérhetném. Ez az enyém érzett idegennek, az ott; az ott ismerős volt minden porcikájában: a Heinrich utca Bagolyvárának öt méteres belmagasságával; a Pasarét kis lakása, ami íróvá válással kecsegtetett, a Dohány utca vedlett bérháza, ahol János azzal viccelődött, hogy retával szúrja magát, de végül Sipitől kaptam az első adag gyorsat. Az Alsóhegy utca apró zuga, amit János csak Nyuszicsapdának becézett, mert szerinte a csajok leginkább azért akartak velem dugni, hogy ne kelljen többé elmenniük, ahol az utcán értelmetlenül nagy és drága sportkocsijaim parkoltak. Ahol a méretre csináltatott, egyedi étkező asztalnál éjszakákon keresztül – amfetamintól fűtve – váltottuk meg a világot.

Azon gonolkodtam ezen a reggel, vajon hol zökkent ki az univerzum a valóságomból? Vajon ha elég aprólékosan végigkövetem, visszafejtem az események láncolatát, megtalálom a pontot, ahol átkerültem ebbe a párhuzamos valóságba, ami végül erre a csendes-óceáni zátonyra vezetett, ahol aztán tipikus középosztálybeli, kertvárosi apu lett belőlem, aki hétvégenként fűvet nyír, a szomszéddal barbecuezik és a lányát felügyeli, amíg az a medencében egy két négyzetméteres felfújható flamingóval játszik.

Hol volt az a pont, ami még biztosan a nagyszemű, sikeréhes, állandóan kompenzálni akaró és örökös álomvilágban élő kelet-európai bohémhoz tartozott, és hol tudom tettenérni, amikor a sors ügyeletes baktere átlökte a váltót és a Buda-Pest menetrendszerű gyors az Alsóhegy utca végállomás helyett egyre zakatolva A Hosszú Fehér Felhő Földje felé vette az irányt?

Szűkítsük le az időintervallumot: Piroska még biztos pont abban a másik univerzumban, Üccsike már biztosan nem – ő már out of character. Talán akkor vett új lendületett a sorskerék, amikor némán, szóra képtelenül figyeltem, ahogy Hajnika összecsomagol – Szepes Mária azt mondja, hogy el kell jutni a mélység legmélyebb pontjára, onnan vezet csak felfelé az út. Akkor rezdült volna meg a Párkák keze? Esetleg hamarabb? Amikor engedtem a Valhallát kimúlni, pedig nem lett volna muszáj? 

Persze, úgy is lehet, hogy méghamarabb volt: talán, akkor kezdett el megcsúszni minden, ott a Hortobágyon, 94-ben, amikor kirepültem abból a háromszázlóerős fekete japánból. Ott kezdett volna minden lefelé fordulni? Lehet, hogy már Piroska is az alkony teremtménye volt? Talán hiba mindent életem női főszereplői alapján méricskélni. Ha vannak is más útjelző póznák, nem ismerem fel őket.

Waltari szerint minden ember élete sorsfordulókból áll. Egy-egy korszak 7-10 évig tart. Nem gyűjtöttem kavicsokat, ezért éppen úgy tarthatok a hetedik, mint az ötödik korszakomban – bárhogyan is legyen, úgy érzem, hamarosan újabb forduló következik. 

Fel kellene szednem egy kavicsot és eltenni – hogy később visszaemlékezhessek erre a füledt nyári délutánra, amikor megcsapott a változás szele.

Boldog Új Évet

Amíg a karácsony Mary-ékkal töltöttük, addig Szilveszterre lementünk Taurangára Rékáékhoz. (Újabb olvasóim kedvéért: Réka az unokatestvérem, aki bűnsegédi bűnrészes abban, hogy én Új-Zélandon kötöttem ki.) Rékáéknak két gyerekük van, Gréti (10 és fél, Bruno 9). A gyerekek imádják egymást, Lilyt gyakorlatilag bármire rá tudjuk venni azzal, ha megígérjük, hogy találkozhat Grétivel.

Tauranga egy aranyos kisváros a Bay of Plenty (A bőség öble) területén, az ország második legnagyobb kikötőjével dicsekedhet, az utóbbi pár évben igen felkapott lett, sokan költöztek oda, mert az ingatlanárak sokkal barátságosabbak, mint Aucklandben.

Rékáék nagyjából egy évvel ezelőtt vették ott házukat: csodaszép környezetben, óriási palotát – nagyjából annyiért, mint amennyiért építkeztünk. Tavaly egy pillanatra mi is elgondolkoztunk, de én még hasonló munkát sem találnék, így aztán az álmodozás szintjén nem jutottunk túl.

30-án mentünk, 244 km tőlünk, amit nagyjából három és fél óra alatt tettünk meg. Egyetlen megmaradt nagynéném és nagybátyám (Anyám húga Csilla és férje Laci) már két hete ott voltak. Az új év éjszakáján előbb a városban voltunk tüzijátékozni, aztán otthon bontottunk pezsgőt és hallgattunk/énekeltünk három himuszt: magyart, új-zélandit és kínait.

IMG_4739