Csanad | 赛纳德

赛纳德 | BLOG. ÚJ ZÉLAND. MAGYARUL.

Month: January 2014

Moralizálok

Figyelmeztetés! Ez egy kevés információt tartalmazó, konklúzió nélküli morális nyavalygás. Ha nem olvasod el, nem veszítesz vele semmit.

Bevallom őszintén, meglehetősen ambivalensek az érzéseim, amikor azzal keresnek meg, hogy segítsek valamilyen formában menedékjogot kérni.
Egyfelől értem, hogy Magyarországon nem jó romának lenni, hogy igenis lehet alapja annak, hogy valakinek nemcsak hátránya származik a származásából, de az életét is féltenie kell. Nem teoretikusan, hanem tényleg, igazándiból. Ezt a helyzetet egyébként csak elképzelni tudom, rendesen bele- meg átélni nem: még nem éltem életveszélyben semmiféle okból. Elképzelni azonban el tudom, és nagyon pocséknak képzelem.
Azt azonban igazán át tudom élni és érezni, milyen az, amikor valaki egy jobb világot szán magának és a leszármazottainak – nem véletlenül csomagoltam kilenc éve.
Szóval van egy elesett, kiszolgáltatott, ténylegesen veszélyeztetett csoport, akinek egyszerre csak elémpattan egy tagja, hogy segítsek. Nem kér sokat, csak információt. Van-e magyarul tudó, magyar származású ügyvéd, akihez fordulhatna? Van-e rá mód, ha leszáll a reptéren azonnal menedékjogot kérni?
Nem örülök neki. Nincs magyar ügyvéd – mondom. Ez persze nem igaz. Illetve igaz azon a módon, hogy én nem ismerek egyetlen magyar származású új-zélandi ügyvédet sem, de attól még könnyen lehet, hogy létezik.
Ember a bajban, és én mégis vonakodom. Hol az emberségem? Miután kurtán furcsán leráztam az első körben, elszégyelltem magam – és bizonyos értelemben ez a szégyenkezés íratja velem ezt a bejegyzést is.
Sosem gondoltam magam rasszistának, felháborít és undorít, amikor a többségi társadalom egy kisebbséget bármilyen formában megkülönböztet, elnyom vagy veszélyeztet.
Mégsem tudok nem előítéletesen – vagy utóítéletesen – gondolkodni. Megmérgezett a középkelet-európai mentalitás, hiába futottam messzire, utolért nagyapám szörnyű átka*.

– Miért éppen Új-Zéland? – dörömböl bennem a kérdés.
Annyi helyre lehet menni Európában, ahol nem masíroznak az utcán, ahol senkit sem bántanak csak azért mert roma. Ahová nem menekülni kell, hanem utazni.
Nyilvánvalónak tűnik a válasz: mert a menekült státusz privilégiumokkal, segéllyel jár. Amíg a menekültstátusz elbírálására vár valaki, addig lakhatási támogatást, nyelvtanulási támogatást és valami pénzbeli juttatást is kap a delikvens és persze munkavállalási engedélyt.
Miért nem Angliába, vagy Németországba költözik, ha fél?
Szóval nincsenek kétségeim: a segély miatt jönne éppen ide, és felrémlik, hogy Kanada éppen most szigorít, hát szinte kézenfekvő, az érintettek megpróbálnak új célországot találni.
Igazam van?
Hiszen az elmúlt években azzal volt tele a magyar sajtó, hogy a ravasz romák miként árasztották el Kanadát, hogy kihasználják a nagyvonalú szociális rendszerét.

Persze amikor eldöntöttem, hogy kivándorlok (sokkal, de sokkal kevésbé súlyos indokok miatt), akkor én is Új-Zélandot választottam, nem Európát. Nekem miért lehetett, ha most ezt kérem számon másokon? Akárhogy forgatom, nincs igazság.
És mégis, annak ellenére, hogy halmozódnak bennem a morális kétségek, nem akarom, hogy Új-Zéland roma menekült célország legyen. Azt sem akarom, hogy az adómat roma menekültekre költsék – ezt persze még tudom menteni azzal, hogy nem szeretném, ha az adómat bármiféle menekültre költenék –, de főleg nem szeretném, ha a roma menekültekkel együtt megjelennének a tipikus “okosságok” és a Kanadában kifejlesztett emberkereskedelmes bűnözés.
Elmesélek most két történetet. Az egyik sok éves már, valamiért nem írtam meg a blogon, pedig ide kívánkozott volna. A másik jóval rövidebb és sokkal frissebb.

Azt hiszem második éve voltam itt, kezdtem megismerni a helyi magyar közösséget, és az éppen akkor virágkorát élő blogom bizonyos ismertséget biztosított. Egyszercsak felhívott egy ismeretlen magyar férfi, hogy olvassa a blogomat, gratulál meg minden és szívesen megismerkedne velem közelebbről. Akkoriban minden ilyen kérésnek szívesen eleget tettem: úgy éreztem, hogy az a szívélyes fogadtatás és segítség, amit az itteni magyaroktól kaptam, arra obligál, hogy mindenkinek válogatás nélkül viszonozzam.
Nem emlékszem már a nevére sajnos, de nem is lényeges talán. Egyszer találkoztunk és párszor beszéltünk telefonon. Mint kiderült romaként élettársával menekültstátuszért folyamodott, és az ügyének elbírálására vár. Az állam fizette nekik az angol nyelviskolát – de nem jártak el, mert ők már öregek a tanuláshoz –, fizette nekik a lakbért, kaptak valami heti pénzt mindketten és kaptak munkavállalási engedélyt. De nem helyezkedtek el dolgozni. Sőt. Amikor újdonsült ismerősöm megtudta, hogy én rendes, hivatalos munkahellyel rendelkezem, ahol heti negyven órát fizetésért dolgozom, akkor éppen csak le nem hülyézett. Bizonyos lenézéssel a hangjában biztosított róla, hogy majd kitanít, hiszen lehet ezt sokkal okosabban is. Mert a ha összeadom a segélyeket, amiket kaphatnék menekültként, és mellette egy héten párszor elmegyek feketén dolgozni, ahogy ő is teszi, akkor igen kényelmesen életre tehetek szert. Ne aggódjak, mondta, hogy nem vagyok roma. Itt fogalmuk sincs ezeknek, hogy egy romának hogy kéne kinéznie, elég ha csak mondom, hogy roma vagyok, és kitalálok hozzá történeteket, hogy Magyarországon milyen hátrányos megkülönböztetés ért emiatt.
A kioktatása után megszakítottam vele a kapcsolatot, és évekkel később, véletlenül tudtam meg, hogy elutasították a kérvényét és kitoloncolták az országból.

Ezért írom tehát, hogy nemcsak előítélet, de bizonyos rossz tapasztalatok beszélnek belőlem. Ez persze még mindig nem menti, hogy általánosítok.
Mindenesetre ez az egész morális nyavalygás és önismereti túra főleg azért kapott ekkora hangsúlyt, mert ráébredtem arra, hogy ugyan a saját előítéletességemmel is harcolhatok, még fontosabb, hogy mit tanítok Lilynek.

Eljöttek látogatóba a nagynénémék, itt töltik az egész nyarat. Ők az itt lakó unokatestvérem szülei (anyám húga), úgyhogy a szabadságom alatt egy csomót voltunk együtt.
A Hamiltoni Botanikus Kertben voltunk (mindenkinek ajánlom a felkeresését), és valahogy szóba kerültek a cigányok. Gréti, a kis unokahúgom (hat éves), megkérdezte, hogy kik azok a cigányok. Itt született, ugyan hibátlanul beszél magyarul, de a magyar valóságról fogalma sincs. Szóval kérdezett, és három felnőtt állt körülötte.
– Azok ilyen rossz emberek – válaszolta a nagynéném, aki egyébként egy tündéri, aranyos teremtés, de azért csak a nagyapám lánya. Miután nem volt sem túl hangsúlyos, sem elég hangos a válasza, az unokahúgom is lehajolt a kislányához, hogy megmagyarázza:
– Tudod, mindenféle fajta ember van – mondta. – Vannak például a kínaiak, meg a magyarok, meg az indiaiak, vagy a maorik. Na, hát a cigányok is csak így, ilyen fajta emberek. Leginkább az indiaiakra hasonlítanak.

Amikor végighallgattam az unokatestvérem magyarázatát, akkor picit elszégyelltem magam, mert nem voltam benne biztos, hogy ott, az adott pillanatban én tudtam volna-e ilyen minden előítélettől mentes magyarázatot adni. Mindenesetre ott és akkor megfogadtam, hogy nagyon oda fogok figyelni, miként válaszolok majd Lily kérdéseire.

Ahogy az elején jeleztem: tanulság nincs.
A roma jóember nyilván ide fog repülni, függetlenül attól, hogy nem kapott tőlem információt magyar ügyvédről. Szinte bizonyos vagyok benne, hogy a menekült kérelmét el fogják utasítani, ahogyan elutasították már Kanadában is (mint megtudtam tőle).

Az egész leginkább arról szól nekem, hogy jobb embernek képzeltem magam, mint amilyen vagyok – és ezzel ideje szembenézni.

* Nagyapám (anyai ágon) egy kifejezetten rigorózus, erdélyi református teológus volt, akitől sajnos nem állt távol az előítéletesség. Elég példának felhozni, hogy a saját lánya sem tudja, hogy beszélt-e románul, mert ha tudott is, nem volt hajlandó használni, és inkább tolmácsot hozatott.

A múlt év

Igazándiból még régebben, ott kellene felvenni a fonalat, hogy 2012 őszén Magyarországon voltunk, de akkor kimaradna az előzmény, hogy milyen cirkusszal járt megszerezni MeiMeinek a schengeni vízumot. Természetesen az interneten elérhető információ nem készít fel a várható komplikációkra, mint ahogy a magyar külügy nem volt felkészülve arra az anomáliára, hogy egy magyar állampolgárnak lehet olyan felesége, aki sem nem magyar állampolgár, sem nem annak az államnak a polgára, ahol élnek. A történethez hozzá tartozik, hogy Új-Zélandon nincs hivatalos magyar külképviselet, két tiszteletbeli konzulunk hősies erőfeszítésének köszönhető mindössze, hogy van némi kapcsolatunk Magyarországgal.

Vízumügyben nem hozzájuk fordultam, hanem felhívtam a Canberrában székelő legközelebbi magyar konzulátust. Ott először Kínába, Pekingbe akarták küldeni Meit, hogy ott kérjen vízumot. Ez annyira irracionális ajánlatnak tűnt, hogy komolyan nem is foglalkoztunk vele – nekem nem lett volna erre áldozható extra szabadságom, MeiMei-nek egyedül kellett volna a féléves Lilyvel repülni egy napot és ott ki tudja mennyi időt várni. Igazándiból nem is tudom, hogy mi történt volna, ha nincs más opció, valószínűleg nem mentünk volna, legalábbis nem úgy és nem akkor.

Néhány újabb telefonos egyeztetés a konzulátussal, és felcsillant a reménye, hogy elég lesz Canberrába elmenni. A magyar konzulátuson igazán aranyosak és segítőkészek a népek, egyetlen szavam sem lehet. Tényleg, ha az egész ország olyan lenne, mint ők, sokkal kevesebb indok lenne a kivándorlásra, és sokkal meggyőzőbbek, mint bármilyen gyerehaza marhaság. Szóval nem rajtuk múlik, de mégis, a legjobb szándék ellenére is, azért mégiscsak Magyarországgal és annak minden hamisítatlan vonzatával volt dolgunk. Júniusban ott tartottunk tehát, hogy nem 11 ezer kilométert kell repülnünk a vízumért, hanem csak kétezer-kétszázat, és mondjuk két nap szabadsággal megúszom. Azért morogtam és dörmögtem, mert ha az ember hozzászokott a működő és polgár-centrikus államigazgatáshoz, akkor a legjobb indulat mellett is nehezen nyeli le a bürokrácia kibaszásait. Mindenesetre az eredeti, pekingi verziónál annyival jobb volt, hogy szinte hálát éreztem, de persze meg kellett várni, amíg a konzulátus egyeztet a magyar külüggyel, én közben kértem ausztrál vízumot, feltételes módban szabadságot, és elkezdtünk repülőjegyre és szállásra vadászni.

Próbáltam a jó oldalát nézni a dolognak: még úgysem voltam Canberrába; jó lesz főpróbának, hogy miként bírja Lily a repülőt, de azért – miután végül megegyeztünk a konzullal mindenben: dátumokban, meg, hogy miféle dokumentációt kell vinni – amikor a beszélgetés legvégén megjegyezte, hogy megpróbálhatjuk esetleg felhívni a svájci nagykövetséget, mert július 1-től (2012) Magyarországra irányuló schengeni vízumot Új-Zélandon a wellingtoni svájci nagykövetség állít ki, erősen reménykedni kezdtem. A konzul úr nem fűzött hozzá nagy reményeket, én viszont szinte biztos voltam benne, hogy sínen vagyunk.  Augusztust elején voltunk ekkor. A svájci követséget felhívva visszakerültünk a saját valóságunkba (abból az abszurd párhuzamos univerzumból, ahol a hivatalos opció szerint Pekingben kell vízumot kérni, ha az ember Aucklandből Budapestre akar utazni) és egy kedves hölgy nagyon megörült nekünk, mint első magyar ügyfeleknek. Hogy, hogynem, a svájci követségnek elég volt elpostázni az útlevelet, egy magyarázó levelet és némi dokumentációt, és három nappal később már vissza is érkezett az útlevél a beragasztott schengeni vízummal. Ingyen.
Itt szeretném feltenni a költői kérdést, hogy vajon a magyar külügy miért nem teszi lehetővé, hogy postai úton történő  ügyintézést?

Nem tudom ugyan, hogy  hányan lehetnek hasonló helyzetben, de azért röviden összefoglalom:

Új-Zélandi állampolgárnak nem kell schengeni vízumot kérnie, ha 90 napnál rövidebb időt kíván a térségben tölteni, sőt…
A kevésbé szerencsés országok állampolgárai számára az a szabály, hogy attól az országtól kell schengeni vízumot kérni, ahová mennek – de ez a vízum az egész schengeni övezetre érvényes. Ha egy európai út kapcsán több országot is érintenek, akkor attól az országtól kell kérni, ahol a legtöbb időt töltik.
Hogy miért nem lehet más országtól schengeni vízumot igényelni, ha az adott országnak nincs képviselete a kérelmező lakhelyén – mint a mi esetünkben –, az nemcsak rejtély, de illogikus is. Mindenesetre, ahogy fentebb már említettem, 2012 július 1-től,  a wellingtoni svájci nagykövetség ad ki magyar schengeni vízumot Új-Zélandon.

Az utazás egyébként nagyjából eseménytelenül és fájdalommentesen telt, ami figyelembe véve, hogy egy kilenc hónapos lánygyermekkel tettünk meg a több, mint 24 órát a levegőben, még úgy is várakozás felülinek számít, hogy több gyakorló szülő  is megnyugtatott, hogy amíg ilyen picik, addig nincs túl sok gond velük. Egy évvel később, Hong Kongba repülvén már nem volt pici baba: s noha csak feleannyit kellett repülnie, mégis pokollá tette az Air New Zealand vonatkozó járata utasainak életét.

Erről azonban majd a később.

Igény volna rá

Többen is reklamáltak a blog tetszhalálba süllyedése miatt, ami kellemesen meglepett. A blog írását és nem írását alapvetően több dolog is befolyásolja, amit még úgy is el kell ismernem, hogy könnyű lenne az apaszereppel együtt járó időhiányra kenni. Például az útkeresésről: mennyire szóljon ez itt rólam és a magánéletemről – illetve nyilván és főleg Lilyről – és mennyire Új-Zélandról és külföldre településről. Ez utóbbi azért nehéz téma, mert olyan rég (bizony a kilencedik éve; még akkor, amikor ez nem volt divat) emigráltam, hogy nemcsak a kivándorlás technikai részletei iránt tanúsított érdeklődésem múlt el, de már régóta nem is úgy élünk, mint bevándorlók – kulturális beágyazottság tekintetében sokkal inkább a limbón: nem vagyok igazi kiwi még (ámbár talán nevezhetjük a kiwiség egyik attribútumának az első generációs bevándoroltságot, hiszen a Új-Zéland lakóinak negyede külföldön született), de már nem találok túl sok kapcsolódási pontot a magyar múltammal a családomon kívül. Annak idején azért kezdtem el írni, mert (megszoktam, hogy mindig írok valamit) meg akartam mutatni, hogy milyen külföldre települni – akkor még ez nem volt ennyire közkeletű – és meg akartam mutatni milyen Új-Zéland, ami még talán most is egzotikus a legtöbbek számára.

Azóta kitántorgott félmillió hazámfia, ami azt jelenti, hogy nagyjából minden családban van legalább egy valaki, aki kivándorolt – így az ezzel kapcsolatos élmények nyilván nem számítanak sem újdonságnak, sem érdekességnek, a technikai részletekben – amelyek esetleg érdekelhetnének ide készülődőket – meg már rég nem vagyok naprakész. A blog ezen aspektusa tehát okafogyottá vált.
Új-Zélandra sem tudok már úgy rácsodálkozni, mint 4-5 éve, arról nem is beszélve, hogy Pappito már sok éve jobban csinálja ezt nálam – ez pedig a maradék gőzt is leereszti a szelepeken. Szóval a kérdést leginkább úgy kell feltennem magamnak, hogy akarok-e énblogot írni, és érdekel-e, hogy kit érdekel.

A tavalyi évben leginkább arra hajlottam, hogy nem.

Ám néhány hete mintegy véletlenül ( – Nincsenek véletlenek – mondaná Oogway*) több különböző helyről kaptam megerősítésnek számító szemrehányást, és mindeközben arra is gondolok, hogy talán egyszer a bizonytalan jövőben jó lesz majd visszaolvasni, hogy mi érdekelt. Talán Lily örülni fog neki.

Meglátjuk, hogy mindezek adnak e elég muníciót, és motiválnak-e eléggé. Addig is kedves olvasó:

Boldog Új Évet kívánok, bárki légy is.

 

* Oogway (乌龟) – a teknős kungfu mester a Kung Fu Panda című rajzfilmben. Tekintettel arra, hogy Lily egyik kedvenc mozija, nagyjából fél-ezerszer láttam.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén

%d bloggers like this: