Csanad | 赛纳德

赛纳德 | BLOG. ÚJ ZÉLAND. MAGYARUL.

Category: Angol Page 1 of 2

Hogyan felejtünk el magyarul

Ez a bejegyzés már régen kikívánkozott belőlem, de komolyan megírni akkor akartam először, amikor olvastam Szandra: Nyelvi korlátok című írását. Aztán a Tumblr-en egy más aspektusa – jelen dolgozatom témája – került elő, persze a mikroblog formai szabályainak és a magyar Tumblr szcéna hagyományainak megfelelően meglehetősen vitriolos formában.
A nyelv pedig állandó érzékeny pontja lesz majd minden ki, el és bevándorlónak, minél erősebb az anyanyelvi kultúrája, annál inkább. (Vannak persze kivételek, anyámon kívül hirtelen Faludy jut az eszembe – ha ebbe a szerencsés, nyelvzseni kisebbségbe tartozol, úgy csendben mosolyogj meg minket, de azért vedd tudomásul, hogy a jelentős többségnek ez a probléma valós.)
A problémát azt hiszem, nem is elsősorban az idegen nyelven tudás szintje, hanem az anyanyelvi tudás és az idegen nyelvi tudás közötti szint adja. Egy a magyar nyelvi kultúrára nem érzékeny, de az idegen nyelvet jól megtanuló számára sokkal kevesebb konfliktust okoz, mint azoknak, akik hangsúlyt fektettek az anyanyelvük különösen virtuóz használatára.
Szandra azt fogalmazta meg, ami az első néhány évben engem is a legtöbb bizonytalansággal töltött el – persze mindent el tudok mondani, csak nem úgy. Ez fals önképhez vezet (nem tudok elég jól angolul), amivel a környezet nemigen tud mit kezdeni, mert az átlagos kiwi percepció szerint jól beszélek. Hacsak nem kifejezetten olyan területen próbál elhelyezkedni a bevándorló, ahol a nyelvi kultúra az elsődleges értékmérő, az élet legtöbb területén a legtöbb anyanyelvű sem használ 10-15 ezer szónál többet, ez a szint pedig elérhető egy nem anyanyelvű számára is.
Én kifejezetten büszke lehettem a magyar nyelvtudásomra, az a fajta voltam, akivel szórakoztató beszélni, aki ura a nyelvének és mindent éppen úgy, olyan árnyaltan tud kifejezni, hogy az akár meghökkentő  és imponáló tudott lenni. Ehhez képest óriási visszalépést jelentett az angol kommunikációs képességem. Emlékszem, naivan azt képzeltem amikor a kivándorlást tervezgettem, hogy néhány év múlva majd elébb angolra fordítom a magyarul megjelent dolgaimat, azután pedig angolul fogok írni. Emlékszem arra a szomorú felismerésre is, amikor szembe kellett néznem ennek az álmomnak a mulatságos, lehetetlen voltával: sok ezernyi angolul olvasandó köteten elolvasásán kívül az a közeg is pótolhatatlan, ami a magyar nyelvi kultúrám fejlődésében elengedhetetlen szerepet játszott, kezdve a szüleimtől, folytatva azzal a közösséggel, ahol kiteljesedhetett; ahol nemcsak elvárták, de nagyjából az egyetlen értékmérője volt az emberi minőségnek.
Aztán emlékszem, hogy néhány éve már főleg attól tartottam, és azért nyavalyogtam a hozzám közel állóknak, hogy ha párkapcsolatba kezdek egy nem magyar anyanyelvűvel, akkor miképpen tudom majd az érzelmeket úgy és olyan árnyaltan kifejezni, elvész majd az intimitás (nyilván a félelmeim abból is táplálkoztak, hogy tartottam attól, miképp leszek képes angolul csajozni, amikor magyarul meglehetősen támaszkodtam a verbális képességeimre). Utólag persze mulatságosnak tűnnek ez irányú félelmeim: a családi életem angolul folyik, az intimitás úgy is megvan, hogy nincs nyelvi virtuozitás – a gesztusok, egymásra hangoltság legyőzi az anyanyelvi különbözőséget.

Ez a bejegyzés azonban inkább arról akar szólni, hogy még ilyen háttérrel is, mint az enyém, hogyan fakul meg idővel az anyanyelvi készség. Nyilván személye és helyzete válogatja, hogy mikor és milyen szinten merül fel ez a probléma – de hiszem, hogy huzamosabb nem anyanyelvű környezetben tartózkodás után mindenkinél előkerül. Annak idején rettenetesen mulatságosnak, és őszintén bevallva manírnak, nagyképűségnek tartottam, ha (akkor még így hívtuk őket) a disszidensek elfelejtettek magyarul, és angol szavakat kevertek az akcentusos magyar beszédükbe. Az akcentust ugyan még most sem értem igazán, de ennek lehet, hogy csak az az oka, hogy mindössze hetedik éve élek Új-Zélandon, amiből az első öt nem számít, mert akkor magyarul beszéltem itthon is. El tudom képzelni, hogy tíz év múlva nekem is lesz akcentusom, minden erőfeszítésem ellenére, mert hét évvel ezelőtt azt sem tudtam elképzelni, hogy ne találjam egy angol kifejezés magyar megfelelőjét, és úgy kelljen keresnem a szavakat, amikor apámmal beszélek. Egyelőre nem súlyos a helyzet, de a trend világosan kirajzolódik.
Vannak ugyanis szavak, kifejezések, amiket magyarul sosem használtam: egyszerűen nem voltam olyan élethelyzetben, ahol szükség lett volna rá. Hogy a legegyszerűbbnél kezdjem, amikor apámnak elkezdtem mesélni, hogy Lily már eszik szilárdat, hirtelen fogalmam sem volt, hogy a poridge, hogy szólna magyarul. Szerencsére apám megértette, utána pedig voltam annyira dühös, hogy megnézzem a szótárban. Ezt még nevezhetnénk rövidzárlatnak, de van egy csomó olyan kifejezés, amit magyarul, Magyarországon nem használtam, és nem csak hirtelen, de utána gondolás után sem ugrik be, miképp kellene szabatosan mondani magyarul. Nyilván sok mindent elárulnak rólam, hogy pont ezekkel a kifejezésekkel vagyok bajban, és az is valószínű, hogyha időt és energiát fektetnék bele, akkor pontosan le tudnám fordítani őket, de pont itt a lényeg: egy idő után az emberből elmúlik a késztetés. Az itteni magyar barátaim pontosan megértik ha angolul mondom is, nincs már meg a késztetés a mindennapokban, hogy megkeressem a szabatos magyar kifejezést, ezért aztán amikor nagy ritkán magyar-magyar a beszélgető partnerem, számomra természetesen, észrevétlenül mondom az angol kifejezést. Pont úgy, mint azok, akiket annak idején kigúnyoltam. Még nem you know-zom (talán mert angolul sem teszem sűrűn), de nem tudom hogy kéne mondanom a separation fear-t, a tummy time-ot, a family trust-öt. A work-life balance-ot persze körbe tudnám írni, de nem rémlik hasonlóan rövid és egyértelmű magyar kifejezés, a balance sheet-re biztosan van magyar kifejezés, de sosem használtam, így fogalmam sincs mi az, a midwife pedig (bába?, szülésznő?), mint a Plunket nurse, valami angolszász specialitás.
Azok a szavak, amelyeket nem használtam magyarul a mindennapi életben – ha itt viszont használom őket – kitakaródnak, sokszor a saját belső beszédemben is. Ez egyébként a legfurcsább. A kezdetekben, ha bármit meg kellett fogalmaznom, előbb magyarul fogalmaztam meg, azután lefordítottam. Mára nemcsak, hogy nem így teszem, de jelentősen nagyobb nehézséget is okozna, ha ragaszkodnék ehhez: visz a megszokás és a rutin, nemcsak a szavak, de a mondatok és mondatszerkezetek is angolul ugranak be először. Ez talán még nem érződik, ha odafigyelek rá, de egyre kevesebb a motiváció az odafigyelésre, egyre kevesebb a helyzet, amikor szükségem van rá, és a trendet nem tudom letagadni: az angol kifejezések egyre többször szivárognak át a magyar beszédembe. Ki tudja, talán húsz év múlva én is oda jutok, amit annak idején kiröhögtem. Néha azon gondolkodom, hogy harcolni kellene ellene. De a változás lassú, alattomos és idővel a motiváció is egyre fogy. Egyenlőre az tartja a homlokteremben a problémát, hogy szeretném szép magyarul megtanítani a kislányomat. Ha ez valami miatt nem sikerülne, valószínűleg ez a folyamat is felgyorsulna.
Nem hiszek abban, hogy teljesen el lehet felejteni az anyanyelvet. Azt viszont látom, miképp lehet rondán törni, idegen szavakkal keverni.

UPDATE: utólag végigolvasva a magamról írtak visszatetszést keltően nagyképűnek tűnhetnek. Ezért elnézést kérek, különösen azoktól, akik nem ismertek személyesen Magyarországon.

Munkahely és effélék

A múlt héten megvolt a negyedéves teljesítményértékelésem, csupa dicséretet kaptam ezekbe most nem is mennék bele, mert annak tudom be, hogy az eddig megszokott munkatempóm és a multi munkakultúra között akkora szakadék tátong, amit meghatározni is nehézkes. Valaki szólhatott volna előbb is, hogy ne negyven éves fejjel kelljen rádöbbennem 🙂 Egyetlen elemét emelném csak ki, azt is azért, hogy demonstráljam, miféle különbségek vannak az önpercepció és a környezetem által látott valóság között. Az írásos értékelésem egyik bekezdése így szól:

Csanad is still a little self conscious about his Hungarian accent, even though his command of the English language is better than most native English speakers. In time he will over come this.

Igazándiból természetesen továbbra sem vagyok elégedett az angol kifejezőkészségemmel, azzal viszont szembe kell néznem: külön hozott, hatalmas erőfeszítések nélkül nemigen fogok innen fejlődni és lassan meg kell barátkoznom a gondolattal angolul így és ennyire beszélek. Pont.
Ez a felismerés odáig vezetett, hogy lelkiismeret furdalás nélkül (ti.:, nem az angol fejlődésem rovására) láttam neki a mandarin tanulásnak, ami a beszéd szintjén (az írás-olvasást ne számítsuk), sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint hittem volna.

Időközben szegény Terrano automata váltója végleg feladta a küzdelmet, kisebb vagyont kellett volna rákölteni a cserélésére. Céges autó ugyanakkor csak januártól járt volna, de én meg gondoltam egy merészet, és előadtam a kialakult helyzetet a főnökömnek, aki végül kijárta, hogy a vállalati szabályoktól eltérően már most megkaphassam. Így esett, hogy tegnap óta permanens új autó tulajdonos lettem: ugyanis amint a most megkapott példány eléri a tízezer kilométer, kapok egy vadonatújat.

Mindehhez a ráadás: a marketing osztályunk áldásos tevékenysége folytán egy autentikus maori főember céges Hakát írt nekünk, ami a vállalati értékeinket hivatott megszólaltatni. Amennyire falsul hangozhat ez így elsőre, annyira vicces és szórakoztató tanulni. A november 5-én esedékes, éves Dealer konferencián fogjuk előadni a márkakereskedőinknek, beszállítóinknak és egyéb üzleti partnereinknek. Addig sajnos nem publikálhatom, de utána ígérem, nemcsak a szövegét teszem közzé, hanem megpróbálok videóval is szolgálni.
Mégiscsak sokkal jobb és eredetibb, mint ha vállalati himnuszunk lenne (ahogyan az anyacégünknek Koreában egész biztosan van).

Mondtam már, hogy szeretek itt dolgozni?

Álláskeresés

Volt már róla szó, de nem árt ismételnem: Új Zéland folyamatos szakember hiánnyal küzd: gyakorlatilag szinte minden ismertebb és fontosabb szakmában állandó a hiány. Megingathatatlan hitem, hogy Kiwiföldön csak az nem dolgozik, aki igazán nem akar. Az új-zélandi munkakeresés némely alapvető, igazán kezdőknek szóló részét gondoltam ma átvenni, mert azt tapasztalom, még mindig sok érdeklődőnek nem világos, hogyan is kezdjen hozzá.

1. Állások

Elég a Google-be beírni, hogy “jobs nz”, máris 872 ezer találatot kapunk, az első oldalon mindjárt a legfontosabb és legjobb websiteokkal. Ezek közül a seek.co.nz a legismertebb, de a search4jobs.co.nz is kiváló. Nem sorolom fel mindet – én annak idején csak ezt a kettőt próbáltam, és nem kellett túlságosan mélyre nyúlnom, mindjárt az első négy elküldött önéletrajzomra válaszoltak; szerdán kezdtem a munkakeresésnek, péntekre már három interjúidőpontom volt, hétfőre befutott a negyedik is. Van a Trademe-nek is álláshirdetés része, imponálóan sok ajánlattal. Noha sosem vettem a fáradtságot, hogy elmélyedjek bennük, de azt például tudom, hogy Annamari a Trademe-n keresztül kapott munkát.
Érdekes egyébiránt, hogy az Immigration sok esetben megköveteli, hogy az állásajánlatot adó cég (aki alkalmazni kívánja az egyszeri bevándorlót) munkavállalási engedély kérelmének benyújtásakor igazolja, hogy hirdetett valamelyik országos médiában. Ennek következtében az New Zeland Herald dugig van álláshirdetésekkel, esetleg érdemes ott is körülnézni (az NZ Herald online álláskeresője egyébként a search4jobs.co.nz), de nekem az az érzésem (könnyen lehet persze, hogy nincs igazam), hogy a papírkiadásban már főleg olyanok hirdetnek, akik eleget kívánnak tenni az Immigration elvárásainak, ezért mire megjelenik a hirdetés, addigra meg is van a jelölt, akinek a munkavállalási kérelméhez csatolni lehet a kivágott hirdetést.

2. Követelmények

A kezdeti idők legnagyobb sokkja, amikor a frissen érkezett álláskereső azzal szembesül, gyakorlatilag az összes hirdetés úgy zárul: Csak legális munkavállalási lehetőséggel bírók jelentkezését várják. Ilyesmivel nem rendelkezik az érkezők zöme, a friss turistavízum birtokában, tudván, hogy job offer (állásajánlat) nélkül nincs munkavállalási vízum, feloldhatatlan ellentétnek, ördögi körnek tűnik a helyzet. Nem kell pánikba esni: az önéletrajzokat nyugodtan szét lehet küldeni, csak az első kontaktus során, rögtön vázolni kell a helyzetet: mi bizony job offert szeretnénk, ám ha megkapjuk, pár héten belül legálisan munkába állhatunk. Előfordulhat, hogy erre egy hirdető megköszöni szépen, de én nemcsak nem találkoztam ilyennel, de bizony még hallani sem hallottam effélét.

Az kommunikatív angol nyelvtudás életbevágóan fontos. Nem kell még középfokú nyelvtudás sem feltétlenül, de annyi mindenképpen, amennyivel az adott szakmájában elboldogul az ember, és persze muszáj valahogy meggyőzni a főnököt, HR-est, hogy a cégnek éppen a frissen érkezett delikvensre van szüksége. Értelemszerűen más – és kevesebb – nyelvtudás kell autószereléshez, szobafestéshez vagy villanyszereléshez, mint egy informatikusnak, esetleg személyi asszisztensnek. Ugyanakkor nem kell félni, ha kerékbetörve, magyar kiejtéssel, rossz nyelvtannal de megérteti magát valaki, az már elégnek szokott bizonyulni.
Mielőtt Hajnalka nyakonvágna a durva egyszerűsítés miatt, gyorsan megjegyzem: minél jobb frissen érkező angolja, annál könnyebben boldogul.

A munkavállalói engedély feltételei között szerepel, hogy csak dolgozásra jogosít, tanulni nem lehet vele. Ez persze főállású tanulmányok folytatására vonatkozik, a munkaidő utáni angol nyelvtanfolyamot semmi sem tiltja. Érdemes ugyanakkor az un. Community Education formában keresni tanulási lehetőséget – összehasonlíthatatlanabbul olcsóbb, mint az általánosságban hirdetett nyelviskolák. [Google: english community education nz]. Az xtend.co.nz rendelkezik egy takaros gyűjteménnyel, de ha valaki Auckland North Shore részén keresne, melegen tudom ajánlani a North Shore College tanfolyamait, a két hónapos, heti kétszer két órás esti foglalkozások mindössze 180 dollárba kerülnek.

A jól megírt önéletrajz alapkövetelmény. Érdemes ezenkívül a releváns szakmai végzettséget igazoló bizonyítványt és a szakmai gyakorlatot igazoló Ajánlást is készenlétben tartani, mindkettő segíthet az álláskeresésben, de az Immigration kifejezetten elvárja, ezek hitelesített fordítását majdan csatolni kell a munkavállalói vízum kérvényéhez. Ezek közül talán csak a másodikat magyaráznám pár szóval: az előző munkahelyekről származó, lehetőleg a főnökkel aláíratott féloldalas-oldalas cégpapíros levélke, ami tartalmazza, hogy mettől-meddig, milyen munkakörben, milyen feladatokat ellátva dolgoztunk, lehetőleg pár soros, az erényeinket felsoroló, új-zélandi életünkhöz, munkakeresésünkhöz sok szerencsét kívánó kiegészítéssel.

Figyelmeztetés: ha turistaként érkezünk Új Zélandra, ne legyen a poggyászban bizonyítvány vagy efféle Ajánlás. Ha véletlenül észreveszik, már fordítanak is vissza a határról – nem valószínű ugyan, hogy széttúrnák az ember csomagját, de esetleg belenézhetnek, és a dokumentumköteg azonnal szemet szúr. [Tipp: készítsük össze, tegyük borítékba és hagyjuk otthon az egész paksamétát, majd amint tudunk kiwi címet mondani, küldessük magunk után.]
Hamis bizonyítvánnyal – tudom, az olvasóim közül soha senki sem próbálkozna ilyesmivel – hamis szakmai gyakorlatot igazoló Ajánlással nem érdemes próbálkozni, szúrópróbaszerűen ellenőrzik, és olyan is előfordul, hogy felhívják az adott céget, szóban is megérdeklődni, valóban helytállóak az Ajánlásban foglaltak. (Két éves vagy annál hosszabb munkavállalási engedélyhez három hónapnál nem régebbi erkölcsi bizonyítvány is kell.)

Kitartás. Ez meglehetősen fontos követelmény: szakmája, időpontja és a vakszerencse válogatja, hogy mennyire gyorsan sikerül munkát kapni. Nem célszerű az én esetemet alapul venni, ismerőseim közül volt olyan, aki 270-nél is több cégnél pályázott (napi nyolc órában, egy hónapon keresztül), mire megfelelő ajánlatot kapott – na ezt hívom én attitűdnek 🙂

3. Időpont

Személyes tapasztalatom szerint augusztus közepétől november végéig van a legnagyobb kereslet új munkavállalókra. Decembertől február végéig (az itteni nyáron) a cégek lazulnak, szabadságolnak, ilyenkor a legnehezebb állást találni. Ez alól persze a mezőgazdasági idénymunka és a vendéglátóipar kivétel. Ennek ellenére – hacsak valaki nem kifejezetten gyümölcsöt szedni jön – mindenkinek azt javaslom, próbáljon még nyár előtt nekilátni a munkakeresésnek.

Végezetül nem árt tudni, hogy a munkavállalási engedély megszerzése pénzbe kerül: jelenleg azt hiszem 280 dollár, plusz 310 dollár a teljes orvosi kivizsgálásért.

Érdekesség képpen, a minap találtam: a Geekzone (a legfontosabb kifejezetten IT és Geek online magazin Kiwilanden) elindította álláskereső fórumát, tele zaftos informatikusoknak való munkával.

Nyelv és beilleszkedés

Ide jön a post.

IELTS eredmények

No akkor hogyan is interpretáljam?
Amikor Kriszti felhívott (mert órákkal korábban be tudott menni az eredményéért, mint én), hogy sikerült a vizsgája, de el van keseredve, mert csak 6.5 pontot kapott, letoltam szegénykét. Neki ugye elég lett volna az öt és fél pont is, nekem kellett a minimum 6 és fél pont.
Szóval letoltam a maximalizmusa miatt, és közben örültem nagyon, hogy neki már rendben vannak a dolgai, közben a zsigereimben éreztem, hogy nekem nem sikerült, hogy maximum 6 pontom lesz, amit pont a hajamra kenhetek – nyilván végigtanulhatom az egész szabadságomat; máshogyan fogalmazva elvitte az ördög.
Munka után erős késztetést éreztem, hogy ne menjek ma az eredményért, a rossz hír ráér, végül aztán nagy levegőt vettem, és kicsit izzadó tenyérrel vettem át a borítékot.
Egy darabig hülyén bámultam a bizonyítványt, azután százszor is ellenőriztem, hogy nem kevertek-e össze valakivel, annyira nehezemre esett elhinni.
Igen.
Nemcsak sikerült, de 7.5 pontos átlagom lett, ami mellesleg már tetszőleges angol tannyelvű egyetemek látogatására is feljogosít.
A Speaking test-re, amitől a legjobban féltem, hogy elrontottam, 8 pontot kaptam. Még most sem tudom elhinni.
Azért persze belőlem is kibújt a kisördög: az, hogy a Reading test-re nem kaptam maximum pontot, azt jelenti, hogy elkönnyelműsködtem; ha jobban odafigyelek, nyilván megkaphattam volna a 8 pontot átlagban.
Nem mintha számítana, de akkor is…
Mindenesetre a szabadságom valódi szabadság lesz, és végre semmi sem áll az utunkban, hogy beadjuk a residency (letelepedési engedély) kérelmünket.
Ennél szebb és jobb karácsonyi ajándékot elképzelni sem tudok.

Ps.: A maximálisan elérhető pontszám 9, csak a kérdések megelőzése végett.

IELTS vizsga – Első forduló

Hát kérem még az sem kizárt, hogy sikerült.
A Listening test-ben volt amit elrontottam, de ha nem többet, mint amire tippelek, akkor akár meg is lehet.
A Reading valószínűleg 100%-os lett, nagyon meg leszek lepve, ha nem maximum pontot kapok rá.
A Writing test so-so. Azt hiszem meglesz. Remélem.
De azonban.
A Speaking (szóbeli) test. Hat vizsgáztató volt: öt kedves, mosolygós fiatal. Meg egy baszatlan, vén, mogorva picsa. A várakozás közben találgattam, hogy engem kihez osztottak be; Kriszti került hamarabb sorra, az egyetlen férfihez kellett mennie. Jókedvűen, mosolyogva jött ki: végleg megnyugodva.
Én a végére maradtam. A gyomrom akkor ugrott először görcsbe, amikor kiderült, hogy a vénasszonyhoz megyek.
A szóbeli ugye három részből áll: először személyes kérdések jönnek, aztán egy téma, amit gépelt papírlapról tolnak az ember elé. Esetemben a saját tanulmányaimról kellett kiselőadást rögtönözni.
A harmadik rész kifejezetten a vizsgáztatóra van bízva. Ő dönti el, miről kell beszélni, egyetlen megkötése, hogy kapcsolódnia kell a második rész papíron húzott témájához.
A Speaking test első két fázisa jól ment, aztán a harmadik részben a következő témát eszelte ki a mosolytalan vén dög:
A felnőtt oktatás szerepe a magyar nemzetgazdaságban.
No comment. A felháborodástól még magyarul is elfelejtettem. Csak a kontraszt végett: Krisztinek egy vagy több olyan eseményről kellett beszélnie, ahonnan elkésett.
Hogy mindent összevéve segített-e, hogy Varga Szűz Máriával vizsgáztam egyidőben, majd csak csütörtökön derül ki.

IELTS

Nem voltam elég bátor ahhoz, hogy egyetlen hónapnyi felkészítő után nekivágjak a vizsgának, főképp azért, mert egészen tegnapig úgy tudtam: ha nem sikerül, három hónapot kell várni, amíg újra megpróbálhatom. (Tegnap kiderült, ezt a szabályt a minap eltörölték, ezentúl két hetente lehet kísérletezni, ha az emberfia bírja pénzzel.)
Mindenesetre úgy döntöttem, még egy hónapot szánok a felkészülésre, ráadásul most kedvesemmel együtt veszünk részt a délutáni órákon, ami azért sem rossz, mert így legalább látom hétköznap is. Máskülönben ez nem fordulna elő: ő éjszaka dolgozik (hogy a délutáni angolon részt tudjon venni), tehát ha nem együtt koptatnánk a padot, pont egy percet sem találkoznánk.

Had oszlassam el azt a közkeletű tévhitet mindjárt, márhogy az IELTS felkészítőn angolul tanítanának. Erről ugyanis szó sincs. Ezen a kurzuson kifejezetten a vizsgára, annak sajátos metodikájára fókuszálunk – az angol nyelvtudást eleve feltételezik.
Ez persze meglepett előszörre – bár mostanra azért látom az értelmét -, ahogyan nyilván meglephette némely új tanulótársunkat is. A csoportban egyébiránt kedvesemmel képviseljük a kaukázusi emberfajt, már ha a brazil lányt leszámítjuk. Van még egy szomáliai, szénfekete szépség, a többiek ázsok: koreai és kínai diákok vegyesen.
(Az előző csoportomban mindössze két taiwani akadt, a többiek javarészt Európából érkeztek.)
Mostani társaim kifejezetten jól hatnak az önbizalmamra: ha nekik sikerül kellő pontszámot összegyűjteni, nekünk csak formalitás lehet a vizsga.
Kedvencem a magát önhatalmúlag Eriknek elkeresztelő kínai fiú, aki valószínűleg semmit sem ért a körülötte folyó eseményekből, s mindjárt a bemutatkozás procedúrája után – inkább kézzel-lábbal, mint szóban – mentségéül hozta fel, hogy fél fülére süket, ezért nem is hallja, amit neki mondanak, vagy tőle kérdeznek.
Ian, a skót tanárunk némileg értetlenül állt az eset előtt, aztán megvonta a vállát: mindenki arra dobja ki a pénzét, amire akarja.
EunMi, akit páromul osztottak be, koreai családanya. Ő nem hivatkozik semmire, egyszerűen csak nem tud angolul, ezt viszont bájosan csinálja. Nyilván számára a legnagyobb csalódás, hogy nem tanulunk szavakat meg nyelvtant – az eddigi kommunikációnkból az derült ki, ő erre számított.
Azt, hogy a többiek mennyire bírják a nyelvet, egyelőre roppant nehéz felmérni: a mandarin hanglejtés, a csipogó fejhang számomra kezelhetetlen, minden elismerésem a pókerarcú skóté, aki hajlandó századszor is visszakérdezni, ha nem ért valamit. Ez mondjuk csöppet szaggatottá teszi az óra menetét, viszont nekünk is lehetőséget teremt, hogy aklimatizálódjunk a fejfájdító kínai akcentushoz, amivel azért a mindennapok forgatagában sokkal többet találkozom, mint szeretnék.

Page 1 of 2

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén

%d bloggers like this: