Csanad | 赛纳德

赛纳德 | BLOG. ÚJ ZÉLAND. MAGYARUL.

Category: Kultúra

Ynev eredete & a M* őshangulat – reflexióim

Nagyon nagy élményt nyújtott ennek a videónak a megtekintése, elsősorban és mindenekelőtt, mert betekintést engedett abba, hogy miképpen alakulnak ki legendák már egy viszonylag rövid időtávon is. A videó 2014-ben készült, a feldolgozott időszak 87-93/94, szóval egy 20-25 éves távolságról beszélünk. Csodálatos látni, hogy a szerző/szereplők miképp próbálták rekonstruálni a hőskort, és annak ellenére, hogy a szereplők (hangsúlyozottan önhibájukon kívül) híján voltak a létfontosságú információknak – egyfelől korosztályuk, másfelől a közvetlen kapcsolat hiánya miatt – mégis egy csomó helyes következtetésre jutottak. Én ugyan azt hittem, hogy szerepjátékos körökben egy közismert tény volt, hogy Ynev dualitása (észak és dél markáns különbségei) annak köszönhető, hogy ketten: Nyulászi Zsolt (Dél) és én (Észak) teremtettük, a videóból az derül ki, hogy ez a tudás vagy elveszett az évek során, vagy nem volt egyértelmű, úgyhogy deduktív módon kellett eljutni hozzá újra. Itt fűzném hozzá, hogy soha nem is állt szándékunkban igazán harmonizálni a két felet, kvázi választást kínálva a játékosoknak, hogy abban a miliőben játszanak, amelyik jobban tetszik nekik.
Tökéletes meglátás az is, hogy a M.A.G.U.S. rendszerének megalkotása nélkülözött minden professzionalizmust. Fiatal, huszonéves srácok voltunk, a berlini fal épphogy csak leomlott, internet és a ma már természeteses információdömping nem létezett. Esélyünk sem volt, hogy valami professzionális játéktervezői mintát kövessünk. (Nyulászi Zsoltból – aki kettőnk közül a tehetségesebb és kreatívabb volt a játékmechanika terén – sok évvel később professzionális játéktervező lett, igaz nem az asztali szerepjátékok piacán, hanem számítógépes játék cégeknél).
És itt érdemes visszanyúlni az eredethez és a szándékokhoz.

Ynev, mint szerepjáték-világ sokkal hamarabb megszületett, minthogy akár csak felmerült volna bennünk, hogy valaha saját szerepjátékot csináljunk, és a kezdetekkor eszünkbe se jutott, hogy valaha nyomtatásban (bármilyen formában) megjelenjen. Ynev alapvetései (a kontinens sziluettje, a történelmének főbb vonásai, nyelvei, országai) 87 decemberére elkészültek, és a ma is ismert Ynev 1988 végére végső formát öltött – néhány dolog változott az azóta eltelt években, de az alapvető struktúrák nem, csupán csak tartalommal töltődtek meg részek, amik 90 előtt nem voltak részletesen kidolgozva, vagy hangsúlyok változtak. Gáspár Andrással csak 90-ben ismerkedtem meg, és még az ő megjelenése is csak egyetlen pici városállam – Kahre – formájában adódott Ynev alapvetéséhez.
Ynevet alapvetően magunknak teremtettük, hogy legyen hol játszanunk – 88-ban és 89-ben az életünk a szerepjátékról szólt: túlzás nélkül állíthatom, hogy napi 10-12 órákat játszottunk abban a két évben.
Yneven kezdetben AD&D szabályokat alkalmaztunk, de aztán hamarosan elkezdtünk saját szabályokat kidolgozni – később ezek a saját szabályok adták a M.A.G.U.S. játékrendszer alapját. Megintcsak érdemes hangsúlyozni, ezek a szabályok magunknak készültek, eszünkbe sem volt publikálni.
Úgy tűnik kikopott a kollektív tudatból az a tény is, hogy nagyon sokáig – úgy 1990-ig – egyetlen célunk volt, az AD&D magyar kiadása. Szóval Ynev és a M.A.G.U.S. alapjai nem azzal a céllal vagy igénnyel készültek, hogy ebből majd “a magyar szerepjáték” lesz.

Érdekes volt a videóban hallgatni a fejtegetést, hogy a kilencvenes évek elején sorba jelentek meg Európában a “heart-breaker” (az AD&D helyettesítésére, továbbgondolására épített) játékok. Így igaz. Ennek a legfontosabb oka – és utólag is úgy gondolom, hogy a TSR legnagyobb történelmi bűne és hibája – volt, hogy a TSR nem járult hozzá az AD&D idegen nyelvű kiadásaihoz. Én az évek során többször nekifutottam a magyar kiadás megszervezésének, de egyszerűen lepattantam a TSR-ról. Gondolom így volt ez más európai országok szerepjátékosaival is. Ha a TSR engedélyezte volna a magyar kiadást, akkor nem lett volna M.A.G.U.S. – talán egy Yneves világleírás igen –, és Ynev megmaradt volna regények hátterének, mindössze két szerzővel: Dale Avery and Wayne Chapman műveiben (akik persze a valóságban három személy voltak).
Helyes tehát a meglátás: az egész egy alulról szerveződő mozgalomnak indult, minden profizmusnak a híján.

Érdemes még egy kitérőt tenni: Ynev először a Halál havában című Wayne Chapman álnéven – Gáspár András és általam) írt regényben debütált. András Trethon Judith-tól (aki a Galaktika szerkesztője volt) kapott felkérést, hogy írjon regényt Judit új fantasy sorozatába, A Griff Könyvek-be. András azonban alapvetően sci-fi író volt, és a sci-fi érdekelte. Nem nagyon tudott, vagy akart a fantasy-vel, mint műfajjal mit kezdeni, nem is nagyon ismerte (még a Gyűrűk Ura is kifordult a kezéből). Az ő fantasy felfogását leginkább az Ezüst Félhold Blues-ból érthetjük meg a legjobban, ami szintén a Trethon Judit gondozásában, a Griff Könyvekben jelent meg először. Szóval amikor szóba került egy újabb kötet, Andrással az találtuk ki, hogy együtt írjuk meg. Kézenfekvő volt, hogy Ynevet választjuk háttérnek, hiszen egy részletesen kidolgozott fantasy világ volt – ismeretlen, azaz az újdonság erejével hathatott, és mivel félig az én művem, így nem kellett senkihez sem igazodnunk. Az talán közismert tény, hogy a világot és a történetet én adtam a regényhez, a főhőst, a hangulatot és a nyelvi leleményt András. Had hangsúlyozzam megint itt és most: A Halál havában nem szerepjáték regénynek készült és nem is azzal a céllal, hogy később egy szerepjáték alapjául szolgáljon. Ugyanakkor a sikere nagyban hozzájárult, hogy később a M.A.G.U.S. megszülessen.

A videó számomra legviccesebb része kétségtelenül a Vince Lillával és Vavyan Fabléval foglalkozó szegmens és az a ki nem mondott feltételezés, hogy ezek a hölgyek a barátinál mélyebb kapcsolatuk miatt (valamelyikünkkel) kaptak esélyt, hogy a Valhalla/M.A.G.U.S. sikereinek farvizén felkapaszkodjanak. Sok velem kapcsolatos pletykáról és hiedelemről hallottam az évek során, de erről a legendáról most először. A videó szereplőinek – a korkülönbség okán – nem lehetett birtokukban az az információ, ami segítette volna őket megérteni, hogy mit keresett ez a két hölgy a Valhalla körül, ezt a tudáshiányt próbálták a legkézenfekvőbb magyarázattal kitölteni. A magyarázat – ahogy mondani szokás – ennél sokkal kézenfekvőbb, és hát Fable esetében pont a fordítottja a megfejtésnek, csakhogy ennek a felismeréséhez a nyolcvanas években kellett volna felnőni és szocializálódni.
Vince Lilla a nyolcvanas évek második felének egyik legismertebb popsztárja és énekesnője volt mind a Napoleon Boulevard együttesben, mind szólóban. Andrással mind a ketten nagyon szerettük, a rajongói voltunk (már amennyire a rajongás kitelt a magunkfajtától), és rongyosra hallgattuk a kazettáit otthon, meg András legendás kék Renault 5-ös autójában.
Vavyan Fable (Molnár Éva) pedig a nyolcvanas évek végétől a magyar szórakoztató irodalom koronázatlan királynője volt, Leslie L. Lawrence-el együtt a kor szuper szerzői, olyan eladási példányszámokat produkáltak, amik még azokban az időkben (pedig 95-ig a több tízezres példányszámok normálisnak számítottak) is legendásak voltak. Fable egy egész kiadót tudott önmagában eltartani. Ők tehát az adott kor szupersztárjai voltak, hozzájuk képest mi a Valhallával (mégha egy szubkultúrában és a könyvkiadásban sikeresek és ismertek is voltunk) senkik. Én egyébként Fable rajongó (rajongásról lásd az előbbit) is voltam, minden könyvét olvastam. A Valhallás kiadói karrierem és a Valhalla üstökösszerű felfutása tette lehetővé, hogy megismerkedjem vele és hogy átcsábítsam a Valhallához (egy jelentősen jobb ajánlattal, mint amit addig kapott az előző kiadójától).
Szó sem volt arról tehát, hogy neki lett volna szüksége ránk, ő addigra már a siker szinonimája volt. A kiadói munkakapcsolat mellett baráti kapcsolat is alakult (voltunk együtt Londonban nyaralni családostól) és ez felbátorított arra, hogy megpróbáljuk rávenni egy közös regény írására – pont, hogy mi szerettünk volna a sikerei hátán feljebb kapaszkodni, vagy, hogy kevésbbé cinikusan és hűbben fogalmazzak, a fantasy-t (ami még akkor is réteg irodalom volt) egy sokkal szélesebb közönséghez eljuttatni. Ez a közös regény lett volna a Két hold. Ebből azután nem lett semmi Fable érdektelensége miatt: amennyire felvillanyozott minket az ötlet, annyira nem érdekelte őt. Mi viszont addigra már egy csomó kreatív energiát belefektettünk, úgyhogy úgy határoztunk, hogy megírjuk a Két holdat Fable nélkül is. András írta a földön játszódó részt, én az ynevit. Egy amolyan kapudrog regényt akartunk, ami nem hardcore fantasy rajongók számára is fogyasztható, és esetleg tovább vezeti az olvasóját a tiszta fantasy vizeire. (Ebből annyi valósult meg, hogy lehetett csajozásra használni, mert jóval befogadhatóbbnak bizonyult, mint mondjuk a Halál havában vagy az Észak lángjai egy nem fantasy szerető számára.) Ráadásul, azért hogy a regényt másképp pozícionáljuk, és a szélesebb nagyközönség felé marketingoljuk jött az ötlet, hogy szülessen hozzá egy zenei album egy ismert sztárral. Íráshoz mindig zenét hallgattunk, és mindkettőnknek voltak listái, de más nyugati szerzőknél is láttuk, hogy hangulati aláfestésként közzétesznek zeneszámok listáját. Mint a filmek soundtrackjei. Szóval úgy gondoltuk, hogy lesz saját soundtrackje a regényünknek – elég eredeti ötletnek tűnt akkortájt.
Vince Lillát a már fentebb említett rajongásunk okán választottuk. (Addigra egyébként már megvolt a Valhalla Records, szóval volt infrastruktúránk, meg valami kezdetleges knowhow.) Lilla karrierje eddigre leszálló ágban volt: mai fejjel azt mondom, hogy nem a legjobb választás volt, ha csak az üzleti aspektusait nézzük a dolognak, de hát a választásban jóval többről volt szó, mint üzleti aspektusról, az érzelmi része – mármint, hogy ki ne akarna az idoljával együtt dolgozni, ha van lehetősége rá – sokkal meghatározóbb volt. Érdekes kérdés (és most már örök rejtély marad), hogy vajon Lilla akkor is kötélnek állt volna, ha a karrierje csúcsán van éppen. A project megjelent, és még a címadó dalhoz készült klipp horribilis költségeivel együtt is nullszaldósra jött ki – de a zene végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeinket. Ez nem Lilla hibája volt, hanem a gyenge számoké, amiért viszont nyilván a mi zenei produceri tapasztalantlanságunk és hozzá nem értésünk a felelős. Érdekes gondolat kísérlet, hogy mi lett volna, ha egy szuper lemezt hozunk össze vagy egy aktuálissal sztárt sikerül megnyerni az ügynek. (Valószínűleg semmi, csak kerestünk volna még több pénzt.)

A videó egy aranyos része amikor az inspirációinkat boncolgatják. A jamesbondi vonal felismerése helyes (bár erről is azt hittem, hogy közismert), András nagy Bond rajongó volt, egy csomó eredeti Fleminget fordított, erős hatással volt a történet vezetésre. Cyberpunk: nem igazán. Gibsont ismertük és szerettük, de jóval később került a kezünkbe, mint a Halál havában megszületett volna.
Ynev és harcművészetek: ez megint vicces és a megfejtés még kézenfekvőbb. Én különböző harcművészeteket űztem gyerekkoromtól fogva: judo, taekwondo, kungfu. A harcművészetek Ynevbe emelése tehát ennek az eredménye – voltak persze filmes élményeim is, elsősorban Bruce Lee meg néhány japán film, Jackie Chen, meg hongkongi filmek elenyészően. A közös valhallás kung-fu-film nézős történet pedig egyszerű legenda.
A Valhalla egészen 94-ig az én bérelt lakásomban működött – ez egy másfél szobás, 40 nm-es kis lakás volt –, ott egyszerűen nem fért volna el kényelmesen annyi ember, hogy közös filmnézéseket csapjunk. (A nappali volt az iroda, a félszoba volt a privát szférám.) Amikor pedig külön iroda lett, egyszerűen eszembe se jutott, hogy oda kellene tévét venni. Nyúllal, Andrással meg a Valhalla magjához tartozó barátokkal persze biztosan néztünk párszor közösen is filmeket, de nem rémlik, hogy ez meghatározó szokásunk lett volna.
Ahogyan az én harcművész múltam megjelent Yneven, úgy megjelent Nyúl öttusa versenyzői múltja: dél-ynev rapír-kultúrája egyenesen Nyúl párbajtőr szeretetéből származik.

Végül el kell azt is mondanom, hogy semmilyen más (sem AD&D sem más játék) világ nem szolgált forrásul Ynevhez. Ennek roppant egyszerű oka van: a társaságunk nagy része erősen korlátozott volt anyagiakban (ez az eufemisztikus megfogalmazása annak, hogy évekig olyan szegénységben éltünk, hogy a napi étel is problémát okozott olykor), kivéve Nyulat. A kezdeti években nem tudtunk beszerezni világleírásokat, vagy más szerepjátékokat – ami kevés pénzünk volt, azt alapkönyvekre és kockákra fordítottuk. Később ez megváltozott, de ahogy fentebb írtam, addigra Ynev már megszületett.
Talán egy kevésbé ismert tény, hogy Nyúl hosszabb időt töltött egyik nyáron Egyiptomban, ahol éppen akkor az édesapja dolgozott, és ez az Egyiptomban töltött idő inspirálta a dzsad, dzsenn és amund kultúrát Yneven.

Érdekesnek találtam azt a felvetést is, hogy A második törvénykönyvet a WOD inspirálta volna. Nem tudom 100%-osan és kategorikusan kijelenteni, hogy ez nem igaz, de mondjuk 99%-ban biztos vagyok benne, hogy nem így volt. Soha nem láttam Zsoltot WOD-dal játszani, és bár az együttműködésünk utolsó évében kevésbé volt szoros a kapcsolatunk, mint az előtte lévő hat évben, azt hiszem tudnék róla, ha érdekelte volna a WOD.

Lumumba Quartett Gig

Krisztián zenél május 21-én, 6.30-tól 9.30-ig (a Lumumba Quartett tagjaként) a New Market-i Cock & Bull Pubban. Beugró nincs.

“The Lumumba Quartet play smooth relaxed groove based latin and funk jazz. They have an extensive repertoire of jazz tunes.
Bassist Nathan Porter is one of the busiest working musos in the Auckland scene. Bass enthusiasts would want to check his extensive latin rhythm chops (obtained from his 2 year professional stint in Brazil) and ability to play big full jazz chords on a 5 string bass.
Guitarist Danesh Balasingam has studied jazz at University. His rich chord substitutions create a sparkling relaxed modern sound to the Lumumba Quartet.
Drummer Geoffrey Palmer is a veteran of the Auckland music scene and has an in depth understanding of latin rhythm and grooves.
Listening to Hungarian born Kris Kovacs on the saxophone is an absolute joy. Noted are his ability to create fluid sweet melodies. The Lumumba Quartet is a must for jazz fans. How often do you hear Donna Lee played as a mambo!”

Kiwi színészek Hollywoodban

Most, az új Star Trek film kapcsán kirobbant őrület örvén gondoltam rá, hogy végigveszem, Új-Zéland kiket adott a nagy amerikai álomgyárnak.

Kezdetnek mindjárt Karl Urbannal kezdem, aki a friss Star Trekben játssza Leonard McCoy szerepét. Ő egyébként is az egyik legfelkapottabb kiwi színész lett az elmúlt években: 2002-ben a Ghost Ship-ben került először igazán nagy hollywoodi produkcióba, de azóta szerepelt a Gyűrűk Ura második-harmadik részében (mint Éomer), a The Chronicles of Riddickben (mint Vaako), a The Bourne Supremacyben (mint Kirill), a Doomban (főszerep, mint John “Reaper” Grimm/ Doomguy), az Out of the Blueban (mint Nick Harvey) vagy a Pathfinderben (mint Ghost).
1972-ben született Wellingtonban, és a középiskola végeztével kezdett színészkedni, de az áttörést és a lokális hírnevet Új-Zéland ikonikus, lassan negyven éve futó, Shortland Street c. szappanoperája hozta neki 1992-ben. 1996-tól már állandó szereplője az itt forgatott Hercules és Xéna sorozatoknak, majd az új évezred beköszöntével Hollywood is felfigyelt rá.
Épp ma reggel, a munkába menet sikerült elcsípnem egy élő telefoninterjút vele (Classic Hits – Classic Breakfast) és kellemesen közvetlen, szerény figurának bizonyult. Az interjúból kiderült, hogy noha gyermekkori álma vált valóra azzal, hogy amerikai szuperprodukciókban szerepelhet, de esze ágában sincs elhagyni Aucklandet (mert persze rákérdeztek, hogy nem lenne-e kényelmesebb neki Hollywoodban lakni), és Új-Zélandon szeret élni a legjobban.


Sam Neil valószínűleg a legrégebbi és legnagyobb kiwi sztár Hollywoodban. Írországban született kiwi apától és ír anyától, hét éves volt, amikor Új-Zélandra költöztek. Színpadi színészként kezdte a pályafutását, majd 1977-ben, a Sleeping Dog-ban figyelt fel rá a világ (mellesleg a Slepping Dog volt az első új-zélandi film, amit bemutattak az USA-ban). Felesleges is lenne megpróbálnom felsorolni az összes nagy filmjét, számomra talán a The Hunt for Red October, The Piano és a Jurassic Park a legemlékezetesebb. 89 óta nős, Central Otagóban él, Two Paddocks (Két szérű) nevű saját szőlőbirtokán.


Legnagyobb meglepetésemre Russel Crow is kiwi eredetileg. Új-Zélandon született, de már a gyerekkorát is megosztotta a Zátony és Ausztrália között. Az iskoláit azért még itt fejezte be, ám utána egyből Ausztráliába költözött, hogy a showbusiness-ben dolgozhasson. Hogy miért tartja őt mindenki ausztrálnak, az rejtély ezek után számomra.


Lucy Lawless aucklandi születésű színésznő, akit leginkább Xénaként ismerhetünk, de szerepelt a Battlestar Galacticaban is. Jó érzékkel a Xéna produceréhez, Robert G. Tapert-hez ment férjhez másodjára, és továbbra is itt élnek Új-Zélandon.


Anna Paquin 1982-ben, Kanadában született, és négy éves volt, amikor Új-Zélandra költözött. Wellingtontól északra, Hutt Valleyben nőtt fel, és ő volt az első kiwi színész, aki Oszkár Díjat kapott – 11 évesen, az 1993-as The Pianoban nyújtott alakításáért, mint Legjobb Mellékszereplő. A nemzetközi sikerre tekintettel az Egyesült Államokba költözött, iskoláit már ott fejezte be, és jelenleg is Hollywoodban él.


Temuera Morrison nemcsakhogy új-zélandi, hanem egyenesen maori filmsztár. Rotoruán született egy már régóta a szórakoztató-iparban sikeres családban, nagybátyja Sir Howard Morrison a Zátony egyik legnépszerűbb énekese. Ahogy több más sztárunk, ő is a Shortland Streetben kezdte a pályafutását, de az igazi áttörést a Once were Warriors című film hozta neki (szenzációs film, szenzációs alakítás – tanúsíthatom.) Hollywood ezek után figyelt fel rá: előbb a Barb Wire majd a Speed című filmekben kapott szerepet, hogy azután az új generációs Star Wars filmek emblematikus Boba Fett-jévé váljék.


Keisha Castle-Hughes 1990-ben, maori anyától és ausztrál apától született Nyugat-Ausztráliában, és négyéves korában költöztek a Zátonyra. Kiwi állampolgárságát 2001-ben kapta meg. Az Oszkár-díj történetének legfiatalabbjaként kapott jelölést a Legjobb Főszereplő címre, a Whale Riderben nyújtott alakításáért. Ez volt élete első szereplése is egyben, 700 maori lány közül választották ki. Később szerepelt a legutolsó Star Warsban, Naboo királynőjekét. Tizenhét évesen szülte meg kislányát és azóta is Aucklandben él gyermeke apjával.

Szolgálunk és védünk

Volt (van) egyébként rendőrséges, erőszakolós botrányunk nekünk is, ráadásul évek óta. Az itteniben három rendőrtiszt és egy 18 éves lányka szerepel, akit 17-szer vagy 20-szor erőszakoltak meg.
A három rendőrből azóta kettő leszerelt, a harmadikból viszont aucklandi főtiszt lett. Ez első pillantásra furcsa lehet, azonban érdemes ismerni a tényt: az eset 20 évvel ezelőtt, 1986-ban történt, csak éppen most van botrány belőle.
Illetve 2004 óta folyamatosan, ámbár változó intenzitással.
Amiért igazándiból érdemes összehasonlítani a magyar üggyel az a legfőbb különbözősége az eseteknek. Ez pedig a rendőrségek alapvető megítélése.
Elvitathatatlan ugyanis, hogy mindkét ügy kapcsán (ártatlanság vélelme ide vagy oda) a társadalom és a média azonnal prejudikált, és ez a prejudikáció mintegy bizonyítványt is kiállít a két rendvédelmi szervről.
Azt, hogy a magyar rendőrség – egyebek mellett – erkölcsi válságban van, mi sem mutatja jobban, minthogy a társadalom habozás nélkül elhiszi E. Zsanett vádjait – egy még nyomozati, bírói szempontból korántsem lefutott ügy kapcsán belügyminiszter, országos kapitány és még (fene sem emlékszik miféle) főrendőrök buknak. Tudom, nemcsak a Rebiszes erőszak miatt, meg különben is megérdemlik, de azért józanul belegondolva, az ártatlanság vélelmének alapvető pofánverése az ügy. Hacsak nem abból az erkölcsi alapvetésből indulunk ki, hogy már a gyanú felmerülése is megengedhetetlen – ez meg ugye nem magyar tempó.
Ezzel szemben a mi erőszakunk esetében legfinomabb kifejezéssel élve is szkeptikus a társadalom – inkább hisznek a rendőröknek, akik magát a szexuális kapcsolatot nem tagadják, csak épp állítják, erőszak helyett közös beleegyezéssel történt.
Egyik ügy sem zárult le, egyik esetében sem került még nyilvánosságrag megdönthetetlen bizonyíték, felelős bíróság nem hozott még jogerős ítéletet. Könnyen lehet, hogy E. Zsanett nem mond igazat, ezzel szemben a kiwi rendőrök valóban megerőszakolták Louise Nicholas-t.
Mégis, a többség meg van győződve, hogy a magyar lány igazat mondott; míg Új Zélandon inkább hisznek a rendőröknek: mindkét esetben kognitív disszonanciát okozna az ellenkezője.
És ez az igazán szörnyű a magyar állapotokban – persze az is, ha kiderül, hogy volt öt ilyen állat –, hogy bármi rosszat, habozás nélkül elhiszünk egy olyan szervezetről, amelynek alapvető létét kellene jelentenie, hogy bízzunk benne, hogy higgyünk neki és hozzá fordulunk bajunkban.

Tények Új Zélandról

Gyakran kérdezik tőlem, hogy miért pont Új Zéland.
Számtalan felelet létezik erre a kérdésre, egy része már megjelent a blogomban a saját szubjektív élményeim formájában. Most azonban találtam pár érdekes információt, felmérést – azt hiszem közreadásuk segít kicsit objektívebb módon értelmezni a választásomat.

1. Az életminőség indexe

Az International Living.com közzétett egy (193 országot tartalmazó) listát, amely kilenc szempont alapján osztályozza az életminőséget. A kilenc szempont: Megélhetési költségek, Szórakozás és Kultúra, Gazdaság, Környezet, Szabadság, Egészség, Infrastruktúra, Veszélyek és Biztonság, Klíma.
Minden szempontot pontoznak egy sajátos metodika alapján, majd a kilenc pontszámból átlagolnak.
Ezen a listán Új Zéland az ötödik helyen áll: Franciaország, Svájc, Ausztrália és Dánia után.
Jópofa egyébként böngészni a listát és nézegetni: Megélhetési Költségek címén egy ponttal vagyunk lemaradva Magyarországtól (a lista készítői szerint 1 százalékkal drágább az élet itt), míg mondjuk a Szórakozás és Kultúra kategóriában 22 ponttal kapott többet Kiwiország szülőhazámnál. Itt nyilván nem csak a kultúrális életet vették számításba, hanem a környezet adta sportolási, természetjárási lehetőségeket is – mert szubjektív értékelésem szerint, az új-zélandi kultúrális élet nem ér a magyar nyomába.
A végső értékelés még beszédesebb: a listavezető Franciaország 88 pontot kapott, míg Új Zéland 84-et.

De nézzünk egy kevésbbé szubjektív/kommersz felmérést:

2. A gazdasági szabadság indexe

Az amerikai Heritage Foundation idei felmérése január közepén jelent meg. A 157 országot tartalmazó listán Új Zéland ismét az ötödik helyez végzett, és a “Teljesen szabad gazdaság” címkével látták el. A lista első öt helyezettje: Hong Kong, Szingapúr, Ausztrália, Egyesült Államok, Új Zéland.
Ez az összeállítás már 10 szempont alapján osztályoz: Üzleti szabadság, Kereskedelmi szabadság, Fiskális szabadság, Szabadság a kormánytól, Monetáris szabadság, Befektetési szabadság, Financiális szabadság, Vagyon szabadság, Mentesség a korrupciótól, Munkaerő szabadság.
Érdemes ebből a jelentésből is szemezgetni egy kicsit. Új Zélandról ezt írja (többek között):

“… Új Zéland a fiskális szabadság és kormánytól való szabadság területén tud még fejlődni. A legfelső adókulcs meglehetősen magas, ahogyan az adóbevételek és a kormány költése is; de mindezek a problémák eltörpülnek a gazdasági szabadság mértéke mellett. Új Zéland gazdasága globális versenyző, és a gazdasági szabadság regionális modellje.”

és még

“Két évtizednyi következetes gazdaságpolitika és a struktúrális reformok végrehajtása után, Új Zéland modern, flexibilis gazdasággá változott, ahol a legalacsonyabb a munkanélküliség az OECD országok között.”

Érdekes egyébként tudni, hogy a Transparency International korrupciót mérő listáján, Új Zéland a megosztott második helyen áll Finnországgal együtt. Az első helyezett Izland. Ez azt jelenti – amire a Heritage Foundation elemzése is kitér egyébként -, hogy Új Zélandon gyakorlatilag nincs korrupció.

Még egy utolsó ténydarab a végére: a The Times oktatással foglalkozó különszáma összeállította a világ 200 legjobb egyetemének listáját. Ezen két új-zélandi egyetem is szerepel: az Auckland University az előkelő 46. helyen áll, míg az Otago University a 79. helyen. Összehasonlításképpen: az első helyen a Harvard áll, a Heidelberg University az 58., a Boston University a 66., a Lomonosov pedig a 93.

Ezek a tények önmagukért beszélnek és talán sikerül érthetővé tenniük, miért éppen Új Zéland.

Közlekedés és kultúra

Azt hiszem egy ország mentalitásáról roppant sokat elárul a közlekedési kultúrája.
Új Zélandra érkezve egyszerre volt sokkoló és euforisztikus megtapasztalni, hogy miképp is lehet nyugodtan, egymásra odafigyelve autózni. Bevallom az egyik első olyan releváció volt számomra, ami miatt elköteleztem magam Új Zéland mellett – annak ellenére, hogy eleinte okozott pár nehézkes hetet, hiszen nem volt könnyű rögtön idomulni és levetkezni 15 éves megszokásokat.
Kezdjük azzal, hogy a gyalogosokat egyenrangú félként kezelik a kiwik. Ha lelép a zebrán, az autósok megállnak, megvárják amíg átjut az utca túloldalára. Jelzőlámpa nélkül is.
Ez annyira természetes, hogy a gyalogos le sem lassít, körbe sem néz, mielőtt nekiállna az átkelésnek: tökéletes bizodalommal van az autóstársai iránt. Frissen érkezett magyarként roppant nehéz volt megszokni ezt; az első pár hétben Krisztinek meg a vakszerencsének köszönhetem csak, hogy nem hajtottam át pár tucat szerencsétlen walking corpse-on.
Ezt úgy tessék érteni, hogy tetszőleges forgalomban, tetszőleges mennyiségű és sebességű autó lelassít és megáll, ha csak egyetlen gyalogost is közelíteni lát a zebrához; a járókelő pedig félelem nélkül lelép, és nincs dudálás, mutogatás, szitkozódás.
Hab a torta tetején, hogy a biciklista sem az a megtűrt közúti ellenség, aki csak zavar jelenlétével az utakon: az autósok bizony figyelnek rá, nagyívben kikerülik és nem kell attól rettegnie, hogy egy figyelmetlenebb rosszabb indulatú sofőr elsodorja.

A napi életminőséget azonban mégiscsak az autósok egymás iránt mutatott előzékenysége emeli a legjobban. A legnagyobb csúcsforgalomban is beengedik egymást, udvariasan kivárják a sorukat. Egy darabig csodálkozva figyeltem, hogy a legveszetteb big drive-ban sem tud annyira beállni a sor, és ha lassú is, de folyamatos a haladás. Aztán rá kellett döbbennem, hogy ez az előzékenységnek, a gyökeresen más autóvezetési kultúrának tudható be: nincsenek bunkók, akik beállva a kereszteződésbe megakadályozzák a keresztirányú forgalmat; nem fordulhat elő, hogy az elváló sávoknál a belső gyorsabb sávba ne tudj besorolni, és ezzel feltartsd az összes mögötted jövőt.
Ráadásul az erőszakos-tapló vezetési stílus nemcsak nem divat, de értelme sincs: hiába jaszkariznál, nyomnád padlóig, tolakodnál, és nem engednél be másokat, mert a többi közlekedő nyugodt, udvarias ritmusa úgysem teszi lehetővé, hogy azzal a három perccel előrébb juss, amit mondjuk budapesti dzsungelben kicsikarhatott az emberfia. A tizenöt hónap alatt talán, ha ötször botlottunk bunkó, udvariatlan autósba (nyilván frissen érkezett turisták voltak), de egyik szituáció sem volt igazán bosszantó: nem enged be a sorba? Sebaj, egyel előrébb gurultam, és máris lelassítottak, hogy beférjek.
Amilyen furcsa és idegen volt eleinte, annyira megszereti és beleszokik az ember idővel. Átveszi a ritmust, és miután nem remegő gyomorral szál ki egy-egy csúcsidőben autóban töltött félóra után, teljesen természetes, hogy nem is akar másként vezetni. Ez pedig szerencse, mert amíg az ország közlekedési kultúrája asszimilálni tudja az újonnan érkezetteket, addig megmarad ez a paradicsomi állapot. Persze, nyilván, ha egyszerre érkezne autóstúl párszázezer vadbarom, minden megváltozna. S talán külön szerencse az is, hogy a fordított oldali közlekedés miatt, eleinte minden újjonc óvatosabban, kevesebb merészséggel vezet, mire pedig megszokják a jobbkormányt, már átveszik a kiwitempót is.

Ha már itt tartunk, mintegy összefoglalásképp felsorolom az új-zélandi autózással, közlekedéssel kapcsolatos főbb tudnivalókat.
Köszönettel megkaptam én is tőletek a Totalcar vonatkozó cikkét, de megkapta Lipi is, és hozzáfűzte a saját tapasztalatait: itt olvasható.
Amiket pedig én írtam régebben, csak a rendszerezés kedvéért: Autók és Auckland, valamint releváns lehet még a Jogosítvány.

Dél-Korea és a kultúrsokk

Döbbentes olvasmány élményben volt részem ma, nem tudom megállni, hogy ne adjak róla számot.
Noha alapvetően azt gondolom magamról, hogy elég nyitott és információ éhes vagyok, Dél-Korea mindennapjairól eddig felületes elképzeléseim voltak csak. Aztán rábukkantam Vera blogjára, és örültem neki: egy újabb kultúrába kaptam betekintést, szubjektív, szeretni való, élvezetes módon.
Bánom már, akár a kutya, hogy hamarabb nem néztem végig Vera linkjeit, mert már hamarabb megtalálhattam volna a The soul of Seoul blogot.
Vera öccse három hetet töltött a nővérénél, a blogjában egy másik szemszögből ismerhetjük meg Dél-Koreát. Rövid beszámoló, érdemes végigolvasni az egészet, de van egy post, ami különösen megfogott – Novembernél keressétek, Zoom out címmel. (Szívesen belinkelném, de valamiért nem lehet sajnos.)
A bejegyzés a két Korea viszonyán keresztül mutatja be a sajátos koreai életszemléletet, attitűdöt, nem is tudom minek nevezzem – Korea lelkét?
Nem idézek belőle, nem foglalom össze – olvassátok el. Engem egész hazafele úton a hatása alatt tartott.

http://thesoulofseoul.blogspot.com/

Sztaszov köszönöm, a kultúrsokk megvolt nekem is, még így tízezer kilométer távolságból is.

Update: a link működik már:

http://thesoulofseoul.blogspot.com/2006/11/zoom-out.html

Ezt kell elolvasni…

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén

%d bloggers like this: