Csanad | 赛纳德

赛纳德 | BLOG. ÚJ ZÉLAND. MAGYARUL.

Category: Család Page 1 of 2

Happy New Year

Nyár a Shangri La Gardensben

A lakóparknak – ahol felépítettük az új házat – van medencéje is (meg klubháza, és tenisz- és kosárlabdapályája, de ezek most lényegtelenek a poszt szempontjából). Két utcányi család használja, és ilyenkor nyáron megfizethetetlen. Amíg be nem költöztünk, a nyári délutánokat elsősorban a környező beacheken töltöttük – a Csendes Óceán szuper, gyönyörű, sekély partszakaszai ideálisak egy kis pancsolásra, és az örökmozgóval felszerelt gyermek energiái időleges elfogyasztására. Mióta viszont birtokon belül kerültünk, szinte soha nem megyünk le a tengerpartra: a medence győzött. Lemértem, pont 36 métert kell megtenni, és ez a kényelem, karöltve a lustaságunkkal győzedelmeskedett.

Az alábbi videón Lily az unokanővérével, Grétivel élvezi a péntek délelőtti jó időt. Legyen meg az utókor számára, hogy milyen nyomorúságos a gyerekkoruk.

Szülészet

Zsuzsi újra bloggol, ami jó hír. Ráadásul most a szülészetről, terhesgondozásról írt, ezzel én elmaradtam annak idején, szóval hiánytpótló. Ide tessék kattintani: Terhesgondozás, gyes stb

Mi a kettes opciót vettük igénybe a privát midwife-ot, és komplikációmentesen kórházban szültünk. Igen, szültünk, mert apás szülés volt, úgyannyira, hogy én vágtam el a köldökzsinórt.

A midwife (szülésznő) kiválasztása egyébként meglehetősen nyögvenyelősen ment, tekintettel arra, hogy nyilván csak olyat akarsz magadnak, akiről csupa jót mondanak általad megbízhatónak tartott személyek, viszont Lily december 26-ra (Boxing day) volt kiírva, így az első néhány midwife, akit ajánlottak, nagy sajnálkozással elhárította a megtiszteltetést azzal, hogy ők bizony karácsonykor szabadságon lesznek.

Végül egy Ann Gouws nevű, dél-afrikai hölgynél kötöttünk ki, és roppant mód meg voltunk vele elégedve minden szempontból.

Zsuzsi lakonikus soraiból nem tudom mennyire jött át, de had hangsúlyozzam, az államilag finanszírozott szülés  akkor is jár, ha csak az egyik szülő rezidens , mindenféle boríték csúsztatás nélkül is elsőrangú, már már a luxust súroló minőségben áll rendelkezésre. Nemcsak a vajúdó szoba volt minden jóval felszerelve  hogy mást ne mondjak, volt egy külön medencés fürdőszoba arra az esetre, ha Mei medecében szeretett volna szülni , de a szülés után is tágas, egyszemélyes szobát kaptunk. Ami talán a legjobb  és számomra a legkellemesebb meglepetés   volt,  hogy Lilyt egyetlen percre sem vették el tőlünk, és bármit csináltak vele, ahhoz mindig bejöttek a szobába és a szemünk láttára tették.

Azért ha már itt tartunk, még gyorsan elmesélem, hogy amikor a terhességi teszt második napja is makacsul pozitív maradt, tudtam hogy nincs mese valamit tenni kell. Magyarországon nyilván lett volna nőgyógyász, akihez fordulni tuftunk volna, hiszen gyakorlatilag minden általam ismert ivarérett nőnek van saját nőgyógyásza  itt Új-Zélandon fogalmunk sem volt a következő lépésről, hogy kihez is kéne menni. Mei-nek nem volt nőgyógyásza  tablettát a háziorvos ír. Persze meg lehetett volna kérdezni rokonoktól vagy ismerősöktől, de hát a terhesség első pár hetében/hónapjában nem véletlenül marad csendben az ember.

Láttam viszont Takapunán egy Family Planning Centret (Családtervező központ), úgyhogy gondoltam, legjobb lesz ha ott kezdjük. Kis várakozás után be is vezettek minket egy meglehetősen bizalomgerjesztő nővérszerűséghez, akinek előadtuk, hogy mi járatban vagyunk: úgy tűnik Mei terhes.

 Semmi gond  felelte a hölgy,  azért csináljunk még egy tesztet  és már nyújtotta is , addig hozzá is kezdhetünk a papírok kitöltésének.

Én eléggé megnyugodtam, hogy ennyire simán megy a dolog, és már a papírmunka felénél jártunk  Mei is visszatért az ismételt teszt pozitív eredményével , amikor elkezdett gyanús lenni a dolog. Szó szót követett, míg végül kiderült, hogy épp az abortuszt készítik elő. Ezen aztán kellőképpen elszörnyedtünk, míg a hölgy megmagyarázta, hogy hát a Family Planning az kiwiül a terhesség megelőzést és megszakítást jelenti, ha kívánatos a terhesség, akkor nem hozzájuk kell fordulni. Végső soron viszont tőle tudtuk meg, hogy terhesség esetén is  mint ahogy majd minden más esetben is  a háziorvosnál kell kezdeni, aki aztán majd útba igazít a továbbiakat illetően.

 

Útlevelek

Megint mennyi idő telt el, pedig egészen biztos voltam benne, hogy tudok majd sűrűbben írni. Igazság szerint rá kell jönnöm, hogy az egyik ok a sok közül, amiért nem írok, az az, hogy mindig valami, hosszú és kimerítő bejegyzésre készülök, amire azután sosem találok időt. És nem arról van szó, hogy ne akarnák írni Lilyről, sőt, tekintve hogy leginkább vele van tele az életem, egy csomó minden mondani valóm lenne róla, és nem érzem úgy sem, hogy a privacyja miatt kéne aggódnom, és nemcsak azért mert még kicsi, hanem mert egészen sajátos elképzelésem van a 21-dik századi privacyről. Az ilyeneken (mármint a 21-dik századi privacyn) való töprengés egyébként pont olyasmi, amiről írni akarok, de úgy gondolom, csak egy tanulmány méretű és részletességű írásban tudnám kifejteni – erre pedig nincs időm.
Ez a nincs idő kérdés nyilván nem pontos, bár tegyük hozzá, hogy az elmúlt 6 hétben voltam a legközelebb hozzá, hogy joggal hivatkozhassak erre a kifogásra. Ám hogy egy picit értsétek, Lily igazi ázsiai gyerek módjára, nagyon későn – kilenc és tíz között – megy csak ágyba, utána pedig legtöbbször már sem erőm, sem kedvem nincs leülni a gép elé. Ez a késői fekvés azt jelenti, hogy hétköznap is számottevő időt tudok vele tölteni – ha, mint a becsületes nyugati gyerekek már 7 és 8 között aludni küldenénk, akkor a fürdetéséig maximum másfél órám lenne, aminek egy jelentős részét a vacsora tenne ki. Persze a hátulütője a késői fektetésnek, hogy nincsenek értelmezhető estéink – szóval ezen változtatni fogunk, és ez különösen aktuális, mert néhány hónapon belül bölcsibe megy hetente két napra.

Valamikor február elején megérkeztek az új magyar útlevelek, amiket még tavaly december elején csináltattunk, amikor Aucklandben járt a ausztrál nagykövetség néhány munkatársa. Hat hetet ígértek, kilenc lett belőle, de szerencsére az időtényező nem számított. Viszont nyilván elírták benne Lily középső nevét, pedig többször is ellenőriztem, hogy mindenütt helyesen lett kitöltve. Ez gondolom különösebben nem számít most, ám biztos vagyok benne, ha egyszer Lily bármiféle hivatalos ügyet akar majd Magyarországon intézni, akkor belefut majd ebbe: miért különbözik a neve a születési anyakönyvi kivonatában és az útlevelében. Szóval van Lilynek már magyar útlevele és állampolgársága is a kiwi mellett, így végülis megérte az cirkusz, amit még két éve kellett Magyarországon végigcsinálni, hogy regisztráltassuk a házasságunkat, meg Lily születését és ezekről magyar anyakönyvet szerezzünk. Erről is akartam írni – mármint a magyar utunkról, és viszontagságainkról, de mostanra kiment belőlem a spiritusz, és nincs kedvem felidézni az egészet. Elég legyen annyi, hogy két hetet töltöttünk Magyarországon, és gyakorlatilag a két hét minden napján fel kellett keresni valami hivatalt, hogy a teljesen használhatatlan magyar bürokrácia képes legyen regisztrálni egy külföldi házasságkötést és gyerekszületést.

A házasság regisztrációja egyébként egy mini házasságkötésnek felel meg – így mi MeiMei-el háromszor házasodtunk össze –, amit az önkormányzat anyakönyvezetője hitelesít, de ahol a feleknek hivatalosan ki kell jelenteniük, hogy házastársul fogadják egymást. Tekintve, hogy MeiMei nem ért magyarul, és hogy az anyakönyvezető nem beszél angolul (bár nyelvizsgája nyilván volt, hiszen különben nem fejezhette volna be a felsőoktatási tanulmányait sikerrel), így az önkormányzatnak keríteni kellett egy hivatalos tolmácsot (újabb egy napnyi csúszás). A mondott napon tehát ismét megjelentünk az anyakönyvezető előtt, és megérkezett egy kedves fiatalember személyében az önkormányzat hivatalos angol tolmácsa is, aki azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy megbeszélték az anyakönyvezetővel, hogy fordítsam én a szöveget, nekem ez úgyis jobban megy, ő majd csak a nevét adja. Kíváncsi lettem volna, ha valami véletlenül vagy szándékosan félrefordítok észrevette volna-e, de sajnos akkor nem jutott eszembe, hogy kipróbáljam.

Végül az utolsó pénteken sikerült a teljes cirkuszt befejezni, és most februárban meg is lett a gyümölcse Lily útlevele formájában. Ha azt kérdezitek – ahogy az itteni magyar ismerősök egy része megtette –, hogy mi szükség volt Lilynek magyar állampolgárságot és útlevelet szerezni, arra csak azt tudom mondani, hogy mert nyitva akarom hagyni neki a lehetőséget, saját maga dönthesse el, hogy merre akar élni ha majd nagykorú lesz. Én ugyan nem tudom, miért akarna pont Magyarországon élni, de húsz év olyan hosszú idő, akármi történhet addig.

Turistának megyünk

Kedves olvasóim, mindenféle kalandok, és sok-sok jószándékú segítség után, végül a Svájci nagykövetség jóvoltából, sikerült megszereznünk Mei schengeni vízumát, így szeptemberben három hetet Magyarországon töltünk. Mei még sosem járt Magyarországon, de még csak Európában sem, neki különösen izgalmas lesz ez az utazás. Szeretnék neki minél többet megmutatni, de legfőképpen elvinni néhány étterembe, ahol megismerheti, hogy milyen a magyar konyha, ha nem a férje főzi kiwi alapanyagokból. Ehhez szeretném a segítségeteket kérni: az én emlékeim már gyaníthatóan elavultak, és fogalmam sincs, hogy melyik étterembe vigyem, ahol mindeféle klasszikus magyar főztöt kipróbálhat, lehetőleg minél magasabb színvonalon. Nem az új gasztró mizéria csúcséttermei gondoltam, hanem olyanokra, ahol borjú-paprikást, bécsi szeletet, gulyást, hortobágyi palacsintát, újházi tyúkhúslevest lehet kapni, lehetőleg családbarát környezetben. Amolyan Náncsi Néni vendéglője típusra gondoltam, de oda (ha még megvan egyáltalán) mégsem szeretnék minden nap elmenni.

Kérlek benneteket, ha van ötletetek, akkor a kommentekben osszátok meg velünk.

Köszönöm.

Eszte jo, eszte jo

Kevés annál viccesebb van, mint amikor azt hallom kántálni a fürdőszobából, ahol Mei éppen Lily pelenkáját cseréli, hogy:
– Eszte jo, eszte jo…
– Cicijababaja…
Hét hónap alatt kialakulnak bizonyos rutinjai az apukáknak, így például én majd minden este lefekvés előtt verseket olvasok Lilynek egy hónapos kora óta.
Tekintettel arra, hogy az egyetlen magyar nyelvű gyerek könyvünk a Cini-cini muzsika, az ebben szereplő versek szerepelnek terítéken és ismétlődnek újra meg újra.
Két vers van, ami minden este szerepel a repertoárban: Zelk Zoltán – Este jó, este jó, este mindig jó és Weöres Sándor – Csiribiri-je. Ezek Lily kedvencei, amiket akkor is nyugodt figyelemmel hallgat végig, ha egyébként a többire nem figyel, mert teszem azt a nagy lábujja vagy a gyűrött plüss egere sokkal érdekesebbnek bizonyul.
Miután ezt a kettőt annyit olvastam, hogy kívülről tudom őket, ő pedig annyira szereti és rögtön megnyugszik tőlük (legalábbis időlegesen), ezért akkor is mondogatom neki, ha éppen nincs olvasás, csak úgy csitító indíttatásból.
Meinek is feltűnhetett, hogy ezek a kedvencek, és hát annyit hallotta ő is őket, hogy úgy tűnik, az Este jó, este jó első sora megragadt az agyában.
Így eshetett, hogy tegnap este ezt hallottam a dünnyögni a fürdőszobából: eszte jo, eszte jo – nyilván nem képes tökéletesen kiejteni, aztán miután a folytatás nem jutott eszébe, jött a csicsija babája – az ő előadásában: cicijababaja.
Roppant mulatságos volt ezt hallani, ugyanakkor megindító is. Ilyenkor érzem csak igazán, hogy minden időnként felmerülő nehézség ellenére is mennyire szeretek multikulturális házasságban élni.

Blog költözés

Közel hat évet töltött ez a blog Subdimension néven a Bloggeren, és bár a neve már régen nem volt releváns, sokáig eszembe se jutott elmozdítani onnan: a blogspot.com alapvetően tökéletesen kiszolgált, ha nem is volt olyan rugalmas, mint néha szerettem volna, de azért a tartalomgyártásra megfelelt. Csak éppen persze az elmúlt években egyre kevesebb tartalom született, ahogy előbb a motivációm, majd később az időm fogyott.
Valószínűleg semmi nem változott volna, ha a feleségem történetesen nem kínai. A kínaiság – sok egyéb egzotikum mellett – azzal is jár, hogy a mindennapok szintjén kell szembesülnünk a Kínai Nagy Tűzfal nevű cenzúrával, amely blokkol minden olyan internetes tartalmat, ami gyanús és kontrollálhatatlan. Így azután Mei családja nem tudja elérni sem a Facebook-ot, sem a Youtube-ot, mindennek a tetejében a Bloggert sem.
Ez egyébként az átlagos kínai polgárt csak mérsékelten bosszantja, hiszen megvan minden nagy online szolgáltatásnak a kínai fejlesztésű verziója. A mi esetünkben azonban rettenetesen bosszantónak bizonyultak a restrikciók: a Lily-ről készült képek legkézenfekvőbb megosztása sem a Facebookon, sem a Bloggeren nem működött, így mindenféle kőkorszaki módszerekhez kellett folyamodnunk – e-mailen meg Skypeon keresztül küldözgettük a képeket.
Írtam hát először egy saját kis képmegosztó szolgáltatást, ami a saját domainről működik, de közben folyamatosan ott motoszkált bennem, hogy ha már amúgy is saját szerveren kell a családi jelenlétet megoldanom, akkor ahelyett, hogy két különböző rendszert működtetnék és frissítenék, inkább a blogot költöztetem Kínából is látható helyre és kibővítem egy fotógalériával.

Most tehát, mert mindent csinálnék, ahelyett a munka helyett, amit rég be kellett volna fejeznem, hogy találtam némi időt, végrehajtottam a tervet, és a szép új blogruha még némi motivációt is adott, hogy többet írjak a jövőben.

Sziasztok.

Page 1 of 2

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén

%d bloggers like this: