Csanad | 赛纳德

赛纳德 | BLOG. ÚJ ZÉLAND. MAGYARUL.

Month: January 2007 Page 1 of 3

Bulvár

Történt a minap, hogy kisebb felzúdulást váltott ki egy alkalmi sztriptíz.
Az egész talán csak azért ragadt meg bennem, mert olvastam a hírt: egy magyar páros sikeresen feljutott a Déli-sarkvidék legmagasabb, Mount Winson nevű csúcsára.
Ha jól sejtem, ugyanezen a napon, a Canterbury Egyetem egyik lányhallgatója a Scott Bázis bárjában mulatott, amikor az egyik férfivendég alsónadrágra vetkőzve körbeugrálta a billiárdasztalt.
A lánynak sem kellett több: felajánlotta, ha a bárban tartózkodók összedobnak neki 200 dollárt, ő is megteszi ugyanezt. A pénz persze pillanatok alatt összegyűlt, a leányzó pedig nemcsak állta a szavát, de rá is tett egy lapáttal: teljesen meztelenre vetkőzött.
Nem nagy hír, tudom, még az is alig ad pikantériát a dolognak, hogy éppen a Déli Sarkon történt (bár lám-lám ott is van éjszakai élet), amin azonban jót mulattam, hogy a bázis vezetősége mennyire felháborodott az eseten.
Álságos szemforgatás persze: ha nem a Scott Bázis megalapítása 50.-dik évfordulójának előestéjén – Sir Edmund Hillary és Helen Clark látogatása előtt egy nappal – történik, nyilván a kutya sem törődik az esettel, így azonban nyomozást meg felelősségre vonást követeltek.
Szerencsére az egyetem vezetősége helyén kezelte az incidenst, és egy formális bocsánatkérés után, minden további következmény nélkül lezárta ügyet.

Más: néhányan nekiálltak spemmelni a Google Maps-et. Hatalmas logókat és hirdetéseket helyeznek el közparkokban, amikor arra számítanak, hogy a nagyfelbontású képeket készítő repülő arra jár. Csak én lettem túl konzervatív, hogy ez mégsem tetszik nekem?

Rövid hetek, hosszú napok

Hosszú napjaim lesznek a héten, nagyjából tizenkétórázni fogok végig. Szabadságot ugyanis nem szeretnék kivenni a jövő hét hétfőjére, tehát le kell dolgoznom: és inkább most teszem ezt, mintsem feláldozzam a jövő szombatomat.
De had magyarázzam meg: Új Zélandon 11 olyan ünnepnap van, ami fizetett munkaszüneti nap is egyben. Csak az érdekesség kedvéért felsorolom:

1. Új Év – Január 1.

2. Új Év másnapja – Január 2.

3. Auckland évforduló – Január 29.
Az új-zélandi kolónia 1841-es alapításának az ünnepe, és már 1842 óta munkaszüneti nap. 1963-ig az elsődleges nemzeti ünnep volt.

4. Waitangi Szerződés Napja – Február 6.
1840 február 6-án kötött szerződést a brit korona a maori törzsfőkkel. 1963-ban lett Új Zéland elsődleges nemzeti ünnepe, míg a január 29. ünnepet átnevezték Auckland Évfordulónak.

5. Nagypéntek – (idén) Április 6.

6. Húsvét hétfő – (idén) Április 9.

7. ANZAC Nap – Április 25.
A háborúban meghalt új-zélandiakra emlékezés napja. ANZAC – Australian and New Zealand Army Corps azaz Ausztrál és Új Zélandi Fegyveres Erők.

8. A Királynő születésnapja – (idén) Június 4.
A brit uralkodó születésnapi ünnepsége országról országra változik, és nem kötődik a valódi születésnap dátumához. Második Erzsébet például április 21.-én született. Új Zélandon a Királynő születésnapját június első hétfőjén ünnepeljük.

9. A Munka Ünnepe – (idén) Október 22.
Lásd: egy tavalyi bejegyzésem. Közben kiderítettem, hogy október negyedik hétfőjére esik.

10. Karácsony – December 25.

11. Dobozbontás (Karácsony másnapja) – December 26.

Jövő hét kedd tehát munkaszüneti nap, és így hogy a hétfőt is ledolgozzuk előre, négy szabadnap lesz egyben, ez pedig már elég hosszú, hogy kicsit túrázni menjünk.
Szombat reggel tehát nekivágunk és vadvízi evezésre indulunk a már Cape Reingát is megjárt társasággal.

Előtte azonban, pénteken kezdődik az idei SUPER XIV. Ez talán a legnépszerűbb, legnagyobb érdeklődést kiváltó rugby bajnokság – már persze a világbajnokságot leszámítva -, ahol nemcsak új-zélandi, hanem ausztrál és dél-afrikai klubcsapatok is részt vesznek. Már tavaly is kint voltunk a nyitómérkőzésen (az igazat megvallva az volt az első rugbymeccs, amit élőben láttam), de hirtelen nem emlékszem, hogy a Blues (Auckland csapata) akkor kivel játszott, csak arra, hogy győzött. Remélem most nem fog, mert ezúttal a kedvenceimmel, a tavalyi bajnok Crusaederssel (Canterbury csapat) csapnak össze az Eden Park stadionban.
Akárhogyan is, már csak ezt a négy napot kell végigcsinálni, és újra kezdődik (legalább egy kicsit) a szünidő.

Déli Sziget és a Picasaweb

Tegnap végre erőt vettem magamom, és feltöltöttem a Déli Szigetről készült képeinket a Picasawebre. Ide kattintva nézhetitek meg.
Őszintén szólva azért halogattam idáig, mert úgy terveztem, jó alaposan kiválogatom, hogy mi az amit érdemes feltenni, és mi az amit nem. Végül két ok miatt sem került sor erre a szelekcióra.
Az egyik mindjárt a lustaságom. Mindösszesen 691 kép készült, ennek az irdatlan képmennyiségnek a komoly átböngészése legkevesebb egy napomat elvitte volna, erre pedig nem tudtam rászánni magam.
A másik ok pedig magában a Picaswebben keresendő. Már a kezdetek óta nagyon kedveltem (nyilván mert, mint minden Google terméknek, könnyen kezelhető, puritán felülettel rendelkezik), egyetlen szívfájdalmam a tárhely 200 megabájtban korlátozott mérete volt. Aztán idővel jött a lehetőség: némi pénzért cserébe bővíteni lehetett, de eleinte ez az út csak az Egyesült Államokban élők számára volt járható – valami általam ismeretlen okból, a Google nem fogadott el máshol élőktől hitelkártyás fizetést. Bosszantott is nagyon dolog, már-már a a Flickr-re való áttérést fontolgattam, ám végül nem volt kedvem a teljes migrációhoz, így maradt minden a régiben.
Két hete aztán Tivadar blogjában előkerült a téma, és valami harántimpulzustól vezérelve ismét megnéztem, hogy hogyan áll a helyzet a fizetéssel. Legnagyobb meglepetésemre ezúttal minden további nélkül engedett fizetni, így 37 kiwi dollár leszurkolása után 6 és fél gigabájtnyi tárhely boldog tulajdonosává avanzsáltam.
Ez már akkora méretű tárhely, hogy nem kell mérlegelni mit és mennyit töltök föl rá – ami persze nyilván a minőség rovására megy majd, amit viszont nem bánok, tekintve fotós képességeim amúgy is szegényes voltát.
Annyit azért megtettem, hogy az egyértelműen élvezhetetlen képeket és a teljes duplikátumokat kiselejteztem, ám ez is több mint két órámat vette igénybe. Így végül 517 kép került fel, eltart egy ideig csak a végigfutásuk is. Van köztük néhány igen jól sikerült darab is – rossz belegondolni, mi lenne, ha tudnék fényképezni.
Szóval böngésszétek végig, és ha ahhoz van kedvetek használjátok nyugodtan. Ez különösen Gábor és Zoli barátomnak – meg persze Andrásnak, ha még mostanában is van kedve és ideje ilyesmivel foglalkozni – szól: ha bármelyiknek hasznát látjátok, csak jelezzétek és elküldöm a nagyobb felbontású verziót is.

És jöjjön néhány rövid információ, amit ugyancsak volt (és talán egyszer megint jövendő) alkotótársaim figyelmébe ajánlanék elsősorban. Efféle dolgokról írtunk olykor, Gáborék meg néha meg is festették – mégis más volt mindezt közelről látni és megtapasztalni.
A fjordok vize fekete. Egészen elképesztő módon fekete, néha olyan érzésem volt, mintha szuroktengeren hajóztunk volna.
A gleccserek táplálta folyók, patakok vize azonban élénk türkizzöld. Némelyik képen ez látszik is, de a fényképész tudományom kevés volt hozzá, hogy visszaadja azt a valószínűtlenül vivid színt, amiben pompáznak.
A sirályok inkább ordítanak, mint rikácsolnak. Kellett némi idő, amíg megszoktam a hangjukat, néha semmi madárszerű nincs benne, sőt… Elkárhozott, ártó szándékú lelkek kiáltozhatnak így, ha prédát szimatolnak.

Esküvő

Szombaton esküvőn voltunk, Zsu és Greg házasodtak össze. Nem tudom mennyire volt tipikus kiwi esküvő: de nem hasonlított a magyar szertartásokhoz. Ízre/hangulatra leginkább az amerikai filmekből megismert angolszász eseményre hajazott, bár miután szűk családi körnek szervezték, nyilván kisebb felhajtással.
Sem templom, sem városháza: kertben felállított sátor, vörös szőnyeg és kis pulpituson az anyakönyv-vezető.
Voltak azért kifejezetten jópofa momentumok, például a személyzet egyetlen nem magyar tagja, egy Sean nevű pincérfiú, egészen a legvégső pillanatig meg volt győződve, hogy én vagyok a vőlegény.
Ez úgy történhetett, hogy mi Krisztivel már péntek este felkötöztünk az ifjú párhoz, Greg viszont – mert a szokás úgy diktálja, hogy az utolsó éjszakát külön kell tölteniük – elment otthonról, hogy a szüleinél aludjon. Szombat délelőtt tehát, amikor elkezdett szállingózni a személyzet, én voltam az egyetlen férfi a háznál.
Miután Zsu kedvéért megmozdult a baráti társaság, így eshetett, hogy a felszolgáló személyzettől kezdve (itt egyedül Sean volt kiwi) a fotóson keresztül a videósig mindenki magyar volt. A bábelt csak fokozta, hogy felváltva beszéltünk magyarul és angolul, még egymáshoz is, így azután végképp senki nem lehetett biztos, hogy kihez milyen nyelven lehet szólni. A káoszt aztán tovább bonyolította, amikor megérkezett Greg (a vőlegény), aki bár tőzsgyökeres kiwi, de tíz évet élt Magyarországon, és olyan jól megtanult magyarul, ahogyan mondjuk én szeretnék angolul tudni.
A komédia végül akkor érte el a tetőpontját, amikor a szertartás végeztével elkezdtek a vendégek keveredni és elindult az evés-ivás. Seevel üldögéltünk, és épp a közös jövendőnkről beszélgettünk, amikor Greg sógórnője csatlakozott hozzánk. Rövid informális csevegés után a lány kedvesen megérdeklődte See Wongtól, hogy magyar-e ő is. Ezen persze nagyot derültünk, tekintve, hogy See jól láthatóan kínai, míg végül beigazolódott, hogy a teljes bábeli zűrzavar mindenkit elbizonytalanított.

Fiji újra

Van abban valami egészen undorító, mégis szinte komikus, ahogyan Frank Bainimarama, Fiji diktátora eljárt: mintegy feltárván a diktátorság jellemrajzát.
Bainimaramát – aki az előző, 2000-ben bekövetkezett katonai hatalomátvétel végül meghiúsította – egy rövid ideig még hősként is ünnepelték annak idején. A tavaly decemberi puccs – amelyet már ő vezetetett – egyik okaként azt hozta fel, hogy a kormány amnesztiát kívánt hirdetni az akkori puccsistáknak, ami azonban nem fogadható el, és ellenkezik az egyetemes igazságérzettel.
És akkor figyeljük a képmutatás iskolapéldáját: egyik első intézkedése, az időközben “átmeneti” miniszterelnökké avanzsált diktátortól, hogy teljes és minden következménytől mentes immunitást garantált az általa vezetett puccsban résztvevők számára.
Az általa “visszaállított” demokráciának már csak hab a tetején, hogy legközelebb öt év múlva lehetséges a választások kiírása, és hogy az emberi jogokért folyó protestálást a közönséges izgatásnak tekinti. Lehet persze a jogsérelmek miatt panaszkodni, de csupán az általa delegált Emberi Jogi Bizottság tagjainál, a sajtó vagy a média bevonása már súlyos következményekkel jár.

Persze a Fiji probléma nem újkeletű és ahogyan az előző, úgy a mostani puccs sem old meg semmit. A pár tucatnyi szigetből álló ország 1970-ben lett független a brit gyarmatbirodalomtól. Nem egészen egymillió lakójának fele benszülött melanéz/polinéz, míg a legnagyobb kisebbség (a teljes lakosság 44%) indiai, akik a brit uralom alatt települtek be.
És itt van a kutya elásva: az indiai kisebbség mind gazdaságilag, mind politikailag erősebb – a szabad választásokon rendre többségbe kerülnek a parlamentben és ők adják a politikai elitet. A nyolcvanas évek végének puccsai és az utánuk kidogozott új alkotmány megpróbálta a melanéz többséget bebetonozni az államhatalomba, ám ez sem segített (sőt az ennek kapcsán megindult indiai kivándorlás sem). 1997-ben újabb alkotmányt fogadtak el, hogy aztán 1999-ben ismét elsöprő győzelmet arassanak az indiai erők. A kialakult helyzet azóta is állandó robbanásveszéllyel fenyeget: jól példázza ezt a 2000-es, és a legutóbbi 2006 decemberi erőszakos hatalomátvétel.
Az igazat megvallva nem tudom mi a megoldás Fijin, sőt úgy általában nem tudom mi lenne a megoldás amikor az etnikai különbségek évszázados sérelmekkel párosulnak. Könnyű innen azt mondani, hogy nyugalom, meg béke, és kérem viselkedjünk kultúrember módjára. Ez jól láthatóan nem szokott sikerülni – sehol sem…
Illetve, mintha nálunk Új Zélandon sikerült volna átvágni a gordiuszi csomót. Noha a kiwi-maori viszony lehetne épp annyi problémával terhelt, mint a melanéz-indiai vagy az erdélyi-román, a felek közös erőfeszítéssel és a többség okos kompromisszumkészségével el tudta kerülni a gyűlölködést és kirekesztést.

A Fiji Köztársaság zászlaja. Még őrzi a brit uralom emlékét.

Munka

Végre megszülettek a céges tervek a következő hónapokra. Ennek kapcsán aztán kevesebb időm és erőm is volt blogot írni.
Hónapok óta várok már rá, hogy az utóbbi idők favágásának vége legyen. Még egy hét – ha minden jól alakul – és végre a legérdekesebb, legnagyobb kihívást jelentő projectünké az elsődleges prioritás.
A cégünk már több, mint egy évtizede fejleszt üzleti-stratégiai szimulációs rendszert, az elmúlt egy évben generálisan új megközelítéssel kezdtünk az újabb verzióba. A munka eddig meglehetősen lassan haladt, kevés erőforrást kapott csak házon belül, ám ennek vége: február közepétől minden mást félretéve dolgozhatunk rajta.
Izgalmas lesz, élvezni fogom.

Idill a mindenapokban

Délután, munka után Warkworthbe mentünk.
Warkworth kisváros – hivatalosan még Auckland közigazgatási része, de nekünk majd 70 kilométer és egy óra az út.
Zsu és Greg laknak ott, a házuk és a telek csodálatos – azt különösen szeretem, hogy a szomszéd házak még csak nem is látszanak.
Zsu és Greg szombaton esküsznek örök hűséget egymásnak, Kriszti lesz Zsu tanuja és koszorúslánya is egyben: ma az esküvő főpróbájára mentünk.
Az odavezető út lenyűgöző környezetben vezet, ma mindezt olyan átható mézillat kísérte, amit még sosem éreztem eddig: tömény, sűrű, húsz kilométeren át tartó.
Visszafelé a szűk Wyllies Roadon traktor jött szembe, vezetője vidám cowboy-kalapos fiatalember, a traktor után fogva utánfutóban két farmerlány. Mosolyogva integettek, ahogyan elhajtottunk egymás mellett.
Nehezen megfogalmazható, hogy miért dobott ez fel ennyire.
Idill a mindenapokban.

Page 1 of 3

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén

%d bloggers like this: