Nagyon nagy élményt nyújtott ennek a videónak a megtekintése, elsősorban és mindenekelőtt, mert betekintést engedett abba, hogy miképpen alakulnak ki legendák már egy viszonylag rövid időtávon is. A videó 2014-ben készült, a feldolgozott időszak 87-93/94, szóval egy 20-25 éves távolságról beszélünk. Csodálatos látni, hogy a szerző/szereplők miképp próbálták rekonstruálni a hőskort, és annak ellenére, hogy a szereplők (hangsúlyozottan önhibájukon kívül) híján voltak a létfontosságú információknak – egyfelől korosztályuk, másfelől a közvetlen kapcsolat hiánya miatt – mégis egy csomó helyes következtetésre jutottak. Én ugyan azt hittem, hogy szerepjátékos körökben egy közismert tény volt, hogy Ynev dualitása (észak és dél markáns különbségei) annak köszönhető, hogy ketten: Nyulászi Zsolt (Dél) és én (Észak) teremtettük, a videóból az derül ki, hogy ez a tudás vagy elveszett az évek során, vagy nem volt egyértelmű, úgyhogy deduktív módon kellett eljutni hozzá újra. Itt fűzném hozzá, hogy soha nem is állt szándékunkban igazán harmonizálni a két felet, kvázi választást kínálva a játékosoknak, hogy abban a miliőben játszanak, amelyik jobban tetszik nekik.
Tökéletes meglátás az is, hogy a M.A.G.U.S. rendszerének megalkotása nélkülözött minden professzionalizmust. Fiatal, huszonéves srácok voltunk, a berlini fal épphogy csak leomlott, internet és a ma már természeteses információdömping nem létezett. Esélyünk sem volt, hogy valami professzionális játéktervezői mintát kövessünk. (Nyulászi Zsoltból – aki kettőnk közül a tehetségesebb és kreatívabb volt a játékmechanika terén – sok évvel később professzionális játéktervező lett, igaz nem az asztali szerepjátékok piacán, hanem számítógépes játék cégeknél).
És itt érdemes visszanyúlni az eredethez és a szándékokhoz.
Ynev, mint szerepjáték-világ sokkal hamarabb megszületett, minthogy akár csak felmerült volna bennünk, hogy valaha saját szerepjátékot csináljunk, és a kezdetekkor eszünkbe se jutott, hogy valaha nyomtatásban (bármilyen formában) megjelenjen. Ynev alapvetései (a kontinens sziluettje, a történelmének főbb vonásai, nyelvei, országai) 87 decemberére elkészültek, és a ma is ismert Ynev 1988 végére végső formát öltött – néhány dolog változott az azóta eltelt években, de az alapvető struktúrák nem, csupán csak tartalommal töltődtek meg részek, amik 90 előtt nem voltak részletesen kidolgozva, vagy hangsúlyok változtak. Gáspár Andrással csak 90-ben ismerkedtem meg, és még az ő megjelenése is csak egyetlen pici városállam – Kahre – formájában adódott Ynev alapvetéséhez.
Ynevet alapvetően magunknak teremtettük, hogy legyen hol játszanunk – 88-ban és 89-ben az életünk a szerepjátékról szólt: túlzás nélkül állíthatom, hogy napi 10-12 órákat játszottunk abban a két évben.
Yneven kezdetben AD&D szabályokat alkalmaztunk, de aztán hamarosan elkezdtünk saját szabályokat kidolgozni – később ezek a saját szabályok adták a M.A.G.U.S. játékrendszer alapját. Megintcsak érdemes hangsúlyozni, ezek a szabályok magunknak készültek, eszünkbe sem volt publikálni.
Úgy tűnik kikopott a kollektív tudatból az a tény is, hogy nagyon sokáig – úgy 1990-ig – egyetlen célunk volt, az AD&D magyar kiadása. Szóval Ynev és a M.A.G.U.S. alapjai nem azzal a céllal vagy igénnyel készültek, hogy ebből majd “a magyar szerepjáték” lesz.
Érdekes volt a videóban hallgatni a fejtegetést, hogy a kilencvenes évek elején sorba jelentek meg Európában a “heart-breaker” (az AD&D helyettesítésére, továbbgondolására épített) játékok. Így igaz. Ennek a legfontosabb oka – és utólag is úgy gondolom, hogy a TSR legnagyobb történelmi bűne és hibája – volt, hogy a TSR nem járult hozzá az AD&D idegen nyelvű kiadásaihoz. Én az évek során többször nekifutottam a magyar kiadás megszervezésének, de egyszerűen lepattantam a TSR-ról. Gondolom így volt ez más európai országok szerepjátékosaival is. Ha a TSR engedélyezte volna a magyar kiadást, akkor nem lett volna M.A.G.U.S. – talán egy Yneves világleírás igen –, és Ynev megmaradt volna regények hátterének, mindössze két szerzővel: Dale Avery and Wayne Chapman műveiben (akik persze a valóságban három személy voltak).
Helyes tehát a meglátás: az egész egy alulról szerveződő mozgalomnak indult, minden profizmusnak a híján.
Érdemes még egy kitérőt tenni: Ynev először a Halál havában című Wayne Chapman álnéven – Gáspár András és általam) írt regényben debütált. András Trethon Judith-tól (aki a Galaktika szerkesztője volt) kapott felkérést, hogy írjon regényt Judit új fantasy sorozatába, A Griff Könyvek-be. András azonban alapvetően sci-fi író volt, és a sci-fi érdekelte. Nem nagyon tudott, vagy akart a fantasy-vel, mint műfajjal mit kezdeni, nem is nagyon ismerte (még a Gyűrűk Ura is kifordult a kezéből). Az ő fantasy felfogását leginkább az Ezüst Félhold Blues-ból érthetjük meg a legjobban, ami szintén a Trethon Judit gondozásában, a Griff Könyvekben jelent meg először. Szóval amikor szóba került egy újabb kötet, Andrással az találtuk ki, hogy együtt írjuk meg. Kézenfekvő volt, hogy Ynevet választjuk háttérnek, hiszen egy részletesen kidolgozott fantasy világ volt – ismeretlen, azaz az újdonság erejével hathatott, és mivel félig az én művem, így nem kellett senkihez sem igazodnunk. Az talán közismert tény, hogy a világot és a történetet én adtam a regényhez, a főhőst, a hangulatot és a nyelvi leleményt András. Had hangsúlyozzam megint itt és most: A Halál havában nem szerepjáték regénynek készült és nem is azzal a céllal, hogy később egy szerepjáték alapjául szolgáljon. Ugyanakkor a sikere nagyban hozzájárult, hogy később a M.A.G.U.S. megszülessen.
A videó számomra legviccesebb része kétségtelenül a Vince Lillával és Vavyan Fabléval foglalkozó szegmens és az a ki nem mondott feltételezés, hogy ezek a hölgyek a barátinál mélyebb kapcsolatuk miatt (valamelyikünkkel) kaptak esélyt, hogy a Valhalla/M.A.G.U.S. sikereinek farvizén felkapaszkodjanak. Sok velem kapcsolatos pletykáról és hiedelemről hallottam az évek során, de erről a legendáról most először. A videó szereplőinek – a korkülönbség okán – nem lehetett birtokukban az az információ, ami segítette volna őket megérteni, hogy mit keresett ez a két hölgy a Valhalla körül, ezt a tudáshiányt próbálták a legkézenfekvőbb magyarázattal kitölteni. A magyarázat – ahogy mondani szokás – ennél sokkal kézenfekvőbb, és hát Fable esetében pont a fordítottja a megfejtésnek, csakhogy ennek a felismeréséhez a nyolcvanas években kellett volna felnőni és szocializálódni.
Vince Lilla a nyolcvanas évek második felének egyik legismertebb popsztárja és énekesnője volt mind a Napoleon Boulevard együttesben, mind szólóban. Andrással mind a ketten nagyon szerettük, a rajongói voltunk (már amennyire a rajongás kitelt a magunkfajtától), és rongyosra hallgattuk a kazettáit otthon, meg András legendás kék Renault 5-ös autójában.
Vavyan Fable (Molnár Éva) pedig a nyolcvanas évek végétől a magyar szórakoztató irodalom koronázatlan királynője volt, Leslie L. Lawrence-el együtt a kor szuper szerzői, olyan eladási példányszámokat produkáltak, amik még azokban az időkben (pedig 95-ig a több tízezres példányszámok normálisnak számítottak) is legendásak voltak. Fable egy egész kiadót tudott önmagában eltartani. Ők tehát az adott kor szupersztárjai voltak, hozzájuk képest mi a Valhallával (mégha egy szubkultúrában és a könyvkiadásban sikeresek és ismertek is voltunk) senkik. Én egyébként Fable rajongó (rajongásról lásd az előbbit) is voltam, minden könyvét olvastam. A Valhallás kiadói karrierem és a Valhalla üstökösszerű felfutása tette lehetővé, hogy megismerkedjem vele és hogy átcsábítsam a Valhallához (egy jelentősen jobb ajánlattal, mint amit addig kapott az előző kiadójától).
Szó sem volt arról tehát, hogy neki lett volna szüksége ránk, ő addigra már a siker szinonimája volt. A kiadói munkakapcsolat mellett baráti kapcsolat is alakult (voltunk együtt Londonban nyaralni családostól) és ez felbátorított arra, hogy megpróbáljuk rávenni egy közös regény írására – pont, hogy mi szerettünk volna a sikerei hátán feljebb kapaszkodni, vagy, hogy kevésbbé cinikusan és hűbben fogalmazzak, a fantasy-t (ami még akkor is réteg irodalom volt) egy sokkal szélesebb közönséghez eljuttatni. Ez a közös regény lett volna a Két hold. Ebből azután nem lett semmi Fable érdektelensége miatt: amennyire felvillanyozott minket az ötlet, annyira nem érdekelte őt. Mi viszont addigra már egy csomó kreatív energiát belefektettünk, úgyhogy úgy határoztunk, hogy megírjuk a Két holdat Fable nélkül is. András írta a földön játszódó részt, én az ynevit. Egy amolyan kapudrog regényt akartunk, ami nem hardcore fantasy rajongók számára is fogyasztható, és esetleg tovább vezeti az olvasóját a tiszta fantasy vizeire. (Ebből annyi valósult meg, hogy lehetett csajozásra használni, mert jóval befogadhatóbbnak bizonyult, mint mondjuk a Halál havában vagy az Észak lángjai egy nem fantasy szerető számára.) Ráadásul, azért hogy a regényt másképp pozícionáljuk, és a szélesebb nagyközönség felé marketingoljuk jött az ötlet, hogy szülessen hozzá egy zenei album egy ismert sztárral. Íráshoz mindig zenét hallgattunk, és mindkettőnknek voltak listái, de más nyugati szerzőknél is láttuk, hogy hangulati aláfestésként közzétesznek zeneszámok listáját. Mint a filmek soundtrackjei. Szóval úgy gondoltuk, hogy lesz saját soundtrackje a regényünknek – elég eredeti ötletnek tűnt akkortájt.
Vince Lillát a már fentebb említett rajongásunk okán választottuk. (Addigra egyébként már megvolt a Valhalla Records, szóval volt infrastruktúránk, meg valami kezdetleges knowhow.) Lilla karrierje eddigre leszálló ágban volt: mai fejjel azt mondom, hogy nem a legjobb választás volt, ha csak az üzleti aspektusait nézzük a dolognak, de hát a választásban jóval többről volt szó, mint üzleti aspektusról, az érzelmi része – mármint, hogy ki ne akarna az idoljával együtt dolgozni, ha van lehetősége rá – sokkal meghatározóbb volt. Érdekes kérdés (és most már örök rejtély marad), hogy vajon Lilla akkor is kötélnek állt volna, ha a karrierje csúcsán van éppen. A project megjelent, és még a címadó dalhoz készült klipp horribilis költségeivel együtt is nullszaldósra jött ki – de a zene végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeinket. Ez nem Lilla hibája volt, hanem a gyenge számoké, amiért viszont nyilván a mi zenei produceri tapasztalantlanságunk és hozzá nem értésünk a felelős. Érdekes gondolat kísérlet, hogy mi lett volna, ha egy szuper lemezt hozunk össze vagy egy aktuálissal sztárt sikerül megnyerni az ügynek. (Valószínűleg semmi, csak kerestünk volna még több pénzt.)
A videó egy aranyos része amikor az inspirációinkat boncolgatják. A jamesbondi vonal felismerése helyes (bár erről is azt hittem, hogy közismert), András nagy Bond rajongó volt, egy csomó eredeti Fleminget fordított, erős hatással volt a történet vezetésre. Cyberpunk: nem igazán. Gibsont ismertük és szerettük, de jóval később került a kezünkbe, mint a Halál havában megszületett volna.
Ynev és harcművészetek: ez megint vicces és a megfejtés még kézenfekvőbb. Én különböző harcművészeteket űztem gyerekkoromtól fogva: judo, taekwondo, kungfu. A harcművészetek Ynevbe emelése tehát ennek az eredménye – voltak persze filmes élményeim is, elsősorban Bruce Lee meg néhány japán film, Jackie Chen, meg hongkongi filmek elenyészően. A közös valhallás kung-fu-film nézős történet pedig egyszerű legenda.
A Valhalla egészen 94-ig az én bérelt lakásomban működött – ez egy másfél szobás, 40 nm-es kis lakás volt –, ott egyszerűen nem fért volna el kényelmesen annyi ember, hogy közös filmnézéseket csapjunk. (A nappali volt az iroda, a félszoba volt a privát szférám.) Amikor pedig külön iroda lett, egyszerűen eszembe se jutott, hogy oda kellene tévét venni. Nyúllal, Andrással meg a Valhalla magjához tartozó barátokkal persze biztosan néztünk párszor közösen is filmeket, de nem rémlik, hogy ez meghatározó szokásunk lett volna.
Ahogyan az én harcművész múltam megjelent Yneven, úgy megjelent Nyúl öttusa versenyzői múltja: dél-ynev rapír-kultúrája egyenesen Nyúl párbajtőr szeretetéből származik.
Végül el kell azt is mondanom, hogy semmilyen más (sem AD&D sem más játék) világ nem szolgált forrásul Ynevhez. Ennek roppant egyszerű oka van: a társaságunk nagy része erősen korlátozott volt anyagiakban (ez az eufemisztikus megfogalmazása annak, hogy évekig olyan szegénységben éltünk, hogy a napi étel is problémát okozott olykor), kivéve Nyulat. A kezdeti években nem tudtunk beszerezni világleírásokat, vagy más szerepjátékokat – ami kevés pénzünk volt, azt alapkönyvekre és kockákra fordítottuk. Később ez megváltozott, de ahogy fentebb írtam, addigra Ynev már megszületett.
Talán egy kevésbé ismert tény, hogy Nyúl hosszabb időt töltött egyik nyáron Egyiptomban, ahol éppen akkor az édesapja dolgozott, és ez az Egyiptomban töltött idő inspirálta a dzsad, dzsenn és amund kultúrát Yneven.
Érdekesnek találtam azt a felvetést is, hogy A második törvénykönyvet a WOD inspirálta volna. Nem tudom 100%-osan és kategorikusan kijelenteni, hogy ez nem igaz, de mondjuk 99%-ban biztos vagyok benne, hogy nem így volt. Soha nem láttam Zsoltot WOD-dal játszani, és bár az együttműködésünk utolsó évében kevésbé volt szoros a kapcsolatunk, mint az előtte lévő hat évben, azt hiszem tudnék róla, ha érdekelte volna a WOD.
