Csanad | 赛纳德

赛纳德 | BLOG. ÚJ ZÉLAND. MAGYARUL.

Month: December 2017

Nyár

A tavalyi nyár volt a legrosszabb emlékeim szerint. Későn kezdődött, hamar vége lett, hűvös volt sok esővel. Úgy tűnik idén kárpótlást kapunk: már két hete tombol. November közepe óta gyönyörű az idő, a házban délutánra 28 fok van – már-már a légkondi bekapcsolását fontolgatom. Lily két hete minden délutánt a medencében tölt, ami jelentősen leegyszerűsíti a gyerekpásztorkodást. Cserébe viszont elkezdett kiégni a fű, úgyhogy egy hete elkezdtem locsolni megint. Picit aggaszt a várható vízszámla (fel fog menni duplájára a havi nyolcvan dollárról), de valamit valamiért.

Volt valami makogás, hogy az El Nina időjárás miatt lesz hosszú, száraz és meleg nyarunk, de aztán arról is szó volt, hogy a Balin kitörni készülő vulkán majd jól teleszemeteli hamuval a légkört és emiatt minden jól lehűl majd.

Ne felejtsek majd el visszatérni erre a témára mondjuk márciusban, hogy meghozzam a konklúziót. Egyelőre örülünk.

Időutazás

Időutazáson voltam az elmúlt napokban és egészen fantasztikus volt. Végigolvastam ugyanis a saját blogomat az elejétől a végéig: így találkoztam a saját fiatalabb valómmal. Érdekes és ambivalens érzéseket keltő volt végigkövetni magamat az elmúlt 11 éven, és tényleg csak azt sajnálom, hogy ekkora lyukak tátonganak az egyes bejegyzések között. Ez az experimentum azonban rá is világított, hogy miért érdemes írnom. Nyugodtan eltekinthetek attól, hogy ti olvasssátok-e – ha soha többet senki nem téved erre, akkor is érdemes, mert megteremti a lehetőségét, hogy később visszatérjek és felidézzem nemcsak az emlékeimet, de személyiségem fiatalabb stációit is.
Kimaradt 2013-ból a kínai utunk és az ottani esküvőnk, nem meséltem arról sem, hogyan lettem végül manager, még később igazgató. El kellett volna mondanom, hogy hogyan kezdte Lily előbb az óvodát, majd az iskolát, hogy mennyit aggódtunk, amiért csak piszok későn kezdett el beszélni. Hogy szerintem nem állt még készen a sulira, amikor elkezdte, hogy mekkora meglepetést okozott, amikor magától jelentette ki, hogy egyedül akar aludni a szobájában a saját ágyában; pedig előtte évekig küszködtünk ezzel. Hogy mennyire meglepett, hogy az előző házunkra – három éves múlt amikor eljöttünk – mennyire nem emlékezik, de amikor az építkezés befejeztével átköltöztünk az új házba, akkor hetekig hiányolta az időszakos bérleményt, ahol az építkezés alatt laktunk.
Hogy hogyan terveztem, hogy apám velünk lakjon vénségére és ezt hogyan akadályozta meg a politika végül. Hogy mennyi buktatóval jár az interkultúrális házasság, és hogyan jutottunk egymást végre megértve közös nevezőre. Ezek mind kimaradtak, és ugyan tervezem, hogy a meglévő fényképek felhasználásával majd felidézem a fontosabb mérföldköveket – akár az évekkel ezelőttieket is –, az már biztos, hogy a nüanszokról lemaradok: nem állnak itt mementóul, hogy milyen apróbb vagy nagyobb események foglalkoztattak akkoriban.

Írni fogok tehát, nem másnak, hanem magamnak. Ne haragudjatok ezért – természetesen örömmel látok továbbra is minden olvasót –, de muszáj leszámolnom a megfelelési kényszerrel, és szembenézni azzal, hogy miért és kinek írok. Nem hiszem, hogy a blog stílusa, akár tartalmában sokat változna ettől – pont mert így volt jó visszaolvasni az elmúlt évtizedet.

Nem fogadkozom innentől kezdve – de írni fogok, amikor lesz rá időm és amikor úgy érzem, hogy van megörökítésre érdemes mondanivalóm.

Szervusz naplóm, hamarosan találkozunk megint.

Az előző részek tartalmából (amelyek végül nem kerültek közlésre)

Sok minden történt mióta nem láttatok az életembe, meglehetősen eseménydús évek jöttek-mentek, egy ideje már ezért is halogattam a folytatást, mert piszok nehéznek tűnt felvenni a fonalat. Mindenesetre most teszek egy kísérletet, hátha nem fogy ki a szufla, és akkor mindannyian jól fogunk mulatni.

Azt mondja a blogmotor, hogy négy éve írtam utoljára, ami persze csalás – és nyilván programozói slendriánság – mert mindösszesen 3 és háromnegyed év telt el a legutóbbi bejegyzésem óta. Azóta Lily megnőtt, én megint új helyen dolgozom és el is költöztünk. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ez utóbbival kezdem, mert sok mindent megmagyaráz majd a későbbiekkel kapcsolatban.

Régi álmom volt saját házat építeni, olyat amit én/mi terveztünk, amiben nem kényszerű kompromisszumok sora a szobák elrendezése, ahol a konnektorok és a kapcsolók ott vannak, ahol lenniük kell, a falakban azok a kábelek futnak, amiket én szeretnék. A méret is lényeg persze, meg akartunk használható kertet, nagy teraszt és hogy jó környék legyen, meg jó iskola közel. Nem részletezem tovább a miérteket, gondolom mindenki akart vagy akar magának saját házat építeni.

Nagyjából az előző bejegyzésem időszakában kezdett az aucklandi ingatlanpiac megbolondulni, MeiMei-el hitetlenkedve figyeltük ahogy egyre értéksebbé válik az ingatlanunk. Ez persze önmagában még nem lett volna elég, hiszen nemcsak a mi házunk ára szabadult el, hanem a szobajöhető többi ingatlané is. Az áttörést az hozta, amikor az év tavaszán ellátogattunk barátokhoz egy távolabbi kerületbe: a Whangaparaora félszigetre. A hely nem volt teljesen ismeretlen előttem, Peter (emlékeztek még talán, ő a német bevándorlási ügynök barátom) lakott itt. Gyönyörű, tiszta, nyugis hely; jobbnál jobb beachekkel, híres iskolákkal és Auckland egyik legszebb yacht kikötőjével. De igazán akkor esett le az állunk, amikor megtudtuk az ingatlan árakat. Egyszerre elérhető közelségbe került a saját ház.

MeiMei eleinte óckodott – a hely nagyon tetszett neki – a messzeségtől. Valóban nincs közel. Úgy képzeljétek, mintha Szentendre Budapest egyik kerülete lenne – na jó, kilométerben talán a dupplája, de hát Auckland is kétszerese Budapestnek. Szóval MeiMei aggódott, hogy messze van, én azonban eddigre már pontosan láttam, hogy ez lényegtelen – ha a napi munkábajárás gyötrelmeit hajlandó vagyok bevállalni –, ugyanis az életünket amúgy is a lakóhelyünk körüli 10 kilométeres körzetben éljük – ha ebben a távolságban mindent megtalálunk, amire szükségünk van, akkor valóban nem számít, hogy a belvárostól 15 vagy 45 kilométerre lakunk. Túlzás volna azt állítani, hogy MeiMei egyből belátta volna az érvelésem helyességét, de végül kiegyeztünk abban, hogy odaköltözünk és amíg tart az építkezés meglátjuk, hogy mennyire tetszik. Ha mégsem lenne igazam, akkor eladjuk az új házat és keresünk valamit, ami nincs ennyire messze.

Lelövöm most a poént, jó? Mindhárman úgy gondoljuk, hogy életünk legjobb döntése volt.

A 2014-2015-ös nyarat az előző házunk felújjításával, szépítésével töltöttük, és végül 2015 márciusában hirdettük meg. A fehéren izzó ingatlanpiacra való tekintettel nem használtunk ügynökséget, így pont hat napba került eladni, kishíjján a duplájáért annak, amennyiért 2009-ben vettem. Április elején kezdtem az új munkahelyen, és három napra rá kiköltöztünk a félszigetre, így hivatalosan is coastiekké* váltunk. Nagyjából két hétbe tellett amíg megtaláltuk a tökéletes helyet és ahogy most megnéztem a dokumentációt, április 22-én vettük birtokba a telket, ami egy Shangri La Gardens nevű lakóparkban fekszik. Remélem minden olvasómnak megvan az áthallás James Hilton, A Kék Hold völgye című regényéből.

Ezután lelassultak a dolgok: építőcég választása, tervek, aztán még tervek, majd a tervek újrarajzolása. Azután már csak az építési engedélyt kellett kivárni, és szinte napra pontosan két évvel ezelőtt megtörtént az első kapavágás – amit persze sokkal prózaibb módon egy exkavátor ejtett meg.

Excavator at Lot 4 Serene Place

Nem megyek bele a decembertől a következő év szeptemberéig tartó építkezés részleteibe – talán majd egy következő posztban –, és az utolsó három hónap rémálomszerű hajtásába, amit fogalmam sincs hogyan tudtunk volna végigcsinálni, ha a munkahelyemmel nincs ekkora szerencsém, de végül 2016 szeptember 8-án beköltöztünk az új házba, és azóta is ott élünk legnagyobb megelégedésünkre.

* Coastie = Auckland északi felén, az Hibiscus Coast lakóit nevezik így.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén