Csanad | 赛纳德

赛纳德 | BLOG. ÚJ ZÉLAND. MAGYARUL.

Category: Énblog Page 2 of 19

Nyár a Shangri La Gardensben

A lakóparknak – ahol felépítettük az új házat – van medencéje is (meg klubháza, és tenisz- és kosárlabdapályája, de ezek most lényegtelenek a poszt szempontjából). Két utcányi család használja, és ilyenkor nyáron megfizethetetlen. Amíg be nem költöztünk, a nyári délutánokat elsősorban a környező beacheken töltöttük – a Csendes Óceán szuper, gyönyörű, sekély partszakaszai ideálisak egy kis pancsolásra, és az örökmozgóval felszerelt gyermek energiái időleges elfogyasztására. Mióta viszont birtokon belül kerültünk, szinte soha nem megyünk le a tengerpartra: a medence győzött. Lemértem, pont 36 métert kell megtenni, és ez a kényelem, karöltve a lustaságunkkal győzedelmeskedett.

Az alábbi videón Lily az unokanővérével, Grétivel élvezi a péntek délelőtti jó időt. Legyen meg az utókor számára, hogy milyen nyomorúságos a gyerekkoruk.

Párhuzamos univerzumok

Van ez a Dick-i narratíva, amikor a főhős felébred reggel egy idegen lakásban, egy idegen nő mellett egy idegen városban. És lassan kiderül, hogy kiesett az életéből tíz év, és a nő a felesége… Emlékszem, egy örökké valóság előtt (úgy 20-25 éve) amikor ezt tárgyaltuk Andrással meg Jánossal, azon gondolkodtunk, hogy milyen lenne ez, milyen lehetne az alternatív jövőnk, amire ráébredünk így. És sok minden eszünkbe jutott – bár felidézni már nem tudom őket –, de az biztosan nem, ami mostanra a valóságommá vált.

Ma reggel – a nyár dacára – kicsit didergősen ébredtem fel, nem is teljesen, amolyan lebegés volt ez, az álom és az ébrenlét határán, és hirtelen elveszettnek, eltévedettnek éreztem magam: egyedül voltam az ágyban, ami furcsa volt, mintha nem lenne az enyém; a hajnali forgalom zaja idegenül zúgott és egy darabig nem tudtam hová tenni hol vagyok, a tudatom tétován próbálta megragadni a valóságot, de az mintha el akart volna szaladni, sőt, mintha nem is egyedül lenne – incselkedtek a valóságok, hogy melyiket akarom elkapni, és lassan kimásztam az ágyból, olyan öregesen, ami megintcsak furcsa volt; nekem nem fáj a derekam, nem lüktek a bokám. Pizsama volt rajtam és ez meghökkentett ebben a félálomban, kerestem az ajtó világosabb négyszögét, de nem találtam, belerúgtam valami kemény élbe, talán egy fiókos szekrény sarka lehetett, végre a kezembe akad egy kilincs, az ajtó egy folyosóra nyílt, a folyosó végén a nappali szófáján egy kínai nő aludt meg egy kislány – álmukban mosolyogtak, a kislány a nő hajába kapaszkodott.

Zavarodottan visszaaraszoltam a hálóba, ami még mindig jótékony homályba burkolta idegenségét, megint belerúgtam valamibe, az éles fájdalomtól felébredtem, a valóságok egyike közelugrott és belémkapaszkodott, és egyszerre tartalmat nyertek a formák, a zajok, az árnyak – már nem a kínai nő aludt kint, hanem a feleségem a lányommal, és tudtam, hogy szabadságon vagyok, és ha kimennék a házból, a felhajtón egy elektromos autó várna, meg lenyírni való fű, és hogy a garázsban ott van egy másik, szürke, német autó, a feleségemé – és mindez hirtelen rontott rám, mint egy farkasfalka, ez annyira nem én vagyok, egy idegen bőrében éreztem magam, pedig Dick hősével ellentétben még emlékszem a forró júliusi napra a Balaton partján, ahol Réka unszolására igent mondtam az Új-Zéland projectre, aztán később berúgtam és átaludtam a buli második felét. És emlékszem a reptérre is, ahová csak Kriszti családja kísért ki minket, még élesebben az aucklandi reptér útlevélkezelőjére, ahogy zavart, tört angolsággal magyarázom, hogy turistának jöttünk, az unokatestvéremhez.

De a másik valóság (vagy a többi) még nem volt elég messze, éreztem a közelségüket, tudtam, ha elég nagyot tudnék és mernék ugrani még elérhetném. Ez az enyém érzett idegennek, az ott; az ott ismerős volt minden porcikájában: a Heinrich utca Bagolyvárának öt méteres belmagasságával; a Pasarét kis lakása, ami íróvá válással kecsegtetett, a Dohány utca vedlett bérháza, ahol János azzal viccelődött, hogy retával szúrja magát, de végül Sipitől kaptam az első adag gyorsat. Az Alsóhegy utca apró zuga, amit János csak Nyuszicsapdának becézett, mert szerinte a csajok leginkább azért akartak velem dugni, hogy ne kelljen többé elmenniük, ahol az utcán értelmetlenül nagy és drága sportkocsijaim parkoltak. Ahol a méretre csináltatott, egyedi étkező asztalnál éjszakákon keresztül – amfetamintól fűtve – váltottuk meg a világot.

Azon gonolkodtam ezen a reggel, vajon hol zökkent ki az univerzum a valóságomból? Vajon ha elég aprólékosan végigkövetem, visszafejtem az események láncolatát, megtalálom a pontot, ahol átkerültem ebbe a párhuzamos valóságba, ami végül erre a csendes-óceáni zátonyra vezetett, ahol aztán tipikus középosztálybeli, kertvárosi apu lett belőlem, aki hétvégenként fűvet nyír, a szomszéddal barbecuezik és a lányát felügyeli, amíg az a medencében egy két négyzetméteres felfújható flamingóval játszik.

Hol volt az a pont, ami még biztosan a nagyszemű, sikeréhes, állandóan kompenzálni akaró és örökös álomvilágban élő kelet-európai bohémhoz tartozott, és hol tudom tettenérni, amikor a sors ügyeletes baktere átlökte a váltót és a Buda-Pest menetrendszerű gyors az Alsóhegy utca végállomás helyett egyre zakatolva A Hosszú Fehér Felhő Földje felé vette az irányt?

Szűkítsük le az időintervallumot: Piroska még biztos pont abban a másik univerzumban, Üccsike már biztosan nem – ő már out of character. Talán akkor vett új lendületett a sorskerék, amikor némán, szóra képtelenül figyeltem, ahogy Hajnika összecsomagol – Szepes Mária azt mondja, hogy el kell jutni a mélység legmélyebb pontjára, onnan vezet csak felfelé az út. Akkor rezdült volna meg a Párkák keze? Esetleg hamarabb? Amikor engedtem a Valhallát kimúlni, pedig nem lett volna muszáj? 

Persze, úgy is lehet, hogy méghamarabb volt: talán, akkor kezdett el megcsúszni minden, ott a Hortobágyon, 94-ben, amikor kirepültem abból a háromszázlóerős fekete japánból. Ott kezdett volna minden lefelé fordulni? Lehet, hogy már Piroska is az alkony teremtménye volt? Talán hiba mindent életem női főszereplői alapján méricskélni. Ha vannak is más útjelző póznák, nem ismerem fel őket.

Waltari szerint minden ember élete sorsfordulókból áll. Egy-egy korszak 7-10 évig tart. Nem gyűjtöttem kavicsokat, ezért éppen úgy tarthatok a hetedik, mint az ötödik korszakomban – bárhogyan is legyen, úgy érzem, hamarosan újabb forduló következik. 

Fel kellene szednem egy kavicsot és eltenni – hogy később visszaemlékezhessek erre a füledt nyári délutánra, amikor megcsapott a változás szele.

Boldog Új Évet

Amíg a karácsony Mary-ékkal töltöttük, addig Szilveszterre lementünk Taurangára Rékáékhoz. (Újabb olvasóim kedvéért: Réka az unokatestvérem, aki bűnsegédi bűnrészes abban, hogy én Új-Zélandon kötöttem ki.) Rékáéknak két gyerekük van, Gréti (10 és fél, Bruno 9). A gyerekek imádják egymást, Lilyt gyakorlatilag bármire rá tudjuk venni azzal, ha megígérjük, hogy találkozhat Grétivel.

Tauranga egy aranyos kisváros a Bay of Plenty (A bőség öble) területén, az ország második legnagyobb kikötőjével dicsekedhet, az utóbbi pár évben igen felkapott lett, sokan költöztek oda, mert az ingatlanárak sokkal barátságosabbak, mint Aucklandben.

Rékáék nagyjából egy évvel ezelőtt vették ott házukat: csodaszép környezetben, óriási palotát – nagyjából annyiért, mint amennyiért építkeztünk. Tavaly egy pillanatra mi is elgondolkoztunk, de én még hasonló munkát sem találnék, így aztán az álmodozás szintjén nem jutottunk túl.

30-án mentünk, 244 km tőlünk, amit nagyjából három és fél óra alatt tettünk meg. Egyetlen megmaradt nagynéném és nagybátyám (Anyám húga Csilla és férje Laci) már két hete ott voltak. Az új év éjszakáján előbb a városban voltunk tüzijátékozni, aztán otthon bontottunk pezsgőt és hallgattunk/énekeltünk három himuszt: magyart, új-zélandit és kínait.

IMG_4739

Időutazás

Időutazáson voltam az elmúlt napokban és egészen fantasztikus volt. Végigolvastam ugyanis a saját blogomat az elejétől a végéig: így találkoztam a saját fiatalabb valómmal. Érdekes és ambivalens érzéseket keltő volt végigkövetni magamat az elmúlt 11 éven, és tényleg csak azt sajnálom, hogy ekkora lyukak tátonganak az egyes bejegyzések között. Ez az experimentum azonban rá is világított, hogy miért érdemes írnom. Nyugodtan eltekinthetek attól, hogy ti olvasssátok-e – ha soha többet senki nem téved erre, akkor is érdemes, mert megteremti a lehetőségét, hogy később visszatérjek és felidézzem nemcsak az emlékeimet, de személyiségem fiatalabb stációit is.
Kimaradt 2013-ból a kínai utunk és az ottani esküvőnk, nem meséltem arról sem, hogyan lettem végül manager, még később igazgató. El kellett volna mondanom, hogy hogyan kezdte Lily előbb az óvodát, majd az iskolát, hogy mennyit aggódtunk, amiért csak piszok későn kezdett el beszélni. Hogy szerintem nem állt még készen a sulira, amikor elkezdte, hogy mekkora meglepetést okozott, amikor magától jelentette ki, hogy egyedül akar aludni a szobájában a saját ágyában; pedig előtte évekig küszködtünk ezzel. Hogy mennyire meglepett, hogy az előző házunkra – három éves múlt amikor eljöttünk – mennyire nem emlékezik, de amikor az építkezés befejeztével átköltöztünk az új házba, akkor hetekig hiányolta az időszakos bérleményt, ahol az építkezés alatt laktunk.
Hogy hogyan terveztem, hogy apám velünk lakjon vénségére és ezt hogyan akadályozta meg a politika végül. Hogy mennyi buktatóval jár az interkultúrális házasság, és hogyan jutottunk egymást végre megértve közös nevezőre. Ezek mind kimaradtak, és ugyan tervezem, hogy a meglévő fényképek felhasználásával majd felidézem a fontosabb mérföldköveket – akár az évekkel ezelőttieket is –, az már biztos, hogy a nüanszokról lemaradok: nem állnak itt mementóul, hogy milyen apróbb vagy nagyobb események foglalkoztattak akkoriban.

Írni fogok tehát, nem másnak, hanem magamnak. Ne haragudjatok ezért – természetesen örömmel látok továbbra is minden olvasót –, de muszáj leszámolnom a megfelelési kényszerrel, és szembenézni azzal, hogy miért és kinek írok. Nem hiszem, hogy a blog stílusa, akár tartalmában sokat változna ettől – pont mert így volt jó visszaolvasni az elmúlt évtizedet.

Nem fogadkozom innentől kezdve – de írni fogok, amikor lesz rá időm és amikor úgy érzem, hogy van megörökítésre érdemes mondanivalóm.

Szervusz naplóm, hamarosan találkozunk megint.

Az előző részek tartalmából (amelyek végül nem kerültek közlésre)

Sok minden történt mióta nem láttatok az életembe, meglehetősen eseménydús évek jöttek-mentek, egy ideje már ezért is halogattam a folytatást, mert piszok nehéznek tűnt felvenni a fonalat. Mindenesetre most teszek egy kísérletet, hátha nem fogy ki a szufla, és akkor mindannyian jól fogunk mulatni.

Azt mondja a blogmotor, hogy négy éve írtam utoljára, ami persze csalás – és nyilván programozói slendriánság – mert mindösszesen 3 és háromnegyed év telt el a legutóbbi bejegyzésem óta. Azóta Lily megnőtt, én megint új helyen dolgozom és el is költöztünk. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ez utóbbival kezdem, mert sok mindent megmagyaráz majd a későbbiekkel kapcsolatban.

Régi álmom volt saját házat építeni, olyat amit én/mi terveztünk, amiben nem kényszerű kompromisszumok sora a szobák elrendezése, ahol a konnektorok és a kapcsolók ott vannak, ahol lenniük kell, a falakban azok a kábelek futnak, amiket én szeretnék. A méret is lényeg persze, meg akartunk használható kertet, nagy teraszt és hogy jó környék legyen, meg jó iskola közel. Nem részletezem tovább a miérteket, gondolom mindenki akart vagy akar magának saját házat építeni.

Nagyjából az előző bejegyzésem időszakában kezdett az aucklandi ingatlanpiac megbolondulni, MeiMei-el hitetlenkedve figyeltük ahogy egyre értéksebbé válik az ingatlanunk. Ez persze önmagában még nem lett volna elég, hiszen nemcsak a mi házunk ára szabadult el, hanem a szobajöhető többi ingatlané is. Az áttörést az hozta, amikor az év tavaszán ellátogattunk barátokhoz egy távolabbi kerületbe: a Whangaparaora félszigetre. A hely nem volt teljesen ismeretlen előttem, Peter (emlékeztek még talán, ő a német bevándorlási ügynök barátom) lakott itt. Gyönyörű, tiszta, nyugis hely; jobbnál jobb beachekkel, híres iskolákkal és Auckland egyik legszebb yacht kikötőjével. De igazán akkor esett le az állunk, amikor megtudtuk az ingatlan árakat. Egyszerre elérhető közelségbe került a saját ház.

MeiMei eleinte óckodott – a hely nagyon tetszett neki – a messzeségtől. Valóban nincs közel. Úgy képzeljétek, mintha Szentendre Budapest egyik kerülete lenne – na jó, kilométerben talán a dupplája, de hát Auckland is kétszerese Budapestnek. Szóval MeiMei aggódott, hogy messze van, én azonban eddigre már pontosan láttam, hogy ez lényegtelen – ha a napi munkábajárás gyötrelmeit hajlandó vagyok bevállalni –, ugyanis az életünket amúgy is a lakóhelyünk körüli 10 kilométeres körzetben éljük – ha ebben a távolságban mindent megtalálunk, amire szükségünk van, akkor valóban nem számít, hogy a belvárostól 15 vagy 45 kilométerre lakunk. Túlzás volna azt állítani, hogy MeiMei egyből belátta volna az érvelésem helyességét, de végül kiegyeztünk abban, hogy odaköltözünk és amíg tart az építkezés meglátjuk, hogy mennyire tetszik. Ha mégsem lenne igazam, akkor eladjuk az új házat és keresünk valamit, ami nincs ennyire messze.

Lelövöm most a poént, jó? Mindhárman úgy gondoljuk, hogy életünk legjobb döntése volt.

A 2014-2015-ös nyarat az előző házunk felújjításával, szépítésével töltöttük, és végül 2015 márciusában hirdettük meg. A fehéren izzó ingatlanpiacra való tekintettel nem használtunk ügynökséget, így pont hat napba került eladni, kishíjján a duplájáért annak, amennyiért 2009-ben vettem. Április elején kezdtem az új munkahelyen, és három napra rá kiköltöztünk a félszigetre, így hivatalosan is coastiekké* váltunk. Nagyjából két hétbe tellett amíg megtaláltuk a tökéletes helyet és ahogy most megnéztem a dokumentációt, április 22-én vettük birtokba a telket, ami egy Shangri La Gardens nevű lakóparkban fekszik. Remélem minden olvasómnak megvan az áthallás James Hilton, A Kék Hold völgye című regényéből.

Ezután lelassultak a dolgok: építőcég választása, tervek, aztán még tervek, majd a tervek újrarajzolása. Azután már csak az építési engedélyt kellett kivárni, és szinte napra pontosan két évvel ezelőtt megtörtént az első kapavágás – amit persze sokkal prózaibb módon egy exkavátor ejtett meg.

Excavator at Lot 4 Serene Place

Nem megyek bele a decembertől a következő év szeptemberéig tartó építkezés részleteibe – talán majd egy következő posztban –, és az utolsó három hónap rémálomszerű hajtásába, amit fogalmam sincs hogyan tudtunk volna végigcsinálni, ha a munkahelyemmel nincs ekkora szerencsém, de végül 2016 szeptember 8-án beköltöztünk az új házba, és azóta is ott élünk legnagyobb megelégedésünkre.

* Coastie = Auckland északi felén, az Hibiscus Coast lakóit nevezik így.

Útlevelek

Megint mennyi idő telt el, pedig egészen biztos voltam benne, hogy tudok majd sűrűbben írni. Igazság szerint rá kell jönnöm, hogy az egyik ok a sok közül, amiért nem írok, az az, hogy mindig valami, hosszú és kimerítő bejegyzésre készülök, amire azután sosem találok időt. És nem arról van szó, hogy ne akarnák írni Lilyről, sőt, tekintve hogy leginkább vele van tele az életem, egy csomó minden mondani valóm lenne róla, és nem érzem úgy sem, hogy a privacyja miatt kéne aggódnom, és nemcsak azért mert még kicsi, hanem mert egészen sajátos elképzelésem van a 21-dik századi privacyről. Az ilyeneken (mármint a 21-dik századi privacyn) való töprengés egyébként pont olyasmi, amiről írni akarok, de úgy gondolom, csak egy tanulmány méretű és részletességű írásban tudnám kifejteni – erre pedig nincs időm.
Ez a nincs idő kérdés nyilván nem pontos, bár tegyük hozzá, hogy az elmúlt 6 hétben voltam a legközelebb hozzá, hogy joggal hivatkozhassak erre a kifogásra. Ám hogy egy picit értsétek, Lily igazi ázsiai gyerek módjára, nagyon későn – kilenc és tíz között – megy csak ágyba, utána pedig legtöbbször már sem erőm, sem kedvem nincs leülni a gép elé. Ez a késői fekvés azt jelenti, hogy hétköznap is számottevő időt tudok vele tölteni – ha, mint a becsületes nyugati gyerekek már 7 és 8 között aludni küldenénk, akkor a fürdetéséig maximum másfél órám lenne, aminek egy jelentős részét a vacsora tenne ki. Persze a hátulütője a késői fektetésnek, hogy nincsenek értelmezhető estéink – szóval ezen változtatni fogunk, és ez különösen aktuális, mert néhány hónapon belül bölcsibe megy hetente két napra.

Valamikor február elején megérkeztek az új magyar útlevelek, amiket még tavaly december elején csináltattunk, amikor Aucklandben járt a ausztrál nagykövetség néhány munkatársa. Hat hetet ígértek, kilenc lett belőle, de szerencsére az időtényező nem számított. Viszont nyilván elírták benne Lily középső nevét, pedig többször is ellenőriztem, hogy mindenütt helyesen lett kitöltve. Ez gondolom különösebben nem számít most, ám biztos vagyok benne, ha egyszer Lily bármiféle hivatalos ügyet akar majd Magyarországon intézni, akkor belefut majd ebbe: miért különbözik a neve a születési anyakönyvi kivonatában és az útlevelében. Szóval van Lilynek már magyar útlevele és állampolgársága is a kiwi mellett, így végülis megérte az cirkusz, amit még két éve kellett Magyarországon végigcsinálni, hogy regisztráltassuk a házasságunkat, meg Lily születését és ezekről magyar anyakönyvet szerezzünk. Erről is akartam írni – mármint a magyar utunkról, és viszontagságainkról, de mostanra kiment belőlem a spiritusz, és nincs kedvem felidézni az egészet. Elég legyen annyi, hogy két hetet töltöttünk Magyarországon, és gyakorlatilag a két hét minden napján fel kellett keresni valami hivatalt, hogy a teljesen használhatatlan magyar bürokrácia képes legyen regisztrálni egy külföldi házasságkötést és gyerekszületést.

A házasság regisztrációja egyébként egy mini házasságkötésnek felel meg – így mi MeiMei-el háromszor házasodtunk össze –, amit az önkormányzat anyakönyvezetője hitelesít, de ahol a feleknek hivatalosan ki kell jelenteniük, hogy házastársul fogadják egymást. Tekintve, hogy MeiMei nem ért magyarul, és hogy az anyakönyvezető nem beszél angolul (bár nyelvizsgája nyilván volt, hiszen különben nem fejezhette volna be a felsőoktatási tanulmányait sikerrel), így az önkormányzatnak keríteni kellett egy hivatalos tolmácsot (újabb egy napnyi csúszás). A mondott napon tehát ismét megjelentünk az anyakönyvezető előtt, és megérkezett egy kedves fiatalember személyében az önkormányzat hivatalos angol tolmácsa is, aki azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy megbeszélték az anyakönyvezetővel, hogy fordítsam én a szöveget, nekem ez úgyis jobban megy, ő majd csak a nevét adja. Kíváncsi lettem volna, ha valami véletlenül vagy szándékosan félrefordítok észrevette volna-e, de sajnos akkor nem jutott eszembe, hogy kipróbáljam.

Végül az utolsó pénteken sikerült a teljes cirkuszt befejezni, és most februárban meg is lett a gyümölcse Lily útlevele formájában. Ha azt kérdezitek – ahogy az itteni magyar ismerősök egy része megtette –, hogy mi szükség volt Lilynek magyar állampolgárságot és útlevelet szerezni, arra csak azt tudom mondani, hogy mert nyitva akarom hagyni neki a lehetőséget, saját maga dönthesse el, hogy merre akar élni ha majd nagykorú lesz. Én ugyan nem tudom, miért akarna pont Magyarországon élni, de húsz év olyan hosszú idő, akármi történhet addig.

Moralizálok

Figyelmeztetés! Ez egy kevés információt tartalmazó, konklúzió nélküli morális nyavalygás. Ha nem olvasod el, nem veszítesz vele semmit.

Bevallom őszintén, meglehetősen ambivalensek az érzéseim, amikor azzal keresnek meg, hogy segítsek valamilyen formában menedékjogot kérni.
Egyfelől értem, hogy Magyarországon nem jó romának lenni, hogy igenis lehet alapja annak, hogy valakinek nemcsak hátránya származik a származásából, de az életét is féltenie kell. Nem teoretikusan, hanem tényleg, igazándiból. Ezt a helyzetet egyébként csak elképzelni tudom, rendesen bele- meg átélni nem: még nem éltem életveszélyben semmiféle okból. Elképzelni azonban el tudom, és nagyon pocséknak képzelem.
Azt azonban igazán át tudom élni és érezni, milyen az, amikor valaki egy jobb világot szán magának és a leszármazottainak – nem véletlenül csomagoltam kilenc éve.
Szóval van egy elesett, kiszolgáltatott, ténylegesen veszélyeztetett csoport, akinek egyszerre csak elémpattan egy tagja, hogy segítsek. Nem kér sokat, csak információt. Van-e magyarul tudó, magyar származású ügyvéd, akihez fordulhatna? Van-e rá mód, ha leszáll a reptéren azonnal menedékjogot kérni?
Nem örülök neki. Nincs magyar ügyvéd – mondom. Ez persze nem igaz. Illetve igaz azon a módon, hogy én nem ismerek egyetlen magyar származású új-zélandi ügyvédet sem, de attól még könnyen lehet, hogy létezik.
Ember a bajban, és én mégis vonakodom. Hol az emberségem? Miután kurtán furcsán leráztam az első körben, elszégyelltem magam – és bizonyos értelemben ez a szégyenkezés íratja velem ezt a bejegyzést is.
Sosem gondoltam magam rasszistának, felháborít és undorít, amikor a többségi társadalom egy kisebbséget bármilyen formában megkülönböztet, elnyom vagy veszélyeztet.
Mégsem tudok nem előítéletesen – vagy utóítéletesen – gondolkodni. Megmérgezett a középkelet-európai mentalitás, hiába futottam messzire, utolért nagyapám szörnyű átka*.

– Miért éppen Új-Zéland? – dörömböl bennem a kérdés.
Annyi helyre lehet menni Európában, ahol nem masíroznak az utcán, ahol senkit sem bántanak csak azért mert roma. Ahová nem menekülni kell, hanem utazni.
Nyilvánvalónak tűnik a válasz: mert a menekült státusz privilégiumokkal, segéllyel jár. Amíg a menekültstátusz elbírálására vár valaki, addig lakhatási támogatást, nyelvtanulási támogatást és valami pénzbeli juttatást is kap a delikvens és persze munkavállalási engedélyt.
Miért nem Angliába, vagy Németországba költözik, ha fél?
Szóval nincsenek kétségeim: a segély miatt jönne éppen ide, és felrémlik, hogy Kanada éppen most szigorít, hát szinte kézenfekvő, az érintettek megpróbálnak új célországot találni.
Igazam van?
Hiszen az elmúlt években azzal volt tele a magyar sajtó, hogy a ravasz romák miként árasztották el Kanadát, hogy kihasználják a nagyvonalú szociális rendszerét.

Persze amikor eldöntöttem, hogy kivándorlok (sokkal, de sokkal kevésbé súlyos indokok miatt), akkor én is Új-Zélandot választottam, nem Európát. Nekem miért lehetett, ha most ezt kérem számon másokon? Akárhogy forgatom, nincs igazság.
És mégis, annak ellenére, hogy halmozódnak bennem a morális kétségek, nem akarom, hogy Új-Zéland roma menekült célország legyen. Azt sem akarom, hogy az adómat roma menekültekre költsék – ezt persze még tudom menteni azzal, hogy nem szeretném, ha az adómat bármiféle menekültre költenék –, de főleg nem szeretném, ha a roma menekültekkel együtt megjelennének a tipikus “okosságok” és a Kanadában kifejlesztett emberkereskedelmes bűnözés.
Elmesélek most két történetet. Az egyik sok éves már, valamiért nem írtam meg a blogon, pedig ide kívánkozott volna. A másik jóval rövidebb és sokkal frissebb.

Azt hiszem második éve voltam itt, kezdtem megismerni a helyi magyar közösséget, és az éppen akkor virágkorát élő blogom bizonyos ismertséget biztosított. Egyszercsak felhívott egy ismeretlen magyar férfi, hogy olvassa a blogomat, gratulál meg minden és szívesen megismerkedne velem közelebbről. Akkoriban minden ilyen kérésnek szívesen eleget tettem: úgy éreztem, hogy az a szívélyes fogadtatás és segítség, amit az itteni magyaroktól kaptam, arra obligál, hogy mindenkinek válogatás nélkül viszonozzam.
Nem emlékszem már a nevére sajnos, de nem is lényeges talán. Egyszer találkoztunk és párszor beszéltünk telefonon. Mint kiderült romaként élettársával menekültstátuszért folyamodott, és az ügyének elbírálására vár. Az állam fizette nekik az angol nyelviskolát – de nem jártak el, mert ők már öregek a tanuláshoz –, fizette nekik a lakbért, kaptak valami heti pénzt mindketten és kaptak munkavállalási engedélyt. De nem helyezkedtek el dolgozni. Sőt. Amikor újdonsült ismerősöm megtudta, hogy én rendes, hivatalos munkahellyel rendelkezem, ahol heti negyven órát fizetésért dolgozom, akkor éppen csak le nem hülyézett. Bizonyos lenézéssel a hangjában biztosított róla, hogy majd kitanít, hiszen lehet ezt sokkal okosabban is. Mert a ha összeadom a segélyeket, amiket kaphatnék menekültként, és mellette egy héten párszor elmegyek feketén dolgozni, ahogy ő is teszi, akkor igen kényelmesen életre tehetek szert. Ne aggódjak, mondta, hogy nem vagyok roma. Itt fogalmuk sincs ezeknek, hogy egy romának hogy kéne kinéznie, elég ha csak mondom, hogy roma vagyok, és kitalálok hozzá történeteket, hogy Magyarországon milyen hátrányos megkülönböztetés ért emiatt.
A kioktatása után megszakítottam vele a kapcsolatot, és évekkel később, véletlenül tudtam meg, hogy elutasították a kérvényét és kitoloncolták az országból.

Ezért írom tehát, hogy nemcsak előítélet, de bizonyos rossz tapasztalatok beszélnek belőlem. Ez persze még mindig nem menti, hogy általánosítok.
Mindenesetre ez az egész morális nyavalygás és önismereti túra főleg azért kapott ekkora hangsúlyt, mert ráébredtem arra, hogy ugyan a saját előítéletességemmel is harcolhatok, még fontosabb, hogy mit tanítok Lilynek.

Eljöttek látogatóba a nagynénémék, itt töltik az egész nyarat. Ők az itt lakó unokatestvérem szülei (anyám húga), úgyhogy a szabadságom alatt egy csomót voltunk együtt.
A Hamiltoni Botanikus Kertben voltunk (mindenkinek ajánlom a felkeresését), és valahogy szóba kerültek a cigányok. Gréti, a kis unokahúgom (hat éves), megkérdezte, hogy kik azok a cigányok. Itt született, ugyan hibátlanul beszél magyarul, de a magyar valóságról fogalma sincs. Szóval kérdezett, és három felnőtt állt körülötte.
– Azok ilyen rossz emberek – válaszolta a nagynéném, aki egyébként egy tündéri, aranyos teremtés, de azért csak a nagyapám lánya. Miután nem volt sem túl hangsúlyos, sem elég hangos a válasza, az unokahúgom is lehajolt a kislányához, hogy megmagyarázza:
– Tudod, mindenféle fajta ember van – mondta. – Vannak például a kínaiak, meg a magyarok, meg az indiaiak, vagy a maorik. Na, hát a cigányok is csak így, ilyen fajta emberek. Leginkább az indiaiakra hasonlítanak.

Amikor végighallgattam az unokatestvérem magyarázatát, akkor picit elszégyelltem magam, mert nem voltam benne biztos, hogy ott, az adott pillanatban én tudtam volna-e ilyen minden előítélettől mentes magyarázatot adni. Mindenesetre ott és akkor megfogadtam, hogy nagyon oda fogok figyelni, miként válaszolok majd Lily kérdéseire.

Ahogy az elején jeleztem: tanulság nincs.
A roma jóember nyilván ide fog repülni, függetlenül attól, hogy nem kapott tőlem információt magyar ügyvédről. Szinte bizonyos vagyok benne, hogy a menekült kérelmét el fogják utasítani, ahogyan elutasították már Kanadában is (mint megtudtam tőle).

Az egész leginkább arról szól nekem, hogy jobb embernek képzeltem magam, mint amilyen vagyok – és ezzel ideje szembenézni.

* Nagyapám (anyai ágon) egy kifejezetten rigorózus, erdélyi református teológus volt, akitől sajnos nem állt távol az előítéletesség. Elég példának felhozni, hogy a saját lánya sem tudja, hogy beszélt-e románul, mert ha tudott is, nem volt hajlandó használni, és inkább tolmácsot hozatott.

Page 2 of 19

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén

%d bloggers like this: