Az AdultFriendFinder.com a világ legnagyobb szexpartner kereső és közvetítő weboldala. Valaki nemrég létrehozta a paródiáját – AdultSheepFinder.com címen. A regisztrációnál az ország kiválasztásakor 150-szer szerepel Új Zéland, egyszer Wales és egyszer Írország. A választási lehetőségek között effélék szerepelnek: bárány egy az egyben, diszkrét birka, borotvált bari, fekete bárány…
A kedvcsináló hozzá így szól:
With AdultSheepFinder you can meet sexy sheep in your area at the touch of a button! Find the right sheep for you from our extensive database and try to arrange with their owners for a sexy encounter! Explore the erotic lifestyle of millions of sheeplovers through our Nude Sheep Photos, we even have hundreds of Sexy Webcam Sheep online everyday!
Ezt a bárányfotót még én készítettem Huia Pointon, persze akkor még nem tudhattam, hogy micsoda karriert futhat be. A fekete csíkkal személyiségi jogainak védelmében takartam ki arcát.
Persze érthető a geg: Új Zéland birkaviszonylatban abszolút világelső: még manapság is 40 millió gyapjas jószág jut a négymillió lakosra, de például a hetvenes években még döbbenetesebb volt az arány – 3 millió humanoid mellett 70 millió bárány legelt.
Mellesleg sokáig nem akartam elhinni, de időközben kiderült, hogy igaz: Kiwiland juhainak is köszönhető, hogy ennyire vékony feletünk az ózonpajzs. A bárányok szellentenek, és a szellentésük igen jelentős mennyiségű metánt tartalmaz. Ennyi birka pedig relatíve kis helyen összezsúfolva már ökológiai szempontból is tényező.
Különleges lény a homo sapiens. Lemászott a fáról, eszközöket kezdett használni, aztán sokezer évnyi fejlődés után eljutott a padlófűtésig, atomerőmű termelte elektromos áramig és robbanómotorig. Mindezt csak azért, hogy azután az első adandó alkalommal málhájába sátrat, pokrócot és más, a technikai civilizáció oltárán rég feláldozott holmit gyömöszöljön, majd nekivágjon a vadonnak, ahonnan olyan kínnal-keservvel kűzdötte ki magát. Jól esett kicsit vadembernek lenni – életem csodás négy napja volt ez. Az első két napon a két leggyakrabban elhangzó mondat ez volt: – No, ez az élet! – illetve: – Ezt el sem akarom hinni, hogy velünk történik.
Valóban így éreztük, pedig négy napon keresztül olyan megerőltető fizikai munkában volt részünk, amire a modern ember már nem kényszerül manapság. De megérte, megérte az utolsó pillanatáig. Igazi vadvízi kenutúra volt ez, alapjaiban különbözött mindattól, amiben eddig részem volt. Nemcsak a gyönyörű, lélegzetelállító környezet miatt, egy darabnyi érintetlen őserdő okán, hanem mert erre az időre csak önmagunkra számíthattunk és a társainkra. Ellentétben a magyar tapasztalatokkal, ahol a folyók mellett civilizáció van (annak is főleg a randábbik nyomát látni), a Whanganui folyó völgye háborítatlan. Ez persze azt is jelenti: amint a kenukat biztosító cég kisbusza felkínlódja magát a murvás, útnak alig csúfolható ösvényen, és megteszed az első néhány evezőcsapást, már nincs visszaút. Nem gondolhatja meg magát az ember, nem unhatja el, nem fáradthat bele, sőt, ha valami katasztrófa történik, azt is magának kell legyőznie. Négy nap múlva ez a kisbusz 84 kilométerrel lejebb újra előkerül, ám a köztes időben csak az égigérő sziklafalak között kanyargó folyó van, ahol mérföldekig nem találni olyan partszakaszt, ahol megkockáztatható a kikötés. Nincs hová szaladni segítségért, nem lehet kiszállni: még ha valahogy partra veckelődik is az emberfia, az erdő gyalog sem járható, nemhogy azzal 40-50 kilónyi teherrel, ami egy-egy hajóban utazik. Táborozásra, éjszakázásra alkalmas hely átlagosan tíz kilométerenként akad, ezeken az erdőbe vágott tisztásokon a pottyantós vécé és az esővíz-tartáj jelenti a kényelem netovábbját, két kivételtől eltekintve, ahol a kényesebb túrázók fedett szállást (faházat) és palackos gázt is találhatnak. Áram vagy telekommunikációs lehetőség sehol sincs. Enni azt eszik az ember, amit magával visz; ha elfogyott valami, netán egy borulás során elúszott vagy ehetetlenné ázott az élelem, akkor marad a koplalás esetleg a többi túrázó jóindulata. Mert alkalmi vadember akadt rajtunk kívül is. Olykor hosszú órákig a nyomukat sem láttuk, hogy azután a folyón fel-fel bukkanjanak kenuban, kajakban, de estére összeverődtünk: egy ízben majd negyvenen éjszakáztuk a táborhelyen. Napi öt-hat óra evezés, aztán még két órányi teherhordás: már az egyiptomiak is rabszolgákat alkalmaztak ilyesmire, hacsak tehették. Mégis jól esik, valahogy felpezsdít, örömmel tölt el. És igen, azt hiszem bármilyen furcsa, de sikerélmény is.
Most pedig jöjjön pár kép, aztán a napokban következik majd egy részletesebb utibeszámoló: videóval, újabb képekkel és persze a borulásunk történetével.
Néha csak csorogtunk a folyón.
A kenuk. Háromszemélyes böhöm jószágok, párban lapátoltunk , a harmadik ülőke helyére a csomagokat szíjjaztuk.
Sátorozás a dzsungelban.
És a dzsungel a maga valójában. A képen talán nem is látszik, mennyire sűrű, áthatolhatatlan ez az erdő.
Napfelkelte. Reggel, ahogy kezd a hajnali pára felszállni.
Tegnap végre erőt vettem magamom, és feltöltöttem a Déli Szigetről készült képeinket a Picasawebre. Ide kattintva nézhetitek meg. Őszintén szólva azért halogattam idáig, mert úgy terveztem, jó alaposan kiválogatom, hogy mi az amit érdemes feltenni, és mi az amit nem. Végül két ok miatt sem került sor erre a szelekcióra. Az egyik mindjárt a lustaságom. Mindösszesen 691 kép készült, ennek az irdatlan képmennyiségnek a komoly átböngészése legkevesebb egy napomat elvitte volna, erre pedig nem tudtam rászánni magam. A másik ok pedig magában a Picaswebben keresendő. Már a kezdetek óta nagyon kedveltem (nyilván mert, mint minden Google terméknek, könnyen kezelhető, puritán felülettel rendelkezik), egyetlen szívfájdalmam a tárhely 200 megabájtban korlátozott mérete volt. Aztán idővel jött a lehetőség: némi pénzért cserébe bővíteni lehetett, de eleinte ez az út csak az Egyesült Államokban élők számára volt járható – valami általam ismeretlen okból, a Google nem fogadott el máshol élőktől hitelkártyás fizetést. Bosszantott is nagyon dolog, már-már a a Flickr-re való áttérést fontolgattam, ám végül nem volt kedvem a teljes migrációhoz, így maradt minden a régiben. Két hete aztán Tivadar blogjában előkerült a téma, és valami harántimpulzustól vezérelve ismét megnéztem, hogy hogyan áll a helyzet a fizetéssel. Legnagyobb meglepetésemre ezúttal minden további nélkül engedett fizetni, így 37 kiwi dollár leszurkolása után 6 és fél gigabájtnyi tárhely boldog tulajdonosává avanzsáltam. Ez már akkora méretű tárhely, hogy nem kell mérlegelni mit és mennyit töltök föl rá – ami persze nyilván a minőség rovására megy majd, amit viszont nem bánok, tekintve fotós képességeim amúgy is szegényes voltát. Annyit azért megtettem, hogy az egyértelműen élvezhetetlen képeket és a teljes duplikátumokat kiselejteztem, ám ez is több mint két órámat vette igénybe. Így végül 517 kép került fel, eltart egy ideig csak a végigfutásuk is. Van köztük néhány igen jól sikerült darab is – rossz belegondolni, mi lenne, ha tudnék fényképezni. Szóval böngésszétek végig, és ha ahhoz van kedvetek használjátok nyugodtan. Ez különösen Gábor és Zoli barátomnak – meg persze Andrásnak, ha még mostanában is van kedve és ideje ilyesmivel foglalkozni – szól: ha bármelyiknek hasznát látjátok, csak jelezzétek és elküldöm a nagyobb felbontású verziót is.
És jöjjön néhány rövid információ, amit ugyancsak volt (és talán egyszer megint jövendő) alkotótársaim figyelmébe ajánlanék elsősorban. Efféle dolgokról írtunk olykor, Gáborék meg néha meg is festették – mégis más volt mindezt közelről látni és megtapasztalni. A fjordok vize fekete. Egészen elképesztő módon fekete, néha olyan érzésem volt, mintha szuroktengeren hajóztunk volna. A gleccserek táplálta folyók, patakok vize azonban élénk türkizzöld. Némelyik képen ez látszik is, de a fényképész tudományom kevés volt hozzá, hogy visszaadja azt a valószínűtlenül vivid színt, amiben pompáznak. A sirályok inkább ordítanak, mint rikácsolnak. Kellett némi idő, amíg megszoktam a hangjukat, néha semmi madárszerű nincs benne, sőt… Elkárhozott, ártó szándékú lelkek kiáltozhatnak így, ha prédát szimatolnak.
Legyünk fotóblog egy kicsit. Korán ébredtem ma, Kriszti még javában aludt az éjszakai munkája után, én pedig elhatároztam, hogy csavargok egy kicsit a délelőtt. Szeretek a kikötőben bóklászni, van néhány félreeső, nyugalmas része, ahol a reggeli napsütésben szívesen olvasok újságot. Kegyelmi állapot – kihalt dokk, szálloda méretű teherhajók és csak a sirályok rikoltoznak. Jó rég nem volt már részem benne, de mert pénteken végre befejeződött a hajtás, úgy éreztem, ma megengedhetem magamnak. A fényképezőgépet inkább szórakozottságból, mint előre tervezés alapján ragadtam fel, aztán úgy gondoltam, ha már nálam van, használom is. Íme: Auckland belvárosa a North Shoreról nézve. Még a Harbour Bridge előtt megálltam az autópálya leállósávjában, onnan készültek a fentebbi képek. Ezt látom minden reggel, munkába menet.
Gyerekkorom egyik meghatározó tévéfilmsorozata az Onedin család története volt. Magát a történetet már alig-alig tudom felidézni, de a szereplők arca még tisztán előttem van, ha visszagondolok. Egyik kikötői csavargásom alkalmából bukkantam rá a sorozat főszereplő hajójára, a Soren Larsen nevű vitorlásra. A lelet fellelkesített és nosztalgiázásra késztetett, már akkor szerettem volna lefényképezni, de nem volt nálam az apparát, aztán amikor meg direkt e célból kerestem fel a dokkot, a hajót nem találtam ott. Ma reggel végre szerencsém akadt, nemcsak bent állt, hanem éppen kifutáshoz készülődött, így alkalmam nyílt a tengeren is megörökíteni. Az aucklandi éjszakai élet egyik központja – nem meglepő módon – a kikötő. Péntek este két magyar turista sráccal – egyikükket megfogta Új Zéland és marad végül – közös sörözést beszéltünk meg. Miután eddig csak hallottam a Lenin bárról, de sosem voltam még, úgy döntöttünk teszünk egy próbát. Nem bántuk meg, jópofa és elviselhető zene, nagyjából korunkbéli közönség és 6 dolláros sör fogadott minket, Peti pedig szerelembe esett egy ázsiai szépséggel. Sajnos csak egyoldalúan…A Lenin bár tőszomszédségéban található a Minus 5 nevű becsületvesztő. Specialitása, hogy a teljes berendezése jégből készült: nem véletlen a neve sem. Sapka, sál, kesztű hiányában nem próbáltuk ki, de kivülről meglehetősen jópofának tűnt, amolyan Blade Runneres feelinget árasztott.Tartok tőle, sosem fogom megtudni, hogy a new-yorki szabadságszobor gipsz mását mi célből építették, és főképp, hogy mit keres a kikötő egyik eldugott zugában. Mindenesetre megörökítettem. Ps.: A képekre kattintva a teljes felbontású, teljes méretű fotók is megtekinthetők.
Ezt a bárányfotót még én készítettem Huia Pointon, persze akkor még nem tudhattam, hogy micsoda karriert futhat be. A fekete csíkkal személyiségi jogainak védelmében takartam ki arcát.
