Rólam

Ha tárgyilagosan és röviden kellene fogalmaznom, így szólna a rövid bemutatkozásom: Új-Zélandon élő, magyar származású informatikus vagyok; van egy fantasztikus feleségem, aki történetesen kínai származású, és egy csodálatos kislányom. Ezen a blogon velünk és az életünk virtuális lenyomatával fogsz találkozni.

Persze ez a rövid összefoglaló semmit sem árul el arról, hogy Magyarországon szerző és szerkesztő, játéktervező és könyvkiadó voltam, nagyjából hozzám köthető a M.A.G.U.S. szerepjáték – legalábbis az első tíz éve. Életemnek arra a tíz-tizenkét évére, ha korszakként tekintek, büszke is vagyok, meg nem is. Egy biztos: nem bántam meg a Valhalla Páholy névvel fémjelzett évtizedet, de mára nem találok sok kapcsolódási pontot azzal az önmagammal. Ennek bejegyzésnek az írásakor immár hetedik éve élek Új-Zélandon, gyakorlatilag sejtek szintjén sem vagyok azonos azzal, aki 2005-ben egy bőrönddel a kezében felült a repülőre.

Valamikor az ezredfordulón döbbentem rá, hogy az élet Magyarországon nem abba az irányba halad, amit annak idején elképzeltem. Azt hiszem, mindannyiunknak voltak álmai a rendszerváltáskor, hogy milyen lesz majd egy szabad és demokratikus országban élni. Amikor megértettem, hogy ezek az álmok nem válnak valóra, de mintegy megcsúfolásaként minden reménynek, az ellenkezőjébe csapnak át, elkeseredtem. Ekkor kezdtem el komolyan foglalkozni a külföldre telepedés gondolatával. Az első pár évben csak fontolgattam magamban, azután 2002-ben végleg elhatározásra jutottam. Három évig készültem a nagy lépésre, erre főképp azért volt szükségem, mert tudtam: magyar fantasy író-könyvkiadó szakmunkásra viszony kisebb kereslet mutatkozik azokban az országokban, ahol el tudtam képzelni az életemet.

Általában a második kérdés, amit kapni szoktam, hogy miért pont Új-Zéland? Ennek két fő oka van, az egyik mindjárt a nyelv: angolul tudtam valamennyire – a passzív nyelvtudásom meglehetős önbizalommal töltött el (angolul tinédzser korom óta olvastam, és sem szövegértésben, sem sebességben nem maradt el a magyar olvasási képességeimtől) –, és noha beszédet viszonylag keveset gyakoroltam, úgy gondoltam, hamar és könnyen belejövök. (Igazam lett, bár az első fél évben meglehetősen sok kényelmetlenséget okozott a bizonytalanságom.) A nyelv tehát meghatározta a szóba jöhető országok körét, de a döntésemben legalább ekkora súllyal esett latba, hogy nem hiszek Európában. Félreértés ne essék, tisztelem, elismerem és szeretem a európai kultúrát, de a XXI. század Európáját nem tartom élhetőnek – túl sok problémával terhelt ahhoz, hogy azt a kényelmes, biztonságos életet nyújthassa, amire vágytam. Ha már egyszer ekkora lépésre szántam el magam, nem akartam kompromisszumot kötni – olyan új országot akartam választani, ami a lehető legjobban megközelíti azt az ideált ( életstílust, életminőséget, biztonságot ), amiről álmodoztam 20 éves fejjel.

Tekintettel arra, hogy Kanada hideg, az Egyesült Államok kompetitív attitűdjéhez nem volt kedvem (versenyből volt elég részem Magyarországon is), Ausztrália mellett döntöttem. Egész sokáig úgy terveztem, hogy a végállomás Melbourne lesz – a tervezés különböző fázisaiban különböző kitérők is szerepeltek –, és csak egy véletlen folytán változtattam meg a célországot Új-Zélandra. 2005 nyarán unokatestvérem (akivel akkor már tíz éve nem találkoztam) annak kapcsán, hogy megkapták a letelepedési engedélyt Új-Zélandon Magyarországra jött látogatóba. Én pedig tőlem merőben szokatlan módon elmentem arra a családi összejövetelre, amire meghívtak – dacára annak, hogy általában valami udvarias kifogással el szoktam hárítani ezeket a meghívásokat. Ekkor hallottam először részletesen Új-Zélandról, és pár hét múlva már az új-zélandi letelepedési lehetőségeket tanulmányoztam.

Életem legjobb döntése volt.
Azóta megkaptam én is a letelepedési engedélyt, megnősültem, ingatlan tulajdonos lettem – és élem a gyarmati középosztály kissé unalmasan nyugodt, vidékies életét.

Végezetül: a leggyakoribb kérdés, amit kapni szoktam, hogy nem hiányzik-e Magyarország, nincs-e honvágyam?
Nincs.
Családtagjaim hiányoznak persze: jobb volna ha a Lily hetente találkozhatna a nagyapjával és a nagynénjével – ezt azonban olyan áldozatnak fogom fel, amit meg kellett hoznunk mindannyiunknak cserébe azért a fantasztikus életért, amiben itt lehet részünk.

Nem mindenki alkalmas alkatilag arra, hogy egy ekkora változást feldolgozzon, és a megszokott környezetétől ilyen távol is megtalálja a helyét, jól érezze magát. Nekem azt hiszem nem voltak túl erősek a gyökereim, és nemcsak szerencsés alkat, de szerencsés fráter is vagyok. Ami azonban a legfontosabb: a kislányomnak olyan hazát tudtam adni, ami mentes mindattól a mocsoktól, ami Európában hömpölyög és már elborította Magyarországot.

Erre vagyok a legbüszkébb.