Nem véletlenül nem írtam tegnap, ugyanis oktatáson vettem részt, amit nagyképűen Internet Marketing Conferencenek hívtak.
Szolid 1000 dolláros részvételi díját a cégem fizette – én próbáltam tiltakozni, de hiába: a főnököm szerint biztos tudnak újat tanítani ennyi pénzért.
Nem tudtak.
Ez már akkor gyanussá vált, amikor a rádöbbentem, a résztvevők azon elényésző kisebbségéhez tartozom, akik számára az informatika nem szitokszó.
Hogyan fogalmazzam meg azt a pánikot, amit akkor éreztem, amikor bevezetésképpen elkezdték magyarázni, mi az internet? Végül nem volt szörnyű: gyorsan túljutottunk az alapfogalmakon, hogy rátérjünk olyan grandiőz tudnivalókra, mint Search Engine optimalizáció, meg Vertikális Portálok.
Végül egész érthetően ledarálták egy hozzám hasonló geek számára a tudnivalókat, azt azonban erősen kétlem, hogy a hallgatóság nagyrészét kitevő egyszerű marketingesek bármit megértettek volna.
Mindenesetre, akárcsak nekik, nekem is egy újabb papírral gazdagodott a gyűjteményem: tegnaptól Certified Internet Marketing Expert vagyok.
Month: October 2006 Page 1 of 4
Az egyik legkülönösebb, legszokatlanabb és legbosszantóbb kultúrkülönbség bevándorlók számára a bútorzat kérdése lehet. Erre ugyanis sehol, senki nem készíti fel az embert.
Új Zélandon a szekrény nem divat. Úgyannyira nem, hogy klasszikus bútoráruházakban hiába is kerestünk szekrényt: ezt a kategóriát nem ismerik.
Van tallboy, ami a komód megfelelője, de a jól megszokott – rúddal az akasztós ruhának, polcokkal a többinek – szekrényt égen-földön nem találni.
Ez persze nem feltétlenül baj: a házak nagytöbbsége legkevesebb kettő, de inkább több beépített szekrénnyel rendelkezik – és ezt nem is mulasztják el a hirdetésekben közzétenni.
A gond akkor van, ha belefut az emberfia egy olyan házba, ahol ez a feature kimaradt – mint például mi is. Tekintettel arra, hogy érkezésünkkor fogalmunk sem volt, hogy szekrényt beszerezni nagyjából a Szent Grál utáni hajszával ér fel, nem akadtunk fent a beépített szekrények – a storage – hiányán, gondolván, a többi bútorral együtt úgyis meg kell vennünk.
Hónapokig kergettük megfelelő szekrényt, aztán már bármilyen szekrényt – míg beletörődtünk, minden hiába, nem fogunk kapni. Vagy máshová költözünk, vagy kerítünk egy asztalost, vagy maradunk a karnisokra akasztott ingek, bőröndökből és nájlonzacskókból előcimbált ruhák fémjelezte valóságban.
Ez utóbbit nagyon meg lehet unni egy év alatt, higyéttek el.
Sokáig azzal a gondolattal szedáltuk magunkat, hogy költözünk, és ezúttal odafigyelünk majd a megfelelő számú és mérető gardróbra, ám ahogy egyre tolódott a költözés időpontja, úgy vált egyre sürgetőbbé a probléma megoldása.
Végül, mikor – feláldozva az egyébként naphosszat használaton kívüli dolgozószobát, amely egykor János hálója volt, és a privacynket – befogadtuk ideglenes lakótársnak Annamarit, a probléma elhatalmasodott.
Annamari beköltözött egy hete, és ezzel olyan káosz uralkodott el, aminek a felszámolása nem tűrt halasztást.
A hétvégét ennek a felszámolására szántuk, eldöntvén: történjék bármi, de szekrényszerűséghez kell jutnunk.
A kutatás először a Freedom Furnitureben látszott eredménnyel járni: olyan Mobile Robeot (Mobil Szekrény) találtunk, ami kellő mérettel, egész esztétikus megoldást nyújtott, tolerálható (130 dollár) áron. Lelkesedésünket némiképp lehűtötte, hogy a közeli boltban csak a mintapéldányt tekinthettük meg, s hogy egész Manukauig (Dél-Auckland, 40 perc autóval) kellett autóznunk egy megvásárolható pédányig. Mindenestere boldogan cipeltük haza a kínai ipar remekét, hogy aztán örömünk dühöngésbe csapjon, amikor az összeszerelés folyamatában felfedeztük a lyukak hiányát.
– Damn, gyárihibás ez a vacak.
Szombat késő délután lévén esélyünk sem volt a korrigálásra, így meglehetősen gyászos hangulatban mentünk a már előre leszervezett grill-partira, ahol aztán végignéztük a múlt hétvégi túra Czuppy által készített képeit, és Bandi videoját.
Vasárnap a kötelező mosodai túrát (még mindig nincs mosógépünk, úgyhogy a Northcote Center mosodájába hordjuk a ruháinkat) követően azonnal Manukauba robogtunk, ahol dicséretes gyorsasággal elintézték a problémánkat: visszavették a hibás árut, és visszaadták a pénzt, tekintettel arra, hogy bármennyire is erőlködtünk, hibamentes termékkel momentán nem tudtak szolgálni.
Manukauban egyébként az általam valaha látott legnagyobb bevásárlóközpont van, megtippelni sem tudom a méreteit, legyen elég annyi, hogy autóval is tízpercekig tart bejárni.
Hiába nézelődtünk azoban, semmiféle megfelelő pótlást nem találtunk, pedig makacsul a fejembe vettem, addig nem nyugszom, amíg szekrényszerűséget nem lelek.
Ha egyszer sikerült, kell sikerülnie másodszorra is.
Életem Értelme javasolta a mostanában nyitott – azóta agyonreklámozott – Sylvia Park nevű plázát, amely hazafelé tartva egyébként is útba esett.
A Sylvia Park még csak félig kész, ám máris lenyűgöző méretű, és elképesztő áruválasztékkal várja a betévedőket. Itt bukkantunk a Howard Storage World nevű üzletre, amely nevéhez méltóan a tárolásra szakosodott. Rövid válogatás után ráleltünk egy szekrényre hajazó tárgyra, ami, ha esztétikailag nem is tökéletes (lévén a tervezők eredetileg üres gardróbszobába terveték), de funkciójában tökéletesen passzolt. Némiképp drágábbnak bizonyult, mint a Freedomos elődje (170 dollár), de legalább van szekrényünk.
Ahhoz képest, hogy milyen vacakul éreztem magam pénteken nap közben, estére – egy kis délutáni szunyókálás után – teljesen rendbejöttem, így kissé ünnepélyes hangulatban indultunk a Sky Towerbe vacsorázni.
Tudtam ugyan, hogy Életem Értelme akut tériszonyban szenved, de ezt sosem kapcsoltam össze pusztán a magasság tényével: valahogyan úgy képzeltem, hogy a pánik kiváltódásához nemcsak a magasság, de a védtelenség, meg a nyílt tér is kell. Így azután meglepetéssel észleltem, hogy kedvesem már az autóba ülés pillanatától elkezdett pániktüneteket produkálni – de erősen tartotta magát, így inkább komikus volt, ahogyan önszuggesztió képpen folyamatosan motyogta, hogy nem is lesz vészes.
Maga a torony a déli félteke egyik legmagasabb építménye – a reklám szerint a legmagasabb, de ezt kétlem némiképp – a maga 328 méterjével, de a forgó étterem, mely stílszerűen az Orbit nevet viseli, “csak” 190 méter magasan van.
Az Orbit egyébiránt valóban grandiőz, európai értelemben is osztályonfelüli étterem – ha leszámoljuk, hogy nincs terítő az asztalon -, szolid ételválasztékkal (mindössze két szellősen nyomtatott oldal az egész menü), ám elképesztően gyönyörű kilátás nyílik belőle. Hogy a vizuális orgiát tovább fokozzák, az étterem lassan forog a torony körül, mérésem szerint – amit persze némiképp befolyásolt a közben fogyasztott 2004-es évjáratú Hawke’s Bay dűlőiről származó Cabernet Sauvignon – 20 másodpercenként tesz meg egy métert, s kb. egy óra alatt egy teljes fordulatot.
Párom hősiesen küzdött tériszonyával: részint a borba, részint az evésbe próbálta folytani, ez pedig többé-kevésbbé helyes taktikának bizonyult, mert mindent összevéve jól érezte magát, és még a kilátás is tetszett neki.
Az étel jó volt, bár nem extra; igaz nem is kulináris szenzációkért jöttünk ide. Én inkább a biztonságra játszottam a magam csirkés mindenféléimmel, de Életem Értelme osztrigát evett – velem mondjuk tökéletes gyomorállapot esetében sem fordulhat elő, hogy nyers, döglött kagylót kanalazzak a héjjából.
Az árak tekintetében oda lyukadtunk, amire nagyjából számítottam: közel 200 dollár volt az este végszámlája – ebből mondjuk 24-et megúszhattunk volna, ha van annyi eszem, hogy az étteremben érvényesítem a parokolójegyet. Olcsónak tehát semmiképp sem olcsó, bár ha jobban belegondolok, Magyarországon is kényelmesen el lehet költeni ennyi pénzt egy osztályonfelüli helyen – különösen, ha számításba veszem az üveg bort és az osztrigát.
Új Zéland azonban valahogy megváltoztatja az ember pénzhez fűződő viszonyát – én legalábbis sokkal kritikusabban viszonyulok az árakhoz: soha életemben nem voltam annyira spórolós, mint itt.
Ma azzal búcsúzott el a főnököm, hogy én vagyok a cég valaha volt legprofesszionálisabb munkatársa.
Azért azt nagyon remélem, hogy ez nem igaz. A cég jövője szempontjából…
Tudom, hogy még adós vagyok a hétvégi túra második és harmadik napjáról szóló beszámolóval, ám az elmúlt napokban nem volt időm megírni: mióta nincs otthon net, csak az irodában tudom a Blogot folytatni, az pedig értelemszerűen nem töltheti ki a munkanapomat.
Jó hír viszont, hogy most telefonált Életem Értelme, megérkezett a modem, így délutántól ismét lesz otthon is internet.
Azt kell mondanom, le vagyok nyűgözve: a hibás modem cseréje lebonyolódott egyetlen csonka hét alatt (hétfő ugye ünnepnap volt).
Mellesleg tegnap este Takapunán vacsoráztunk egy thai étteremben. A kiszolgálás és a környezet elsőrangú, az árak elfogadhatóak – kettőnknek levessel, főétellel plusz sörrel is csak 59 dollár volt a számla. Ámbár nem nagyon szokás errefele borravalót adni – azt hiszem az egész itt létünk alatt ez a második eset, hogy előfordul velem -, tegnap mégis 65 dollárt fizettem, mert kifejezetten meg voltunk elégedve. Legnagyobb meglepetésemre gyermeki öröm ömlött el a thai üzletvezető arcán, úgy örült, mintha nem hat hanem hatszáz dollár tippet kapott volna. Jóleső érzés volt, s különösen szeretem, hogy itt nem elvárják és kikövetelik az ilyesmit, hanem annak fogják fel, ami valójában: az elégedett vendég elismerésének.
Az étel is roppant finom volt: Tom Yum leves királyrákkal, aztán én valami marhahúsos, currys, kókusztejes főételt ettem; Életem Értelme pedig sült, zöldséges Tofut. Kellemesen fűszeres, nem túl csípős, egzotikus ízek – ám úgy tűnik, ideje lesz csínján bánnom a fűszerekkel.
Reggel óta rendetlenkedik a gyomrom, legszívesebben lefeküdnék egy kicsit haldokolni – egyelőre szóba sem kerül, hogy a munkára koncentráljak, elég feladat megülni az irodában.
Lehetett volna mondjuk annyi eszem, hogy felkészüljek erre: mióta Új Zélandon vagyunk, nem az első eset, hogy ilyesmi fordul elő, és mindig a nagyon fűszeres étkezések után. Itt az ideje, hogy levonjam a konzekvenciát: az emésztésem már nem a régi, jóval érzékenyebb mint volt, és sokkal érzékernyebb, mint szeretném. Nem lesz egyszerű megtartóztatni magam, bár a mostani hasfájás emléke nyilván komoly visszatartóerőt jelent majd a jövőben.
Még szerencse, hogy ma nincs angol, és Lajos is lemondta a délutánra tervezett squash játszmát. Amint tehetem hazaszaladok leheverni, mert este háromnegyed kilencre asztalt foglaltunk a Sky Towerben – erről pedig nem vagyok hajlandó lemondani, legfeljebb valami ízetlen kiwi vackot választok majd vacsorára.
Beszéljünk akkor a honvágyról is, ha már visszatérő kérdéssé vált.
Ha nagyon röviden, egyszerűen és sarkosan akarok fogalmazni, akkor azt kell mondanom: nincs.
Persze nem ennyire egyszerű a kérdés, s ha a mélyére ásom, akkor ez messzire vezet. Ha a honvágyat valami patetikus hazaszeretettel azonosítjuk, valami erős magyarságtudattal, akkor – s ezt talán szégyenlenem kellene -, nincs nekem ilyenem.
Vannak személyek, akik hiányoznak: a családom; Életem Értelme családja, akikhez az utóbbi években már éppúgy kötődtem, mint a vérszerintihez; és persze a barátaim. Velük jó lenne megosztani mindazt a jót és szépet, ami itt történik velünk. Ők azonban helyfüggetlenül hiányoznak: ha ide tudnám telepíteni őket, szinte maradéktalanul boldognak érezhetném magam. Azután hiányozik még pár apróság: a magyar konyha és a könyveim.
Nem hiányzik azonban semmiféle magyar életérzés, sem Budapest, sem a Magyarországon hagyott élet dinamikája, vagy a költők által megénekelt tájai vagy tudomisén.
A személyekhez köthető hiányérzetből fakadóan hiányoznak olykor szituációk, és azt hiszem, valamiféle valahová tartozás érzése – bár, a Szigethalomra költözés kiválló tréningnek bizonyult: az a nem egészen 30 km a várostól úgy kilúgozta a szociális életemet és olyan elmagányosodást indított el, amit előtte sosem gondoltam volna.
Ehhez képest itt Aucklandben egy sokkal pezsgőbb társasági élet részese vagyok, persze az itteni ismerősök egyelőre nem tudnak tizenéves barátságokat pótolni, ám nem fordulhat elő, hogy napokig ne találkozzak élőszóval (néha még terhemre is van, hogy ennyire a táraság egyik központjává váltunk), ami azért Magyarországon az utolsó években simán megtörtént.
Fura experimentumban volt részem Kuala Lumpurban, amikor az indiai/maláj taxis, aki végighurcolt minket a városon, megkérdezte, mit tudok elmondani Magyarországról, mire vagyok a legbüszkébb, vagy méginkább, mire a legbüszkébbek magukban a magyarok.
A kérdés mellbevágott és meglepett: ugyan kivágtam magam valami sztenderd szöveggel, hivatkozva a tudósainkra meg tájaink természeti szépségeire, de azért ez a kérdés tüskeként maradt bennem és azóta is felmerül, újra és újra…
Mire lehetünk büszkék, mi magyarok?
Szégyen és gyalázat, hogy e kérdés egyáltalán felvetődhet. Mostanra tudok rá válaszolni, akár egy szóval is, akár kifejtve, ám e válaszban benne foglaltatik az egész bornírt rögmagyarság. Igen, a múltunk számtalan momentumára büszkék lehetünk. De a jelenünkben és az előrelátható jövőben egyetlen dolgot sem találtam, ami említhető volna.
Visszatérve a honvágy kérdésre: most olyan gyökértelennek érzem magam. Új Zéland még mindig nem az otthonom zsigeri szinten – ehhez nyilván kevés még az itt töltött idő -, az egész itteni lét olyan átmenetinek tűnik számomra. Magyarországot már nem érzem otthonomnak. Nem tudom elképzelni, hogy megint ott éljek, fogalmam sincs mihez kezdenék magammal, az életemmel, ha újra ott kellene laknom. Limbó ez most a javából. De nincs B terv, nincs visszaút – jövőképem csak Új Zélandról van, ahogyan a vágyak és elérendő célok is idekötnek.
Aztán az jutott eszembe, hogy ahogyan egyre gyorsabb ütemben valósulnak meg a sci-fi klasszikus klisséi, ahogyan már most is elképesztő könnyebbséget ad a kommunikációban az internet meg a videofon (ezek nélkül nyilván sokkal inkább megszenvedném az emigrációt), úgy eljön majd a pillanat, amikor az egyelőre legyűrhetetlenül nagy távolság (20.000 km) is zárójelbe kerül. Talán már nem az én életemben, de egyszerre beköszönt majd a teleportáció korszaka, amikor Aucklandből sem gond beugrani egy vasárnapi ebédre Hidegkútra vagy Kartalra.
Persze azt is hiszem, hogy Új Zéland számtalan jó tulajdonságának egyik záloga éppen ez az iszonyatos távolság és az ebből adódó viszonylagos szeparáltság. Talán nem is bánom igazán, hogy az én életemben még nem lesz pár perc alatt beutazható földgolyó. Inkább megpróbálok gyökeret ereszteni, és hozzászokni a gondolathoz, hogy jó esetben is csak két évente lehet részem ezekben a vasárnapi ebédekben. Most úgy érzem, még ilyen áron is megéri.
Újabb darab spanyolviasz feltalálásával büszkélkedhetem el. Azért közzéteszem, hátha érdekel valakit.
Az angol nyelv tanulásában alapvetően két metódust különíthetünk el: valaki vagy saját anyanyelvi környezetben tanulja, vagy angol anyanyelvi környezetben.
A kettő közötti legszignifikánsabb különbség abban nyilvánul meg, hogy amíg teszem fel magyar tanártól tanulom az angolt, addig pontosan tudom a tanultak magyar megfelelőjét is – fel sem merül, hogy ha a tanultakat vissza kellenem ültetnem magyarra, azt hogyan tenném.
Mikor azonban – mint esetemben is – nincs magyar mankó, egyszerre azon kapom magam, hogy bizonyos (egyre nagyobb számú) kifejezéseket értek és használok is, ám ha hirtelen magyarra kell fordítanom, már elakadok, nem jutnak az eszembe a megfelelő szavak, vagy csak hosszas töprengés után.
Ez pedig ilyesztő. Mindig roppant fontos volt számomra a nyelvi tudatosság, s most éppen ez látszik megroppanni.
Nem is tudom, valahogy úgy képzeltem, ha már jól beszélek angolul, az olyan más lesz. Mintha magyarul gondolnám, de aztán angolul jönne ki belőlem, csak épp gondolkodás nélkül. Hát nem olyan. Egyszerűen csak angolul jut az eszembe.
Nem hiszem, hogy ez lenne az előszobája a magyarul elfelejtésnek – ahhoz nem is tudom minek kéne történnie -, azt hiszem, ez inkább egy normális folyamat, ami talán azért nem tetszik, mert így nem szikrontolmács/fordító válik az emberfiából mindenféle külön erőfeszítés nélkül. Ezeket továbbra is meg kéne tanulni…
