Autók és Magyarok

Nem tudom miért, talán mert ennyire olcsó és egyszerű, vagy valami kelet-európai lelki defekt miatt, a helyi magyar kolóniának az a része, akivel kapcsolatot ápolok, mániákusan gyűjti az autókat. Úgyértem van aki három-négy ócska vackot is tart, tele velük a garázs meg az utca, és persze egyet használnak csak, a többit szerelgetik, meg csak úgy van.
Nem győztem röhögni ezen, és persze szóvátenni úton útfélen. Mert tegyük hozzá, bármelyikük (melyikünk) megengedhetné magának, hogy rendes autót vegyen, de nem. Egy-két ezer dolláros autók, abból viszont több is.

Egyik nap aztán azon kaptam magam, hogy engem is ledöntött a lábáról ez a hülye kór. Szinte észrevétlenül lett három autónk: tegyük hozzá, úgy, hogy kettőnk közül csak én vezetek, tehát pont elég lenne egy is. Mondjuk van mentségem, vagy legalábbis mentségnek tűnő kifogásaim:

Az első egy fehér Mazda volt, még a megérkezésünk utáni hetekben vettem. Mert autó az kell ugye (lásd tegnapi post). Igazán racionális döntés volt: kifejezetten jó állapotú, olcsó, bár kissé koros jószág, mindenesetre a célnak megfelelt.
Eltelt egy jó csomó idő, aztán júniusban elkezdtem piszkálni a párom, hogy itt lenne az ideje, hogy ő is megtanuljon vezetni (jogosítványa van már lassan tíz éve, de nem vezet, mert fél!) – elvégre egy olyan városban lakunk, ahol gépjármű nélkül nem lehet létezni, azt pedig mégsem várhatja el, hogy én fuvarozzam állandóan.
Szó szót követett, végül úgy döntöttünk, hogy veszünk neki egy autót, ami automata: így mégis egyszerűbb lesz a dolga, nem kell olyan trükkös dolgokra is odafigyelni, mint kuplung meg váltó.
Ráadásul a Mazda amúgy is túl nagy, vegyünk egy kisebbet, csinosabbat. Így jutottunk a kék Toyotához, ami többé-kevésbbé mindenben megfelelt az elvárásoknak, csak éppen az én életem értelme nem hajlandó vezetni.
No nem a kocsival vannak problémái, az elvi kifogások továbbra is a vezetés mondakörben lelhetőek fel.
Hamarosan azon kaptam magunk, hogy én használom a Toyotát, a Mazda pedig mozdulatlanul ázik-porosodik az utcán.
Teljesen értelmetlen állapot – morogtam – a Mazdát eladjuk, felesleges nekünk két autó. Párom beleegyezőleg bólogatott, én pedig nekiláttam férfiúi kötelessségem teljesítésének, nevezetesen a felesleges Mazda eladásának. Igen ám, de időközben lejárt a WOF-ja, s így csak jelentős árengedménnyel tudtunk volna megválni tőle.
Három hónapnyi utcai tartás után elvittem egy mások által ajánlott szervízbe, ahol a perzsa tulajdonos-szerelő azonnal meg is húzta a vizsgán. Kérdésemre, hogy mibe kerülne nála a javítás, szemtelenül $500 mondott. Lajossal egymásra néztünk, aztán úgy döntöttünk, a hibák nagyobb részét önerőből is kivállóan, töredékösszegből meg tudjuk javítani.
Én ugye nem vagyok egy könyékig motorházban turkáló szaki, de Lajos (neki is három kocsi áll az utcán), épületgépészként még elvégzett egy autószerelő tanfolyamot – pont az ilyen esetekre.
Hétvégén aztán nekiláttunk a Mazdát bütykölni: a kisebb dolgokon simán túl is jutottunk, amikor is a bal első teleszkópcserére került volna a sor. Itt azután megakadtunk, majd elnapoltuk a további munkálatokat.
A Mazda visszakerült a házunk elé az utcára, s hogy hogynem, azóta minden hétvégre találtunk jobb elfoglaltságot.
Időről-időre azért felmerült bennem, hogy mégiscsak kezdeni kéne vele valamit, de gondolat elhatározássá érését minduntalan megakadályozta a várható kényelmetlenségek felidézése.

A végső irracionalitás azonban egy hónapja tette tiszteletét nálunk. A történet érthető folytatásához pedig feltétlenül szükséges egy kis kitérő, íme:

Nevezzük Ricsinek azt a szerencsétlen lúzert, aki tavaly ősz elején, heveny ön- és Magyarország-undortól vezérelve, mindent pénzzé tett és egy barátjával Új Zélandra költözött.
A barátjának ehhez a lépéshez semmiféle anyagi háttere nem volt adott, ám Ricsi, mert jótét lélek, fizetett (repülőjegyet, szállást, ételt-italt, majd húzos kórházi számlát), akár a katonatiszt.
Ne menjünk most bele, hogy Ricsi képesítései, múlt és levetett hazai élete mennyire predesztinálták egy sikeres emigrációra (legyen elég annyi, hogy egy szót sem beszélt angolul, értékelhető iskolai végzettséggel nem rendelkezik, ahogyan használható munka-tapasztalattal sem). Megismerkedésünk után egyetlen 20 centest sem tettem volna rá, hogy sikerül itt maradnia.
Hogy mi történt közöttük – már a barát és Ricsi közt – sosem tudjuk meg, mindenesetre e nemes kapcsolat felrobbant, átalakult keserű gyűlöletté.
Teltek múltak a hónapok, és láss csodát, Ricsi job-offert kapott, egy aluminium joinery-ben (olyan üzem, ahol alumínium alkatrészekből ablakot, ajtót szerelnek készre). Mi a csuda, gondoltam én, mégiscsak sínen az élete.
Persze Ricsi vérbeli lúzer, így a legjobb lehetőségeket is tragédiába tudja fordítani. A munkavállalási engedély megkérésekor, becsülettel beírta, hogy ő bizony január óta dolgozik. Vagyis hivatalosan elismerte a kérvényében, hogy lassan fél éve illegális munkavállaló. Nem okozott tehát nagy meglepetést, amikor az Immigartion Office, a kérelem beadását követő harmadik hónapban elutasította, és felszólította, hogy haladéktalanul (a haladéktalan az új-zélandi bürokráciában 42 napot jelent) hagyja el az országot.

Az egész történet úgy kapcsolódik hozzám és az autókhoz, hogy ex-barátja (nem, nem úgy voltak barátok) a tartozása egy részének kiegyenlítése fejében, egy kifejezetten pofás, Isuzu Bighornt adott neki.
A mi Ricsink hatezer dollár értékben számolta be. (Ez majd később fontos momentum lesz, kéretik észben tartani.)
Jött tehát a kiutasító végézés, Ricsi azonban nem volt rest, azonnal megfellebezte. Közben persze elfogyott a pénze, az aluminium joinery-ben sem dolgozott már, leginkább kölcsönökből és szívességekből tartotta fent magát. Ismét elutasították, ezúttal a fellebezését.
Ám (az Immigration útjai kifürkészhetetlenek), javasolták, adja be a kérelmét újra, ezúttal helyesen kitöltve, és nem hivatkozva az illegális munkájára.
Mint halottnak a szenteltvíz, gondoltam magamban. Így érezhette Ricsi is, aki egyszerre észbekapott, hogy szeptemberben lejár az egy éves nyitott repülőjegye, arra pedig végképp nem lesz pénze, hogy újat vegyen.
Legyen elég annyi, hogy ekkor merült fel először, hogy megveszük tőle a Bighornt, no nem mintha kellett volna a harmadik autó, hanem utolsó mentsvárként, ha sehogy másképp nem tud pénzt csinálni belőle.
Szégyeltem is magam, mert azt gondoltam, pofátlanul kevés, amit hajlandóak vagyunk adni, ám vele ellentétben nem akartam lúzerré vállni.
Ő hatezer dolláért számította be, szerintem nem ért többet négynél, de mert a hátsó diferenciálmű hangja egy Ikarus busszal történő utazás élményével ajándékoz meg, úgy véltem, komoly szervíz vár rá.
Ráadásul megtakarításaink nagyobb része életem értelme Magyarországi látogatását és költekezését hivatott fedezni, így aztán mindössze 2500 dollárt ajánlottam végső mentőövként. Mondom, még lelkifurdalásom is volt emiatt.
Aztán megtörtént, ami azonnal zárójelbe teszi az Immigration Office teljes működését: két elutasítás után, harmadik próbálkozásra Ricsi megkapta két évre a munkavállalási engedélyt.
Hurrá, marad.
Megkönnyebbültem, mégsem kell ebbe a méltatlan helyzetbe belemászni. Igen ám, de a mi Ricsink lúzer.
Elhatározta, hogy mindenképp eladja a Bighornt, mert kell a pénz: tartozást visszafizetni, új albérletet taláni, miegymás. Gondoltam magamban, ez már kívül esik az én hatókörömön, ideje van, nem kergeti tatár: kényelmesen pénzé teheti a dzsippet.
Kivitte az autópiacra, majd a harmadik hétvégén sikerült is vevőt találnia: 3500 dollárért vitte volna egy tongai jószág. Sajnos nem volt nála elég pénz, de 1200 dollárt kifizetett előlegbe, majd csütörtökön hozza a többit.
Ha csütörtökön nem is – a szigetiek időfelfogása meglehetősen furcsa -, de pénteken megjelent a tongai, ezúttal egy autószerelőt is hozott. Az pedig kipróbálta és megnézte a Bighornt, feltűnt neki ez pici probléma a hátsó diferenciálművel, s miután a mi Ricsink erről elfelejtette tájékoztatni jövendő vevőjét, az üzlet kútbaesett – teljes joggal követelték vissza az előleget.
Azt az 1200 dollárt, amit Ricsi már eltapsolt időközben.
Így esett, hogy idegességtől és félelemtől remegő hangon, egy vasárnap délután felhívott, hogy mégiscsak életmentő lenne, ha megvenném a Bighornt – vissza kell fizetnie az előleget, különben a tongaiak kicsontozzák, esetleg meg is eszik.
Morogtam egy sort, nemigen fűlött a fogunk az ügylethez, de mert gyakorta felemlegettem a nemzeti anomáliánkat – márhogy a magyar nem tart össze és segít másikon, ha külföldre szakad -, nem akartam, hogy rámsüljön: én is csak prédikálok.
Hétfőn aztán átvettem a dzsippet, még mindig erős lelkifurdalással. Kérdem Ricsit, mit kell tudnia az autóról, már a hibás hátsó difiművön kívül. Semmitse – válaszolta. – Tökéletes állapotban van, sosem vált volna meg tőle, ha nincs rászorulva.
Időközben életem értelmével elhatároztuk, nem tartjuk meg pár hétnél tovább: mennie kell a Mazdával együtt. Így a racionális.
Kedden este squasholni indultam a böhöm gépjárművel, ám elkövettem azt a hibát, hogy nem foglaltam előre pályát, így öt perc után hazafelé vettem volna irányt. Ha indul a Bighorn.
Nem indult: annyi elektromos áram sem volt benne, ami egy szentjános bogarat derengésre késztetne.
Meglehetősen indignálódva vettem tudomásul a tényt, majd a mi Ricsinket kérdőre vonva kiderült: tudott ő erről, csak a harci idegességében elfelejtett tájékoztatni. De ne aggódjak, háromhetente csak egyszer fordul elő az ilyen, meg különben se használjam egyszerre a lámpát, meg a rádiót…
Dúltam-fúltam, és csendben reménykedtem, hogy az újabb hiba ellenére mégiscsak pénzünknél maradhatunk, a piacon csak elviszik annyiért, amennyit mi fizettünk érte.
Elkövetkezett a hétvége, pénteken megpróbáltam beindítani. Hétközben az ominózus leállás, majd bikázás utáni hazagurulás után nem mertem használni, nehogy az irodából hazafele menet ne induljon: rohadt nagy dög, tologatni nem lehet, és ha véletlenül nem úgy állok meg vele, hogy az orrához odaférjen egy másik autó, még bebikázni sem tudom.
Szóval pénteken délután ismét beleülök: se kép, se hang. (Pedig az akkumlátor igazoltan három hetes.) Már akkor gyanús lehetett volna, hogy a bebikázása sem ment egyszerűen: másfél óra után kellt életre, épp, amikor már feladtam volna. Ravasznak képzeltem magam, mint az egyszeri róka, gondoltam elmegyek egy nagyot autózni, had töltődjön fel az akkumlátor, így aztán jó eséllyel bírni fogja a vasárnapi autópiacot. Elhatoltam tehát Silverdale-ig az autópályán, meg vissza, majd 100 kilométer: ennyinek elég kell lennie.
Szombaton reggel próbálból beültem: a Bighorn nem indul. Dühöngeni, törni-zúzni lett volna kedvem – ugrott az értékesítés, nem úszom meg a javíttatást.
Kérdezősködtem, ki mit gondol, mibe kerülhet ez az akció. Pár száz dollár – nagyjából ennyire tippelte a konszenzus.
Jólvan, még mindig van remény, hogy ne bukjunk rajta – morfondíroztam.

Szerdára jelentettem be az ismerős és megbízható autóvillamossági szervízbe: reggel ötkor keltem, hogy legyen másfél-két órám beindítására.
Délben hívnak a szervízből: meg tudják csinálni, de nincs jó hírük. Generátort kell cserélni, meg a motortér teljes elektronikai paneljét, az ugyanis nagyrészt elolvadt, reléstől-mindenestül.
995 dollár adóstul.
Damn’!!!
Amikor meghallottam az összeget, azt hittem mentem kivetem magam az emeletről. Egyszerre teljesen világossá vált, nem tudjuk annyiért eladni, amennyibe nekünk került.
Marad tehát a Bighorn, immáron a Toyotának és persze a Mazdának kell mennie. Végülis dzsippem még úgysem volt soha.

Ugyanakkor levontam a végső tanulságot, feltaláltam egy újabb darab spanyolviaszt:
Ne kezdj lúzerre, még segítőszándékkal sem, mert óhatatlanul lúzerré válsz magad is!

Update: Időközben a Toyotának is lejárt a WOF-ja. A perzsa persze meghúzta ezt is – mielőtt eladhatnánk, megcsináltathatom, vagy szerelgethetünk Lajossal. Mondtam már, hogy utálom? Csak annyit szeretnék, hogy legyen EGY rohadt gépjárművem, ami teszi a dolgát, nem kell sem bütykölni, sem szerelőhöz hurcibálni.

Update 2.: Ricsi megígérte, hogy kifizeti az elektromos javítás 995 dolláros számláját. Heti ötven dollárjával. Rémisztő lúzerek vagyunk…