Indiai fesztiválon voltunk délután, a Britomart mögötti parkolót foglalta el a rendezvény. Hosszas töprengés után végül komppal mentünk Devonportból, mondván úgysem tudnánk leparkolni a kézenfekvő célnál – hisz pont a parkolóban állnak a sátrak, nyüzsög a tömeg.
Nem voltam különösebben elájulva az eseménytől: egyszerű kirakodóvásárnak imponált, tele mindenféle vicik-vacakkal és kitelepült indiai kifőzdékkel.
Az indiai konyha Magyarországon még minden bizonnyal az egzotikus kategóriába tartozik, itt azonban egyike a leggyakoribbnak: én pár próba után ráuntam, azóta kifejezetten kerülöm. Akkor inkább a thai vagy kínai koszt, bár már azok is a fülemen jönnek ki – fele királyságomat adnám valami rendes magyar kisvendéglőért.
Mondjuk állítólag van St. Heliersben egy német étterem, ahol rendes rántotthúst és igazi gulyást adnak, de még nem sikerült eljutnunk oda. A jövő héten mindenképp sorra kerítem, aztán majd jól beszámolok róla.
És van egy igazi magyar hentes is – az elmúlt hetek legnagyobb találmánya. Már a megérkezésünk után hallottunk róla, de annyi negatívumot, hogy egész mostanáig nem volt kedvem eltúrázni odáig. A hentes ugyanis Dél-Auckland csücskében, Manukauban található – legkevesebb egy órás trip.
Hiba volt idáig húzni, mert minden ellenkező híreszteléssel ellentétben életmentő kolbászok, szalonnák és “Pick típusú” szalámi kapható, ráadásul teljesen elfogadható áron. A kolbászából (amiről még most sem tudom, hogy gyulai vagy csabai típus, mert eddigi két ottjártamkor két különböző néven jutottam hozzá) még mindig van egy kicsi, de a rúd téliszalámi elfogyott két hét alatt, úgyhogy az újabb beszerzőkörút nem várhat tovább.
De vissza Indiához: kénytelen vagyok megállapítani, hogy az indai ember vagy nagyon szép, vagy rettenetesen visszataszító. Középút – helyeske, csúnyácska, semmilyenke – nincs. Ma is láttunk jó sok elképesztően szép emberpéldányt, de amelyikük csúnya volt, az rémisztően, gyomorforgatóan ronda, olyan, hogy minden további sminkelés, maszkolás nélkül is statisztaszerepet kaphatna bármilyen B kategóriás horrorfilmben.
És akkor most (tudom, és-sel nem kezdünk mondatot) egyszerre leszek kicsit hímsoviniszta és kicsit rasszista. Hangsúlyozom, a most következő – akár városi legendának is minősíthető – eléggé el nem ítélhető módon általánosító megállapítást csak másodkézből, hallomásból ismerem. Mindenesetre több különböző forrásból származik, ezért hajlamos vagyok némi igazságtartamot tulajdonítani a tételnek, ami szerint:
Az indiai nők vaginája rövidebb és szűkebb, mint azt a mi magyar legényeink megszokták. Ezen kívül szeretkezés közben vadul harapnak és karmolnak – mondjuk e harapás/karmolás és a nem kifejezetten összeillő méretű szervek használata között akár összefüggés is lehet.
A legenda egyébként úgy szól a tovább, hogy ha egy indai nő megtapasztalta a fehérembert (magyar fiút?), többet nem nagyon akar másmilyet magának, a keringő történetek egyik szereplője azóta többedik magyar pasiját fogyasztja, egy másikuk azonnal házasodni/gyereket szülni gondolt.
Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a történetek három – egymástól független – férfiszereplőjéből kettő élete legrosszabb dugásának minősítette az experimentumot.
És még merje ezek után valaki azt mondani, hogy nem a méret a lényeg…
Koko
Csanád barát, miéert nem főzöl? Akkor aztán nem kéne jófajta magyar kisvendéglőről álmodozni. Bár saját tapasztalatból tudom, hogy arrafelé – vagy legalábbis Ausztráliában – semminek nincs olyan íze, mint itthon, de azért egész jókat össze lehet hozni otthon. A gulyásleves meg olyan piszokegyszerű, hogy negyfokú figyelmetlenség szükséges az elrontásához.
No mindegy, már csak évek kérdése és kijutok én is, aztán majd összejövünk sörözgetni, mint a régi szép időkben és talán valami magyaros kaját is kapsz majd. 🙂
Csanad Novak
Szoktunk néha főzni, Krisztián-barát. De gyakran nincs rá időnk, és én visszasírom, amikor az ember csak kiszaladt otthonról, és beült egy jót enni valahová.
Egyébként meg gyertek, a sörözgetésben benne lennék.