Legszívesebben a Bulvár-t is betettem volna a Labelek közé, egyszerűen nem tudom, sírjak-e vagy nevessek.
Hölgyeim és Uraim. Megszakítjuk tudósításunkat a hétvégi túráról. Breaking News következik:

Az Aucklandi Magyar Klub rendes havi találkozóját ezúttal vasárnap (október 22.-én) tartotta, értelemszerűen 56-os megemlékezéssel egybekötve.
Az esemény azonban mintegy megelőlegezte az Budapesten kialakult helyzetet: természetesen nem sikerült békésen, méltósággal ünnepelni.

Történt ugyanis, hogy egy 60 év körüli úr, inkább a televíziós közvetítésre volt kíváncsi, mint a helyi ünnepségre, így addig hangosította a készüléket, míg az elnyomta a rendezvény idegesítő zajait (himnusz, beszédek, ilyesmik). Többeket is zavart ugyan ez az eljárás, míg azután egy hölgy vette a bátorságot, és megkérlelte az urat, halkítaná le a tévékészüléket, ha már itt nagyobbrészt nem arra kíváncsiak. Vesztére tette.
A mi tévéfüggő jószágunk felhergelte magát a kérésen, jó magyar szokás szerint személyes sértésnek fogván fel a dolgot, s igazi kuruc virtussal a falhoz lökte az őt inzultáló hölgyet, nyilván, hogy nagyobb nyomatékot adjon jogos felháborodásának.
A kialakult konfliktust egy felszentelt pap gondolta kezelni, ám isten szolgája sem járt sokkal jobban: a már addig is emelt hangú diskurzus ordítozássá fajult, mígnem előkerült a bicska is.
Hogy a bicskázó urat a kialakult szituáció forgatagában, a kérést beterjesztő hölgy fia mikor vágta pofán, már sosem fog kiderülni – mindenesetre a közjátéknak a helyi rendőrség felbukkanása és intézkedése vetett véget.

Egy darabig gondolkodtam, hogy miféle vitriollal fogom kommentálni a történteket, megjegyezve mindenfélét a magyarság megosztottságáról, összefüggésben szittya eredetünkkel, de aztán letettem róla. Maradok inkább döbbent csendben.