Csanad | 赛纳德

Már régen terveztem erről kicsit bővebben írni, de a szubjektív tapasztalataimon kívül a szerettem volna utána járni a hivatalos statisztikáknak is.

Kezdjük talán azzal, hogy a közhiedelem szerint Új Zéland egyike a legbékésebb, legbiztonságosabb az országoknak; lakói egyszerű, törvénytartó, becsületes emberek.
Ez a megállapítás nyilván nagyon sokáig tökéletesen megállta a helyét, azonban a hetvenes évektől kezdve – miután megnyílt a kapu a bevándorlók előtt – a helyzet némiképp árnyalódott.
Had szögezzem le mindjárt, saját szubjektív élményeim és a statisztikák átböngészése után is úgy vélem: Új Zéland még mindig a világ egyik legbiztonságosabb helye, ám ez nem jelenti azt, hogy boldog együgyűségben, paradicsomi állapotok uralkodnak.
Sok frissen betelepülő és turista abban a hitben él, hogy nyitva hagyható házak, autók; boldog-békés vadkempingezés várja, ahol legfeljebb a kíváncsi oposszumoktól kell tartania.
Nincs ez így, és azt gondolom, lassan tudatosítani kellene a nagyvilággal: igenis, a minimális önvédelmi reflexekre szükség van.
Nézzük a mindennapi élet szubjektumait: itt létünk alatt mindössze négy olyan bűncselekményre emlékszem, amit felkapott volna a média.

Egy huszas éveiben járó, európai turista lány egyedül túrázott és autóstoppal közlekedett szerte a szigeten; tavaly év vége felé megerőszakolták és megölték. A tettes rekordgyorsasággal meglett – zavart maori férfi, aki nem nagyon tudott magyarázatot adni tettére.
Már idén év elején kavart nagy vihart, amikor egy bőröndbe csomagolt kínai hullát fogtak ki az öbölből. Pár hétig az üggyel volt tele a sajtó, aztán meglettek a tettesek: a kínai közösség két tagja egy pénzügyi-elszámolási vitát gondolt eképpen megoldani.
Néhány héttel ezelőtt elfogták Új Zéland legnagyobb pénzügyi csalóját: egy kiwi villanyszerelő hamisított magának mintegy százhúsz személyi azonosságot (nem személyi igazolványt, mert az itt nincs), és némi trükközéssel 120 nyugdíjat folyósított magának, kétheti rendszerességgel mintegy 50 ezer dollárnyit. Az ügy pikantériája, hogy mindezt két és fél éven keresztül sikeresen folytatta, a lebukása után a rendőrség nem győzött magyarázkodni, hogy-hogy ilyen sokáig nem csípték el.
Két hete pedig egy holland nászutas pár járt rosszul Far North-i vadkempingezésük alkalmával: két férfi kirabolta őket, és a fiatal nőt megerőszakolták. Az ügy óriási felzúdulást keltett: a Sensible Sentencing Trust nevű civil szervezet a halálbüntetés visszaállításáért szállt síkra ezügyben. Mellesleg a két tettest 12 nap alatt elfogták.

Ezek persze szönyű hírek (mint minden erőszakos bűncselekményről szóló), két dolog miatt emeltem ki őket: egyfelől nincs minden nap hasonló híradás, ha valami komoly eset történik, az még mindig meglepi a kiwiket, és hetekig a közbeszéd tárgya. Másfelől a két eset is jól példázza, hogy az áldozatok nem mérték fel a lehetséges veszélyeket: a világ nagyobbik részében senkinek eszébe sem jutna nyitott autóban vadkempingezni egy kihalt erdőszélen, vagy fiatal lányként egyedül végigstoppolni egy országot.

Saját személyes tapasztalatom is van: két esetet tudok felhozni. János barátom gyakran nyitva felejtette az autóját (esetleg bezárta a kulcsát is, de ez más történet) egész éjszakára. Az autó kint állt az utcán, s egy ízben reggelre kilopták belőle az akkumlátort. Bosszantó, százdolláros kár, de megintcsak a saját figyelmetlenséget tudom felhozni. Végül nem egészen egy hete, Annamari autójára fújtak fekete sprével valami grafitit (szerencsére a mindenütt kapható, 6 dolláros kerozinnal letisztítható).

Mindent összevéve a napi életben a biztonságérzet uralkodik, erőszaknak, balhénak még nyomát sem láttam, és soha fel nem merült bennem, hogy valahol félnem kellene. A rendőrség sok helyütt jelen van, de végtelen udvariasak és segítőkészek: nekik valahogy nyomban elhiszem a jelszavukat “Safer communities together” (Együtt a biztonságosabb közösségért).
[Számokban: több mint 400 rendőrörs, összesen mintegy 10,300 rendőrrel.]

Persze mi alapvetően jó környéken élünk, hallottam hírét, hogy Dél-Auckland egyes negyedei inkább gettókra hasonlítanak, mint bármi egyébre. A maorik többsége él ott, ezért, hogy őszinte legyek, nem tudom mennyi a tapasztalat és mennyi az előítélet Dél-Auckland ilyetén megítélésében. Mindenesetre van híres aucklandi geng is, Black Power néven ismert, elsősorban maorikból álló motorosbanda. See megígérte, hogy megmutatja a területüket, székházukat és a befolyási övezetüket jelző grafitiket, amint ez megtörténik, fotókkal dokumentálom majd.

Nézzük akkor a statisztikai adatokat. Biztosan lesz akinek segítenek eligazodni, miután nem ismerem a hasonló számokat Magyarországról, inkább nem is fűzök hozzá kommentárt:
Az adatok frissek, a 2005-2006-os évre vonatkoznak.

• Erőszakos bűncselekmények
  (gyilkosság, rablás, garázdaság, stb): 123
  Felderítési arány: 81.3%

• Szexuális bűncselekmények
  (zaklatás, nemi erőszak, pedofilia, stb): 8.4
  Felderítési arány: 60.2%

• Drog és Közösségellenes bűncselekmények
  (drog, családon belüli erőszak, szerencsejáték, stb): 132
  Felderítési arány: 92.2%

• Csalással, lopással kapcsolatos bűncselekmények
  (betörés, lopás, csalás, stb): 585.7
  Felderítési arány: 23.3%

• Ingatlannal kapcsolatos bűncselekmények
  (ingatlan megrongálása, veszélyeztetése, stb): 114.7
  Felderítési arány: 32%

• Közigazgatással kapcsolatos bűncselekmények
  (rasszizmus, bevándorlás, igazságszolgáltatás akadályozása, stb): 28.5
  Felderítési arány:92.6%

Találtam még egy nagyon beszédes statisztikát, amely az USA-val, Ausztráliával, Kanadával és Angliával hasonlítja össze az erőszakos bűncselekmények számait. Ez a felmérés ugyan csak a 2000. évig bezárólag dolgozza fel az adatokat, de arányaiban nyilván megállja a helyét most is. Íme a summázata:
Új Zéland közbiztonsága nagyjából Ausztrálival van egy szinten. Az Egyesült Államoknál négyszer, Angliánál 13%-al biztonságosabb Kiwiország, míg Kanadában majdnem kétszer annyi erőszakos bűncselekményt követnek el, mint Új Zélandon.

Konklúzió helyett következzék egy hamisítatlan kiwi vicc, amit a minap olvastam:

Az aucklandi Blues (rugby csapat) menedzsere szétküldi megfigyelőit a világban, hogy találjanak olyan új játékosokat, akik segítségével megnyerhetik az idei Super XIV (rugby bajnokság). Egyik megfigyelője Irakból jelentkezik, hogy talált egy igazi tehetséget. Az edző Irakba repül, és lenyűgözi a fiatal jobbszélső játéka, azonnal leszerződtetik a Blueshoz.

Két héttel később a Blues 30-30-ra áll hazai pályán a Crusaders ellen, és már csak 20 perc van hátra a mérkőzésből. Az edző beküldi a fiatal iraki játékost; a fickó lehengerlő: 6 try-t (gólt) ér el, ezzel a Blues megnyeri a meccset.

Miután lejönnek a pályáról, azonnal felhívja az anyját, hogy beszámoljon az első meccséről:
– Szia, anya. Képzeld mi történt. Húsz percet játszottam 30-30-as állásnál, hat gólt szereztem, és megnyertük a meccset. Mindenki imád engem: a rajongók, a játékostársaim, a média.
– Csodás – válaszolja az anyja. – Akkor had mondjam el, hogy telt az én napom. Amíg te ilyen szenzációsan érezted magad, apádat meglőtték az utcán, a húgodat és engem megtámadtak és molesztáltak; az öcséd pedig csatlakozott egy utcai bandához.
– Mit mondhatnék, anya? – válaszol idegesen a fiatal játékos. – Nagyon sajnálom.
– Nagyon sajnálod?! – kiáltja felindultan az anyja. – Te tehetsz az egészről, hiszen te akartál mindenáron Dél-Aucklandbe költözni.