Tegnap este írtam egy kifakadós bejegyzést, de aztán még sem publikáltam. Nyűgös vagyok a fáradtság miatt nyilván, és az egyébként legjobban működő párkapcsolatokban is akadnak konfliktusok (ezúttal az örökzöld: a karácsony és a prioritások megítélése), de mindent összevéve rájöttem, olyan bagatel problémákkal kell szembenéznünk, hogy nincs értelme panaszkodni miatta. (És még a Windows is látványosan haldoklik az otthoni gépen.)
Mindenesetre terápiának sem volt utolsó kiírni magamból az aktuális fusztrációt, legalább letisztult az egész, és ezzel nagyjából el is vette a szituáció élét.
Ha már itt tartunk, erről eszembe jut, hogy jó párszor szóba került: az ilyen messzire kitelepülés igazi próbakő minden párkapcsolatnak.
Nem tudom nem észrevenni a tétel igazságtartalmát: a távolság, a totális egymásra utaltság; a végletekig fokozott kompromisszum kényszer; az ismerős, biztonságos közeg megszűnése még az egyébként jó helyzetben lévő bevándorlópár viszonyát is megterheli. Ha ezt esetlegesen létbizonytalansággal, stresszel és anyagi problémákkal súlyosbítjuk, az olyan próbatétel elé állít egy kapcsolatot, amit valóban csak a legerősebb viszonyok bírnak el.
Az ismeretségi körünkben a szakítási arány az első egy évben közel kilencvenszázalékos – persze a felmérés nem reprezentatív, de mindenesetre elgondolkodtató.
Azt gondolom – persze az elméletek szintjén, a személyes tragédiákon túlemelkedve -, hogy nem baj ez. Tudni lehet legalább, ha az első pár év nehézségeit – és ezzel együtt gyakorta önmagunkat – sikerül együtt legyűrni, az olyan szilárd alap, amire lehet és érdemes egy új életet felépíteni.
Érdekes megfigyelni, hogy a szakítások szinte mindig akkor következnek be, amikor a pár révbe ért – a residency megkapása után. Úgy tűnik, a közös erőfeszítések alatt felhalmozott feszültségek, sérelmek ekkor robbannak ki elemi erővel, és ahogyan az egymásra utaltság abroncsa meglazul, a hirtelen megkönnyebbülés szétveti a kapcsolatot.
Nem tudom, lehet erre készülni a spekuláción túl? Talán segít, ha az ember végig tudatában tartja mindezeket, de abban biztos vagyok, ez sem küszöbölheti ki a terhelt élethelyzet okozta rizikót.
Én mindenesetre roppant bizakodva tekintek a jövőnkbe.
Totasz
Ehhez sok mindent nem lehet kommentezni, nem az a pszichotriller téma.
De:
Nem árt szem előtt tartani az alapvető és elsődleges motivációkat, és emlékezni rájuk.
Az érzelmeket meg egy környezetváltozás nem kellene hogy szétzilálja – azok nem helyfüggőek.
Egymásra-utaltság az bizony van, tartjuk a kapcsolatot más, “egyéb földrészeken” élő barátokkal is…
🙂
“De hát az élet nem egy habostorta!”
😉
Láng Levente
Akkor most szakítotok, vagy csak félreértettem?
Amúgy remélem tudod, hogy bármi baj van, nálam mindig van egy szabad ágy a számodra:)
Csanad Novak
Lev: ezért igazán hálás vagyok…:) Majd számításba veszem, ha legközelebb Kuala Lumpurban járok..:)
Egyébként, nem, szó sincs szakításról. Talán félreérthetően fogalmaztam.
Egyszerűen csak volt egy vitánk – még csak nem is a legsúlyosabb fajtából -, és az egész gondolatmenet onnan jutott az eszembe.
Csanad Novak
Totasz: Azt gondolom, az általam vázolt helyzet nem egyedi és nem kizárólag bevándorlás/kivándorlás függő. Azt hiszem leginkább ahhoz a szindrómához tudnám hasonlítani, amikor a fiatal pár boldogságban él, akár a galambok; aztán összeházasodnak, nagy nekibuzdulással házat építenek, és mire elkészül a ház, tönkrement a kapcsolatuk és válnak.
A kizárólagosan egymásra utaltság nagyon fontos tényező egyébként, itt a világ másik felén nincs meg az a kapcsolati háló – különösen eleinte -, ami segíthet a probléma kezelésben. Nem tudsz elrohanni dühödten otthonról, hogy megigyál pár sört a haverokkal és lenyugodj közben, nincs lehetőség hazaszaladni, hogy anyádnak elpanaszold, micsoda méltánytalanság ért a pasid részéről.
Megfelelő biztonsági-szelepek híjján felgyűlnek a feszültségek.
Nem utolsósorban jól begyakorolt, elfogadott egyensúlyi állapotok borulhatnak fel, valakinek mindig sikerül jobban, gyorsabban beilleszkedni, új barátokra szert tenni. Ilyenkor kell nagyon odafigyelni, hogy a másik ne érezze úgy, hogy magára hagyták. Külön súlyt ad a dolognak, ha a pár egyik fele family streamen folyamodik a letelepedési engedélyért, olyankor aztán teljesen függő státuszba kerül: ha a párja meggondolja magát, ugrott a residency.
Csupa olyan kisebb-nagyobb tényező, ami különös hangsúlyt kap ezen az isten hátamögötti zátonyon.
Nem állítom, hogy ne lehetne felülkerekedni rajtuk (hogy el ne kiabáljam, nekünk úgy tűnik sikerül), de fokozott odafigyelésre, érzékenységre és kompromisszumkészségre van szükség, mindkét fél részéről.
Globetrotter
Teljesen egyetértek én is. Fontos, hogy az ember odafigyeljen a másikra, és ne csak hallgassa, hanem meg is hallja, amit az mond. Képes legyen kompromisszumokra, de egyben a nagy egymásrautaltságban meg is tudja őrizni saját személyiségét és függetlenségét, mint individum. A külföldön élés természetesen más eredetű problémákat hoz elő, mintha otthon élne az ember, de tudni kell velük szembenézni és kezelni őket. A legfontosabb azonban,hogy hasonló jövőképük legyen és ugyanazokért a célokért ‘dolgozzon’ a pár.A legjobbakat ehhez nektek is 🙂
Csanad Novak
Köszönöm…:)